A hiányzó test

Túlpart

 

 

A falvakban annyit biztosan tudtak, hogy Goran Gasparovics felesége nemcsak a legszebb, de a legokosabb asszony is volt. Ezért nem értette aztán senki, amikor az orvos elmondása szerint a vajúdó nő szeme kidülledt, és kínjában vagy örömében átkozni kezdte az Istent. Goran mögött ötórás vonatút állt, lassú zakatolással rótta a kilométereket a mozdony, már harmadjára ment ki a büfékocsiba rágyújtani. Az alumíniumpult mögött egy tagbaszakadt férfi állt, a nyakára nedves törülközőt csavart, egyenruhájának gallérja elszíneződött az izzadságtól. Goran nem is értette, minek élére vasalni az inget nyár derekán, úgyis tudja mindenki, embert próbáló a hőség. A férfi kérdezte, mit kér, mondta, hogy egy kávét, mire az inges hátraintett a másiknak, az pedig nekiállt kimosni egy csészét. Amíg a hátsó részben hangosan csurgott a víz, az egyenruhás frissítőkendőt szakított fel, és nehézkes mozdulatokkal kibontotta a csomagot. Lassan törölte át az alkarját, végül a csuklójára tekerte a kiszáradt rongyot, inná be a citromos illatot, ne csak a hőt.

A kávé forró volt és rossz ízű, a kilötybölt mosószeres vízből maradhatott még benne, mert apró szivárványos hab ült a karimára. Mégis jól esett a hőségben, hirtelen verte ki a víz a homlokát, ahogy a kinti és benti hőmérséklet között lecsökkent a különbség. Később Lulu csacsogva mesélte, ez lehetett az a pillanat, amikor Alíz felsírt, pont akkor kortyolhatott először a kávéba a férje. Goran hitt a mesékben. És mesésen igaz volt minden, amit Lulu érzett, gondolt és látott, évekkel később az erdőben döbbent rá, hogyha az ember el meri hinni, hogy a boldogság kifeszíthető, a Jóisten is nagyobb lendülettel pingálja tele felettünk a vásznat. Most fodros hullámokat rajzolt a kattogó sínek fölé, ami Gorant az Ipolyra emlékeztette. A többi folyó végül mindig a kredenc fölé görnyedő test maradt. Nehézkes és lassú folyású. Éjszakai álmatlansághoz hasonló ritmus, amikor már órák óta elállt az eső, és nem történik semmi, de egyszerűen nem tud aludni, jó, akkor legyen így, gondolja, elszív egy cigarettát, a terasz csöndes, csöndesek a székek, de a dohány csak izgatja a szívet, és akkor úgy dönt, ez már így lesz, kiül a konyhába.

Hajnal fél öt van. A varjak károgása beszűrődik kintről, egy távoli szobában alszik a másik, a test kiszakíthatatlannak tűnik mélyrétegeiből, pedig kint már pirkadni kezd. Zúg a hűtő, Lulura gondol, vajon mennyi víz van abban a nőben, hogy ilyen szép lehet. Kiáll a teraszra, rágyújt. A varjak károgása és a hűtő zümmögése hosszában nyújtja meg a hajnalt, csatlakoznak a gerlék is, és Goranban valami megrendül, a galambok mégiscsak szürkék, ha úgy tetszik, színtelen madarak, akár a talpa alatt a homok ott az Ipoly partján.

Ha meghalok, majd temessél ide, hallja Lulu, ahogy álomból ébred Gorantól távol, egy cigány férfi ül előtte, mellette a felesége, karján a gyerekkel. Nézi a domboldalt, a sörényes hegyekből nem látszik egy fa sem, tömött, vastag fonatokban hajolnak egymásra az ágak és a lombok is. A férfi szikár, jobb vállán kék tintával tetovált női név, Erika. Akkor tehát így hívnak, pillant a nőre, ezt a szót suttogja a férfi minden hajnalban és éjszaka, amikor elviselhetetlen a hőség a börtönben. Mert hiába a cella hűséről szóló legenda, idővel átveszik a falak is a meleget. Felforrósodnak, és ők is büntetik az embert, tovább tágítják a rabok szívét, hátha hamarabb és gyorsabban végeznek velük, mint az emberi igazságszolgáltatás. De a férfi álló nap a késekre gondol, a fémes ízre és a villanásra. Olyankor már nincs is akkora hőség, van olyan bosszú, ami elhűti a vért, mintha nyári levest fujkodna sokáig, aztán átjön a szomszéd, innának meg egy pálinkát, és a levesről megfeledkezik, mire visszaér, kihűl, belül van csak forróság, ahogy csapkodja az erek falát a szesz. Lulu lopva a fiatalasszonyra néz, fiatalasszonyként gondol rá, pedig jóval fiatalabb nála is, alig húsz, ha van. A karján ülő gyerek arca gyűrött, nem sokban különbözik az öregekétől, akikkel együtt várt a buszra. Az ő hasa még lapos, mire Gorantól megfogan, a nagybörzsönyi szarvasok bőgni kezdenek. És az a tavasz új hajtást hoz az Ipoly menti fákon, a babérlevél friss zöld levélkéiből nagysokára kerül a főzelékbe is. A hegyoldal néma, de talán csak a busz miatt, hangosan zötykölődik a falu felé, a gyerek arca végre kisimul, mintha kiszitálná a gyűrődéseket az Ipoly menti busz zúgása, elpilled a nő is, csak a férfi éber. Még mindig a domboldalt nézi, a halálban mégsincs semmi néma, gondolja Lulu, ha ez az ember ennyit bír hallgatni. Muszáj, hogy beszéljen hozzá, muszáj, hogy megszólítsa őt is, ahogy megszólít most engem is, ahogy a fákat nézem. A szívedényekből újra messzire kerül a vér, kétoldalt napraforgómezők, az út hullámos. A víz gyűrte fel, mesélte Goran, balra és jobbra is ártér volt, hosszú évek alatt töltötték fel a vidéket a termőföld miatt. A hegyek mélyén drótkerítésre aggatott üres flakonok ütődnek egymáshoz, ha bőr lenne, se lilulna be, gyengéden érintik egymást. Beljebb parcellánként egy-egy boszorkány, de ezt majd az a hasban úszkáló angyalgyerek mondja, aki a szarvasokkal együtt szeret bele a tájba. A földbe szúrt alkarnyi fadarabra egy fekete elnyűtt tréningnadrágot húztak, a tetején az egyik szárát úgy igazgatták, mintha kapucni lenne, a bába kendője. Persze sem a seregélyek, sem a szarvasok nem látták a megnyúlt orrot, szederjes arcélt, amit a gyerek látott később évekig, ők csak a veszélyt érezték meg, ami a nadrág korcában megbújt.

Az ipolysági asszonyok éjszaka indultak neki a boszorkányszüretnek, hónuk alatt a kiválogatott ruhadarabokkal, kezükben a bottal, mert a sötétben támaszkodni is jó volt. A férfiaknak ilyenkor itt semmi keresnivalójuk nem volt, ők másnap álltak neki a dróthuzalozásnak, körbekerítették a banyákat, el ne repüljenek, aztán az előre felmadzagozott flakonokat aggatták a drótra. A műanyag mellé két-három sörösdoboz is került, az a szélnek mindig hangosabban válaszolt, mintha feleselne, pedig csak évődtek egymással, ezt tudta már a faluban férfi és nő egyaránt. És akkor a nők kibontották a varrás mentén a nadrág korcát, előszedték a hajszálakat, és egyesével húzkodták bele a sérült nadrágbélbe, ki ne forduljon magától. Éjfélre betapasztották a réseket, a cérnát jóelőre átfűzték a tű fokán, a sötétben hiába próbálták volna. Persze voltak, akik abban hittek, átfűzni is ott kell a parcella fölött, és ezért a boszorkányszüret előtt hetekig gyakorolták sötétedés után, hogyan kell a cérnát vakon befűzni. Első nap még odanéztek, az alkony fényeire bízták, mennyire nehéz feladat elé állítja őket, és bíztak az égben, mint más az Istenben, tudja a dolgát, nem véti el sem a színeket, sem az árnyakat. Pont annyit enged, amennyi ahhoz kell, hogy minden nap egyre pontosabb legyen a mozdulat. Napról napra rövidültek a nappalok, és a hasasodó alkony és éjszaka végül megfogta a nők kezét. Úgy húzta magához őket, ahogy csak a legszerelmesebb férfi tud nő keze után nyúlni, gyengéd és sima volt a mozdulat, és Lulu Goranra gondolt, ahogy az első éjjel a szabad ég alatt zsibbadásig simogatta az övét. Addigra elsötétült az ég, és elsötétült a nők szeme is, a tű résébe magától fordult bele a cérnaszál, Lulu teste magától fordult a Gorané felé, nem volt abban semmi tekintet. Vakon nyitotta szét az ölét, vakon emelte meg a csípőjét, és a férfi vakon tapogatta végig a feleségét, mint azok az asszonyok, akik hosszú éjszakákat töltöttek el a tűvel és egy vékony cérnaszállal. A zsibbadásról Lulu ott tanult a legtöbbet, ugyanaz az elnyújtott fény játszott lehunyt szemhéja alatt, mint amit az Ipolyon látott tükröződni. Nézte a vizet, a kanyarulatban jobbról és balról is benyúltak a fák, a nyárfák és a nyír mellett hordalékot pakolt egy helyen a víz. Hanyag a természet, gondolta, ahogy rálépett, amíg Goran a pecabotot állította be. Egy mozdulattal szúrta át a domolykó testét, pontosan a hátába, ha nem jönne nagy hal, visszadobhassa a vízbe. Mint egy karsérülés után, a seb beforrad, magyarázta a férfi, és ha szerencséje van, ha elég erős, még nagyobbra hízik. Az úszó azonban mozdulatlan maradt, csak a néha feltámadó szél pöccintette arrébb, mintha kedvét lelné benne. Lulu a férfi térdét nézte, pont olyan formája volt, mint az Auschwitzból hozott kőnek. Inkább téglatest, a hosszú csontokat mégis valami szögletes tartotta, lekerekített szélekkel, fel ne sértse a nőt. Természet és ember itt összeértek, a kertben legalább négy diófa volt, még Goran apja ültette őket, a derekamig ért akkoriban, mesélte a férfi. Amikor Lulu a nyugágyban feküdt, és a feje fölötti lombot nézte, csak az tűnt fel, a Jóisten másképp gondolkodik az árnyékvilágról, nem halál van abban, hanem csupa élet. Ahogy a diófa levelei szétterülnek, egy csöppet sem különbözik attól, ahogy Goran keze terül szét a combján. Felül a zöldhéjú dió, a levelek között a beszűrődő ég, úgy tűnt, mégsincs olyan messze az Isten azzal a vászonnal. A távolban fát vágtak, a fűrész hangja tompán nyüszített a hegyalján, sokkal erősebb volt a lombzaj, amit a szél erősített fel a kertben. Mintha víz csobogna, gondolta Lulu, ugyanaz a kásás, szemcsés jelenség, elcsitul, aztán újrakezdi, akárha beszélgetnének a fák. Így beszélgetett Goran és Lulu is megismerkedésüktől fogva, aztán végig a toronyban töltött hónapokon át a csöndben, és utána az élet végéig. Na, engem ide temess, fordult a nő felé a hordalék felett, és a hanyagságról Lulunak most nem a természet jutott eszébe, önmagát látta, ahogy Auschwitzban lehajol egy kőért, hogy elhozza Gorannak, hogy a férfi emlékezzen arra, ami most már bizonyosság, hogy a hűség a kövekkel kezdődik, egy hanyag mozdulattal. Mert a hordalék aztán továbbáll a vízzel, együtt mozognak, ha a sodrás úgy akarja. Az első követ és az utolsót is ő fogja adni, Goran pedig hálás lesz mindkettőért, mert ami két kő közé szorul, az maga az élet, ahol szarvasbőgésre alszanak el az angyalgyerekek, miközben beszélget egy férfi és egy nő. A nő teste addigra kihordja a sebeket is, felszívódnak a vágás és varrás okozta hegek, vékony csík marad csupán, ami emlékeztet a korábbi évekre, amíg hosszú kerülőutakon haladtak egymás felé. A kövek pedig megszólítják őket, a nagybörzsönyi sírok ferdén állnak, mintha félrebillent fejek lennének, erősen figyelve arra, mi történik körülöttük. A szerelem végre nem őrület, csak elnyújtott mozdulat az Ipoly partján, kilégzés és belégzés ritmusa, ahogy a fűzfa a víz fölé hajol. Feltámad a szél, és a halak is megtorpannak, érzik a szagát a horgásznak és a nőnek, de ez most nem csalétek, a vízbe hulló morzsákat a szél hozta magával, a domolykó kopoltyúja megtelik vízzel, kitágul, és vörösre hízik a vértől az összes lemez. Egy távoli folyóban megindulnak felfelé a lárvák, négy éve vártak erre, most mégsem sietnek, jut mindenre idő. Az iszapban töltött napok és hetek a legfontosabbak lesznek. Ha nem töltök nélküled ennyi időt, ha nem élek meg annyi sáros, levegőtlen éjszakát, most nincs hova indulni feléd. Ha lenne gyomor, abban kések villannának, összekaristolnák a belső felszínt, de épp csak annyira, hogy a sebek pusztán vérbőséget okozzanak, hogy a kitáguló jelenlétből újraépíthető legyen felettük az ég. És a felszínen levetik a lárvaruhát, kifeszítik hatalmas sárgás szárnyaikat, egymásra néznek, de nem is látnak, a vakság értelmét veszti, és értelmét veszti a látás is, érzik a másikat, Lulu hordalékon sebzett talpát és Goran damilon pengetett szívét. Megindulnak egymás felé, a hordalékfa puhulni kezd, a damil sem vág, folyékony selyemszál lesz a fényben. A kérészek ekkor kezdik násztáncukat. A szerelem két kő közé sűrített élet, virágzó Tisza egy valahai mélyedésben, ahol most a folyó úgy bújik meg, úgy dörgölőzik háttal, mintha simogatná a föld és az ég is. A kövek pedig egymáshoz csiszolódnak, kerek és sima lesz mindkettő, akárcsak a vízfelszín, amit néha fodroz a szél, vagy mintha az Isten pingálná össze az eget, és az tükröződne rajta. Az Ipoly partján két ember végre el meri hinni, hogy a boldogság kifeszíthető.

 

Krisztus teste

 

 

Középre ültek le, az idősebb nő vezette a két lányt. Bal kézzel nyúltak a szenteltvizes márványtál után, balra húzódtak a pad felé. A vízbe alig ért az első, meg sem állt, haladtában vetette magára a keresztet. A második két ujját mártotta a vízbe, és megállt, óvatos volt minden mozdulata, nem bizonytalan, inkább fenntartásokkal teli. Mint aki végiggondolja, hogy mibe nyúl bele a tiszta szép kezével. A harmadik meg sem állt, végig komor tekintettel baktatott mögöttük. Ugyanaz a makacs fejtartás, ugyanaz a düh feszítette meg mindhármuk gerincét, csak épp az irányok tértek el.

Azt mondták, mára vihar várható, és a sekrestyésnek külön a lelkére kötötték, szedje be a templomkertből a muskátlikat. Legalább az eresz alá, a tisztelendő úr nehogy elszomorodjon egy letört muskátlifej miatt is. Kakukk Feri nem volt túl okos, de szerette a virágokat, a muskátlikat ő locsolta meg minden reggel, amikor a nyári hőség csak a karmait élezte a flaszteren, és a ragadós bitumenbe még nem karcoltak mintát a kislányok. A locsolókannába egy nagy vödörből kellett átöntenie a vizet, előző este töltötte tele, hogy másnapra megereszkedjen, az állott víz mégiscsak jobban esett minden növénynek. A legjobb persze az esővíz lett volna, de ez a nyár csontszáraz volt, kiszárított mindent, amerre járt. Kiszárította a férfiak szemét, ne forgathassák összevissza. Azokon a júliusi napokon az összes férfi korán kelt, lement a kocsmába, és nyomban kiterítette a lapjait. Bárki keverhette, nyílt kártyákkal játszottak, nem volt abban semmi öröm. Azóta döntöttek a nyílt kártyák mellett, mióta júniusban minden áldott reggel hiába kezdtek bele a partyba, jött valami bolond és erőszakos szél, ami úgy borogatta fel a férfiak kezében gondosan elrendezett alsókat, felsőket, királyokat, mint máskor a műanyagflakonokat az utcán. Ez volt az első jel. Aztán a nők. Akik soha szebbek még nem voltak, mint azon a nyáron, júniusban kezdtek kikerekedni, gömbölyű és formás lett a csípőjük, a fenekük, hát még a mellükön csúszkáló napfény. Hangosabban kacagtak, mint bármikor az életben, és hosszabban is hallgattak aztán el. Nem volt vészjósló a csönd, csak hatalmas a különbség, és azok az álmodozó szemű férfiak lassan elfelejtették az Úristen nevét. Belefeledkezni ennyi gömbölyűségbe talán csak annyi, hogy az ember sokáig nézi a hegyeket. Áll a víz felett, nem szól, fogja a pecabotot, a domolykó hasában a horog, hátha rákap egy nagyobb hal. De a domolykó éneke távoltartja a nagyobb halakat, ez a kis hal még nagy tetteket fog véghezvinni. Tudja ezt minden ragadozó az Ipolyban és az Ipoly partján is.

