Belém az ujját

részletek a JAK-füzetek sorozatában megjelenő 2011-es regényből:

A boszorkány

Állok a sír mellett, Nagymama sírja nyitva, a felső betontömböt elmozdították. Látom a résen keresztül a koporsót, nem merem hosszan nézni, mert mintha az is nyitva lenne. És akkor ott az életében is puha és nagydarab, mostmár viszont az oszlásnak induló sejtek miatt óriás és letaglózott test, amibe annyiszor beleszaladt késsel, mert kapkodott, amin mindig túlburjánzott a hús, ha újranőtt. Azon gondolkodom, vajon Nagymama teste most mekkora, mit jelent a túlburjánzás, ha hernyók, férgek és ízelt lábúak hordják szerteszét, és tőlük, általuk válik a test mozdíthatóvá, zsizseg és lüktet és lélegzik, pedig Nagymama halott, hulla, mondom magamban, hogy még kevésbé féljek, ez már rég nem Nagymama, már a kórházba is inkább csak valaki került belőle, de nem ő, nem az az asszony, akit sosem neveztem a nevén.

A koporsóra tehát nem nézek, a jobbomon ott van Mama, meg sem mozdul, tőlem várja, hogy valami történjen, és érzem én is, minél tovább várok, annál nehezebb lesz visszaemelni a betont, annál gyengébb leszek rászorítani Nagymamára a fedőt újra, hogy mint déli dzsinnek, eltűnjön az álmaimból. Rettegek. A bal csuklóm tudom, hogy gyenge, nem kellett volna a templomkertbe szaladni, nem kellett volna megszomjazni, nem kellett volna hagyni, hogy mégis kinyíljon a betonfedő. De a templom vonzott, egyedül akartam lenni, és azt akartam, hogy hiányozzak, hogy legyen olyan, hogy nélkülem nem lehet élni, de minél tovább várok, annál nehezebb lesz, a templom háttal van keletnek, és egy betonfallal néz szembe, ezt akartam látni, legalábbis ezt mondom magamnak.

Derékmagasságban van kimarva a templomból egy sáv, talán kiöntött a folyó, derékig gázolok most én is benne, a festék lapokban mállik, a körmömre emlékeztet, ahogy feltolom, lerántva körömágyig a szarutestet, utána persze napokig fáj, de még nem ismerem a békét. Ketten vagyok, a boszorkány és én, a boszorkány most kézen fog, ráncigál, úgy visz a templomkertbe, istent hiszek, hogy ne legyen baj, ő az orra alatt röhög, mert megtanulhattam volna, hogy akit szólongatok, az nincsen, akinek hiányozni akarok, az annál jóval erősebb, minthogy bárki nélkül kevesebb legyen, és a legrosszabb, nélkülem ugyanúgy tud élni, mintha ott lennék. Csak én nem tudok a boszorkány nélkül, és ő nem tud nélkülem, azt mondja, Ne félj, de közben már magamban beszélek, és a sarokba guggolok, a nadrágomra másnap rászárad a sár és a festék keveréke, amit lapokban dörzsöltem le a falról, ballal lendít a boszorkány, és a bal csuklómban először semmi, aztán semmi, tizedmásodpercek, ami után hangosan felkiáltok, mert kibaszottul fáj.

A boszorkány azt mondja, Bántsd magad, hogy ne az fájjon, a boszorkány azt mondja, Verd a templomfalba az öklöd, mert addig se arra koncentrálsz, ami miatt idehoztalak, a boszorkány sarokba szorít, aztán amikor visszamegyek, káromkodni kezd, kiabál és csapkod, élvezi, hogy az isten körülötte ugrál, mintha tűz lenne, pedig csak őt akarja belőlem kiűzni, kicsit hagyja, hogy elhiggyem, én istenem, jó istenem, kicsit könnyebb is, tényleg csak a csuklóm fáj, belül csak üres az a semmi, aztán amikor az isten is elfordul, mert szólították, vagy éppen vizelnie kellett, akkor megint ott van, és dörömböl, vicsorog a körülöttem állókra. Nincsen benne semmi szép, mégis a legizgatóbb, nincsen benne semmi jó, nincsen benne semmi, mégis körbeállják, nyalogatják a kezeim, a derekamon a kezeik, fogdosnak, nekem meg felfordul a gyomrom, mert ők a boszorkányra kíváncsiak, mert az ő ereje munkál bennem, mert még mindig a beton közé vagyok szorítva, és minél tovább nézem, Nagymama arannyal vésett neve annál halványabb, végül el is tűnik, mert túl sokáig vártam megint valamire.

Mindenütt jó

Sokszor és sokféleképpen érkezett már meg az acélvárosba, többnyire idegenként, űzve, mert nem volt sehol sem jó. Még a pályaudvaron hívást kapott, Szállj majd villamospótlóra. Újítják a síneket, erre gondolt, miközben menetirányba állt, meg hogy Most először tudom, hol vagyok otthon. Öt éve nem aludtam ebben a szobában, és ebben az ágyban sem. Utoljára költözéskor, nagymama már az első nap, még dobozokban álltak a kristályok és a nippek, behúzódott a konyhába, aztán amikor hazaérve a zárban hagytam a kulcsot, sőt, még a riglit is rátoltam, ordítva vágtatott végig a betonon, hogy még egyszer ezt meg nem merjem tenni. Erre anyám, aki maga sem volt soha lassú mozgású test, felállt az asztal mellől, és azt kiabálta vissza, Jó, akkor kezdjetek, lányok, pakolni, indulunk. Nagymama persze anyatejjel oltotta belé a zsarolást. Vérre mentek, ha lettek volna használható ökleik, kék-zöld és lila foltoktól lett volna árnyékos mindegyikük bőre. Így csak a mieink lett az, a húgomé és az enyém. A húgom közel állt, hogy a legmesszebb, én messzire, hogy a legközelebb lehessek. Aztán elkerültünk mind a ketten abból a házból. Bernarda Alba háza, ahogy az a sok nő egy fedél alatt fekszik éjjelente, óriásra püffedt bokákkal a víztől, és egyszerre fordulnak a hitük szerint, ahol a kishúgban bíznak csak a felnőttek és a jóisten is, ezért az ősz tincseket csak akkor engedik a melegen csorgó pisiben úsztatni, amikor a kisebbik lány van otthon. A test a földön, darabokban, középről párállik a savanyú szag, a lábfeje karmosan az égbe mered, ha látná, arra gondolna a nagyobb, Vajon a szabadsághoz is van-e közük a nőknek, ha mindannyiunknak csőre van és karma, ha vöröse és felborzolt tollai.

A szobában négy lakás tárgyai élnek társbérletben, a déditől örökölt váza és Krisztus a kereszten, az asztal, amin az alma szeletekre volt vágva, a héját nem ismertem, és nem ismertem a magokat sem a levesből. Az ágy Tapolcáról került alám, azt a nőt pl. sosem ismertem, de mégis minden Halottak napján gyertyát gyújtok, és emlékezem, Igen, te vagy, máskor Maga az a nő, akire kellene, de nem emlékszem, a maga, máskor A te ágyadon alszom, és rajtad kérhetem számon a rossz álmokat is. A szekreter a régi lakásból, amiben a gyertyákat tartottam, és ami alatt szombat reggelenként a Hupikék Törpikék közben, míg anya aludt, papírszázasokat csentem a pénztárcából, gondosan figyelve arra, csak annyit vegyek ki, amennyi nem feltűnő. De nagymama, mégis, a képekkel kellene kezdeni, a göcsörtösre kalapált ujjaiddal, a fotellel, amiben sosem volt kényelmes se ülni, se aludni, mert mindig csak a karmokra gondoltam, a rézfaszú bagolyra, de aztán főleg arra, hogy amikor meghaltál, én hónapokig nem bírtam a szobádon átmenni, hónapokig éreztem, még nem állsz készen, még itt vagy, te, akit úgy birtokolt az élet, most az utolsó szó jogán azt mondod, még maradsz egy kicsit. És az élet azt mondja, jól van, a halál röhög a markába, de az téged már nem érdekel, ez megint a te időd, a te döntésed. Aludj, nagymama, és hagyd aludni az álmodókat is, a húgom ma éjjel nem mos fel a linóleumról sem, nincs húgyszag és mind itthon vagyunk.

