Rigli

Mert a férjek, ha mint felszín alá bújt vízinövények, olykor a fény felé törnek, nagy árat fizetnek érte. Alig mászik ki a fiatal test párájából,  alig hörpöli a levegőt mélyre, a testnedvek még szétválaszthatatlanok, és nem száradtak egyikük bőrére sem, a férfiak akkor állnak fel, akkor merevedik meg igazán a testük, akkor lesz mindeggyé, melyik tavaszillatú bőrbe haraptak bele, minden csont, izom és ín mozdulni fog, biztosan nyúlni fog egy kinyújtott kéz felé, és elindulnak egy másik ágy felé, az ágy felé, amibe bele fognak halni, amibe majd belehalnak, és beteljesednek, mert egy életen át vágytak erre, úgy, mint a megistenülésre a bolondok, a télen elfagyott fügebokor meddő rügyei a húsra, és a másik ágyhoz feleségeik vezetik, kézen fogják őket, a hitvesi ágy lehet akármilyen messze, ők egyszerre lépnek, mintha nem is két ember menne, és nincsenek kérdéseik, a nő fogja a férfi kezét, de lassan kiold a súly, a férfi nem ereszti a nőét, kéz a kézben, és eldönthetetlen, melyikük vezet, életében most a férfi a legsérülékenyebb, és a nő minden nő között a legerősebb fajta, mert most az erő ideje van, mert ennek az embernek rá a legnagyobb szüksége most van, most valamit megtapasztalhat az önzésből és az alázatból, egyszerre lesznek jelen, megszűnik a szétválasztás, minden egyben van, önzés és alázat, férfi és nő, szentség és ördögi játszmák, és akkor megbocsát majd magának az isten, hogy önmagába mégis beleszeretett, megbocsát magának, hogy megengedte nőnek és férfinak, hogy együtt mégis képesek legyenek valami többre, létrehozzanak valamit, amire ő sosem lesz képes, bárhányszor próbálja.

“A sötét szemüveges lány egyedül marad, ő szorul vigasztalásra, az orvos felesége ezért még hosszú ideig nem húzza el a kezét.” (J. S.)