A vihart később a három nőre fogták. A tisztelendő úr beszéde alatt is olyan furán szorította össze a száját mindegyik. Pedig a szenteltvíztől rögtön látni kellett volna. Az ilyeneknek foszforeszkál a szeme. De hát maga is tudja, déli mise volt, foszforeszkálhatott volna is éppen. A pap a homlokát törölgette, a kántor a vetítőgépben cserélt elemet. Addig a hívek némák voltak, nem énekelt senki a padsorok közül, csak a szél dúdolt halkan. A templom hatalmas oszlopai között bújócskázó gyerekek, az öregasszonyok utólag úgy mesélték, biztos ahhoz a harmadik nőhöz tartoztak. Semmilyen kézzelfogható magyarázatuk nem volt, talán csak az a lágy mozgás. Hogy a gyerekek úgy hajoltak be az oszlopok mögül, mint a sás. Gömbölyű lett a nyakuk és a derekuk, a padokból úgy tűnt, minden testrészüket azért teremtette a Jóisten, hogy elveszhessen benne a hívek tekintete. Mert a forgó mozgásnak nem lehetett ellenállni, ezek a gyerekek pedig csupa olyan testrészüket mutatták, amelyek a hívek mindegyikében darabos és törékeny részleteket idéztek fel.

Az asszonyok azokra a férfiakra gondoltak, akikbe hiába szerettek bele, férfiakba, akiknek kemény volt a szíve, mint a beton, és hiába töltöttek közé folyékony anyagot, megkeményedett télire az is, sőt, szétfeszítette az addigra megszilárdult felületeket, mert figyelmetlenek voltak. Szőkén és csacsogósan nevetgéltek, amíg a férfiak a maltert keverték, azok meg innen nézve tényleg nem tehettek arról, hogy elvétették az arányokat. Nem kellett volna a kacajra figyelni, se becsukni közben a szemem. Nem kellett volna a két erős karját nézni, ahogy a maltert keverte, elhinni neki az erőt. Így gondolkoztak utólag, de addigra már megkeményedett, majd szétfeszítette a beton a tájat, álmatlan éjszakákat okozva mindannyiuknak. Az öregasszonyok a lányaikra gondoltak, akiknek minden szava háromnapos halottra emlékeztetett, hullamerev volt a szó és a kar is, amivel egymást keresték. A lányok az anyákra gondoltak, hogy vajon hol van a szó mögött az a rés, ahol levegős lehet a tér, ahonnét kifújhatóak a viszolyogtató reggelek, amikor minden kávé úgy fő le a gázon, mintha előző éjjel mi sem történt volna. A gáz fölött alig látszik, de aztán nem bírja tovább, muszáj vécére menni, és a csap fölött nem tud hazudni magának. Nem is a tükör miatt, ha püffedtebb is a szeme, még másra is foghatná, de hogy soha a büdös életben nem tanulok meg szabadon élni, hogy mindig a lányod maradok, anya, abban azért tényleg nincs igazság. És akkor vizet enged, jó hosszan folyatja, hátha a hideg őszintebbé tesz. Majd a kávéscsészét mosogatva jut eszébe, már megint elrontotta, mert egyre forróbbra kellett volna tekernie, hátha megpuhul minden vonás az arcán, hátha eléggé éget az a víz, hogy ne kelljen tovább a fürdőben maradnia. Mert hiába tisztálkodik, a szar rászárad csempére, kagylóra, és mama csak annyit lát ebből, te már megint csak magadra gondolsz, fiam. Igaza van. Az önzésnek ez már az a szintje, hogy innen menekülni kell, el innen, mondogatja mindig a csap fölött, kezét a hideg vízben tartva, de ez megint egy rossz példamondat, nem olyan, amiben forró víz zubog, nem olyan, ami után nincsenek mosatlan csészék. Ezután mindegyik csésze hófehér, el is törülgeti, csak később súgnak össze a rokonok, hogy valami baj lehet. Túl tiszta minden edény.

Boldogtalan vagyok, mondja az asszony. Azt mondod, hogy hiábavalónak tartasz mindent, ami történt? A találkozást, a szerelmet, a házasságot, engem? Már megint félreértesz. Nem ezt mondtam. Csönd van, most kellene kihátrálni, úgy hajolni el a mondatok elől, mint a szélben a sás, hogy ne törjön ketté bele se a derekam, se a hátam. Ha sínekre feküdnék, őszintébb lenne, ugyanaz a törésvonal, ugyanabban a sávban némul el minden. Anya arca feszült, a száját már a templomban is nézték, hogy mennyire összeszorítja, és tudom, az enyém is tud ilyen lenni, amikor megnémít a düh és a dac. A boldogtalanságra nincs gyógyszer, mondja a pap, és aki nem hisz, aki nem Isten báránya, az is Isten gyermeke, csak rossz gyermeke. Ezen elgondolkodom, hogy a fenébe lehet ilyet mondani, akkor ezek szerint nekem nincs jogom itt állni, a tékozló fiú sose térhet haza, mert idegen a nyelv, amit megtanul beszélni, és idegen lesz a kredenc szaga is, és a kenyérre nem kérhetek vajat, beletörik a kés. Pedig előtte évekig lestem, hogyan karcolja bele a keresztet, olyan volt, mintha embertenyérbe karcolná, a kenyér alján lévő mélyedések akár élet-, szív- és szerelemvonalak is lehettek volna. De erről mindig megfeledkeztem, hogy ezt kimondjam. Mert annyira néztem. Most meg már nem nézem, levettem anyám arcáról a szemem, egyszerűen csak mondom, ami eszembe jut, holott mérlegelni kellene. Hogy meddig ér az életvonal, és milyen mély a szív. Hogy az a boldogtalan szerelem miért nem kereszteződik sehol, miért olyan egyenes és magányos, miért látok benne csak egy nőt végigmenni, őt is lassan.

A tisztelendő úr is láthatta volna. Hogy azok a nők ott magukkal hozták a gyerekeket, és magukra hagyták őket. A muskátli feje se Kakukk Feri figyelmetlensége miatt tört le, hanem mert az a három asszony balról nyúlt a márványmedencébe. Béke veled, szorította meg az idősebb a két fiatal kezét, az egyik elhúzódott, a másik mosolyogni próbált. Hátrafelé hirtelen mozdulatot lehetett látni, színpadias és elnagyolt volt, amivel az idegenek keze után nyúlt a két lány anyja. Amíg térdre ereszkedtek, arra gondolt a pap, vajon elég ostyát hozott-e Kakukk Feri, mert megtelt a templom, gyónni is sokan jöttek. Felemelte az ostyát. Na jó, legfeljebb majd kétszer fordul. Remélem, legalább a muskátlikat nem felejtette, ketté ne törje őket a vihar. Nem vagyok méltó, hogy a hajlékomba jöjj, mormolta az asszony, mire a középen ülő lány megemelte a fejét. Óvatos volt minden mozdulata, mint aki végiggondolja, hogyan lesheti meg a világot maga körül, megpillanthatja-e Krisztus testét. De mama, a pap azt mondta, áldozhatsz ott, ahol nem ismernek. Vagy bűnösnek tartod magad? Az asszony nem válaszolt, elfordította a fejét.

Közben felsorakoztak az emberek, úgy indultak meg a két áldoztató felé, mint a kóválygó állatok a vízhez, vakon és hajlékonyan, öregek és fiatalok, férfiak és nők, de főleg férfiak, akik erőseket biccentettek egymás felé, hogy elég kimértség és tartás legyen benne, annyi mozdulat csak, ami arra emlékeztet, a hit férfias dolog és tartást ad. Mert különben beleőrültek volna a szétmálló kártyalapokba, hogy akárhányszor nyúltak a pakli után, valami mindig feltárta a lapokat. A szájukba vett ostyától nem is vártak mást, magától mállott szét, mint a bűn, rágni se kellett. Akárhányszor néztek a gömbölyödő júliusi nők szemébe, azok végül mindig kikacagták őket, és ábrándos kék szemükkel hiába néztek az égre azt sóhajtozva, de hát miért nem szeretnek engem a nők, Uram. Mindebből csak az Úr maradt meg, ő volt az egyetlen, aki borongós és napsütötte reggeleken sem kacagott a szemükbe, aki addig törte őket, míg végül nem volt, ami szétfeszítse a folyékony anyagot, mintha lenne olyan beton, amit jó arányban állítanak össze.

Nem tudom. Nem tudom, ismétli meg a pap, miféle áldozattal jár ez. A férfi zakója szürke, szürke a szeme is, jobb lenne, ha másféle színű lenne, nem pont olyan, mint az ég, ami felé a pap fordul. Akkor könnyebb lenne elviselni, hogy Goran két hét múlva már a világítótoronyban él, ahol a tisztelendő úr muskátlija éppen annyira lesz valóságos, mint az alvó Lulu Goran mellén. Menekülni nincs hova, ezt a kilenc hónapot végig kell csinálni. A toronyból hallja, egyre hangosabbak a sirályok, de valahogy finomabbak, kicsit a harangokra emlékeztetnek. Mindig pontosan kezdik, amikor Gorannak a legnehezebb, amikor az aznapi kávéadagot kitölti a bögrébe. Két bögre van az asztalon, az egyik a Lulué, de persze mind a kettőt a férfi issza meg. Kihűl a Lulué, mire harangozni kezdenek, vagyis a sirályok dala Goran szájában mindig elhűlő kávékortyokat kísér. Olyankor arra gondol a férfi, mégiscsak lehet Isten, ha Lulu onnan messziről erről ennyit beszél. Hogy mégiscsak lehet Isten, ha az oszlopok közül kibújó gyerekek nevére pontosan emlékszik minden éjszaka.

 

Déli arany

 

A fenyők kitakarták a várakozó nőket. Fehérre mázolt lócán ültek, és igyekeztek elhúzódni, ne kelljen megszólítani egymást. Kijött a nővér, elhangzott egy név, nem volt benne semmi különleges, hacsak nem a mozdulat, ahogy a bal szélen ülő megrezzent, összecsukta a könyvét, majd felállt. Bizonytalanul indult meg az őt szólító felé, a nővér szigorú arca nem bíztatta semmire. Az ablakból csak annyit lehetett látni, hogy a többiek feszengeni kezdenek. Akkor eggyel kevesebb, mindjárt sorra kerülök én is. De órák teltek el, mire mindegyiket behívták. Közben eleredt az eső, észrevétlenül kezdett szitálni, Lulu arra lett figyelmes, a fenyők körül elcsendesedtek a madarak. A sirályokat biztos nem zavarja kint a nyílt vízen, gondolta, és ha Goran lenéz a sziklára, talán őt sem érdekli többé az eső. Azon az ablakon túl a tenger végtelen, elől és hátul nincsen semmi, csak a mélység. A csöndesség új értelmet nyer, ahogy Lulu most hallja a szitálást a kórházkertben, kinéz, egy fecske rémülten csapkod a fenyők között. A fájdalomról még nem beszélnek. Az orvos azt mondja, jöjjön be hétfőn, reggelizzen, aztán másnap délelőtt meg is műtik. De inkább nem kérdez feleslegesen. Hallgatja az esőt, éppen így fog esni közben és utána is. Könyörületesen. Elsimítja a lepedő ráncait, kiaggatja a nővérek szívét a fregolira, reggelre felszárad alattuk a tócsa.

Goran kikönyököl a párkányra, alatta mély a szikla, olyan könnyű lenne levetnie magát. A sirályokat nézi, alacsonyan szállnak, a part mellett arany a víz, áttetsző, minden kavicsot látni még innen is. Holnap majd lesétál, dönti el, de így döntött tegnap is, és tegnap sem bírt kigyalogolni a vízhez. A só miatt lehet, gondolta, és a sóról is Lulu jutott eszébe, a bőre íze, ahogy kicsapódott rajta a nedvesség. Az aranyszínű hullámok mellett már ott a szigetsáv, hosszan nyúlik előre, nem is hinné az ember, milyen hatalmas, ugyanakkor fél nap alatt körbejárható az egész sziget. Havonta egyszer jön a halász, de ezt se tőle tudja. Egy szót nem szól hozzá, az utazási iroda titkárnője mondta, minden hónap 28-án érkezik majd Zinger. Ő meg gyorsan lecsapta a labdát, hogy tudja-e, hogy az északon a varrógépet nevezik így. Tetszhetett a nőnek, mert hátravetette a haját, és úgy mosolyodott el, látni lehetett, hiányzik neki is a bal ötös fentről. Bizalmaskodó volt a hajdobálás, a mosoly is több volt, mint ami jól esett most, próbált inkább arra koncentrálni, fogorvos barátai mennyit nevettek azon, harminc alatt a bal ötös tízből nyolcnak már csak kósza emlék. Lulutól is megkérdezték, nem akarja-e rendbe szedetni a fogát, ne virítson ott az a fekete lyuk. Nem is értette a kérdést. De ez a nő sokatmondóan vigyorgott, dölyfösen, nehogy azt higgye Goran, most szalajtották. Attól, hogy délen erősebben és többet süt a nap, még ismeri ő is a varrógépet.

Nem fog sok vizet zavarni. Havonta egyszer jön majd, adja le neki a listát. Igen, erre figyeljen, hogy mindig legyen elég papír és toll vagy ceruza, vagy kérjen majd azt is idővel. Kilenc hónap hosszú idő. Egy is sok, dörmögte a fogai között Goran. Mi tetszik? Kérdezett vissza akkor már a papírokról pillantva fel, de Goran ráhagyta, mintha nem hallotta volna a kérdést. Megint az idővel került egy légtérbe, Lulun kívül alig viselt el mást, de most a nő hiánya, az a tengernyi óra és nap jelentette a legkedvesebb és legborzasztóbb társat. Úgy gondolt rá, mint létezőre, attól, hogy alakja és formája lett, elviselhetőbbnek tűnt. És mióta a nő megemlítette Zingert, az idő Zingerré alakult át, egészen megszerette a gondolatot, hogy egy varrógép nevű öreg halász fogja az idő múlására emlékeztetni. Hogy halász, már ő tette mellé, a nő egy szóval sem említette. De így gondolt rá, hogy akit ezen a szigeten ilyen képtelen névvel ruház fel a Jóisten, csak halász lehet. Elképzelte, hogy majd kikérdezi, sőt, megkéri, tanítsa meg egy-két fortélyra, akkor is foghasson halat, ha éppen hó elejét írnak. Ha elfeledkezik a ceruzákról, és csonkokban méri majd az időt. A naptárral különben baja lesz. A nő csak foghegyről vetette oda. Ugyan miért, bökött vissza a férfi. Hát mert esetleg átalszik egy napot vagy elromlik az órája, és akkor hiába kémleli az eget. Azt már nem tette hozzá, amit nagyon erősen gondolt, hogy az ilyen nyikhaj úri ficsúrok, mint te is, biztos nem tudják, mikor jár fenn a Nap délen, mikor merről fúj a szél. Új volt az irodában, azzal bíztatták, nyugdíj melletti könnyű nyári munka, a fene se gondolta, hogy ennyi őrült veszi majd körül. Megszállott világítótorony-rajongók vagy egyszerűen bolondok, a legtöbb szigetre jutott legalább kettő. De ez a férfi ragaszkodott ahhoz, hogy ő egyedül akar lenni, és hajlandó felárat is fizetni ezért, ha kell.

Itt írja alá, mutatott a papírra, Goran pedig egy pillanatra megállt, mint azok a nők minden felszólítás után, amikor a nevüket hallották a nővér szájából. Egy ponton túl a név végtelenül idegenné lesz, holott addig meghatározott minden lépést. Ahogy zajos társalgásokból is kihallotta a sajátját, most ugyanazzal a félelemmel vegyes izgalommal fogta meg a tollat, és kezdett el írni. Vajon ez megváltozik majd ennyi idő alatt? Látta Lulu arcát, annyiféle módon elnevezte már magában, de végül elhallgatta mindet, mert a végén minden becenév szánalmasnak tűnt, méltatlannak hozzá. Goran Gasparovics. Maga szerb? Kérdezte a nő. Olyasmi, vágta rá. Jól betanult mondat volt, ha nem akart magyarázkodásba kezdeni. Most azt se bánta, a nő kombinálni kezd, biztos titkos élet elől menekül, amiben legalább három feleség van és öt gyerek. De mire végigpörgette a lehetséges női neveket, Goran zsebre vágta a paksamétát.

Azt az ablakot az aranymetszés szabálya szerint metszi a tenger. A horizontról akkor tanul majd Goran a legtöbbet, amikor Zingert látja elhajózni minden hónap 29. napján. Nézi a férfit, akkor már így gondol rá, nem idős- vagy öregember, hanem férfi, pedig jócskán az apja lehetne, ha nem a nagyapja. De van az a fájdalom, ami kortalanná ijeszti az embert, és kortalan lett Zinger arca is, akár a szigetre hajózott, akár a szigetről el. A szíve fölé rakta a cetlit, de az sem volt baj, ha víz érte, kívülről sorolta, mi kell ennek a fura nevű magyar férfinak. Zinger ismerte az Ipolyt és ismerte a magyar szívet is, csak azt nem tudta, elég-e egy ekkora ablak, hogy Goran a legarányosabban merítkezve meg a tengerben, sirályban, hazáig ellásson, ahogy a párkányra dől. Ellát-e addig a frissen mázolt vaslócáig, ahol Lulu Binder hasából kimetszik a halottakat, tud-e bízni a sóban, hogy mégis van olyan, amivel bár felszórják a testet és a test körüli tereket, mégsem lesz terméketlenné. Zinger hordalékot képzelt a férfi köré, miközben távolodott tőle. Soha nem fordult vissza, de hitte, van olyan hullám, amivel kimoshatja ennek a bolond magyarnak a szívét. Látja-e a sirályok szárnyában az erőt vagy csak a zuhanást. A vissza-visszatükröződő arc az ablaküvegen eszébe juttatja-e végre a sajátját. De itt már összekeveredett közeledés és távolodás, csak a nyílt víz maradt a sirályokkal.