Anya alig néz rám, mikor megérkezem, aztán döbbenet, de épp azokat a szavakat használja, Majd lassan az arcod is elfelejtem, én meg arra gondolok, a nyelv teremt, és akkor így teremtek én is, holnapra esőt, amibe végre újra kiállhatok, mert az otthon nem itt van. Nincs messze, nincs távolság, az oldalt fekvő test emlékezik arra, tegnap festménynek látták, a csípőcsont most olyan, hogy sosem lehetne feljebb, a combok dőlésszögét ez a férfi az életben nem fogja elfelejteni már. Villog a video órája, arra gondol ebben a rég látott szobában, vajon mióta nem törölte le a könyvekről itt a port senki, vajon hány hétig kell majd lomtalanítani, és ha összeadjuk a konténerek számát a könnyekével, amiket majd anya ejt a tékozlás miatt, elgondolkodik-e végre a kurva isten, hogy van súly, amit már nem lehet embervállra rakni, de főleg női vállra nem, mert azok a gyorsmozgású tehetetlen testek végül megállnak, mert elfelejtenek lépni. Csak annyi lesz, hogy Itt van a nyelvem hegyén, de nem megy, hogy anya nagymamának csak meg kellene bocsátanod végre, a savanyúságot és a görcsöket, a szálakat és a linóleum foltjait. És akkor vége szakadna a sornak, nem felejtenék el olykor megindulni feléd, nem gondolnék arra, hogy ne legyen gyerekem, ha ennél többet nem gondolhat, mint amennyit én gondolok rólad. Pedig hidd el, az sem kevés, pedig minden mozdulatomban láthatsz, de valami lehet azokkal a gyertyákkal, hiába illatoznak, végül égnek, hiába nincs Bernarda Alba háza, álmomban azt koporsót mégis nekem kell lezárnom, álmomban mégis kinyittattad, és azt kérted, egyszer ne az élettől rettegjek, hanem a haláltól, hogy tudjam, amíg élek, lehet otthon lenni, és minden sín kifuttatható, mert belülről építkezik.

Madonna

A Cika Madonnát Muterkám emelte föl. Apró asszony volt, mély árkok húzódtak végig a testén, akkor láttam, amikor Muterkám a nagy halomba kirakott ruhák felé biccentett, Ezek közül bármit vihetsz, ami jó. Cika Madonna lassan ment oda a halomhoz, mint egy gyanakvó patkány, körbeszaglászta a kombinékat, otthonkákat, szvettereket. Ezeket én már úgyse hordom, mondta Muterkám, és jelentőségteljesen Cika Madonna csupasz bokájára nézett, amin a kosz alól is kidudorodtak az erek. A körmei vastagon elszarusodtak, többnyire meztélláb járt, ezt Muterka nekem csak nyáron engedte meg, Szépnek kell lenned, fiam, a nők nem szeretik az ápolatlan férfiakat. Bütykös lábat addig még nem láttam, Cika Madonna volt az első nő, aki a mellét is megmutatta, mikor sebtiben magára kapkodta Muterkám virágos blúzait.

Nem sokat beszélt, úgyis tudott róla mindenki, a dögkútra járt az elhullott macskákért, sündisznókért, ha végképp nem sajnálta meg senki. Hó végén és év elején mindig. Rudival egyszer meglestük, egy héten át minden délelőtt a viskója előtti vadsövény mögött rejtőztünk el, várva, hogy vadászatra indul. Muterkám utána istenesen megpofozott, biztos a szagomról tudta, merre jártam. A dögkútig legalább tíz percet gyalogoltunk, ráadásul alig volt valami takarás. Rudi már visszafordult volna, mert a Cika Madonna többször megállt, azt hittük, észrevett minket, de csak a szöszös hajába mélyesztette körmeit. Vigyázz, fiam, a nők is kopaszodnak, de nekik nem nő meg a homlokuk, a szálak lesznek egyre vékonyabbak, ritkul mindenhol, hogy a végén megalázó és értelmetlen legyen beletúrni, mert egy csomó megint az ujjak fésűi közt marad, a világító fejbőr feletti napellenzőn. Ezért amíg lehetett, azt figyeltem, hogyan rázzák a hajukat, mikor szántják végig a szálakat, hiszen ezt valóban ideig-óráig tehették. A titkos fotókon, míg mások horpadt hasakat, duzzadt melleket vagy a csípőket örökítették meg, nekem tucatnyi képem volt a hajukat dobáló nőkből. A képen a mozdulat töredéke, már ott se volt köze az élethez, de mindig megdöbbentett, ha évekkel később találkoztam velük újra. Sprőd és törött végű, ápolatlan és lenőtt tövű zsíros szálak, ezek voltak a nők, akikért valaha megvesztem.

A karja tele volt horzsolásokkal, az élő sündisznók harciasak voltak, de mindenképp gyengébbek Cika Madonnánál. Ha a faluban megjelent, az emberek összesúgtak, és behúzódtak a házukba. A nyaralókban bízott, mint Muterkában is, akik télen megkönnyebbülten hagytak nyomokat az érintetlen szűz hóban, mondván, idén sem tört be senki, azok hátha elfelejtik egy év alatt a kéregetést. Minket csak a hőség kergetett ki a városból, jobban meg is szokhattuk a városban, persze ezt Cika Madonna nem tudta, ezt csak Muterka tudta én én, hogy az Astoria és a Nyugati pályaudvar a szegénységről semmit nem tud, Madonna meg a kéregetésről nem, hiszen csak leült a házakkal szembe a poros földútra, és dalokat énekelve várta, hogy felébredjünk.

Add a vállad, szólt hozzám a Madonna, és mivel féltem, hogy tényleg meglátott, és magában úgy dönt, bosszút áll a kukkolókon, inkább nem húz a lábára se harisnyát, se cipőt, elmondja majd Muterkának. De csak a vállam kellett, hogy valamire támaszkodhasson, látod Marla, ilyenek vagytok ti, nők, amíg felhúzta a klaffogós orrú körömcipőt, csak addig kellettem neki. Az első szeretőm akkor dobott ki, miután fél évig simogattam ki belőle az erőszakot. Eleinte hozzá se lehetett érni, csak szavakkal, ekkor lettem a mondatok nagymestere, tökélyre fejlesztettem, melyik főnévhez melyik ige illik, melyik túlzás, milyen jelzőket kell halmoznom, hogy végre széttárja a combjait. És tudod, Marla, ha egy megerőszakolt nőbe sikerült beletenni a farkam, utána azt gondoltam, nincs a világon olyan, hogy lehetetlen. És jött a másik, Gertrúd, akkor már istent hittem, hogy ő sem hagyja magát. Gertrúd idősebb volt nálam, és csontos, és éjjelenként félt a sötétben. Két évig laktam nála, Kosztkvártély beszélgetésért cserébe, mondta. Már egy éve lakhattam nála, amikor egyik éjjel a csapkodó vihar elöl a szobámba jött, és felkiáltott, Csodát láttam, én meg elkezdtem hangosan nevetni, mire Gertrúd bizonygatásképpen az ágyam elé térdelt, egyesével bekapdosta a szájába a lábujjaimat, hörgött és sírt is, utána elcsendesedett és leszopott. Muterkám jutott eszembe az ápolt férfilábakkal, és arra gondoltam, talán szerette ő is a szájába kapdosni őket, azért figyelmeztetett.

