Muterkámat kidobta a Szépséges. Onnan tudtam, hogy baj van, hogy ahogy hazajött, erősen magára húzta az ajtót, miután fürdővizet eresztett. Ott állt a gőzölgő víz, Muterkám sehol, a kád szélére kikészítve a pipereszappan, az illatos sók és olajok, mintha valahova készülne. Kihűlt a víz, én három napig abban fürödtem, nem mertem a dugót kihúzni, amikor végre kiszólt az elsötétített szobából, kezdjek el intézkedni, mert ő úgy döntött, meg fog halni. És ezt vegyem komolyan, ha kell, fenyegetésnek, mert ő bizony rendes temetést akar, nagy torral, sok síró arccal, az összes valahai szeretővel, hogy rohadna le az összes fasza. Rákérdeztem volna, ezt mégis hogy érti, mikorra készüljek, és egyáltalán, milyen koporsóra gondol, mert a tanári fizetésem és az ő nyugdíja vajmi kevés, de aztán mégsem szóltam vissza. Felütöttem a telefonkönyvet a temetkezési vállalkozóknál, csukott szemmel ráböktem egyre, és tárcsáztam a számot. Amikor aztán Muterkám két hét múlva elfelejtett kiszólni, és maga jött ki vízért, rögtön tudtam, hiába volt Tárnoki Úr olyan megértő, hiába kínálta a kemény combú asszisztensnő olyan édesen magát, Muterkám túl van a nehezén.
Idén hamarabb végzett, máskor eltartottak a légyott okozta kínok több hétig is, végül arra jutottam, öregszik ő is, a férfiak meg türelmetlenek. Mert egyik sem bírta már Muterkám hisztériáit. Mindig az utolsó volt a legjobb. A Szépségest civilben Jóskának hívták, és autószerelő volt Rákospalotán. Muterkám épp ott robbant le, amikor kiszólt a garázsból egy fazon, így emlegette a két hét után, hogy mondja, édes, maguk nők mind ennyire bénák? Muterkám tajtékzott, hogy ővele senki így ne beszéljen, és ha még egyszer meglátja ezt a faszt, csomót köt rá, bizisten. De azért csak átengedte a kormányt, közben felmérte Jóska széles hátát, a motorolajtól fekete körmeit a tömpe ujjak végén. Ezeket az ujjakat láttam Muterkám öklömnyi melleit markolászni, mikor a hálószobaajtón belestem. Ha nem akarta volna, hogy leskelődjek, rádobott volna egy blúzt a kilincsre, de régi jó játékunk volt, hogy amíg én mosogattam és őt dugták, nem került semmi közé és közém. Mire a tányérok glédában álltak, Muterkám sikolyai elhaltak, a lepedő piszkos foltjait nem részletezte, csak utasított, hogy áztassam be, ha már.
A “ha már”-ra jobbnak láttam nem rákérdezni. Ő se kérdezte, hova járok el hetente egyszer, szabálytalan időközönként, mitől csillog olyan kamaszos bájjal a szemem. Azt látta, hogy eljárok futni, látta azt is, hogy kevesebbet eszem, különös tekintettel az édességekre és a zsírosakra, de nem szólt. A nőt, akihez feljártam, Marlának hívták. Mint nagyapám szeretőjét, a nevet én adtam neki és ő adta magának, mert beszéltünk erről is. Persze nem beszéltünk jelenről és sókról, nem akarta hallani, kinek ágyazok meg otthon, és én sem akartam beszélni erről. Azt akartam, hogy én tudjak róla mindent, legyen sebezhető, ő viszont tele kétségekkel és vágyakkal gyötrődjön azon, vajon megdugtam-e a feleségem, vagy csak akartam volna. Dühből vagy unszolásra tette, nem tudom, de hosszan ecsetelte az egyéjszakás kalandokat. Közben figyeltük egymást. Ő azt vizslatta, mikor villan meg a szememben valami szikra, amire rábízhatja magát az elkövetkezendő néhány hónapra, évre, én azt figyeltem, ahogy figyelt. Szerettem, ahogy néz. A homlokába hulló jobb oldali tincset én hajtottam félre, amikor utána nyúlt volna, erre elmosolyodott, és a farkamra tette a kezét. Akkor már végképp nem érdekelt, Rilkéről milyen marhaságokat hordtam össze, hogy Rodinnek tart majd vagy Charles-nak hív, csak meg akartam baszni. Édesen döngicsélt, míg a nyakába pakoltam a lábait, közben ugyanazokkal a forró szemekkel kutatott bennem, mintha engedném. Persze, ő nyert. Ha ez a játék nyerésre ment, ha lehetett vesztes a végén. Ha elhittük a ránk sötétedő szobának, hogy többről van szó, mint arról, hogy n ezt a nőt kívánom, magam alá akarom gyűrni, azt akarom, hogy beleélvezzek, aztán máskor csak rá a végén, minden pozitúrában és időben, ahogy és amikor nekem tetszik épp. És ő belement.
Csobánka Zsuzsa Emese 