Goran mindeközben az ablakpárkányra dőlt, onnan nézte a csónakot, most üresen könnyen siklott, már-már attól félt, felborul a halász, aztán elmosolyodott a saját ostobaságán. De hát Zinger nincs is, csak képzelem. Nem létezik, hogy egy néma vénember szállítsa a kávét, amiből ébredés után dupla adagot főzök le, álmodom csak, hogy minden hónapban van egy éjszaka, amikor hallom egy másik ember szuszogását. Lelassul a légzése, amikor elalszik, kimért és áporodott a levegő, amit kiprésel magából, ilyennel lenne jó locsolni a muskátlikat a kertben. És ahogy egyre zsugorodik a hajó, és Zinger tényleg láthatatlanná lesz, Goran elfeledkezik a szikláról, csak a sziget bordás hátát látja. Nyújtózkodó ívekkel domborít az ég felé, mintha arra vágyna, minél nagyobb felületen érje a Nap, minél nagyobb felületet tölthessen ki abból az időből, amelyben a víz és ablak találkozása arra a tökéletes arányszámra emlékeztet, és amelyben szimmetria és aszimmetria között egyensúly van. Ahol nem billeg a hajó, nem remeg evezés közben egyetlen férfikéz sem.

 

Zajlás

 

Pillanatok alatt szakadt le az ég. Egész délután zavaros szelek fújtak, nyűgösek voltak a kórházban a csecsemők. Lulu kiállt az ablakba. Ahogy egyre nagyobbakat rándultak a fák, egyre magasabb volt a köveken a víz is. Nem bírt mozdulni, míg egyszercsak az esővíz elvezető hirtelen felbüfögött, kiszakította a víz a földből. Reggel ugyan visszarakta a fémrácsot, de maradt egy csonka darab, aminek nem találta a helyét. Talán nem is volt neki, csak képzelte, és képzelte az esőt is, meg az illesztést, a gyereksírást. Ugyanaz a végtelen toporgás, mint gyerekkorában egy átvirrasztott nyári éjszaka után. Szerelem lehetett volna, ha értettem volna belőle bármit is, gondolta. Nyugágyakat pakoltak ki a kastély teraszára, csillagos volt az ég, és egészen közel húzódott, mire deres lett a kert. Sirályokról beszélgettek egy vörös hajú fiúval. Úgy alszunk most mi is itt a márványteraszon, ahogy ők alhatnak a parton. De mélységes csönd volt, csak belül vijjogtak a madarak, és aztán éveken át, figyelmeztetve arra, hálókat feszít ki a Jóisten Lulu felé, és a hálóban fennakad egy-egy pihetoll, hogy kitakarja a fellegeket, az esőt, a dörgést és a villámlást. A vörös hajú fiú kezében hangszer volt, hatalmas lábfeje köré bőrből tekert szandált. Végigsétáltak a parkban minden este, de a fáklyák az átvirrasztott éjszaka után már soha nem úgy lobogtak. Minden nyaláb arról beszélt, idegesen és szűkszavúan, hogy van valami, ami kiégethetetlen a másik emberből, hiába formázták minden reggel újra és újra. Megvolt a forma, megvoltak körülöttük a fák, de mindig kitakarta a szívet valami terebélyesedő, kocsonyás árnyék. Hosszú-hosszú évek teltek el, mire lebomlott a lábáról az a szandál.

A fenyők úgy álltak, mintha mi sem történt volna, pedig voltak helyek, ahol ágakat tört le a vihar. Lennie kellett akkor, ismételgette Lulu, de hiába nézett fel az égre. Néhány letört ágdarab közel sem istenbizonyíték. Inkább a vadkacsák a Dunán. Először elfutott a földútig, aztán vissza, visszafele mindig könnyebb, ez most sem volt másképp. Átcserélte a fürdőruhát, akkor már nem érdekelte, mekkora a combja, kidudorodik-e a hasa a dressz gumis szélén. Hirtelen merült el, a kacsák csak később jöttek. Van valami mélységesen boldog szorongás minden vízben. Ahogy párhuzamosan a parttal úszni kezdett, a sásból indultak meg felé. Szőke nő ácsorgott a stégen, egy tenyérrel átérte volna a karját, ha meg kell tartani, de Lulu csak a haját figyelte. Hogy pont olyan szelíd ez a szőkeség, mint a sás, hiába emészti magát hónapok óta a kivágott test miatt. Növényke, mondta az ura, és te is beláthatod, Janka, nem tarthatod meg. Róla beszélt és hozzá, nem volt semmi érintkezés a testek között. Jankának azt mondták az orvosok, nem lehet gyereke. És a férje két nappal azelőtt jelentette be, ő bizony elhagyja, mert nem bír ennyi csonttal együtt élni. Ennyi csonttal és ennyi szelídséggel. Vannak nők, akik havonta egyszer sírnak csak. Te viszont az utóbbi időben kibírhatatlanul gyenge lettél.

Janka állt, és nézte a férjét, nem is értette, miről beszél, távolról jöttek a hangok, és félúton kettétörtek. Ekkor kezdte el visszatükrözni a szeme a folyót, azt az eső utáni szennyes színű zöldet, amiben nem merítkezik meg sem ember, sem állat, hacsak nem önként vetne véget mindennek, mert beleakadna a felkavaródott iszapba, hínárba. Talán két nap múlva ezért fogant meg a testében az a növényke, ahogy később a férfi nevezte, majd részegen ordította, hogy tépd ki a testedből azt a dudvát, mert már mindegy volt neki, milyen vastag a csontja, ostobán lebegett a vízfelszínen így is, úgy is abban a szennyes lében.

Azon az éjszakán nem sírt. A férfi rámászott, legalább részeg lett volna. Alig gombolta ki a nadrágját. Janka nem azért hagyta, mintha terve lett volna vele. Hiszen az orvosok megmondták. Ahogy kiömlött a férfiből a sperma, nem is érezte, sokkal hidegebb volt a hüvelye, és hideg volt a kifolyó geci is, nem kellett hőt sem leadni, sem felvenni. Puszta kiáradás volt ez, a természet törvényeinek ellentmondó erő. Oldalra fordult, összegömbölyödve, a férje erősen húzta magához a csípőjét. Meg se szólalt, dörmögött valamit, amit a nő úgy értelmezett, valamit megint nem jól csinál, és rátolta magát, mélyebben élvezhessen a férfi. Az meg, mint egy rágcsáló, aprókat és gyorsakat lüktetett a nőben, a végén úgy húzta ki, hogy Janka hátába törölte a farkát. Gondoltam, még egy utolsót dugjunk azért, röhögött fel, és magához ölelte Jankát.

Nem az émelygés és nem a szédülés miatt. A színekből tudta, amelyek megváltoztak utána. Kásás lett minden reggelente, mintha dinnyén keresztül nézné a világot. Apró magokat köpködött az a nyár mindenfelé, a megfogant gyerekek nyűgösek lettek, ha eső esett, ezt már Lulu is tudta.

Jankát bekísérte, aztán dolgozni ment. Az ágyon fekve erősen megszorította a kezét. Nem szólt persze egy szót sem, az orvost még előtte kikérdezte, hogy kioperálja-e mind a tíz ujját. Figyeljen oda, ne maradjon bent semmi. Jankában mindebből annyi maradt, hogy hajnalonta végigjárta a kórház kukáit, és áttúrta mindet, hátha talál valami bizonyítékot arra, mégsem dobta szemétbe a gyerekét. De az, hogy üres volt minden edény, sokkal őrjítőbb volt, mintha valóban ujjakat talált volna benne. Az ügyeletes nővér nem tudhatta, minden éjjel akkor üríti a kukákat, amikor Janka szeme kipattan, és elindul a szobájából.

Az áramlás megállíthatatlan, a folyóból kiáradó szemét Csepelnél került a vízbe, de úszás közben Lulu erről ő is megfeledkezett. Muszáj, hogy a Duna ezen szakaszára már kitisztuljon a víz, muszáj, hogy legyen a természetnek olyan törvénye, amelyben lehet bízni. Olyan, ami kihalássza a szabadon lebegő hínárokat, aminek hála leülepedik az iszap. A szalagos békalencse minden csapásnál arrébb libegett, a vörös hajú fiú szandálja is egyenletesen bomlott. Először a csomó engedett ki, de akkor még nem tudtak beszélni, mert nem volt miről. Aztán a boka körüli pántok nyiladoztak, egymáshoz értek a vízben, mint Lulu és a vörös hajú fiú, de az érintés már csak Lulu kezéből indult a fiú felé, az elfordította az arcát. Amikor az utolsó tekervény is elhagyta a lábát, és levált a vastag bőrtalp, Lulu belátta, ez így van rendjén. Hogy ezeket a bőröket azért adta a Jóisten, legyen valami anyagszerű, ami emlékezteti arra, nem talajtalan az élők között. Mert a szerelem nem egy leváló bőrszandál, hanem illeszték. Olyan darabok szerre a világban, amelyek végül csak megtalálják egymás közelségét. Ahol a hideg meleget vesz fel, és a meleg boldogan adja le a hőt. Mert a szerelem kiegyenlítődés.

A kacsák egészen közel voltak, a sás elhajolt, ahogy kibújtak közüle. A nő szemében ugyanaz a szennyes zöld, csak áll, nem mozdul a stégről, Lulu a hullámokat figyeli benne. A lábakat kellett volna megkeresni, azt a tíz kicsi ujjat, köröm nélkül. Akkorákat, amelyeket a vadkacsa se tud megrágni, nem tud ráharapni, túl tágas a két csőr közötti rés. Elrugaszkodik, és Goran lábára gondol, hogy csonk van az egyik ujja helyén. Milyen jó, hogy azt a darabot megtalálta a kórházkertben. Nyolc hónap múlva szüksége lesz rá.

 

Ebéd

 

Nem a hiánya, hanem a léte köt össze minket. Úgy fordítja a szavakat, mintha felgyűrődött szőnyeget simítana ki, Lulu közben jön rá, a két hatalmas ablakot először össze kell illeszteni, hogy be tudja zárni rendesen. Ácsorog még előtte, a Dunáig ellátni, sőt, verőfényes nyári délután van, a budai hegyekig egészen a vízen túl. A folyó szőke, szennyes is lehetne a hidegfront miatt, de végre kifújta a mocskot belőle a szél, a felkavaródott iszap leült, nincs, amitől zavaros legyen. Az idős asszony körül hatalmas mélybarna bútorok, alig két évvel idősebb, mint az a férfi, akit vasárnap köszöntenek fel a Szavoyai-kertben. A bácsi elé a lánya hordja az előételt, a levest, aztán nekigyürkőzik, hogy ő bizony válogatni akar a húsok közül. Ma kilencvenéves. Az asztalfőre ültetik, Lulu csak annyit lát belőle, alig nyomorította meg az élet, csak a gerinc utolsó szakasza hajlik meg, amikor elindul a húsok felé. Van roston sült, panírozott és pörkölt, pacal is. Mindenből kér. A lánya és a fia összenéz, már megint kezdi. Édesapa, elég lesz talán. Lulunak egy hete az idős asszony terített meg, megállt egy pillanatra az asztal fölött, miután lerakta az edényt. Óriás aranygömbökben fordult egymás felé a sok zsírcsepp, a maceszgombócból kettőt is vett, az asszony bíztatta, vegyen még. Aztán leült mellé, de a tányérjához szinte hozzá se ért. Hátradőlt, egyenes derékkal támasztotta a széket, miközben lopva Lulut nézte, ahogy a kanaláért nyúlt, hogyan emeli meg az aranyos lencséket. Tudod, Goran hiánya köt minket össze, fordult felé, szájában a levessel. Lenyelhetetlen mondat, a szobában mindenhol Goranról készült fotók voltak, valamit ezzel is kellene kezdeni. Hogy az idős asszony és a fiatal nő azért ülnek egy asztalhoz, mert ugyanazt a férfit szeretik. Klára már szombaton a húsoshoz ment, és a legszebb tyúkot kérte. Maga belezte, maga szabta szét. Hideg vízzel mosta volna ki a vért, de egy csöpp nem sok, annyi sem volt benne. Mégiscsak a legjobb hentes. Előre eltervezte ezt is, véres hússal ő nem kínálja meg ezt a lányt. Akit az unokája úgy mutatott be, ő lesz a feleségem. Remegve állt a húsos pultnál, remegve bontotta szét az állatot, aztán leült a hokedlire. Percekig nézte a csirke belsejét, milyen az Úristen, hogy öt tojást is elrejtett a tyúkban. Kettőt hagyott benne, kistányért vett elő a kredencből, a többit a hűtőbe rakta. Jó lesz majd reggelire, ki tudja, szereti-e ez a lány a sárga gömböket. Nem a hiánya, Lulu, hanem a léte.

Az idős férfi közben megette már a húsokat, a desszertből duplát hoznak neki, egy túrósat és egy pudingosat is, a cukorra hiába figyelmeztetnék, mindig elfelejti, hány süteményt evett. Hogy egyáltalán evett édességet. Pár éve hordják elé a végtelen mennyiségű csokoládét, a kekszeket és a puszedlit, hogy elég vastag legyen a cukormáz, amivel megfeledkezhet halott feleségéről. Almás pitét viszont évek óta nem eszik, azt Ica csinálta a legjobban, ezt tudta a családban mindenki. A cigányok dél óta húzzák, a férfi úgy tűnik, nem figyeli őket, pedig néha-néha megrándul a szája, ahogy egy új nótára kezdenek. Az unoka közelebb hajol az anyjához, szólni kellene nekik, jöjjenek ide. Intenek csak, azok mintha tudnák, nemsokára becsúszik majd a hegedűhúr alá a papírpénz. A Jóisten a farzsebben lakik, de szeret előkúszni, kicsusszanni onnan a húrok alá, fehér köpenyekbe. Olyankor úgy billen át egyik tenyérből a másikba, hogy el is szégyelli magát, aki adja, miért is szorongott, hogyan lehet elegánsan átadni a pénzt. Magától megy ez, a cigány keze mély torok, ami mindent elnyel, nagyapa helyett a csokoládét, a kekszet és a puszedlit is, nem marad, csak az az almás sütemény. Dülöngél az idős férfi, megemeli a jobb mutatóujját, de ez az intés felfelé szól, Icára mutat, ahogy a cigány azt énekli, „ha ülök is a mennybe, te cicám, csak üzenj be, érted kiugrom, cicám”. A lánya már zokog. Lehet némán sírni, úgy, hogy az a halott asszony, föntről mosolyog. Nem csurog le a festék, a kékkel kihúzott szemhéj csak füstösebb lesz, sokkal igézőbb. Mosolyog ő is, ne lássák, arra gondol, ezek kitörölhetetlen képek, balra édesapa, fentről anyám hajolgat, hogy felszárítsa az így kavart széllel a könnyeket.

A lakásban konyakkal koccintottak, a kertben pezsgővel. Pedig Lulu is pezsgőt vitt, Gorantól tudta, az Klára kedvence. A bunkerban szilveszterkor apám elkiáltotta magát, hát olyan mégsincs, hogy ne koccintsunk az újévre. Elviharzott, pedig a pincének csupán három helysége volt, Klára nem is értette, hova szalad ennyire. De fáradt volt ahhoz, hogy aggódjon, fáradt ahhoz is, utána menjen. Amikor Ábris visszatért, a kezében egy palack nyakát szorongatta, a másikban a szódásszifont. A pincelakók összenéztek. Kérem a poharakat, mondta Ábris ellentmondást nem tűrő hangon, mire Klára állt fel elsőnek, mert muszáj volt valamit csinálnia, hogy el ne sírja magát. Hirtelen elébe tolult minden emlék az elmúlt hetekből. A lassan gyűrűző szorongás, amivel minden reggel munkába indult, a kollégák kíváncsi tekintete, amibe alig vegyült együttérzés. Aztán mégis az ellenkezője derült ki, amikor megjelent a hatóság, egytől egyig mindenki Klára mellett állt. Hogy nála szorgalmasabb, rendesebb munkaerőt elképzelni sem lehetne. Nem, kérem, nem henyél. Nem, kérem, nem él vissza azzal, hogy az apja gyárában dolgozik. De azon az őszi éjszakán ez sem segített. A Hold utca villájából kellett átosonni éjnek évadján, még az volt a szerencse, hogy a padláson keresztül ezt könnyebben megtehették. Mert először a pincét kutatták át, aztán a földszinti szobákat, az emeletet. Ábris némán állt, míg felhasították a capripárnákat, a kárpitot, némán akkor is, amikor a Biedermeier vitrin üvegébe vertek egyet a puskatussal. Tudta, a lányok akkor már megmenekültek, a katonák dühükben csapnak az üvegbe, mert nem találják őket a házban. Némán állt még azután is sokáig, hogy elmentek, távolról hallotta a felbőgő motor zaját, annyi ereje sem volt, hogy ökölbe szorítsa a kezét, csak át ne menjenek a másik házba. A Tóth-villa lakói alvást színleltek, hogy segítsék a két lányt, mintha átaludható lenne a vagonírozás. A kóbor kutyákat gyűjtik így be. De minden zajra úgy rezzentek össze, mintha éppen a szobában motozna valaki az ágyuk mellett. A székek árnyéka is fenyegetően emelkedett a falon, férj és feleség a takaró alatt fogták egymás kezét. Mert van az a félelem, ami begyűrűzik minden lepedőránc közé, a szálakat marja szét, hogy aztán semmi ne emlékeztessen arra, valaha azon tértek nyugovóra. És nem a nedvek, a vér, a genny nyoma marja ki, kifőzött, kikeményített a vászon, mégis úgy fekszenek most ott az ágyon, mint a halottak, míg a két zsidó lány a padlás félreeső oldalrekeszében guggol a zsákok mögött.