Ezt láttam, Marla, ahogy a lábaidért nyúltam, a kezeid igazi gyereklánykezek, mondtam is, mondom, ágyba beszélek én bárkit, ha kell, te sem voltál kivétel, ne hidd. Olyan egyformák vagytok, ti, nők. Az ágyad szélén ültem, markolásztam a lábfejed, később a visító sünök jutottak eszembe, miközben nyaltalak, nahát, ugyanaz a frekvencia, amit Cika Madonna csikart ki a belőlük. Hosszú botra erősített késsel csapdosta a földet, messziről úgy tűnt, maga se tudja, mit csinál. Felfelé spriccelt a vér, Többen vannak, suttogott oldalra Rudi, én meg bólogattam, mert egy sün képtelenség, hogy ekkora zajt csapjon. Véres volt Cika Madonna arca, aztán horzsolásokkal lett tele a karja, ahogy megnyúzta az állatokat. Hallottuk nagyokat káromkodni, talán a kiugró bolhák csipkedhették össze az arcát, ugrottak bele a szájába, orrlyukába.

Nőkről ott és akkor tanultam a legtöbbet, a Madonna olyan asszonyállat, akinek rovarok és bogarak laknak a testnyílásaiban. Megbillent, elvesztette az egyensúlyát, miközben a szoknyát cserélte, nyers savanyúszag csapott meg a lábai közül. Szúnyogok repültek ki, Muterkám rám szólt, mit bámulok, pedig csak a hártyás szárnyakat néztem. Szöszösek voltak, mint a Madonna haja, és világítottak is. A koponyacsont feletti bőr fehér, fehérek voltak a sünök is, ahogy lenyúzta őket. A halálban lehet valami fehér és színtelen. Halál, ahogy a combodat markoltam, és elhomályosított mindent. Csupa vér az arcom, hangosan káromkodom, miközben a bogarak összecsípnek. Rudi szólongat, Menjünk már, de én nem mozdulok, nézem, a Madonna szája mozog, miközben lehántja a tüskés bőrt, énekel.

Káin

Azt mondta, mostmár hátradőlhetek, nem lesz semmi baj. A falak magasak voltak, féltem, de ez egy másik éjjel volt. Szofka magához ölelt, az orromban éreztem a finom izzadsággal keveredő dezodorszagot, a mellemhez nyomódó puha melleket. Ez tehát a megbocsátás, gondoltam, kissé áporodott testszag, meg egy nő, akinek megszerettem a férjét. Nyugodj meg, nem beszéltem rólad, mondhatta Martin, és igaza volt, a családja az övé volt, nem keverte össze a hazugságait. Muterkáról beszélt inkább sokat, aztán néha arról, hogy Szofka és Muterka mennyire nem bírnak meglenni egy térben. Gondolom, rendben van, két erős nő, ha egy férfit szeret, a hétköznapok szintjén megbocsáthatatlan.

A hajtövek mentén kivillanó világos hajat most közelről láttam. Elképzeltem Martin lobogó képeit, a haj fehérnek tűnik fekete-fehérben. Tiszta nő lehet Szofka is, tiszta férfi nem tűr maga mellett koszos asszonyokat. Miután szólt, Lassan indulok, elővettem a deszkát, és vasalni kezdtem, de a vasaló sosem forrósodott fel eléggé, az ing nyirkos volt és gyűrött, miközben a lábamon csiganyomban csorgott ki belőlem. Férfiember ingét csak a hitvese tudja kivasalni, mára megtanultam, és azt is, a döntésen múlik minden.

Álmomban úgy döntök, mostmár hátradőlhetek, nem lesz semmi baj. A falak magasak, én építettem, mintha plafon is lenne. Mint a skóciai erdőben a barátnőm, órák óta csak keringek a térben. Vizem fél liter, étel semmi, csak annyi biztos belőlem, gyalogolok. Az emberben mindig marad valami menedék, aki tudja emelni a lábait, úgy rakja, mintha levegőt venne, nem rémül meg a fától, hogy sokadjára látja. Nem rémül meg, legfeljebb megtanul hangosan imádkozni, megtanulja az isten nevét, a néma nyelveket. És akkor jön a fa, akár fal is lehetne, magas, én építettem. Megyek. Az alagútra tisztán emlékszem, jártam már erre, nem voltam egyedül. Most csak a lépések és a csönd, a tompa csönd, se vége, se hossza, csak bizalom van, hogy meg tudom csinálni. Át az erdőn, az alagút lassan a házakig visz el, lakott helyekig. Vannak történetek, terek, amelyek végesek, de muszáj belakni őket. Dide egy ilyen tér, egy ilyen hely. Középen megszűnök lenni, én leszek az alagút is, amiben menetel egy ember. Nincs érzés, most nem számít a test, a másiké, a megtanulható, belakható terek átértékelődnek. Látom a vállait, ritkás göndör szőr görög rajta, képtelenség. A csirkeszárny fő a lábasban, másnap majd lángost süt, együtt nézzük, ahogy kel az élesztő. Vizespohárban, konyhapulton. Éjjel átszól, nem fázom-e, kapok zoknit, a matrac mellett almák egy kosárban, mellényúlt. Reggel bújok be mellé, mondom, Hideg van, átölel. Érzem, szőrös a válla, és az almára gondolok, abban is volt valami kerekded. Vannak történetek, amiket végig kell vinni, át az erdőn, alagúton át, hogy legyőzhessem magam, és magamban őt meg a testét. Kiszól, Megszomjaztam, elnyúlok, a matrac kemény, a fejemnél durva pléd, amivel betakarja a fejét, ne fagyjon meg, hiszen éjjel nem fűt. A kandalló messze, és messze vannak a vágódeszkán roppantott diók is, csonthéjas vagy, Dide, feltörhetetlen. Kinevet, okosabb nálam. Most még. Aztán ő lépked a sötét kertben, a sündisznók alszanak, csiga se törik a lábai alatt, mezítláb van, téboly, amilyen könnyeden bújt ki a cipőből, zokniból, Gyere. A kertben éjfél van, a parázson hosszan sül a hús, ő vezet, eszünk. Az ágyon elterül, nézem, mit számít, hány férfi nyújtózott végig ott. Rám hajol, a csók a régi íz, egyre kevésbé vagyok naiv. Ez is egy szép történet lesz, délben ébredünk, hosszan énekel, skálázik, megkíván újra. Ott marad estig. A kádban füvet teker, a konyhából zene szól, többször újra kell ereszteni, mert kihűlt. A kezem a mosógépen, a fenekem a farkán. Nincs közelség, csak távolság van, döntés, hogy ezen az erdőn én most átmegyek, te bárhol is járj. Messze van, a csillagok sokkal közelebb, persze minek kérnék számon bármit. Amit kapok, szabaddá tesz, tudom, nem hív majd, és én sem fogom. Mint évek múltán visszaküldött gyűrű, hogy tudd, János, bennem vége most van. És János hátradől, nincs érzés, most nem számít a test, a másiké, a megtanulható, belakható terek átértékelődnek. Amerika messze van, és olyan mindegy is, merről fúj a szél, ha az arcomba vág. Álmomban úgy döntök, mostmár hátradőlhetek, nem lesz semmi baj. A falak magasak, én építettem, mintha plafon is lenne.

Egy férfi megáll, dudál, talán be kéne szállni. Megáll, a nyakamban érzem, ahogy szuszog, pedig csak a levegőt veszi, és nem idegen. Megfogja a vállam, és azt mondja, menjek. Kivezet, az erdő gyérül, a falak leomlanak, a plafont tényleg csak képzeltem. A férfi fekete, a sziklapart meredek, Ide jöttünk, mondja. Leguggol, a hasadék elég mély mindkettőnknek. De arra kér, karoljam át, bízzam rá magam. Szofka pár nappal később von magához, hogy megbocsáthasson, ugyanaz a mozdulat. A lábaim elrugaszkodnak, lengenek. A fekete férfi tart, miközben hátradőlök, nincs semmi baj.

A szex csak egy

Földváron nincsenek hattyúk. Nézem a vizet, a vitorlások egyikében ott vannak a kurvák, nappalra ki szokták engedni őket. Mintha paplant, párnát szellőztetnének, kisétálnak, kábák és másnaposak, gyűröttek, szúrja a szemüket a fény. Talán a D-vitamintól jobb lesz, visszanyerik a színt is, a természetes bőrét. A tat billeg, a hídon bizonytalanul lépkednek, mögöttük és előttük is éjszaka van, a híd csak átjáró, nem kell komolyan venni, építhetik a falakat, nem oszt, nem szoroz. Az egyik haja színe semmilyen, szerinte faszínű, de a kuncsaftok szeretik. Muterka előtt áll a sorban. Csak egészség legyen, panaszkodik az eladó, Vagy ha meg kell halni, forduljak le a székről. Muterka szeme kikerekedik, az eladó fiatalabb nála, szép és ápolt ötvenes barna nő, a szandált vizsgálja, kicsit koszosak a körmei, a bal nagylábujja gombás, alig múlt dél. Elfordítja a fejét, de lassú, a nő észreveszi, befordítja maga alá a gombásat, zavarban lehet. A seszínű mellett megáll egy hajléktalan, Adj pénzt, de ő nem reagál, mintha ott se lenn, Adj pénzt, te kurva, a kurva még mindig mintha ott sem lenne, mire a férfi meglöki, Muterka hátrál, aztán mégis előredől, megfogja a férfi kabátját, Az isten ezért nagyon-nagyon meg fog büntetni téged. A férfi ledermed, Muterkát nem vette észre, csak a csinos seszínűt, most meg a semmiből előjött ez a dög, ahogy iszkol, erre gondol, az isten nőkkel ver, azokban bújtatja az ördögöt, hogy rohadna meg a szíve. És komolyan gondolja, miközben menekül, újra fogadkozik, talál rendes állást, rendes alvóhelyet, Fogkefét kell először venni, és megáll, irigyen rácsodálkozik a járókelőkre, Ezek mind valahova tartanak, arra gondol, mégis egyszer az életben ő az, aki tudja, hol lakik a jóisten, senki más. Muterka fizet, a nő pakol, egy light Colát vett és valami kekszet, drága zabos holland csoda, Muterka felméri, vajon miből telik. A lába vékony, a combja inkább formátlan, egy kézzel átfogható, szinte gyerek. Magas is, a csípője furcsa íveket vesz, kitartja vagy magától ilyen, eldönthetetlen. Muterka nem tudja, hogy kurva. Nézi a melleit, aprók, az ilyenről azt gondolja, nem nőies, sose értette a férfiakat, akik mást mondtak. Az álla szép, tele lehet anyajeggyel a teste, az arcán és a nyakán is van több. Ez is idegen tőlem, gondolja, miközben már ő pakolja a két liter tejet. Az ő teste csupasz, csak a szeméremdombon van egy anyajegy. Nem tudja róla, hogy kurva, de azt látja, a füleire süket lehet, a seszínű hajra nem figyelt, ahogy beletúrt, unatkozhatott a déli hőségben, kivillantak a hallókészülékek. Nem látja a nő körül a férfiakat, sokan vannak, 30-asok, 40-esek, részegek vagy be vannak tépve, dohányoznak, hangosan nevetnek, miközben simogatják a csupasz melleket. Muterka nem látja, nem tudja, hogy fordulna fel a gyomra, ha látná, ahogy az ő embere is belemarkol egy puhába, mert szép, és mert Férfiember a szépet megnézi, megérinti, megkóstolja, ő meg arra gondol, ahogy most nem teszi, Vajon mit éreznél, ha a szemed láttára szopnám azt a faszt, mert szép, mert merev, mert a nő a legkicsinyesebb állat tud lenni, bosszút forral, a sorban arra gondolhatna, nézve a DVD-ket, A Kill Bill kutyafasza, mert ezek a férfiak nem tisztelenek semmit, mert a bokrot is leteperik, aztán alig letolt nadrág csak arra jó, hogy beledöfködje a nőbe, az meg hülye picsa, és részeg, el akarja hinni, hogy szerelmes, hogy a legcsodásabb, A fiam, gondolná Muterka, azt mondaná, Carissimae, pedig tudja ő is, mert megtanítottam rá, egyik nő sem különlegesebb a másiknál, mindegyik csak egy száraz pina, Figyelj, fiam, legyél kedves, hogy benedvesedjenek, különben idő előtt beletörik a faszod.

De ez a lány mégis szép, Muterka csak ezt látja, nem, hogyan markolnak az apró mellekbe, hogyan fogják át az öklömnyi combokat, a lány hagyja, kacag, Elhittem, hogy élvezi, meséli majd másnap a bimbókba harapó, mintha ő lenne süket, nem hallja a lány sikoltását, Muterka cinikusan felhorkanna, Hja, két elbaszott süket, pedig neki fájna a legjobban, mert Martin lenne az, a fia. Martin koccint, Péter barátja svédül szólal meg, Martin nem érti, csak a végét, szex, erre visszakérdez, Mi van, mire Péter kifejti, A szex csak egy rag, maga sem érti, mit beszél, Martin ismétel, A szex csak egy rag, mindenki felnevet, a nők kicsit harsányabbak, hallják, de csak a süket lány érti, Egészségedre. Martin megjegyzi magának a sort, és megjegyzi a lány is, az az ukrán kurva, Kárpátalja messze van, a Fekete-Tisza és a Fehér most benne találkozik, alig van már rajta ruha, a férfit az ágyra löki, valami megváltozik benne, ahogy a szobába lép. Martin ittas, a lány a hídra gondol, gonoszan elmosolyodik, de csak épp annyira, hogy a részeg szemek démoninak lássák, Martin felhorkan, mint egy disznó, röfög, van benne valami állati, később a ferdefények alatt, amíg otthon a gyerekek alszanak, Marlának emiatt rándul össze a gyomra. Anya és szerető így érnek össze, Fekete-Tisza, Fehér-Tisza, a kurvák szomorúsága feledhetetlen, Marla mindenek fölötti kín. A lány megáll, mintha tétovázna, pedig csak lecsatolja a készülékeket, Martin csak később döbben rá, ezek nem ékszerek, klipszek, a lány az odaadását csatolta le. Innentől nem hall, és sötét is lesz, artikulálatlanul formálja, Élvezz, de sátáni a kacaja, tudja, ő diktál. Martin gerincén átfut a hideg, de már végképp elgyengült, csak arra vár, hogy megbaszhassa végre a finom, selymes szőrű combokat, aztán a hasára fektethesse, és kitekerhesse a kezét. Azt akarja, hogy fájjon neki, nem tudja, de igazából Marla miatt büntet, nagyon fáj. A lány azonban erősebb, fekszik, mint egy darab fa, A kurva az kurva, jut eszébe Martinnak Muterka, és akkor belátja, végérvényesen elveszett. Ő a híd előtti és a híd utáni éjszaka is, a lány lépked, billeg a tat, végre bólint, becézni kezdi a kurvát, beszél hozzá. Lassan hajnalodik, Marla a másik oldalára fordul, a Fésűembert a kanapén nyomta el az álom, Marla rajta, furcsán kifacsarva a két test, a férfi hóna alatt a nő, az asztalon ékszerek, levetett szemüveg, össze ne törjön. Muterka álomból ébredt, a hűtőhöz megy ki, felbontja a tejes dobozt, azonmód beleiszik, cicabajusz a szája körül, ezen felnevet, Ha most látnának, mint egy gyerek. De nem hallja senki, seszínű haja kócos, eldugítja a járatokat.