A pincében hallják ugyan a durranásokat, de eldönthetetlen, ez már az újév vagy még a puskaropogás hangja. Ábris tölt a borból, aztán spriccel rá szódát. Most már mosolyognak a sorban állók. Elöl Klára, mögötte az anyja. Fásultan emelik meg a poharat, Ábris utoljára magának tölt, a kisebbik lány ki tudja, hol van. Klára most megáll, Lulu a meggyszószból vett még egy kanállal, látta maga előtt az idős asszonyt, ahogy délelőtt a meggyet magozza, fel ne sértse majd az ő harmadannyi éves fogait, ínyét. Édes. Puhán omlott szét a szájában a meggy, Klára mentegetőzni kezdett, évek óta nem csinált ilyet. Nagyon finom, mondta Lulu, és tényleg, mert a saját gyerekkorát idézte meg, amikor a nagyasztal köré ültek, és a feneke alá két capripárna került, hogy felérje a tányért. A csizmából tudtam, hogy véget ért. Heteken keresztül néztem, ahogy fel s alá masírozott a csizma, a katedrálüvegen keresztül is lehetett látni, fényesen fekete, nincs rajta sérülés. Heteken át a sarokban ülve néztem felfelé, hogyan lehet, hogy ez ugyanaz a csizma, hogy ennek a férfinak se családja, se élete. Csak kifényesített csizmája van. A rendet mutatta meg minden lépése, hogy van olyan élet, amit szétfeszít a fényesség. Hogy abból mindig baj van, ha nem rakódik le semmi por, ha minden vitrinben csillognak a nippek és a kristálypohár. Nincs abban semmi emberi. A nipp, tudod, akkor még azt jelentette, lehet egyenes derékkal végigélni egy életet, és csak a végén hajlik meg az ember, az is azért, mert az évek súlyosak, mégis sok kilencven év. De most már tudom, nem ezen múlik. Látod, ennyi kristály maradt. Egy-két perzsaszőnyeg, a többit rám cserélték. Ábris eleinte azzal üzletelt, hogy hamis papírokat kapjak. Aztán már nem volt kinek adni a perzsát. Lulu nézte a szőnyeg szabályos formáit, körben végig volt egy sor, ami nem vált ketté. Hol kitágult, hol elvékonyodott, de a virágmintákból tudni lehetett, van olyan szőttes, ami kedv szerint készül, amiben valaki örömét leli. Nem a test pihen rajta, csak a talpak, mégis sokkal több vért, gennyet fog fel, mint az összes Hold utcai lepedő együtt. Szóval egyik reggel az a csizma nem mozgott többé. Helyette lába nőtt a csizmának, és lentről is jól lehetett látni, por és sár kerül rá. Napok teltek el így, aztán esni kezdett. Néztem, hogyan mossa le a koszt, hogyan mossa le rólam a pince porát, a dohos szagot, és azon tűnődtem, hogy hagyhatja az Isten, hogy megcsillanjon a csizma orrán a fény. Aztán beláttam, ez is rendjén van. Mit tehet arról az eső? Mit tehet arról, ha én egy csizma orrán látom visszatükröződni a saját rettegésem, hogy a legtöbb katona szíve valóban törhetetlen, edzett anyag.

Nagypapa most már bóbiskol, a fagylalt folyóssá olvadt előtte. Lulu nézi ezt az arcot, szabályosan nyesett bajusz, pincér jön, pezsgőt töltenek. Száraz, mint az a bor volt a pincében, száraz és fellocsolhatatlan betonpadló tehát minden újév. Felállnak az asztal körül, nagypapa erre ébred, fölé tornyosulnak a gyerekek, unokák, mindenki mosolyog, várják a tósztot. Lulu messzire néz, a kastély ablakai szélesre tárva, a százéves fák alatt csorog le a fény. Összeilleszti a kettőt, a tojássárgáját a hűtőben és ezt a napfoltot a terítőn. Goran messze van, de a hiány összeköt minket, és Klárának igaza lehet, a hiányban erős a jelenlét. És akkor már nem fáj az a csizma sem, hiszen a mozdulatlansága most már nem kopogó bizonytalanság, hanem egy hosszan elfekvő ígéret a jelenre.

 

Viharsarok

 

Pedig azt ígérte, hogy nem fog félni. De aztán az élet olyan, hogy újra és újra próbára teszi az embert, megtanulta-e a leckét. Goran több ezer kilométerre van, alszik, este tízkor szinte belezuhant az ágyba. Megérinthetetlen a messzeség, és a félelem akkor egy éppen csak lekésett busz a hízó Hold alatt. Ahogy Lulu a megállóban áll, és nem jön senki, se jármű, se állat, se ember. Alszanak. Cigarettára gyújt, mélyre szívja a füstöt. A Hold ugyanaz, ami Goran felett terebélyesedik, de ő nem lát ebből semmit, csak őt látja a Hold. Azt ígértem, hogy nem félek. Egy hét múlva a félelem helyett a fájdalommal kell valamit kezdeni, a rémálmokkal, amelyek előre gyötörtek, akkor már nem lesz semmi dolgom. Hogyan taszítható át azon a vékony sávon minden korábbi tapasztalat? A tűszúrások, a magasra emelt boka, térd, a magány ellaposodó kérge. Hogy a sarkam fekete lett egy nyár alatt, olyan, mint az öregeké, és ezen fognak élcelődni a nővérek. Jön a busz, felszáll. Kell legyen olyan mélység, ahonnan nem lehet lejjebb zuhanni. Muszáj, hogy létezzen olyan kemény föld a felszín alatt, ami megtart.

 

A világítótoronyban reggel mindent kimos a verőfény. Goranból kimossa a Holdat, a tükröződő rettegést, amit hiába tart meg egy-egy hullám, utána újra ledobja, mintha lehetne később feljebb emelni. A csörgő testű buckákból kifújja a zajt, csönd lesz, és Goran úgy ébred, mint a legboldogabbak. Elképzeli, milyen lenne, ha Lulu most mellette lenne, ettől egy pillanatra ott van, aztán gyorsan kel ki kávét főzni, mielőtt elönti a szívét a rettegés. Lulu bezzeg virraszt, a szív lebénul, ha ennyit ver, többet tanult a madaraktól, mint amennyit szabad lett volna. Mert a testet szétfeszíti, hiszen tudja, hogy sokkal magasabbra kell eljutnia, és közben mégis ott az anyag, a maga szabályaival, mindazzal a korlátoltsággal, aminek örülhetne is akár.

 

Megszeretni a távolságot pont annyi, mint megszeretni önmagát. A kórházi folyosók padlóján a fényt, a napfoltot Goran felett, ahogy a kávéra vár, lassan kotyog. A félelem lehetne arctalan és testetlen, akkor elég lenne ordítania, gyomorszájon vágni, hamarabb rogyjon össze. De így csak vagdalkozik, türelmetlen benne minden sejt és szövet, az anyag úgy kering, akár a legnagyobb vizek okozta sár, elmossa a hínárt, elmossa a halott gyerekkezeket, lesz benne méltóság. Lulu erre gondol, lesz bennem méltóság, hogy úgy nyissam szét a lábaim, hogy abba ne belehalni akarjanak, hanem kikecmeregni belőle. Goran körül lepkék keringenek, minden szárnyról a nő jut eszébe, minden mozdulatról a bénaság, hogy olyan falakat emelt maga köré, amelyeket azt hitte, soha meg nem mászik. De most, hogy napról napra gyakorolja, tudja, nem kérdés, ő azt a hátralévő két falat meg fogja. És akkor majd felülről nézi mindezt, apró ponttá sűrűsödik össze az a bőrdarab, amit napokon belül kivágnak Luluból. Mert nem feszül neki, egyszerűen elindul fölfelé, elindul, mintha csak az élet felé tenné, és nem is Lulu mosolya, alakja ad erőt, inkább csak a tudat, hogy ebből a toronyból végül hazatér egyszer. Hogy ha van haza, akkor Luluhoz tér vissza. Lent a tenger a dagálytól szinte nem is evilági méreteket ölt, másnap majd felfúvódott testeket lát lebegni a vízben, de elviszi az apály az összes medúzát, hiába hiszi azt mindről, hogy vízzel telt szíveket látott. Tudja, erre nem lenne szabad emlékeznie, és tudja azt is, erre pontosan fog. Arra a néhány átlátszó testre, amiből most még hiába rakja ki Lulu testét, van távolság, ami akkora, hogy felszámolja a lelket is és a testből fakadó űrt. Kocsonyás és üveggömbszerű egyszerre, az undor méla, nem borogatja fel a talajtalan tereptárgyakat, mint a szél. Ugyanúgy átlát rajta, képtelenség, hogy megfogható, aztán megfogva mégiscsak a saját kezét nagyítja fel. Mintha az a test ott sem lenne.

Az áttűnések Luluhoz is közelebb visznek, kitölti a kávét, két pohárba, és egy kezével tartja, úgy megy vissza a szobába. A toronyban persze túlzás szobáról beszélni, terek vannak, tágas és üres falakkal körbevett világok. Az egyikben főz, a másikban alszik, olvas, ír. Tudta, hogy olyanra mond igent, ami vagy kettétöri, vagy helyére teszi a szívet. A toronyban kilenc hónapot eltölteni mégiscsak egy álom, Goran úgy képzelte, a legnehezebb a csönd lesz. De végül az lett a legkönnyebb, és csönd sem volt igazán, a tenger moraja és az a néhány sirály mindig szóval tartotta, ha jól figyelt. Bízott mégis magában, hogy tudja, a lelke mélyén érzi, mire képes, és ha minden erre löki, akkor képes ezt a kilenc hónapot eltölteni a szigeten. Az önkéntes száműzetés persze, hogy Luluról szólt. És annyiban volt csak önkéntes, ahogy mindent ő teremtett maga köré, hogy amíg Luluból a sok fél után végre egy ember lesz, addig neki is meg kell találnia önmagát. Valahol mélyen tudták mindketten, ahhoz, hogy a közös úton együtt menjenek végig, le kell győzniük minden félelmet, amit addig tápláltak magukban. Mert abban a másik nem segíthet. Nem oldhatja ki a görcsöket, azokat a láncokat egyedül kell levetniük. És ennek tudatában tért nyugovóra Lulu Binder, ennek tudatában kelt fel, és főzte le a kávét Goran Gasparovics minden reggel. Lehetetlenség, hogy megváltsalak, és végre nem is szeretném. Lehetetlenség, hogy megválts, és végre nem is szeretném. Az, hogy vagy, minden nappal arrafelé lök, hogy jobb ember akarok lenni. Az, hogy vagyok, minden nap arrafelé lök, hogy meg kell tanulnom elfogadni, nem lehetek mindenkinek jó. A törékenységed innen messziről látszik csak igazán, meg akarlak védeni, amitől lehet és kell. A törékenységem onnan messziről ijeszt csak igazán, magamtól nem védhetsz meg, nem lehet, és nem is kell. Azért, mert veled akarok élni. Azért, mert meg kell tanulnom magammal együtt élni. Veled lenni nem egy álom, hanem valóság, és vállalok mindent, ami azzal jár együtt, hogy utána nem kell felébrednem. Veled lenni olyan valóság, ami miatt minden reggel érdemes felébrednem.

Take five

 

Messziről eldönthetetlen volt, az embertömeg guggol vagy már áll. Többezren simultak szorosan egymáshoz, aztán középtájt mozgolódni kezdett közülük néhány. Elindult egy tucat férfi, kiemelkedtek a tömegből, négykézláb keresték egymás derekát és vállát. Akkorra egészen bizonyossá vált, az alattuk levők állnak, vállakon, kulcscsontokon tapostak, hogy elérjék egymást. A massza zúgott, lüktetett, akkor csendesedtek el, amikor ők tizenketten kiegyenesedtek. Karokat kerestek vagy a feltűrt ujjú ingeken a fogást, volt, aki csuklót szorított, mindenki tudta a helyét. A hónapok óta gyakorolt mozdulatok rutinná váltak, a falu lakói minden szombat délelőtt és hetente kétszer összejártak, hogy vakon is megtalálják egymást. Súly és magasság szerint osztották őket csoportokba, aszerint határozták meg a futótávot, a guggolások, felülések és a fekvőtámaszok számát. Ők tizenketten voltak a legidősebbek és a legerősebbek is. A déli naptól úgy tűnt, rájuk száradt az izom, azt gondolta volna az ember, lassúak lesznek és erőtlenek, pedig olyanok voltak, mint az aszalt gyümölcs, amely teleszívja magát napfénnyel, és aztán egész télen sugározza magából a hőt.

Az asszonyok közben a napon szárítgatták a szilvát, sárgabarackot, naponta kétszer forgatták, be ne penészedjen, meg ne pimpósodjon egy sem. A szárazság itt a természet törvényeinek ellentmondva mégis a fényt és az életet jelentette, azokat a felületeket, ahol megőrizhető a nyári hőség. Se tartósítószer, de cukor, csupán az idő kellett hozzá, mint a felejtéshez. A házasság előtt álló lányok válogatták az aszalásra szánt gyümölcsöt, úgy tartották, a szép szépet szül, a Binder lányok közül ketten is forgatták a szemeket. Aztán a legkisebbek jöttek, az ő feladatuk az volt, hogy megmossák a kiválogatott gyümölcshúst, nagy fröcskölések közepette tűnt el a barackról, almáról a por, visítoztak a kislányok, ahogy a hideg víz csiklandozta az arcukat. Aztán jöttek az idős asszonyok, egyenként helyezték a rácsra a gyümölcsöket, volt, hogy fél napot is vártak, csöpögjön le minden nedvesség. Úgy tartották, ehhez a legtöbb türelme az özvegyeknek van, akik fátyolos tekintettel kapkodták ki a színes gömbölyűségeket a teknőből, és úgy pakolták ki a rácsra, hogy közben mozgott az alsó ajkuk. Mialatt az özvegyek az imát mormolták, a legkisebbek akkor tanulták a legtöbbet arról, férfi és nő között mi a csuda az a szerelem, miféle huncutság és vadság lehet az, amitől ezeknek a töppedt idős asszonyoknak a keze szaporán jár, és szaporán jár a szájuk is, talán csak a szív az egyetlen, ami mégis, mindezek ellenére sokkal lassabban ver.

A körtét, almát egy csapat asszony kockára vágta, kicsumázta, hangosan kacagtak, ahogy a lábuk alatt gyűlt a magház. Perceken belül hatalmas barnás halommá fonnyadt az alma csonthéjas háza, voltak gyerekek, akik kilopkodtak közülük néhányat, és azon keresztül nézték a napfényt. A hártyás vitorláról többnyire leszakadt már a barna mag, de az sem veszett kárba, a lábatlankodók között akadt, aki nagy halomba kapargatta ki a csepp alakú magokat, és táblás játékhoz használta fel a gyümölcsnek ezt a részét. Cukros és édes lé csorgott végig a nők ujjain, alkarján, egészen a könyökig, a kutyáknak jutott a lecsöppenő falat, órák múlva eltelve, megduzzadt, püffedt hassal horpasztottak a fal melletti árnyékban.

Ekkorra már előkészítették a kilyuggatott tálcákat, amire a gyümölcsöket helyezték. A fiatalasszonyok hozták a lyukas tartókat, büszkén tartották, míg az özvegyek átpakoltak rá mindent. Szép volt a fiatalasszonyok büszke dereka, meg sem rezzent. És szépek voltak közben a mozgó ajkak, verdeső rovarszárnyakat idéztek fel némelyekben, ahogy az özvegyek szárítgatták halott uruk után a szívüket.

Aztán már csak a hasasok voltak hátra. Ők ezidáig az árnyas diófa alatt vagy a szobában vártak, annyi volt a dolguk, hogy a papírzsákokat kikészítsék. Nem simított senki szebben ki gyűrődést papírból, vászonból, mint a merengő szemű nők, akik óriás gömbbel a szívük alatt csak arra vártak, hogy világra hozzák a napfényből, amit beléjük rejtett a nyár. Tavaszig elállt az aszalt gyümölcs, tavaszra kidudorodott már a köldök csúcsa is. És tavaszra azok a csontos, szikkadt férfiak megerősödtek annyira, hogy elviselték elnehezedő testű lányaikat, menyeiket. Arra figyelmeztették a fiatal férfiakat, nagyon figyeljenek, mert az életnek ez megint egy olyan töredéke, az a pillanat, amikor legszebb az asszony, s legyen bármilyen könnyen nedves a fehérnép arca, ne azt figyeljék, figyeljék inkább a fényt, ahogy megcsillan minden folyón, patakon, a bőr lankáin. Onnan intenek az angyalgyerekek, már nincsen sok hátra.

Ezek álltak tizenketten ott középen, az a tizenkét száraz test, ami a folyó vizekre figyelmeztette a fiatalabbakat, hogy emlékezzenek a legnagyobb szárazság idején is arra, hogy van víz, ami életet lehel, hiába kocsonyásítja el a testet, hiába áztatja lepkéssé az ujjakat. Akik ezután következtek, úgy másztak fel, mint az állatok. Ugyanaz a gyakorlott mozdulat, a csukló vagy épp az ingek ujja vagy a váll, mindenki tudta a dolgát. Napok teltek el, míg minden nedvességet kiszívott a nap, belülről úgy tűnt, napok telnek el, mire megtalálja egyik vagy másik a helyét. Pedig a pillanat töredéke volt, megindultak, mintha hegyomlás váltana irányt, s mondana ellent a gravitációnak. Felfelé egyre kisebb testűek másztak, egyre fiatalabbak. Amíg az özvegyek ajka verdesett, a tizenkét férfi mozdulatlan volt, mint a nők dereka aszalás közben. Amíg a fiatalasszonyok válogattak, a fiatal férjek homlokán megindult az izzadság. Aztán a kamaszfiúk izmos vállai feszültek meg, miközben belekapaszkodtak a tizenkét vénbe, és később ráléptek bátyjaik vagy apjuk nyakszirtjére. Egymáshoz feszült test és test, szívta a nap a vizet, mintha valóban inná azt, mintha valóban élet és halál kérdése lenne, oltja-e a szomját. A kislányok kacagásából alig hallatszott el idáig bármi, néma mosolygássá csendesedett, az apák arcán futott végig, és az is akkor, amikor a sorukat várták.