Akt

Lassan emelkedik a test. A súly a szíven, minden lélegzetvétel arra van, hogy könnyítsen, a kilégzéssel lökje ki a fojtó részecskéket az áramból. A határidők, a kérdések és a számlák most puszta biológia. A fej alatt és mögött párna, a bal keze a fej alatt, a fény felé mered, nem zsibbad. Puhán ejti össze a csuklót a kéz, akár mozdulhatna is, a másik a csípőn pihen, kedvező szögek. A térd behúzva kicsit. Alszik. Csönd van, a budai hegyek közt moha zizeg, hangosan húzza le a garázsajtót Marla, kicsit megtámaszkodik, mielőtt benyit majd. A fotókért vissza kell menni, erre gondol, mert mégiscsak jobb, ha ő megy érte, mintha évekkel később idegenek kukázzák ki. A padláson is az az ismeretlen sárgult kép, valószerűtlen, hogy repülhetett pont oda. Persze a bombázásokkal magyarázták, a robbanás ereje fellökte, a véletlenek valahogy úgy játszhattak épp össze, hogy végül Nagypapa és Nagymama egy padlásszobába szálltak. Lehetne szép, ahogy repülni látom őket, gondolja, és közben felkapcsolja a villanyt. A garázsban ott felejtett szerszámok és gépek, egy asztal, ami felett a szögeknek tárolódobozt fúrtak fel még évekkel ezelőtt. Külön a 10-es és a 6-osok, megint máshol az anyák.

A slusszkulcs a markában, még mindig arra a házra gondol, a frissen lakkozott parkettára, a festékszagra. Tisztaszagú lett a lakás, mintha mocskos lett volna, pedig dehogy, az öregek után mégis át kell pucolni mindent. Ezt hajtogatták. A sarokban felütötte a fejét a penész, a konvektor kattogott, és ennyi fal túl szűkös teret hagy az embernek. Látta maga előtt az ebédlőasztalt, a család kényszeres találkozóiból mindig sokat tanult, főleg a szerepeire készült fel tökéletesen. Talán itt épp ezzel lehetett a baj, tisztázatlanok a szerepek, csupa vicsorító felnőtt, bizonytalanul billegő lányok, akik amíg nem hasasodnak, igazából még nem a família részei. Akkor majd lehet tanácsokat adni, megfogadni, vedd fel, nem megfogadni, majd abbahagyja a sírást. Próbálgatni a tereket, ki mennyire uralkodhat a másikon, mennyit hasíthat belőle ki. A kor vagy a nem jogán. Amikor a test önálló életre kel, minden, ami kívülről jön, mintha víz alól jönne, vajon mire emlékszik majd mindebből egy új test? A kádból sokszor kihallgatott beszélgetések, ahogy a zománc és a csövek a hangot vitték, míg a haját öblítette, artikulálatlan hangokká korcsosultak, talán ennyi marad meg ezekből a beszélgetésekből is. Mint a festék alatt lemart újságpapírnak, régi glettnek, marad-e nyoma?

Az ablakot repedések nélkül emelték ki a kerettel együtt, az újon rács van, azon keresztül látni messzire. Nagypapára gondol és Nagymamára, ahogy már ilyen korán sötétedik, kiállnak az ablakba, esti rítus ez, Nagypapa átöleli Nagymama vállát, nézik a nappaliból eléjük terülő várost, a fények ismerősek, helyezgetik alattuk a házakat, épületeket, az ott a Bazilika, nézd. A lakásban félhomály van, csak a kislámpa ég. A leggyönyörűbb asszonyt választottam. Nagymama odafordul, felnevet, megszorítja Nagypapa derekát. Lassan csókolja meg. Az ősz tincsek megmozdulnak, mintha szél kavarta volna fel a szobát, pedig csak Nagypapa hajol újra és újra Nagymamához. Lefejtik egymásról a tétova karokat, Nagypapa mozdul, Nagymama rá visszaint. Túl sok magán a ruha, kisasszony, mondja pajkosan, és kacsint, Nagymama szeme ragyog. A kinti fények egy árnyalatnyit összebújnak, a túloldalról Pest tükrözi az öreg szemeket, ő nem szemérmes, kitágulnak a fekete pupillák. Már nem úgy mozdul a test, ahogy rég, vagy ahogy kellene, a kardigánból lassan bújtatja ki, Nagymama segít az övénél. Aztán a blúz gombjai is esetlenek, tömpék az ujjak, óriássá nőttek a szűk lyukakhoz képest, megöregedtem, nevet fel. Nagymama a képekre gondol, a gyerekkori arcra, a hosszúkás tojásdad homlokra, koponyacsontra. Hogy milyen abban keresni, aztán megtalálni Nagypapát, bízva abban, a csont örök, talán mégis van az emberben, ami állandó, hiába annyi év, annyi reggel, toporgás a fürdőszoba előtt, ha puszta por lesz is, képes méltósággal elegyedni el. A tekintete tiszta, ebbe a kíváncsiságba szerettem bele, de nem vallja meg. Fel kellene írni, ne legyen késő.