A lassan verő szív ritmusára indult meg a falu legkisebb lánya, Lulu oldalról nézte, ahogy meg se rezzen, rá se néz. Elveszítelek, gondolta, de persze amint átfutott rajta, azonnal követte a megbánás, hogy hiszen azért szülte meg, hogy útjára bocsássa. Angyalgyereknek hívták azt, aki az emberhegy tetejére igyekezett, hiszen ő volt az, akinek a születéséhez csodákon át vezetett az út. Goran kilenc hónapja a világítótoronyban, Lulu fájdalmai abban a kórházi ágyon mind összeadódtak, egymást tartotta test és test, hogy végül egy kislány többezer ember szeme előtt az ég felé másszon.

És akkor Lulu dúdolni kezdett. És dúdolni kezdett körülötte minden asszony és lánygyermek, az özvegyek ajka szétnyílt, megmozdult a felső szárny is, a fiatalasszonyok mosolygásába ringás vegyült, a csúcsos köldökökre kezek fonódtak, a kutyák csaholása végre legyőzte a nedves cukros nedűt, a tikkadást. Lulu tudta, a hegy perceken belül omlani kezd. Mert látta az apját, ahogy megroggyan a lába, igazából csak egy térdet látott, ami remegni kezd, de olyan volt ez, mint a hullám, átvette mind a tizenegy férfi, és továbbadták fiaiknak, a gyengébbeknek, és Lulu torkából egyre hangosabban szólt a gyászdal, hogy nem baj, kincsem, ha zuhansz is. Megtart a dallam. Hiába készült egy éven át a falu arra, hogy megnyerjék a versenyt, mert felállítani az emberhegyet mégiscsak olyan volt, mint cicázni a Jóistennel, fontosabb volt, hogy a végén, ha kell, a zuhanókat megtartsák. Mert attól az a kislány ugyanúgy angyal lesz, ahogy Lulu apja most perceken belül azzá válik, miközben fut felfelé a remegés, és erősebbnek tűnik, mint a kicsi lány gyönge kezei, lába. Ő nem érzékelt semmit belőle, mint a kisállatok, iszkolt felfelé, ingujjakba kapaszkodott, vállba, övbe, nyakszirtbe, szeme előtt barna magokat látott, amelyek olyan mesésen szép mintát raktak ki a porban. Elmosolyodott, pedig Lulu szeme már tele volt könnyel, és akkor meghallotta, hogy alatta a bácsik, a férfiak és a fiúk is énekelni kezdenek. De még mindig nem nézett lefelé. Mintha Goran kilenc hónapja abban a világítótoronyban beléivódott volna, mintha sejt és szövet emlékezni tudna arra, hogy a toronyból nem néz le az ember, mert akkor beleszeret a mélységbe. Nem néz le, csak a sirályokra gondol. Ezt hallotta most a kicsi lány is, hogy talán az esti mesék, amiket Goran olyan hosszan mormolt, ugyanerről a madárról szóltak. Ugyanaz a süvítő szárnycsapás, ahogy remegni kezd a daltól a hegy, ugyanaz a mélység, Alíz, ne nézz le soha. És akkor felért.

Énekelt férfi és nő, gyerek és felnőtt, a gyászdal ötnegyedes üteme még egyben tartotta a hegyet, és megtartotta fent azt az angyalgyereket is. Ha a halálba indulsz, ne nézz vissza, Lulu apja még egy utolsót szorított a társak karján, de a mellette állók fogása erősebb volt, tudták, tartani kell, ha össze is csuklik a férfi. Lentről csak annyit lehetett látni, megbillen az aprócska test, és Lulu egyre hangosabban énekel, mintha hinne abban, hogy a dal megtart és erősebbé tesz, hogy kilenc hónap csönd és sirályvijjogás után olyan nincs, hogy a gyerekét ne tartsa meg a folyó.

Napok teltek el ebben a dalban, mindenki tudta, most már úgyis mindegy, a kislány egyszer végre földet ér. És akkor a nagyapja utolsó erejével kilazította a szorítást. A mellette állók értették, és továbbadták a mozdulatot, hirtelen az egész hegy egy hatalmas kézzé változott, mintha maga a Jóisten nyúlt volna le ott, hogy felfogja Lulu és Goran gyermekét. Hálót feszített ki az asszonyok fölé, alulról hálót szőttek ők is, lyuggatott tálcaként feszült a dal és a nők karja, hogy felfogják a kislányt.

Lulu apja akkor már nem élt. Még látta, ahogy az unokája haja kibomlik, szétterül, mint a diófa alatt ücsörgő Lulu keze alatt a papír. Olyan sima lesz, mint víz, és hullámozni kezd, és akkor arra gondolt, az idő valóban csak a felejtéshez kell, az élethez nem, abban nincs jelen, abban nem mérhető. És akkor ő most halott, ha van halál, de mégis a legélőbb mindközött, hisz egy hálóra feszíti ki és tartja meg a saját unokáját.

Place to be

 

Annak a szobának hidegebbnek kellett volna lennie. És hűvösebb lepedőt és paplant is képzelt el maga alá, fölé. Aztán utóbb belátta, sem az, ami tart, sem az, ami befedi az embert, nem lehet elég hideg. A testtel kellene számolnia minden esetben, hiába csapkodja az ablakfákat a szél. Lulu arra riadt, hogy a huzat becsapta, aztán újra magával rántotta az ablakokat. Be kell zárni, hiába erősödik fel majd a hőség. Mert a vihar csak éjszaka jött, nem hűtötte még le a kórház falait. Bár rajta kívül nem volt senki, mintha egymaga telelihegte volna a szobát, párás és nehéz volt a levegő. Kint égett a villany, a folyosóról az a nő jutott eszébe, akit napközben többször látott végigmenni rajta. Aprókat lépett és lassú is volt, mintha álomkóros lenne, mintha fel sem fogná a körülötte lévő teret, színeket, hangokat. Mindig benézett, amikor Lulu szobája elé ért, de nem állt meg, pedig Lulu azt várta, hogy egyszer majd megáll, és megszólítja, nevetséges megjegyzéseket tesz az időjárásra vonatkozólag, vagy rákérdez, Lulu miért van itt. Felkészült rá, hogy nem fog válaszolni. Végre megtanul magában tartani néhány olyan mondatot, amelyet hiába helyezne bárki elé, azt sosem értené úgy senki, ahogy az valójában van. Megtanul hallgatni, ha már nem talál szavakat a fájdalomra, arra a fájdalomra, ami a testtől független, hiszen a hiányból fakad, és ugyanakkor mégis csak a test felől értelmezhető, hiszen a test érzékeli a másik test hiányát, ami azokat a mondatokat elnémítja minden nap.

Goran a toronyban, Zinger a tenger közepén, a világítótorony és a férfi között félúton, ne döntsük el, közeledik vagy távolodik. Olyan viszonylagos. És ha felé tart, az is lehet távolodás, mert ki tudja, érti-e majd Goran azokat a szavakat, amelyeket Zinger szája megformál. Nem lesz-e puszta erőlködéssé a test, egyszerű feszülés csupán az arc és a szem, ahogy két férfi azzal küzd, valljon, és a vallomásból aztán megértse egymást. Hogyan mondja el Goran a hiányt, hogyan Lulu, ha az evezőlapátról sem lehet eldönteni, merre tart. Messze vagy, ehhez nem fér kétség. És közel, mint a szívem és a tüdőm, a gyomrom, hiszen élek, érzem, hogy dolgozik minden szerv. De közben megérinthetetlen, csak abból érzem, kell lennie, hogy sajog. Lulu megint azt a fehér ruhás nőt látta maga előtt, ahogy megszólítja, és már mondja is, ő bizony nem érti, hogy van olyan ember, aki nem a gyerekében látja kiteljesedni az életét. Nézte az arcát, dühös volt, Lulu dühöt látott benne. Nézte a szemét, szomorú volt, Lulu mélységes szomorúságot látott benne, ahogy arról mesélt, volt egy este, amikor szemben ült a gyerekeivel, akiknek és közben magának is azt mondta, itt és most élet és értelem ülnek egy asztalnál. Pedig ez hazugság. Az élet nem szólhat erről. És óriási tragédia, ha egy nő nem talál ebben a pillanatban a lányai mögött senkit. Ha megszűnik a gondoskodás, fojtogató lesz az az űr. És akkor nagyon megsajnálta abban a fehér ruhában, amiben akkorát nevettek a műtőre várva a folyosón, amikor megszólította mégis. Olyanok vagyunk, mint az angyalok. Korábban kellett volna felnevetniük, amikor még szárnyként tárhatta volna ki a karját.

Lulu álmában újra abban a régi házban járt, ahol a szoba közepére hatalmas halmokba pakolta a könyveket, leveleket. A régi élete darabokban vált le róla, négy stószban, elkülönítve állt az, amire még szüksége lehet, az, amit el kell égetnie, és másik kettő, amit másokra kellett bíznia. Korábban éveken át tartogatott cédulák, füzetek és fényképekre firkált feljegyzések váltak hiteltelen tanújává a múltnak, az élet felőlük nézve hazug volt és nevetséges. Zsákot vett elő, és a hatalmas torokba úgy pakolta bele az elmúlt éveket, mintha libát tömne. Hízott a fekete torok, gyűltek a papírok, és a négy halomból eltűnt a legsúlyosabb.

Kezébe került egy régi szövetdarab. A férfi a feleségével lakott abban az útszéli házban, késő éjjel érkezett hozzájuk. Szállást ígértek, de végül egy éjszakából sokkal több lett, Lulu náluk lakott egy hétig. Segédkezett a ház körüli munkákban, reggel velük kelt, locsolta a virágokat, etette az állatokat, aztán a konyhában pucolta a leveszöldséget. Nem nagyon beszéltek, a skót férfi és az angol nő lehetetlen nyelvjárásban beszélt, hamar kiderült, jobban értik egymást, ha nem szólalnak meg. Eleinte a nő volt kedvesebb, egy-egy szóra rámutatott, úgy próbálta megtanítani Lulunak, aztán egyre ridegebb lett. Ahogy teltek a napok, úgy csöndesedett el. Lulu gyakran kapta azon, hogy rajta felejtette a szemét, és nézi, nézi, mintha kérdezni akarna, mintha azonnal megszólítaná, csak arra vár, észrevegye végre. De soha nem tett fel semmilyen kérdést. Pedig most már maga Lulu mondta volna el, amit a padláson látott, ő akarta, hogy tudja az angol nő, van ridegség, ami sokkal beszédesebb bármely ölelésnél. Sokkal tisztább, emberibb húrokat penget, és ha tudta volna, amit azon a viharos éjszakán megtudott, hogy az angyalszárnyú ruhák alatt tényleg angyalteste nő a nőknek, jobban megértette volna a skót feleségét is az útszéli házban.

Ott volt ennyi könyv egy halomban, de akkor este még a falba ékelt, plafonig érő könyvespolcra nehezedtek a gerincek, hosszan ácsorgott előttük, abból próbálta felmérni a szállásadók érdeklődését. Most, hogy a saját könyvtárára gondolt, és a kupacokra, belátta, vannak könyvek, amelyek minden tartásuk ellenére roppantják a gerincet, és ezeket a könyveket a legjobb egyből a kukába dobni. Megfogadta, ő többet soha könyvbe bele nem fog írni, hadd hajíthassák ki majd idővel, ha kell, hadd legyenek szabadok a sorok, ne kösse őket semmilyen emlék.

Látom, szereti a könyvet, szólította meg a férfi, Lulu pedig úgy rezzent össze, mint akit rajtakaptak, fiókban kotorászik. Zavartan elmosolyodott, jobb lett volna többet érteni ebből a mondatból, jobb lett volna megtalálni a helyét a hangsúlynak is, hogy vajon választ vár-e most a férfi, vagy beszélgetést kezdeményez. De fogalma sem volt róla, mi jön ezután. Fáradt volt ahhoz, hogy magyarázkodni kezdjen. Csak intett, hogy kövesse, Lulu pedig bele sem gondolt, magától vitték a lábai, a férfi pedig a padlásfeljáró felé tartott már, mikor átsuhant az agyán, micsoda őrültség, mit csinál itt éjnek évadján.

A csapóajtónál megint intett, várjon, és Lulu megállt, a lábai, úgy érezte, ebbe a talajba gyökeret tudnának verni, évszázadokon át nem mozdulna innen semelyik, és csak arra várna, végre jöjjön az a szél, ami tövestől csavarja majd, úgy fordítja ki, mint ahogy a halak buknak víz fölé vagy vadkacsák a víz alá halért. Mint később az az evezőlapát, amiről fogalma sincs a Jóistennek, Gorantól indult vagy épp tart Goran felé. Nem tudja senki, csak Zinger. Zinger pedig nem beszél.

A férfi egy láda fölé hajolt, és hosszan kotorászott benne. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire felemelkedett, de akkor már a kezében tartott valamit. A rongydarab Lulu szobájában molyrágta szövetnek tűnt csupán, holott fent a padlástérben mesés történeteket rejtett. Ahogy megfordult, egyből nyújtotta felé, fogja, Lulu pedig majdnem elejtette, nem számított a mozdulatra. Egy kardot tartó kezet vett észre először, gyerekrajzszerű vonalakkal, aztán a másik oldalon három vaddisznót. Ez a magáé, mondta. És akkor Lulu megértette, van mozdulat, amelyre nincsenek szavak, tárgyak, amelyeket nem kell megköszönni. Nézte a szövetet, rajta a feliratot. Másnap korán indult, a nőtől tudott csak elbúcsúzni, az most sem szólt, csak megszorította a karját. Az anyja lehetett volna vagy a nővére. Állt mereven, miközben szorította a karját. Lulu nézte, ahogy megtelik a szeme könnyel, és a nő arca aztán hirtelen rideg lesz, mint az az augusztusi délelőtt, ami a viharos éjszakát követte.

Rideg, mint amikor először az évszak során nem akar kisütni a nap, fátyolos és fojtogató meleg küzd a kacér széllel. Az utcára két oldalról behajló fákat ringatni kezdi, de egyre erőteljesebbeket csavar a lombokon, látszik, hogy csak játszik, de ijesztő és nyugtalanságot kelt a szív körüli tájékon. Lulu érezte, ez már az ősz, ahogy a tarkójába harap, és belenyal a fülébe is, hajtőtől a keresztcsontig hasítja fel a zsibbadás, de nem tűnik el, hanem marad. Marad egész nap, végig nedves csíkban matat a gerinc mentén, és marad másnap és harmadnap is. Aztán napok telnek el, és a gesztenyefák már nem megégnek, hanem valóban a nedvesség szárad ki belőlük, a nyár haragosan harapdálja őket, és augusztus végére csak a hang marad, ahogy szürcsöli a maradék nedvet, vagy a nedvek helyét. Akkor már hiába koppannak a földön a gesztenyék, a szív körüli tájakon a szorongás egyre lassabban evez, mintha örvénybe került volna, pedig csak emlékezni kezd, hogy számos év van mögötte, amikor újra tanult élni az őszben, és számos előtte, hogy tanuljon meg újra a télben is.

És erre nincsen szó. Hallgass. Bökött rá ujjal a szótárban arra a négybetűs szóra, amit a címeren talált, TACE, mondta ki magyarul, betűzve, aztán kitalálva hozzá többféle hangzást. Pontosan tudta, mindegy, hangosan hogy szól. Mindegy, a kiejtett szóra talál-e megfelelő hangsúlyt, attól ő még ugyanúgy nem tudja értelmezni az életében azt az éjszakát, ahogy az idős férfi kezéből kihullott némaságot magával kellett vinnie. És tudta, az angol asszony ezért szorította meg a karját, ezért lett az arca egyszerre olyan nedves és rideg. A férje éjszaka azt mondta, ez a lány tudni fogja. Ő pedig hajnalig tördelte a kezét és hánykolódott, de mi van, ha a férje rosszul tudja, rosszul érzi, és ez a lány soha nem érti meg, mit jelent a szó. A képekkel még csak-csak elbánik. És valóban, ahogy a szobában újra habos lett a hőség, Lulu elindult a zuhanykabin felé, hogy akkor lemossa magát fertőtlenítővel, és felveszi a műtéthez kikészített hálóinget. Erős illata volt a szernek, mint később a gesztenyefáknak az utcán, de az is lehet, hogy csak a szél hozott magával púderillatot. Egyedül kell magad leborotválnod és végigmosdatnod. Először életedben magad miatt, nem azért, hogy a szeméremszőr ne sértse fel a férfiak ajkát. Ne akadjon bele a fogaik közötti résbe, de nem ezért, Lulu, most magad miatt húzkodd végig a borotvát, egészen addig, amíg kislányosan sima nem leszel.

Az erdőszélen halkan mozognak, csörtetnek, ha menekülniük kell. Az irtás mellett lassan mozog a test, menekül, ha nem lát fát. Lulu hangosan mondta ki az utolsó szavakat, miközben oldalt megkötötte a ruhát. Úgy vegye fel, mint egy kabátot, mondta a nővér, és egy pillanatra elgondolkodott, miféle kabát az, amit ilyen cérnaszállal kötnek össze a hónalj alatt. Miféle szárnyakat növeszt az ember, ha hónapokig egyedül él, míg a vihar csapkodja az ablakát? Miféle súlyokat lehet egy padlásszoba mélyén elrejteni, amit aztán tengeren kell átvinnie és országhatárokon, hogy egy házaspár végre kialudhassa magát?

Hallgass. Ennyi volt a szövetbe hímezve. Hallgass, nézett másnap reggel az álomkóros nő szemébe, ahogy közeledett felé. Szőke haja tincsekben kunkorodott a vállán, de Lulu a bokáját nézte, a papucshoz képest képtelenül vékony volt. Mintha bármikor kifordulhatna belőle.

Nem tudom, valaha képes leszek-e kihordani egy másik testet a testemben, mondta az asszony. Mint az angyalok. Ha lehetne vízre írni, tengereken át folyna most a szó Lulu felé, mert a nő most már nagyon szeretné, ha tudná, a hallgatásnak ára van, hosszú-hosszú hónapokon át tartó vajúdással billegni végig folyosókon, amikről akár azt is hihetné, egy tengerpart szélső sávja. Vagy lehetne Goran körül a homokkal körbeszórt talaj. A fehér ruha alatt hájasodó tollak. Amin Lulu úgy lépked, hogy magához képest sokkal lassabb, minden pillanatra figyel, ez most az első. Látja felhólyagosodni a talpát, Goran hátáról is lehúzható volt az a lifegő bőrdarab, hát akkor a hólyagokkal is kezdünk majd valamit. De jó lenne tudni, mi miatt fizetek a hallgatással. Kit gyilkoltam meg azzal a karddal, és miért csörtetnek minden éjjel a vaddisznók, amikor azt hiszem, álomból riadtam, és csak az ablakfát csapkodja a szél. Mert odakinn csönd van. És nem esik egy csepp eső sem, egyáltalán nem fúj a szél.

 

Jelbeszéd

 

 

 

Hajnali háromkor vagy ötkor a zajok pontosan ugyanolyan törékenyek és sérülékenyek. Az éjszaka közepén felkelni Lulu számára mindig egyet jelentett azzal, hogy kívül kerül a világon. Olyankor frissen kelt, mintha hosszú órák teltek volna el, de legalábbis egy-egy átaludt éjszaka, amikor a test a legpihentetőbb álomból ébred. Eligazgatta a párnát és a paplant, kisimította a lepedő ráncait. Pedig gyűrötten, fáradtan heverhetett volna egy csomóban, ellenállva az augusztusi hűvös hajnalnak, nem bánta volna a világon senki. Odatette a kávét, és amíg várta, hogy lefőjön, hosszan merengve nézett ki a kertbe, amely mozdulatlan volt, mint a reggelek október közepén. Épp csak annyi mozgás szorulhatott volna belé, mint amennyi a fagyott szárakon, ágakon, leveleken marad, egy-egy kósza emlék arról, merre kellene fordulni. Egy krakkói álom, ahogy a buszmegálló felé tart, és meztelen talpát alig sérti fel a murva, simára csiszolta a köveket az a sok napos kialvatlanság. És akkor megszólítják, megérintik a bal vállát, mert olyannak néz ki, mint aki tudja, merre kell menni. Olyannak, aki útbaigazítja az idegeneket.

 

Ha valaki úgy él, hogy mindenben szimbólumokat lát, előbb-utóbb a Jóisten megszánja, és bevallja neki, hogy mese az egész. Hogy csak önmaga szórakoztatására találta ki ezt a hajnalt is, amiben Lulu krakkói útvesztőben ébred, álom az álomban, ahogy arra ébred, a kezére vékony madzaggal egy csigát erősítettek, és a csiga üreges, kacskaringós mélyén eldönthetetlen, merre fut az a szál. Pedig fontos lenne tudni, mert a csiga másik oldalán egy fémszerkezet van, a fémszerkezet végén éles guillotine-nal, amely Lulu feje fölött feszül. Moccanatlan, mint azok az októberi éjszakák, amikor ember és állat külön-külön és együtt is csak arra képes, hogy álmodjon magának egy másik hónapot, egy másik éjjelt.

 

Lassan kioldanak az éjszaka csörgő láncai, Goran mindebből csak a sirályokra emlékszik, miközben a köveket gyűjti a parton. Arra mindig vigyázott, a szokás minden áldott nap átalakuljon, soha ne ugyanúgy induljon neki a kőnek. Első nap, amikor megérkezett, még bamba volt ráébredni, micsoda súlya lesz annak az óvatlan mozdulatnak, ahogy a szigetre érve, miközben a táskája még a vállán lógott, fogta, és lehajolt az egyikért a parton. Ott állt a kavicsok között, ahol eldönthetetlenné vált, hol kezdődik a tenger, meddig tart a szárazföld, Zinger motozása sem zavarta, annyi friss élmény vette körül. A napnak van olyan szaka, amikor semleges a fény, amikor a tengerparti erős sugárzás jóindulattal égeti a bőrét, legalább szárítsa fel a kirakódott sót, szárítsa fel az ingujjba rakódott nedvességet is. Azt mondhatnánk, könyörületes, ha ez a szó igaz lehetne bármire, amit valaki teremtett, ha igaz lehetne, hogy bármit is valaki teremtett, de Goran erre most nem gondol. Az érkezésben bújkáló páni félelem most inkább kíváncsiság, hogy kilenc hónapról még elképzelhetetlen a parton állva, mindennek az elején, mekkora tanulsággal szolgál majd a végén. A végére különben sem kellene gondolni az elején valaminek.

 

Zingerről meg is feledkezik, pedig Zinger most maga az erő, ahogy megfeszülnek az izmai, miközben kipakol a csónakból. A végtelen tengerről Lulu jut eszébe, de persze ez a mondat is nevetséges, mindenről a nő jut eszébe, legyen az egy hullám vagy az ingujjba rakódott só. Behunyja a szemét, és halkan dörmögi, hogy minden jól van, jól van a tenger és a sirályok is a hullámok felett, és akkor annak is jól kell lennie, hogy Lulutól a végtelen választja el. Hiába tudja az eszével, távolabb van egy part, az a távolság most ép ésszel egészen felfoghatatlan, de ez legalább ismerős, mert minden, ami Luluhoz köti és Lulut jelenti, ezt a fogalmat tisztázza. És ekkor hajol le a kőért. Az elsőt csak úgy hirtelen kapja fel, és vágja zsebre, a második pedig rutinművelet, ahogy fel sem áll, hanem guggolva fogja meg, hogy a lehető legmesszebbre hajítsa. Nem ártana tudni, fáj-e a kőnek az a távolság, ami tőle függetlenül éri, hogy jön egy ember, és unottan lenyúl egy kőért, zsebre rakja, egy másikat pedig guggolva hajít vissza a vízbe. A tenger néma, miközben magába fogadja, néma, mint Lulu combja, ahogy Goran a fejével löki szét a combokat, néma, mint Goran, a fején összepattanó combokkal, miközben Lulu szeme felette maga a csillagos ég. A kövek most beszélni kezdenek. Goran süket, mintha víz alatt úszna, pedig mozdulatlan, mozgást csak Lulu teste gerjeszt felette és körülötte, olyan, mintha az eget figyelné, a csillagokat, amelyek annyira távol vannak, hogy akár mozoghatnának is. És ezért az ember belelát mindenféle remegést, reszketést, sőt, attól fél, végül kisatírozza majd körülötte az egész égboltot, kifehéríti, ahogy a hajnal az éjszakát, és akkor már mindegy lesz, augusztus van-e vagy október.

 

Gyerekként kettőt emelt le a könyvek előtti vékony sávról, később pont ezért vigyázott, eléggé kitolja őket a polcon, még véletlenül se maradjon hely kagylónak, nippnek, amulettnek. A kagylóban tengerzúgás van, mondta a nagyapja, és Lulu elhitte, hogy van olyan test, ami magába zárja az időt és a hangot is. Ebben az összekulcsolódásban a tengerre emlékezik, mint a kő fog majd, csak azt hiába rakná a füle mellé. De most még a kagylókat tartja, és Lulu egészen kívül kerül mindenen, ami azt hitte, belül van. Kívül a hajnali motozáson, az állatok első hangján. A fenyők közé szorult madarak tollában az a rémisztő mozdulatlanság végre olvadni kezd, cseppfolyóssá válik, arra emlékeztetve, hogy valaha kemény volt, jégként szilárdította meg a testüket. A repülés a bolondok gyönyörűsége, hallotta Lulu egy filmben, de ezen a hajnalon olyan bénítólag hat erre gondolni, az állatokat bolondnak látni egészen képtelenség. A kagylók kiálló éles csúcsai karistolják mindkét kezét, nem is érti, hogy ha valami ennyi időt tölt a végtelenben, hogy-hogy nem lehet mégis tükörsima, mint a víz. A zúgás benne van, és Lulu szíve megtelik vele, pedig abban a könyvespolc előtti pillanatban még nem mondható el róla, hogy magától nehezedne el. Vagy ki tudja. Talán ilyenkor még ő maga sem tudja, miféle madzagokat éget bele a csuklójába a hajnal, maga sem gondolná, hogy ezzel a fülére tapasztott kagylóval pecsételi meg majd a sorsát.

 

Süketnek lenni csak akkora távolságot jelent, amekkora ember és ember között húzódik, egy vékony, de rettentő mély sáv, amit minden reggel az a kínzó vágy ébreszt, hogy át kellene mennem a túloldalra, megnézni, vajon mindez onnan is ilyen hatalmas és rettenetes-e. Hatalmassá és rettenetessé hízik-e a test a fülekre tapasztott csönddel, amibe Lulu akkor gyerekként beleképzelte a morajlást és a sirályokat is. Egy mondattal kezdődik tehát a fájdalom, egy szobában lévő végtelen csavarodással, amit utána egy életen át keres az ember. Hogy hátha tényleg van valami az üreges testben, hátha felidézhetővé válnak azok a korábbi életek, legyen az egy kagyló belsejében egymással összeérő labirintus egy-egy fala vagy csupán egy cérnaszál, amit valaki áthúzott rajta, hogy éles kést feszítsen önmaga fölé. Lulu bár álomból ébred, és órák telnek el abban a mozdulatlanságban, amíg a csuklójára madzagozott csigát nézi, kifújva magából mindent, aztán elfáradva az összpontosításban, hogy vajon elengedje-e a cérnát, tehát majd órák után, ahogy belefárad, rá kell döbbennie, ezt az egész madzagosdit ő maga készítette, csak magának köszönheti, hogy órák óta mozdulatlanságra ítéltetett. Sőt, a mozdulatlanság az, ami miatt ez az egész a kezére tekeredett, mert valójában nincsen ott se vékony, se vastag cérna, és kagyló sincsen, legalábbis nem olyan, amelynek egymásra épülő lépcsőin olyan szál futna végig, amely egy éles késhez vezet.

Goran Lulu combjaiból tanulta meg ugyanezt. A süketség és a feje fölé tekeredett égbolt azóta kínzó vágy, mert Goran Lulu combjaival a füle körül arra döbbent rá, ha kisatírozható az ég, és ha az augusztusi hajnalban a sirályok egy irányba néznek a parton, akkor mégis van olyan mozdulatlanság, ami tele van élettel. Mint azok a kövek, amelyeket napra nap gyűjteni kezdett, vigyázva, hogy ne legyen rutinművelet belőle. Ezért sohasem ugyanakkor indult el, sohasem ugyanazon a szakaszon gyűjtötte őket. És minden nap csak egy kavicsot emelt fel, ezáltal távolságot képzelt beléjük, azt hitte, lehet annyit lépni huszonnégy óra alatt egy szigeten, egy árva világítótorony körül keringve, hogy végül a kavicsok közötti távolság átugorható legyen. És akkor kilenc hónap múlva már korántsem olyan rettentő a mélység, rájön, hogy amit két ember közé képzelt, önmaga és Lulu közé, az valójában benne van, mert benne van Lulu is azokkal a néma combokkal, és a csigavonal benne kell legyen minden kavicsban is. Ha máshol nem, legalább az egymáshoz  feszülésben. A hónapok során összegyűjtött kövek ott hevernek egymáson a világítótoronyban, és amikor Zinger mindezt meglátja, nem csodálkozik, nem ül le Gorannal szemben, hanem kivár. Ő pontosan tudja, mennyi idő van még hátra abból a végtelenből, és tudja, hogy most a szigetről beszél, nem pedig a tengerről, hiába tiltakozna a férfi. Ezért minden hónap huszonnyolcadik napján, amikor Goran kőért megy, ő fogja, kiemel egyet a halomból, és zsebre rakja. A csónak ezektől a kövektől lesz hangos minden visszaúton, ahogy oda- és visszavontatja őket a csónakban. Kilenc kőtől nem kellene, hogy hangzavar legyen, de pont olyan ez, mint a Lulu fülére tapasztott tengeri kagyló, abban sem kellene, hogy morajlást halljon a nő, de nem tud másképp tenni, mert egyszer elhitte, létezik. És akkor tényleg van.

 

Szirtek

 

Ugyanannál a pultnál ült, mint fél éve, a válla fölött nézve hátra, hogy lássa a zongoristát. Hat hónap nem sok, alig két évszak, rügyfakadással, aztán azzal a nyári hőséggel, amivel a természet kihurcolkodik önmagából, kirakja a színeket és a formákat, hátha attól megenyhül majd a tél. Hallott nőkről, akik a valaha laposra csiszolt hasuk köré óriás kendőket tekertek, és arra gondoltak, kislánykorukban rongydarabokat vagy kispárnát gyömöszölve a ruhájuk alá ugyanígy támasztották meg gerinctájékon a derekukat, mert az elnehezedett testről azt mondták a felnőttek, puszta kézzel kell tartani. De az akkori játékból csak a toll maradt. Tollakkal volt kitömve a párna, és tollak formálódtak pihézve a bőrük alatt is. Az ablakon szúnyogháló feszült, olyan volt, mint a géz, és a nők úgy nézték a kert fenyőit, tujáit, mintha a szemükkel szeretnék kicsavarni azokat egy óvatlan pillanatban. Csak amíg nem néz oda senki, amíg a madarak is azzal vannak elfoglalva, hogy repülni tanítsák a legkisebbeket. Akkor az ablak mögött valamennyi azt gondolta, ha a teste ilyen változásokra képes, képes kell legyen arra is, hogy átformálja maga körül azt az összesűrített időt és a tereket. Lulu Binder szemben velük egy másik géz mögül nézte ugyanazokat a fákat, mert az ő szívét nem akármilyen tollakkal csiklandozta meg a teremtő. Hiába tekert volna köré kendőt, kétszer olyan néma volt a hasában minden, kétszer olyan üresen kongtak a csontok, ahogy összekoccantak, miközben térdre ereszkedett, hogy imára kulcsolja a kezét.

Álmában nem voltak körülötte sem fák, sem emberek, a régi gyerekkori ház betonkertjét benőtte a fű. Eleinte csak a hasadékok mentén dughatták ki a fejüket, kinyomva maguk felett a fekete kátrányt, aztán ahogy évek teltek el, és senki sem metszette meg a nagyanyja rózsáit, a fagy és a nappali felmelegedés következett: apró darabokra törte a betont. A nagy tömbökből a szél súrolt ki morzsalékokat, aztán azok is szilánkosra estek szét a következő hó alatt. Olvadáskor csak az enyészetnek lehetett nyomát látni, az őszről ott maradt lehullott rózsaszirmokat, a zörgősre száradt lugast. De nem járt arra senki, aki láthatta volna, és ezért is volt különös, hogy abban az álomban tiszta volt a kert, a fűből nem nőtt ki sem beton, sem avar. A szorongás korábban úgy hullott a kertre, mint az eső, de mire megindult alulról a föld, felszáradtak az alaktalan foltok is. Arra nincsen szó, milyen, amikor az ember a kaktuszház helyén műhelyt talál, gépeket és vágóeszközöket, egy munkaasztal fölé görnyedő hatalmas testet. Majd amikor az a test végre megnyugszik, Lulu a műhelybe hordja ki az életét minden nap, és egyszer csak arra ébred, álmában nem volt se műhely, se kaktuszház.  Azon a gézen keresztül szemcsés lett az üveg és a kő is, szemcsések a lécekből kihullott faforgácsok. Az a néhány tükör a falon, ami valaha a kuncsaftokat csalogatta, a törmeléküveg, amely a farekeszek között egy-egy másikat feszített, ebben az álomban álommá vált, egy nem létező világ részleteivé. És Lulu arra gondolt, végre olyan világban hajthatja álomra a fejét, ahol a valaha hordott cipők, a feltört sarok és a lábujjakra hízó hólyagok mind egy fává alakulnak át, amelyekben a madarak elrejtőzhetnek, és amelyekről elhiszik a nők, hogy puszta tekintettel kicsavarhatóak a földből. A keretléc nem támaszkodik a falnak, nem dönti el a rozoga téglákat, és nem ázik be az esőzések alkalmával a hullámpala, amit tető gyanánt szereltek fel. A kert üres, rend van, a korábbi életből átmentett cipők, paplanok és táskák végre nem penészednek. Ha korábban belépett, orrba vágta az erős dohszag, a nedvesség úgy tűnt, most már mindig része lesz a múltnak. Elázik minden, ami valaha sokat jelentett, amit tartani akart, és az is, amit nem. A nagyanyja ránehezedik, abroncsként feszül a mellkasára. Először csak a szobáján nem mer átmenni, mintha ott lenne, ezen persze felnevet, aztán mégis inkább a lugast választja a kerülőúttal. Tessék, itt a tér, veti neki oda, de hónapok telnek el, mire megenyhül iránta. Olykor átül a vállára, összetorlasztja a csigolyákat, a gerincen akar zongorázni, és Lulu már tudja, abba ő belehalna. És akkor metszőollót vesz elő, ahogy a nagyanyjától tanulta, gondolatban három szem fölött metszi meg a rózsákat, összegyűjti a megkeményedett, elsárgult fejeket. Nem dobja ki, tüzet gyújt, nagy rakás van a betonon, a kert közepe végre fölenged, ahogy hallja a rózsákat pattogni, miközben égnek.