A feleségét az ágyhoz vezeti, lassan lépdelnek, óvatosan, a térd nehezen hajlik, fáj is némely mozdulatnál. De most lüktet, talán halkabban, mint rég, de mennyivel édesebb muzsika ez, gondolja a nő, ahogy a férje maga mellé ülteti az ágyra. A melltartón kombiné, a régi selyem, a kislámpa elnagyolja, pedig a legszebb hússzín, a régi divat szerinti minőségi márka. Külön vetkőznek. Egymás mellett görnyed a két test, nincs benne semmi erotika, semmi vadság, mégis a legszenvedélyesebb, a legemberibb, ahogy ők ketten most egymásért vetkőznek. Nem habzsolnak, nem tépnek le semmit, az anyag szentséggé így válik, és szentség lesz a test is, ahogy az egyik is, másik is, mintha oltár elé, úgy görnyed maga elé. A két ember most van egymáshoz a legközelebb. Nincsen féltés, mert csak a közelség van, nincsen irigység, mert csak a szépség van, és nincsen idegenség, mert csak a béke van. A férfi megpihen, a zokni mélyen van, a nadrágból állva bújik ki, az se könnyű. A szagok egyre erősebbek a térben, a budai utca csendes, lassan hazaérnek mind a szomszédok, vacsora alá gyújtanak, kikérdezik a leckét. A nő karja alig mozog, meglazítja a szoknyát, kilép belőle, lassan csúszik, a kombinéból nem tud kibújni, a férfi eléáll, lesegíti róla. Mint egy másik testről, úgy segíti le a ruhát, mintha mosdatni készülne, nem meglesni a mellét. Az persze töppedt, a ráncoktól alaktalan és csüng is, de nem takarja el. Semmi félszegség, szemérem. Úgy ismered, mint a sajátod. A férfi bólint, az ing következik, máskor a pizsamaalsót húzná. Most vetkezik. A harisnya combközépig ér, kicsatolja a harisnyakötő gombjait, finoman görgeti az anyagot a lábán. Az ágy szélére rakja ezt is, a blúz és a szoknya mellé, a férfi inge, nadrágja összehajtva mellette. Aléltan hevernek a frottírköpenyek. Ülve pihegnek, a nő fehérneműben, a férfi alsónadrágban. A test tele anyajeggyel, folttal és göcsörttel, egymáshoz öregedtek a sejtjeik. A férfi háta barázdált, szikkadt cserzett földön ejtett mélyedések, a nőé puhább, omlékony löszös talaj. Lassan emelkedik a test. A súly a szíven, minden lélegzetvétel arra van, hogy könnyítsen. Összesűríthetetlen ennyi év. Végül egy ágyszélben összefoglalható, ahogy ott ülnek egymás mellett, kívánva egymást, ahogy soha. Ne kapcsold le a kislámpát, látni akarlak, mondja Nagymama.

A garázsból lépcső vezet fel a házba, üresek a szobák, a hálóba megy. Nézi, lassan emelkedik a test. A súly a szíven, minden lélegzetvétel arra van, hogy könnyítsen, a kilégzéssel lökje ki a fojtó részecskéket az áramból. A határidők, a kérdések és a számlák most puszta biológia. A fej alatt és mögött párna, a bal keze a fej alatt, a fény felé mered, nem zsibbad. Puhán ejti össze a csuklót a kéz, akár mozdulhatna is, a másik a csípőn pihen, kedvező szögek. A térd behúzva kicsit. A Fésűember alszik. Marla az ágy szélére ül, vetkőzni kezd.

Kálvária

 

Az üvegablakok koszosak, szürkére marta őket a por. A térre alig látni, bár aki bent üldögél, sosem néz ki rajtuk. Befelé figyel, a gangra. Fentről parfümillat száll, alulról fertőtlenítőszer szaga. Jó lenne megint a korlátra dőlni, onnan kiabálni le, ha jönnek. A férfiak gyorsan szedik a lábukat, míg a házhoz érnek, de az ajtócsapódás után lassúak lesznek, párásak, mint a trópusi levegő. Mélyre szívják a fertőtlenítőszagot és a parfümöt, a bujaságra figyelnek, már hallják a női sóhajokat.

Másik, míg az ajtóig ér, lassan lépked. Szinte keresi a házat, de ezt magának sem vallja be, a benzinkúttal szemben van pontosan, nem tévesztheted el. Két magas ház között egy apró. Az utcafront üres, két aprócskát is talál, amely két magas között van. Megfordul, figyeli a benzinkutat, ahhoz képest lépked. Aztán ott a fehér tábla, Országos Pszichiátriai Intézet. Nem akar ő bent semmit. Nem küldték, nem hozták, kérdései sincsenek. Csak egy kicsit boldogok akartunk lenni. Ez dübörgött a fülében, ahogy lekanyarodott az Üllői útról, a felesége hangja, ahogy elvékonyodik, a végét elnyeli a szavaknak. A szavakat kellene újra elhelyezni, hogy mit jelent reménykedni, mit jelent hinni benned újra, te, isten. Mert a nő testéről felszívódtak a hegek, leszáradtak a hólyagok fehérből rózsaszínné, barnává pöndörödött szélei is. Anna eddig néma volt, most hadarni kezdett, adjuk el a lovat, és még a héten utaljunk át a gyereknek pénzt. Így hívta, a gyereknek, pedig a méhe diónyi volt, mióta az eszét tudta, nem a sajátja.

A házban évtizedek óta üres volt az a szobakonyha, amiben laktak. Másik és a kurva. Másik eleinte aktokat járt ide festeni, a kurvák örültek, hogy kicsit pihenhetnek, percre pontosan beosztották, ki mikor ér rá modellt állni. Aztán egy hónap múlva a Másik mindig ugyanabban az időben jött, hétfőn és szombat délelőtt. Olyankor a tisztes családapák piacra vitték a feleségeket, hangos zörrenésekkel lapozták át a sajtót, és indultak a munkahelyükre. Az irodában már eszükbe jutott, hogy elfelejtett szólni, hétfő este szivar klub van, édes. Az asszony gyomra olyankor mindig összerándult, mert amikor Zoltán hazajött, nyers fertőtlenítőszer szaga áradt belőle. Nem értette, ha a férje szivarozni jár, barátokkal találkozik, honnan ez a szag, amitől felfordul a gyomra. Volt, aki beleőrült, mert ennyi tisztaságszagot ő nem bír elviselni, mert éppen ilyen sterilen ért hozzá hetente egyszer a férje. A hálóinged hagyd magadon nyugodtan, szeretem feltűrni a selymet, mondta, ő meg arra gondolt, hol van a világban ennyi selyem, ennyi puhaság, ami mégis cafatosra korbácsolja őt. A selyem csúszott, a téren a két magas közti aprócska házban a kurvák sóhaja a budai villáig felért. Merev volt már a férje farka, kicsit vedd a szádba, édes, a nő fölé hajolt és szopni kezdte, legalább belém is könnyebben csúszik, legalább belém is könnyebben csúszik, legalább ez nem horzsol fel. A kurvák ilyenkor kacéran felkacagnának, villant Zoltán elé a hang, míg a felesége némán szopik, azzal az összpontosítással, ritmussal, ahogy a vízkövet szokta súrolni a fürdőszobában. Hogy gyűlölöm ezt, de a dühtől csak merevebb lett a nőben.

Szombat délelőtt volt, Léna már várta Másikat. Az meg hozta az állványt, a szént, a lapokat. Tudja, magáról én inkább csak szénnel rajzolnék aktot, mondta. Legközelebb kifeszített egy lepedőt, Léna erre kérdőn nézett, maga bolond, mit akar azzal a ronggyal, és nevetett, de Másik meg sem hallotta, álljon mögé, parancsolta, és ha tapsolok, maradjon úgy. Hangosan berregett a kislámpa, amit ellenfénybe kapcsolt, maga még egyszer megöl, kiégeti a szemem, de Léna mégis mögé állt, Másik pedig tapsolt. A kimerevített mozdulatot rögzítette, körberajzolta szénnel, bár messziről úgy tűnt, a nő testét tapogatja le. A gangról be lehetett látni, de nem nézett be senki, a kurvák tiszteletben tartották egymás dolgát, a földszinten lakók pedig egyedül nem jöhettek fel. Az ápolók hetente egyszer jelentek meg, hozták a betegeket is, mint valami koffert, hogy amíg ők könnyítenek magukon, azok ki ne szökjenek a térre. Inkább hagyták, arcukon bamba vigyorral végignézzék aktust. A fehér köpenyt úgyis elég volt csak kigombolni, a kurvák készültek, ráhasaltak az asztalra, és hang nélkül segítettek rá a csípőmozgással, hogy nagyobbakat élvezhessenek az ápolók. Kedvelték őket, ahogy a debileket sétáltatták, tették tisztába. Abban volt számukra valami megindító. A kis debilek. Így hívták a kurvák a földszinten lakókat, a különböző korú és betegségű pszichiátriára került férfiakat és nőket. Miközben az asztalon hasalt, Léna mindig oldalra fordította a fejét, és az ápoló csomagját nézte. A lapos arcon semmi érzelem, látod, épp így dugok én is, most mintha tükörbe néznék, fanyalodott el, és közben egyre szebbnek látta azt az arcot, az eldeformálódott végtagokat, a mongolredőt. Szinte mosolygott, Léna ujjongott belül, mosolyog, mintha boldog lenne.

Másik tehát rajzolt, szénnel jelölte meg a kurva testét. A hegek feketék voltak, ahol beletört a nő testébe a szén, mert Másik túl erősen nyomta rá. Anna testén is elfeketedtek a sebek, a leszáradó bőrkék a sugárkezeléstől kormosra égtek. Hallja azt a mondatot, és felpattan, ott hagyja a feleségét és az orvost, tombol benne a düh, legszívesebben felpofozná az asszonyt, hogy ilyet ne mondj, a kurva istenedet, élni fogsz, bazmeg, nekem te fel nem adod, mert olyan nincs, egyedül én lehetek az, aki feladja. Csak én, érted, egyedül én. De hallgat, kivágtat a szobából, este majd a lóra mondja Anna, hogy el kellene adni, úgyse bírok felülni rá. De az még messze van. Nem érti, hogy miért büntet, és ki büntet. Nem a hólyagokról és a fájdalomról van szó, csak az életről, hogy Annában annyi élet van, szikár és csontos, mint a parasztasszonyok a piacon, ahogy árulják az almát, de közben belül végtelen, igen, ezt látja be Másik, hogy ez a nő végtelen mellette. És most úgy dönt, hogy meg akar halni.

Léna testéből új állványt vett, ezen sokat nevettek. Mert az árnyjátékot megvette egy kuncsaft, Anna később sokáig emlegette ezt a képet. A kuncsaft ugyanis meghalt, mielőtt elvitte volna az emeletről, így a kép Léna halála után a Másiké maradt. A fontos nők pont ilyenek az életedben, mondta Anna. A körvonalakkal mindig bajom volt, neked is a sziluettedbe szerettem bele. Milyen gyönyörűek lehettek azok a kurvák, sóhajtott fel Anna, ahogy a díványra dőlt. Éppen így sóhajtottak, ahogy te, gondolta Másik, és belátta, Lénában és Annában van valami közös a halálon túl. A test megfoghatatlan lesz, Anna Angliában, Lénában meg az a rengeteg idegen idegen, akikre rábólintottam. Akkor tudtam szeretni, nem úgy, mint most. Akkor nem bántam, nem akartam birtokolni őt. Léna megtartotta a régi kuncsaftokat és megtartotta az ápolót is, minden kedden az asztalra hasalt, aztán este fertőtlenítő szagúra szopta Zoltánt. Másik utólag döbbent rá, hogy hazudott magának. Hogy belement valamibe, amire soha az életben nem lett volna kész. Úgy csinált, mint aki ismeri az alázatot és a megbocsátást, pedig éppen olyan gyötrelmesen aljas vagyok, mint bárki más. A test mégiscsak templom, ahol félhomály van, trópusi pára a hajlatokban. Elszenesedett combív, csípő és derék. Csillebérc felé utaztak kisbusszal. Léna nem jött haza, beborultak egy árokba.

Azóta nem járt ebben a házban. Most sem ide indult, csak az a mondat kattogott az agyában. Pedig csak boldogok akartunk lenni. Léna gyönyörű volt, éjszakákon át gyalogoltak a kerületben, szép házakat kerestek. Évekig egy kurvával éltem. Ennyi maradt mindebből, a vimpergából, az árnyakból és az üvegablakokból. Aztán most itt egy élet vége. Megbocsáthatatlan, ahogy az ember valóban lealjasul, hiába tudja, hogy mit kellene tenni. Ha szeretsz, elengeded, fogadd jó szívvel, ami jön. Képtelenség. Ezzel nem számol az az isten. De most csak ez az aprócska ház van, két magas közt, amit alig talál. Pedig föntről valaki kell, hogy lássa.

Folyik a híd, Bébi!

Korábban évekig keresni kellett az öltönyt, a nyakkendő a ‘szomba van már, dühöngött a levendulaillatra és a molyra fogva a gyomortájéki rándulásokat. Hogy aztán görcs lett belőle, mára bevallotta, a szekrényben a fekete is előrébb került. Ott lógott a bal szélen, az volt az első, ami a keze ügyébe akadt. Kint csicseregtek a madarak, amikor megint nem találta a fekete nyakkendőt, és közben arra gondolt, az isten mégiscsak jó, van humorérzéke, hogy a vénasszonyt nem hagyja hideg földbe rakni. Se nem kemény, se nem hideg, mondjuk, biztos háborogna, ‘aszér’ nem porhanyósabb, mert ilyen volt az öreglány, imádta ezt a szót és imádott káromkodni is. Martin ott állt a sír felett, Szofka szorosan mellette a gyerekek kezét fogta. Ne piszkáld. Ne vigyorogj. De hát a Zuzunak taknyos az orra. Szofka későn szólt, Martin már észrevette, elmosolyodott. Maradjon meg a humorérzéked, fiam, a sír szélén is röhögj, a ‘szomat. De hát Muterka, ne legyél már trágár, mégiscsak téged temetlek. A ‘szér’ ne lehetnék, egy élet van mögöttem, mindenkit leszarhatok most már. Akinek nem tetszik, az rég elhúzott, aki meg maradt, épp ezt imádja bennem. Martin erre elvigyorodott, pont úgy, mint Zuzun a kisebb lány. Ja, csak az ő orrát már senki sem fogja megtörölni, legfeljebb ha Szofka, de az mekkora szemétség, ilyet tenni Szofkával. Hogy gyengének lásson, hogy törölgesse az orrom.

Másikat meglátta a temetőkapu felől közeledni, évek óta nem találkoztak, Marlával üzent, mondd meg Másiknak, még mindig nálam van a kardja, vagy fordítva volt, Martin kardja van Másiknál, annyira mindegy már. Hosszan néztek egymás szemébe, hirtelen Muterkáról szó sem volt, se gyászról, hogy meghalt az anyám, vagy ha a gyász emberi, és a szerelem tud fájni, nem puszta önkény, akkor Marlát szűrték át egymáson ott a sír felett. A nő mintha sose lett volna, olyan. Martin lassan bólintott. Tünemény. Te meg jókora geci voltál vele. Martin újra lassan. Pedig én szerettem. A lófaszt szeretted, mondta Másik.