A gézen keresztül figyelte Gorant is, a torony melletti falon mászott fölfelé, aztán elérte a csúcsot. Lulut megcsapta valami lég, mint az asszonyok tekintetéből sugárzó viharosság. Nem hallotta, de Goranban világok nyíltak meg, egyszerre érezte magát végtelenül erősnek, ugyanakkor rettentően gyengének. Mert a mélység, amibe belenézett, mégsem volt elég mindenre. Azt hitte, ha majd felér, mindent sokkal könnyebben enged el, azt hitte, van az a pillanat, amikor olyan szerelmes lesz az égbe és az alatta feszülő mélységbe, hogy képes lesz levetni magát. Behunyta a szemét, és végre volt egy pillanat, amikor kint és bent valóban összeért, mélységes csönd volt, mint Lulu testében, a kotyogó méhek körül. Kevésen múlt, hogy le ne lépjen, Lulu nézte, nézte, és pontosan érezte a test súlyát, micsoda levélnehezék minden szerv és hólyag, a horzsolások, a köröm alatt a föld. Goran szájában édes íz keringett, hátulról jött, azután, hogy nyelt egyet. Ahogy jött az íz, úgy tűnt el a félelem. Ahogy szétoszlott a szájában, egyszerre tele lett kíváncsisággal, mert megérezte, hogy egy pillanat alatt eldönthetne mindent, végérvényesen bólintana életre és halálra, éppen úgy, mint egy szeretkezésben, ahogy a kéj már csontig hatol, végigjárja az összes rejtett zugot és lankát, de a kiáradás még hátra van, és az ember ott megáll, visszatartja a lélegzetét, hogy ez az utolsó előtti pillanat maradjon meg. Hogy arra emlékezzen, ahogy utoljára a szemébe néz, mert aztán eltűnik az édes íz, a helyére pedig visszagurul a félelem, de az már sokkal, de sokkal erősebb. Abban van halál, abban a félelemben. És abban van gyávaság és esendőség is, és abban ott az ember, ott nincsen géz, amin keresztül Lulu Gorant nézi, az maga egy tiszta, hasító tekintet, ami után nincs következő.

És Lulu ekkor ébred. Ahogy a férfi a sziklacsúcson áll, a nő egymaga lesz a kétség, hogy mit kezdjen az önmagában lévő félelemmel, hogy vajon meddig kell nézni a fákat, hogy tényleg egy szempillantás alatt kicsavarható legyen az a mélyre nyúló gyökér. Ha látná önmagát tükörben, akkor látnia kellene a megkettőződést, a kongó szervekre gondolhatna úgy is, mint egy olyan helyre, ahol az angyalgyerekek soha nem lesznek egyedül. Mert mindig lesz valaki, aki végigsimít rajtuk, mindig lesz valaki, aki motozással ringatja őket álomba, miközben behálózza mindkét méhet a vér. A lélegzetvétel egyben egy simítás, legyen az kilégzés vagy belégzés. Az angyalgyerek akkor már biztosan nem fél. Nincsen beton, se kátrány, se kerülőút, ahol felszárítható a kiáradás, és mozdulatlanná mered az az utolsó előtti pillanat a sziklacsúcson.

 

Az alku

 

Lulu kitárta az ablakot, Goran behajtotta, mert a tenger felől újra feltámadt a szél. Talán ott hibázza el mindenki, hogy elhiszi, nincs egyedül. Talán ha soha nem kezdene az ember abban bízni, hogy áthidalható a végtelen sós víz, erősebb lenne, mint az állatok, mert tudja, csak magára számíthat. A kegyetlenségig őszintének lenni a másikhoz mégis valami olyan döntés, ami hozhat feloldozást. Hogy tudom, törékeny vagyok, és törékeny vagy te is. Csak a bejáratott utakat kellene kikerülni, az olyan jól ismert segédegyenesek helyett rajzolni mást, vagy egyáltalán nem is használni őket. Lulu nem hitt az ördögben és nem hitt a gonoszban sem. És a Duna mellett kerékpározva elfelejtette azt is, magában sem szokott. Csak az útra figyelt, a gyalogosokra és a többi biciklisre, nehogy ütközzön, megfelelő sebességgel haladjon, tartva az irányt. De aztán mindig van olyan, hogy a sirályokat hosszabban kell nézni, és hosszabban nézte az útjába kerülő lehulló lombot is. A gesztenyefák vörösbe hajó tenyerét, amit néhány hétig majd gyönyörűnek talál. Augusztus végén még korai volt a lombhullás, de ez most pont olyan volt, mint a hó, amikor éppen csak szállingózni kezd. Beterít betont és kockaköveket, eltakarja a biciklisávot, bizonytalanná akar tenni, ha egyáltalán lehet benne szándék. Körülötte mindenki harsány volt, arctalan ünneplő embersereg. Mindenhol tátogó szájakat látott, ahogy a süteménybe vagy a lángosba haraptak. A lázról akkor megfeledkezett egészen. A szél a füle mellett süvített, lehűtötte az arcát.

Goran úgy hiányzott, mint télen a lombok. Mint amiről tudja, van benne bizonyosság, hogy bármilyen képtelen, és már nem is emlékszik a levelek színére, árnyékaira a nyári éjszakán, de tudja, hogy újra lesz majd. Lesz vetett árnyék, és lesz lombzaj is. A nők összepöndörödnek a várakozásban, mint azok az őszi levelek, egyre magasabban gombolják be a blúzukat, Lulu ezt tudta, és ettől mindennél jobban rettegett. A férfiak szeme megnő, hatalmas tojás dülled a tengerre, de abban a hiányban másféle erő mozog. Az az erő olyan alattomos, hogy kirágja az ingek ujját, foszladozni kezd a nadrág korca, hogy bebújhasson alá a sós szél. Ezzel szemben a nők szeme egyre kisebb, szűkül, ne lásson többet a világból, mint amit muszáj. Eltolja magától a fényeket és a színeket, a harsánysággal nem tud mit kezdeni, inkább lehúzza a redőnyt, behúzza a spalettát. A tengerszéli kabócák egy idő után már nem idegesítőek, egyszerűen eggyé válnak a csönddel, ahogy a toronyban nézi Goran a plafont, és várja, hogy teljen az éjszaka. Kitágul a nadrágján az a nemrég még apró, felszakított lyuk, de ettől csak erősebbnek érzi magát, szabadnak. A széllel is úgy van, nem bánja, napközben hatalmas súlyokat emel, hogy még erősebb legyen, mire Luluhoz ér. A nőknek ezt a gyengeségét eltiporhatatlannak látja, mégis az akar lenni, aki Luluról, ha kell, az összes gombot kipattintja, és telefújja levegővel az anyag alatt bepállott bőrt. Szerelmes ebbe a gyengeségbe, mert attól ő erőre kap. De Lulu most még amiatt is gyengül, hogy van, aki miatt minden áldott nap eggyel tovább gombolja be a blúzt. Tehát minél hamarabb jönnie kell a hőségnek, vagy Gorannak, különben belefullad saját magába ez a nő.

A szomszédok ebből nem sokat látnak. Mert abból nem lehet baj, ha a kisasszony hosszabban szagolja meg a sárgadinnyét, ha úgy válogatja a szilvát és a körtét, mintha az élete múlna rajta. Pedig az múlik, Lulu csak abban bízhat, ha minden pillanatban azzal foglalkozik, amit épp csinál, ha nem kacérkodik azzal, akiben nem hisz, sem az ördöggel, sem a gonosszal. Akkor édes marad a dinnye, és nem poshad meg a szilva sem. Különben szemétbe kerülne a sok gyümölcs, és akkor már összesúghatnának a szomszédok, valami gyehenna rágja Lulu szívét. Erősebb vagy, mint gondolnád, mondja Zinger, és Goran jelentőségteljesen rápillant. Tudom, mondja, és tudom róla is, de nem ejti még ki a nevét. Hónapokon keresztül úgy él, hogy megtartja magának Lulu nevét, a kövek közé suttogja éjjel, aztán teliholdkor a homokba írja, hadd mossa el a dagály, hadd emlékeztesse még a tengermozgás is arra, a nő, akit szeret, pontosan ilyen, mint ez a víz, és pontosan így telik meg, mint a Hold, bárhol hajtsa is most álomra a fejét. Alku ez, amit önmagával köt, hogy megtartja tisztán a nőt, hiszen túl régóta várt rá, és túl sokáig kell még ebben a toronyban. Muszáj, hogy valami éberen tartsa, ne őrüljön bele abba, Zinger még legalább nyolcszor érkezik a csónakban.

A düh végre csillapodni látszik. Lulu azon a piros biciklin csak a sirályokat nézi, meg a hulló lombot, és akkor nem jut eszébe sem a gonosz, sem az ördög, hiába loholnak mindketten egy emberként a nyakába. Ha a sirályokra figyelsz, nem hallod, mit kérnek rajtad számon. Megáll, a korláthoz dönti a kerékpárt. Nézi, nézi a köveken ácsorgó néhány sirályt, mindegyik egyirányba néz, mintha várakozna. És a tátogó szájú népek azt látják, Lulu Binder sirállyá lesz, nem a tollak és nem a repülés miatt, szárnya sem nő, se tolla, csak pontosan azt látja, mint azok a madarak. Puha talpát melengeti és feltöri a szikla, a Duna felől áramló iszap szaga bejárja a tüdejét. Nézi a vizet, de nincs ott semmi. Az a kétszarvú istenség elnémul, már nem duruzsol a fülébe egyik sem, hogy gombolja ki a blúzt, tűrje fel a szoknyát, hiszen olyan csábító lenne úgy a combja. Csak nézi a vizet, ahogy a hullámok közül megfoghatatlan mind, egyet kiválaszt, de egy pillanat múlva már az sincs, nincsen a fodor, ami az előbb még olyan tapintható volt, nincsen a zaj, amit kihallani vélt a többi közül. És aztán megpróbálkozik egy másikkal, hogy hátha csak ő volt figyelmetlen és lassú, de ebben a hullámóvodában mindegyik apróság azonos nemű és azonos arcú, hát úgy billenti át egyiket a másikon, ahogy majd később a mézet csurgatja Goran teájába. Lassan és szórakozottan időzik el a kiskanállal és az aranyló cseppel, mintha minden mozdulat életre kelhetne majd, amikor Goran kortyol, és egyesével simogatná végig a lobos torkát, amikor végre megszólítja majd.

 

A Zsákhordó

 

Goran minden reggel korán ébredt. A városra alig emlékezett, hiába próbálta felidézni a körút síneit. Mintha az emlékek önálló életre keltek volna, mióta a toronyban élt, élettelen, halott foszlányok maradtak meg a régi világból. Tudta, hogy van egy város többezer kilométerrel arrébb, és tudta azt is, abban a városban vár rá egy nő. De a város kihalt maradt, az utcákon nem járt senki, mindig úgy képzelte el, mintha Lulu egyedül állna a kockaköveken, miközben felkel a nap, és végigömlik az Oktogonon, aztán végigfut a rakpartig, átbukik a hídon, hogy onnan ugorjon bele a folyóba. Lulu mindeközben végtelen maradt, elképzelhetetlenné vált, hogy a bőre az idő múlásával más állagú legyen, egyáltalán, hogy az idő úgy teljen, hogy bármilyen nyomot hagy a nő arcán. Alul a kövek erősen tartották, szálfaegyenesen állt a kereszteződésnél, mintha csak arra várt volna, ahogy egyre távolabb kerül a világtól, belül egy másik szülessen meg, és az legyen a tér, amelyben végre otthon érezheti magát. Ha Lulunak a saját teste, Gorannak Lulu lett a város, amely ebben a várakozásban bejárható lett. Olyan tér, amelynek minden emelkedője és lejtője arra várt, az ősz leseperje az ágak összes levelét, hogy az avar puhává és biztonságossá tegye a járatlan utakat is.

Lulu egy padon ücsörgött, az augusztusi hőség utolsó erejével feszült a betonnak, közben nézte, hogy a levelek propellerként forogtak, amíg földet értek. A mozgás ellenére Lulu körül minden mozdulatlan volt, és mozdulatlan volt az a levél is, hiszen olyan erősen nézte, hogy kimerevedett. A gesztenyefák széles tenyerei megégtek már, az ujjak között úgy zúgott át a fény, mint amikor gyerekkorában a napba tartotta a saját kezét, és azt figyelte, áttetszővé válik a bőr, a hús, a csontok pedig mint hártya közvetítik felé a fényt. Látta az ereket, a vastagabbakat és a hajlszálvékonyakat is, és nem tudott mást, minthogy abban a fényben csönd van, a hőtől kitágult falak között nem fél. A gesztenye erezete figyelmezette arra, hogy mindegy, merről fúj a szél, ugyanazt a hálót feszíti ki fölé az égbolt. Addig nézte, míg már belevakult, és addig nézte most is, míg remélte, belevakul, és akkor egy kis ideig nem kell Goran hiányára gondolnia, ami üregesre rágja a szívét. A vakság úgy érte, mint az ébredés. Egy ideig szétválaszthatatlan lett a valóság és a másik világ, ahol autóbuszok indultak hajnalban, miután a redőnyből kirázott mindent az éjjeli vihar. Kirázta a rések közé szorult legyeket, molylepkéket és szöszöket, amelyeket előtte oly nagy gonddal szorított a két léc közé a nappal. Máskor a mohóságra fogta, hogy vannak olyan rovarok, vannak olyan szárnyak, amelyek nem bírják a levegőt és azt a teret, amelyben végtelenné tehetik az időt. A téli ablakpárkányról szárny mentén megfogott apró rovartestek semmi másra nem voltak jók, mint újra és újra felidézték benne a végességet, miközben kint néma volt a táj, süket nappalokat és éjszakákat hozott a hó, ahogy ráhullva a városra elnémította azt, mintha csak egy tekerőgombot használna. A város volt néma, de Lulu úgy érezte, ő süketült meg. A legyek szárnyát fogta két ujja közé, de Lulu szíve gémberedett el, ahogy a szemetesbe dobta a hullákat. Köze sem volt ahhoz a valahai forgómozgáshoz, köze sem volt az ismétlődésekhez, amelyeket valaha nagy gonddal hordott szét a szél.

Két pályaudvart látott, egyiken az anyja, másikon az apja állt, és közben évek teltek el, és Lulu arra gondolt, így múlik el az élet, két város közötti ingajárat botladozása során. De nem járt semmi a síneken, a két ember között csak ő maga feszült ki, a két város néma maradt, a szüleié egyre ráncosabbá és sírósabbá vált, barázdák és ekék szántották feszessé, miközben az ő arcát lazította a vonatkattogás. Látta a vonatüvegen kihullani a gyerekéveket, látta később az ifjúkori dühöt, és látott olykor megelégedést is. De utólag belátta, minden azon múlt, miféle tájat rajzolt maga köré, avar volt-e vagy hó, eső hullott-e vagy a nyárfavatta szállt. És azok a megelégedéssel teli tükröződések is csak arra voltak jók, belássa, van olyan, hogy kint ő virágot lát. Van napraforgó és mező, ami később teljesen hasznavehetetlenné lesz. A tarló őszinteségével karcolt bele most az üvegbe, legyen akkor ez a fekete és felégetett híd közted és köztem, beszélt magában, Goran, mondd, a tenger körülötted ugyan mitől más, miféle napfolt játszik azon a parton, miféle fény csúszik meg a köveken, hogy könnyebb az ébredés a sós szélben.

De ez hazugság. Goran néma, a sós szél sem könnyebb, mert nem érinti Lulu a férfi arcát, haját, de a szél felkapja a szúróssá gubancolódott hajszálakat, és a szemébe szórja őket. Nem gereblyézi ki a szakáll közé hullott őszi leveleket, amiket felkapott a passzát. A fák ágai árnyékot vetnek az arcra, nem is látni, mennyit öregedett ennyi idő alatt, csak annyit, meglehetősen sokat, pedig Zinger még csak kétszer aludt itt, és most, hogy másodjára látja, megrökönyödik, miféle szálak kötnek össze két embert, túl tengeren és folyón, miféle játéka ez a sorsnak, hogy neki csak bólintania kell: ismeri. Mert Zinger tudja, hogy a víz olyan állat, hogy az emberbe vackolódni jár, fészket rak, és nincs olyankor sem Isten, sem istenek, akik felszáríthatnák, ha két emberben ugyanaz az ér tágul ki, hogy tengerszemként állóvízbe torkolljon. Látott ő már női szemben holtágat, látta ő saját magát egy nő tekintetében elmerülni, és látta most mindezt Goran szemében, mintha valahai önmagát tükrözte volna vissza a férfi. Tudta, nem azért nem szólhat semmit, mert megfogadta, a Vörösruhásról többet nem beszél. Egyszerűen olyan lett, mint a hó, ahogy a Lulu körüli világra hullott, mint valami hatalmas zsák, a vállaira nehezedett a szótlanság, és úgy rajzolta Goran köré a várost, hogy Goran abban csak a köveket látta, Lulu alatt és mellett, mert muszáj volt valami keményet és szilárdat képzelnie köré, ha már ő nem lehetett ott. Egyedül vagy, Lulu, gondolta Goran, de ne félj. Egyedül vagy, Goran, gondolta Zinger, de ne félj, mert a hó némasága csak azokat roppantja meg, akik nem ismerik a Vörösruhást. Mert a sínek mégiscsak olyanok, mint a folyó és az ér, egyre nagyobb hőségben egyre nagyobb a hőtágulás, és a kitáguló vas lelassítja, elnémítja a vonat monoton és őrjítő zakatolását, és akkor a padon elképzelt női alak végre megmozdulni látszik, a többezer kilométer pedig felszámolódik majd.