Tudod, gyáva szar vagy, Martin. Negyven fölött már lehetek, nem? Próbálta egy poénnal elütni. Másik közben nehezen vette a levegőt, mert Muterkát temetni önmagát siratni is volt egy kicsit. Martinnak arról a fekete ruháról meg a nyakkendőről kezdett beszélni, hogy egyre előrébb kerül a szekrényben, Martin bőszen bólogatott, igen, Másik, ezt ismerem, de hogy van Marla. Tudod, ahogy ott van kikészítve, már csak arra tudsz gondolni, egyszer majd rád adják, Másik folytatta, mintha meg sem hallotta volna a kérdést, a merev testedre ráhúzzák a nadrágot, és begombolják az inget. Az inged. Amire egy vagyont költöttél, mert mégiscsak temetésekre kell majd, és jó lenne letudni egyben, nem évente újragondolni az egész rohadék elmúlást. Azt a kibaszott fekete nyakkendőt az anyád, a feleséged vagy a gyereked előkészíti, a kórház alagsorában a hullamosó végre a púderért nyúl. Ezt már szereti, ebben van kihívás, felszuszakolni a ruhát a kihűlt testre – abban nincs, az csak rutin és viszolygás, amit egy életen át nem bír magának bevallani, ezért minden reggel felkel, elindul a kórház felé, lépcső vagy lift, de mindenképp alagsor, tompán puffanó fémek, acél hideg levegő. És mondom, arra gondolsz, egyszer majd rád adják, pedig most is az jár a fejemben, derékban be kéne venni, lefogytam, mióta Anna beteg lett. De minek. Az én testem húsa, zsírja nem ment át az övébe, az erőmet hiába adtam volna, ő nem lett erősebb tőle, a végén meg mind a ketten itt állunk. Megokosodva, gonoszan, ahogy a költő írja, üti el megint Martin, mire Másik előre dől, megfogja Martin vállait.

Amikor a képpel végre igazán egyedül maradsz, akkor érzed ezt. Akkor már nincsen Marla, nincsenek ott a történeteink, nincs ott semmi, Marla illata, tekintete, semmi, amiről el akartad hinni, hogy újjáéleszt. Te, én azt hittem, tudom, milyen egyedül lenni, de az mind semmi nem volt, semmi ehhez képest. Az a rettenet, hogy most itt állsz, én meg ebben a csökött öltönyben, a dereka tág, te meg vörösre dörzsölted a szemed, Martin, legalább egy kicsit lehetnénk többek, mint rettegés a haláltól, legalább néha egy-egy pillanatra mondanád azt, én azt a nőt szívből szerettem. De hazudsz te is és hazudok én is, sőt, hazudik Marla is, mert nem lehet kiírni mindent, mert az a rohadt fekete nyakkendő végül túl szoros lesz, a hullamosó épp elgondolkozott, mi meg úgyse érzünk már semmit, és elkékül belé a test. A tied és az enyém is. A Marláé már életében is kék, mert az a bolond lány napra nap a zsebében tart egy fekete nyakkendőt, szorítja, húzogatja, nemhogy hátradőlne, mondjuk megtanulna hinni a kurva istenben, és elfelejtené, milyen egy életen át rettegni. Elfelejtené a diófát, ami ősszel egyszerre hullatja le a leveleit, azt a pihét, ami a műteremben fogalmam sincs csukott ablakon keresztül honnan került a kezembe, el Annát és a tűket, el a feleséged, el az összes bűnét. De Másik, arra tudod, hogy képtelen.

Tudod, Másik, amikor jött a Fésűember, sokáig azt hittem, én hívtam, vagy közösen hívtuk, mert nem lehetett bírni már tovább. Kezdtem elveszteni a fejem, egyre többször képzeltem azt, megoldható minden, Szofka megbocsát, megbocsátanak a lányok is majd, ha felnőttek és szerelmesek lesznek, Muterka meg ismer. De ez nem igaz. Nincs megbocsátás. A bűnre bűnt tehetsz csak, ilyeneket gondoltam aztán, most meg nem gondolok semmit. Ki vagyok én, hogy azt higgyem, beleszólhattam az életébe? A Fésűember győzött, pedig még csak nem is harcolt. Ja, aztán bántotta ő is. Másik újra látta maga előtt Marlát, ahogy elsírja magát, és közben nevet, nem kényszeredett vigyor, egyszerűen csak széttárja a karját, rohadj meg, de hát tudtuk mindketten, hogy így lesz, hogy bántani fog és fájni, mert egyszerűen ilyen az élet, hogy még mindig az a nő vagyok, aki félrehúzódva nyüszít, mert ebbe belebolondulni is könnyebb lenne, mint elképzelni újra és újra azt a két testet, az idegent és a Fésűemberét, amit sajátjaként ismer. Kihordani mind az elhullott szálakat, fürdőből, padlóról gyűjteni össze, vizet ereszteni rá, közben mondogatni, van élet ezen túl is, van szeretet és van a testen túl is érintés, ami független a mocsoktól, a sártól. A paplanból egyesével gyűjtögetni össze, ne maradjon egy se, elégetni inkább, nem is lehúzni, leengedni. Mert mi lesz, ha a gyerekek korán jönnek, mi lesz, ha szétreped a fejem, mi lesz, ha azzá válok, amivé a másik ember önzése, gonoszsága tehet engem, mi lesz, ha nem más, hanem ez a halál. És akkor hiába a levendula és a fekete, mert mindenhol csupa szín van. Amit látsz nem az, de nincsen máshol sem valóság. A szíved éhes, és abba fog belehalni, a szíved szomjas, és te szomjan fogsz pusztulni, míg mások hátradőlnek, keresztet vetnek, egyszerűen jól hazudnak maguknak, már hogy félnék az élettől? Minden fasza.

Muterkám, te most kussolj, Másik felröhög, tudod, Martin, épp arról beszéltem neki, hogy a történeteink színe fekete és arany, hogy milyen kevesen ismerik már ezt a technikát. Fogod a vásznat, és az egészet koromfeketére fested. Nem látsz semmit, csak azt a kibaszott sötétséget kívül-belül. Egy picit megnyugszol, ugyanaz van kint is, bent is, aztán hozod az aranylapokat. A svafni, azt mondják, büdös, de én megrészegülök tőle, régen tiszta szesz helyett pálinkát használtam. Egy korty és egy a képre. A füstfólia gyorsan tapad, erősen koncentrálok, olyan ez valahol, mint a szex. Csak a teste van és a testem. Rárakom a lapot, mintha belenyalnék először, lassan, izgatóan új és erős az íze, aztán kenegetni kezdem. Betölt teljesen az alkoholos illat, a svafni mintha magától mozogna, szinte hallom felnyögni, aprókat rándul, aztán zihál. Erre találj szavakat, Martin. Hogyan szeretted te Marlát? Az aranyra hogyan kensz rá nyugodt színnel bármilyen másikat? Hogyan élesíted a formát, az övét és ami a fejedben van, hogyan illeszted össze? Azt hiszem, belátni, hogy amit te elképzelsz, kevés, hogy nincsen más, csak az arany, hogy bármit szerettél is a nőben, a legtökéletesebb a maga hiányosságaiban, és erre későn jönni rá, az az, ami kegyetlen. Ilyenkor szűnik meg az isten, és mondhat bárki bármit, nincsen, érted, nincsen, mert az aranyra nem festhet rá ember. De te mégis megteszed. És megteszed holnap is, és közben röhögsz, míg a gyomrod szorul. Aztán egyre többet öklendezel, és kínodba kiabálsz neki, hogy folyik a híd, Bébi, folyik a híd, de minden rendben van. Csak hinném el, csak el tudnám egyszer az életben egy pillanatra hinni. Ott és akkor lenne isten.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s