A gesztenyefák törzse megmozdul, a Zsákhordó kilép a fából, hatalmas teste úgy indul, mintha pillekönnyű lenne. Közben elhullajtja azokat az átlátszó leveleket, és végül nem marad Lulu ujján se hús, se ér. A csont úgy porlad el, mint azok a kövek a világítótoronyban, amelyek egymást tartják egy ideig, pontosan addig, amíg Goran ott van, mert közben Zinger minden alkalommal ellop egyet, hogy végül az ő válla roskadjon bele, az ő háta törjön ketté a súly alatt, és végre hazajuthasson a férfi.

Az ébredés utáni városban a tetemek már nem ijesztik Lulut, s bár áll még a kereszteződésnél, de a törzse magától fordul, mondhatnánk, hogy felkapja a szél, belekarol, és átsegíti, de mint a vakok és az öregek, lassan és tapogatózva indul meg, miközben azt álmodja, nincsenek pályaudvarok és nincsen sín sem, ami körbeér. Csak folyók vannak, amelyek folyóba torkollanak. A Zsákhordó zsákja ekkor szakad ki, a fa ledobja magáról az összes súlyt, és végre fellélegzik, Lulu még látja az apját és az anyját távolodni. Az oda-vissza mozgás végül felfelé löki, kiszakad az anyja méhéből és kiszakad az apja szívéből is. Azok ketten mintha kővé merednének, halott szárnyaikat már hiába csippentené fel a két ujja közé, érzi, szétesnek, maguktól bomlanak le. Közben Lulut nézik, de Lulu lassan feléjük emelkedik, és az apja csak annyit hall, Lulu úgy kacag, mint az anyja. Lulu anyja pedig újra és újra a valahai szeretőt látja a lánya szemében. A férfi ugyanazokat a hirtelen mozdulatokat, a nő ugyanazt a lábfejet. Lulut végre egyikük sem látja, csak egymást. Úgy engedik el, hogy észre sem veszik, a lány ettől pihekönnyű lesz, és úgy emelkedik el a földtől, mint a fától a levél. Két ember feszül egymásnak két sín végén, de nincs már bennük düh, sem fájdalom. Szerettelek, ezért egy életen át gyűlöltem magam. Szerettelek, és ezért egy életen át gyűlöltem magam. Szürkék, mint a város hajnalban, és kitapogathatóak az ütőereik, de egyre lassabban vernek. Lulu arra gondol, hát akkor van ilyen. Hogy két ember addig néz egymással farkasszemet, míg végül csak egy cikkanás lesz mindkettő szeme, és bundát növesztenek magukra, ne fagyjanak meg, ha jön a tél. A talpukat nem sérti fel a kő, puha és hirtelen mozdulatokkal ugranának egymásnak, erre készülnek egy életen át. Aztán valahogy mégis elfelejtik. Már nem Lulut látják, nem a másikat benne, hanem önmagukat egy vékony, cikkanó tekintetben, és akkor elfelejtik az emberi beszédet, ha emberek lennének, most békülnének ki, de már végképp betört állatok.

 

Delta

 

A toronyba beszűrődtek kintről a sirályok hangjai. Ahogy őszre váltott az idő, mintha berekedtek volna, talán a páratartalom és a hideg miatt, de az éles vijjogás helyett karcos, károgó hangot adtak ki. Egyik reggel Goran esőzésre ébredt, és aztán másnap is, majd amikor harmadnap felkelt, rémülten vette észre, fogalma sincs, ez egy újabb nap vagy még mindig az előző délután. Időhurokba került, ahol nem volt más mérce, mint az egyre sárosabbá váló tengerpart, ahova napok óta nem merészkedett ki, mert a gumicsizmát azonmód a sarokba hajította, mikor Zinger legutóbb itt járt. Hozta az öreg, lerakta az ajtó mellé, Goran pedig csak a kezét figyelte, ahogy motozott, és őszinte csodálkozással figyelte, ugyan minek hoz ide csizmát. Verőfényes júliusi nap volt, az ősz és az eső képtelenségnek tűnt, isteni csodának, amelyben ő nem hitt. Hitt az észben és hitt a gondolkodásban, hitt abban, az ember arra ítélte önmagát, belátható időn és teren belül belátható méreteket öltsön maga köré. Ebbe a térbe képzelte el magát, amikor a világítótoronyra gondolt, és ott a toronyban hajlamos volt elfelejteni, volt idő, amikor semmi másra nem vágyott, mint a vijjogásra, hogy hollók helyett sirályokra legyen dühös éjszaka. Hangokat akart hallani, amelyeket nem ért, csöndet akart maga körül, amelyet meg kell majd szoknia. A nagyapja régen gyakran vitte magával a tópartra, és a nagybörzsönyi öreget csak úgy emlegették a helyiek, mint a Névtelen Embert, aki nem hagyott maga körül nyomot, bármerre is járt. Nem is értették, minek hozza magával a kisfiút, Goran akkor öt-hatéves lehetett, és a csodálkozástól és a büszkeségtől, hogy nagyapa magával viszi, pár centit ilyenkor nőtt az év során. Otthon aztán előkerült a finomra vágott HB-s ceruza, nagyapa sniccerrel vágta le a grafit körüli fölöslegessé vált fát, hogy az ajtófélfára egy újabb vonalat húzzon. Mindig egy évvel magasabban ment haza Goran, és pontosan egy évvel magasabb volt nagypapa is, ahogy a colstokot elővette, miután Gorant a buszra tette, hogy megmérje unokájához képest saját magát.

A Névtelen Ember csak annyit mondott, gyere, és Gorannak majd’ kiugrott a szíve, mert másodjára már pontosan tudta, mi következik. Olyan volt az egész, mint valami próbatétel. Mert ilyen idősen semmire sem vágyott kevésbé, minthogy egyhelyben üljön, és nézze az Ipolyt és a körülötte sustorgó fűzfát, de megérzett valamit abból, hogy ami most történik, az évekkel később lesz majd súlyossá, évekkel később pedig a hiánya a legsúlyosabbá. De azt maga sem hitte volna, hogy a Névtelen Ember halála után az Ipoly így összeszorítja majd a torkát, hogy semmire sem vágyik úgy a toronyban, mint arra, újra nyár legyen, és buszra ülhessen, és a buszon zötykölődve egyesével biccentsen minden hegynek, míg a folyópartra ér. Hogy nézhesse a vizet és a fűzfát.

Lulu ezt a hullámmozgást látta meg Goran szemében az első éjszaka, ahogy kifordult a helyiségből, és a lépcsőkön nagyokat döccenve nyújtotta felé a kezét. Lulu visszahőkölt akkor éjjel, hogy miféle játékot űznek vele az égiek, ha hagyják, hogy meglássa valaki szemében a folyót. Mert előtte már annyi férfiről gondolta, képes ringatni őt, képes arra, hogy úgy tartsa, úgy vigye végig a vízen, hogy mire átérnek a túlsó partra, újra száraz lesz rajta minden, ami előtte csuromvizes volt. De ez az akkor még idegen férfi valamit tudhatott a nedvességről, mert éppen akkor szólalt meg, amikor Luluban rekedt benn, és éppen akkor hallgatott, amikor a nőből tűnt el a tűnékenység, és kezdett el áramolni a szó.

Aztán annyi éjszaka kerülgették egymást, hogy Lulu elhitte, a Hold maga is állatokkal bújik össze, mert az mégsem lehet, hacsak nem ördögtől való, hogy szavak nélkül teríti az éjszaka vállára a Hold az ezüstöt. Ezeken az éjjeleken látta végigcsorogni az árnyas fákon a Holdat, mintha patak csobogott volna, hogy megduzzadhasson, és végre úgy folyhasson, akár a legtestesebb folyó.

Aztán a reggel kitapogatta Lulu ütőerét, és azon keresztül oltotta bele a Holdat, de nem ezüst volt az, hanem mész, netán só, és akkor pár órával később puszta körömmel akarta kikaparni a saját szemét, mert ezt a férfit el kell taszítania, mert ez a férfi olyan, mint a levegő és a szeme csupa víz, és úgy visz át az éjjeli folyón, hogy reggelre felszárad belőlem a nyirok. Tanulj meg nevetni, kicsi Lulu, súgta volna Zinger, de Zinger messze volt. Tanuld meg, hogy pusztán annyi a dolgod, mosolyogj és szeress, és Goran épp ezért teremtetett, hogy erre mindig figyelmeztessen, akkor is, ha én már nem leszek, ha Gorantól elhordtam az összes követ a toronyból, és végre hazatér hozzád. Lulu sosem tudhatja meg, hogy Zinger valójában nem is hozzá jár, hanem Luluhoz, hogy az a távolság, amit ő havonta egyszer lapáttal kimerít a vízből, az azonmód kerül Goranba, és ettől a víztől lesz a férfi szeme olyan végtelen és tiszta, mint a tenger. A kék meg fog tartani, suttogta volna a fűzfa, de Lulu akkor még tele volt félelemmel, tele volt önmagával meg a Vörösruhással, és mert a felhabosított szív félrever, ha nem találja a helyét. Hiába mondták neki az ipolysági asszonyok, hogy jön majd a víz, és akkor partra veti az angyalgyereket, hogy ne félj, Lulu, magasabb nálad az ég.

Zinger mindeközben maga faragta ki az evezőt és maga ácsolt tutajt, hogy mire Goran a toronyba ér, legyen mivel elhordania tőle a köveket. Cserébe élelemre fogta és vízhatlan lábbelikre a törődést, de Goran sejtette, az öreg azon az egy éjszakán, amikor mellette alszik, nem alszik, hanem egyre lapátolja belé a folyékony sót. És a sós víz egyszer majd elég lesz arra, hogy kitakarja a Hold elől a fákat, elég lesz arra, hogy a Hold beleszeressen, és az életben többé ne akarjon mással hálni, mint vele. Nem is a kiáradás miatt, abban kevéssé hitt, a dagályról csak annyit tudott, a világon a leghűtlenebb. Azt érezte meg, hit és kétely között rettentő vékony a mezsgye, de ez a férfi képes rá, hogy mindezt elfeledtesse, és minden hónapban másra se várjon, minthogy magába fogadja, és aztán esőt hozzon, amivel kitakarja előle az időt. És ahogy férfi és nő összefolyik,ott torkolat keletkezik, Lulu maga lesz a tenger, ami a gyorslábú folyót magába fogadja, de akkor már mindegy is, ki volt a sós ízű kékség, és ki volt tele félelemmel. A Névtelen Ember akkor már rég nem él, Zinger is csak egy kósza emlék, de a sirályok rekedtre kiabálják magukat, hogy sose felejtse el Goran és Lulu, hogy van víz, ami nem tesz nedvessé, és van szél, ami nem szárít fel. Mert nincs víz és nincs szárazság sem, csak a kételyről és a hitről beszélgethetnek ők ketten azon a mezsgyén, ami a kettő között van, ahol ők egymásba értek.

 

Mátrix

 

Ha az őrületnek lenne neme, nappal nő lenne. Kacéran figyelné, az ablakból hogyan hajolnak ki az öregasszonyok, szemük alatt a lilásan püffedt lágy bőr mit jegyez meg az utcafront forgatagából. Az ősz hajat maguk vágják, az olló csorba, és rozsdás lesz a hajvég, ami mindig túl egyenesre sikerül, mint a röghegységek, melyeknek élesen különülnek el egymástól rétegei. Lépcsős a frufru is, hogy ne lógjon a szemükbe, hogy legalább annyit foghassanak fel a világból, amennyit az idegek kapcsolódásai még engednek. És a halántéknál egy újabb koccanás, egy újabb lépcső, lefelé mászik rajta az ablak alól bámulók tekintete, de nehezebb ez, mint felfelé mászni, mert a lejtőn olyan könnyen old ki a szív, olyan könnyen engedné el a pedált, ha tekernie kellene. Pedig ekkor kell a legerősebben tartani a fékpofákat, nem hagyhatja, hogy elengedje a kormányt, és Lulu sem hagyhatja, hogy az az öregasszony észrevegye őt. Mert Lulu szeme körül esés nélkül lilult be a bőr, mintha állandó zuhanásból ébredne minden reggel. Ötemeletnyi magasról nézte a világot, amelyről eldönthetetlenné vált, melyik szelete álom, és melyik kapcsolódik a létezőkhöz, mert mindkettő végtelen hosszú utakat rajzolt köré. Az emeletről kilépő vékony csíkban húzódott a beton felé, és az aszfalton éjfél előtt csak annyira csöndesedett el, mint a leggyanakvóbb állatok, akik nem is táplálék után kotorásznak, hanem a vágy miatt. Ők a leghajlékonyabbak, minden lépésük egy fásult igen, annak az elfogadása, hogy a cselekedeteim meghatároznak, ha lépek, utána a következőt sem tudom elvéteni, és esélyem sincsen arra, hogy irányt váltsak, mert van valami az erőn felül, ami magától mozgatja az izmokat.

Bizonyos, hogy az ördög mellett az angyal is a részletekben lakik. A távolság az éjszaka ezen pontján sűrű részletté válik, Lulu látja Gorant a toronyban, és maga elé képzeli, hogyan fekszik kiterítve a földön, a padló hűvös, a sirályok alszanak, csak valami motozást hallani a sarokból. Néha alig emlékszem az illatodra és az érintésedre, gondolja az egyik. A másik ugyanezt vallja be, és egymás előtt sem szégyellik ezt, mert ezek a szavak teremtik meg az egyiket és a másikat, abban a térben, ahol az egyedül és a nélküled egészen új értelmet nyer. Van szorítás, amely végtelenné teszi a szívet, gondolja a férfi. Van végtelen, ami összeszorítja a szívet, gondolja a nő. És akkor az őrület szíve összeszorítható, akár az arca. Ezután sokszor csak a düh következik, az a düh, amit a motozók próbálnak elhessegetni azon a hideg padlón.

Lulu a vágyaira úgy gondolt, mint apró rágcsálóra. Először csak egyet hallott, és azt hitte, csak képzeli, az emeleti szobába mégsem mászhat fel sem egér, sem pocok, de aztán másnap újra hallotta, valami neszez, és akkor hirtelen kapcsolta fel a villanyt, mintha arcon ütné, tűnjön el, hagyja aludni, aki a fejében járkál. Csönd lett, egészen addig, míg néhány éjszaka múltán arra lett figyelmes, már ketten zörögnek, álom az álomban, gondolta, hogy most vagy ő van a toronyban Goran mellett, vagy Goran jött haza a tenger mellől. De micsoda büntetés az istenektől, hogy megadták ezt is, hiszen ő korábban toronyra vágyott. Mert belátta, az életében bármire, csak idő kérdése volt, és megkapta. Utólag hiába szűkölt azokkal a rágcsálókkal a fejében, hiába dülöngélt előtte Goran egy emlékképben, minden valóság áttételes lett, újabb és újabb lebenyeket fertőzött meg, mint valami rákos burjánzás. Hiába kívánt volna okosat, olyat nem lehetett, csak visszanézve, amikor már késő volt. Addigra annak a nőnek arca és kacér mosolya is lett, olyan, aminek nem tud ellenállni se férfiember, se nő.

És persze voltak éjjelek, amikor az egerek némák maradtak, napokra, sőt hetekre is akár, és Lulu egészen elbizonytalanodott, vajon az egyedüllétnek ez a formája miért lesz mégis alaktalan, hogy lehet az, hogy ő ilyenkor Goran nélkül akar lenni. Nem egyedül, Goran hiányával, hanem nélküle, kíméletlenül és maradéktalanul felszámolva a férfit. A tengert hallgatva napokon át arra gondolt a férfi is, igen, van ilyen, hogy Lulu szinte nem hiányzik, a távolság csak kósza álom, amiben ő otthonosan járkál, és ismer minden kockakövet a lába alatt. Ismeri az utcákon csilingelő sárga villamosokat, amelyekről úgy nézi a hömpölygő folyót, mintha vonakodna, mintha taszítaná, de mégse bírja levenni róla a szemét. Mert a Duna felett sirályok rajzanak, legalább két csapatot számol, és biztos abban is, mérnökien kiszámított röppályákat lát, olyanokat, amelyeket az isten sem véthet el. Fentről indul az első, a második pedig alulról száll fel, hogy átadja a helyét, hogy újra egyensúlyt teremtsen ebben a teremtett képben. Úgy képzeli el Goran, a sirályok pályáján nem lehet emlékezés, nem lehet értelme múltnak és jövőnek, azok ott mindkét csapatban csak abban a sűrű pillanatban élnek, amelyben az egyik helyére kerül a másik, és elegyedni kezd két csapatnyi szárny, nem ütköznek, nem sértik fel egymást, egyszerűen tudják, merre tartsanak. És ez nagy különbség, folytatta Lulu, hit helyett tudni az utat. Nem hinni abban, hogy csak egerek kaparásznak az ágy alatt. Nem hinni abban, hogy a toronyban te vagy, vette át a szót Goran, nem hinni, hogy a hónapok száma csökkenthető, nem hinni, hogy mindig könnyű a távolság. Tudom, hogy azokban a sűrűsödött helyekben az üregeket az angyalok készítik. Tudom azt is, Lulu, hogy van hajó, ami hónapokon át erre tart, és végül hazavisz, és tudom azt is, nem kérdés, csak egy bizonyos hajóra szállhatok fel hozzád.

Hajnali egy van, mire mindketten belátják, a távolság egyes-egyedül bennük van, nem közöttük. Közöttük nincsen semmi, csak légüres tér, és az a tér pont olyan, mint a zuhanás. Végtelen. De abban a végtelenben csönd van, mintha hó zuhogott volna. Egészen tompa a világ, ami köréjük épül, megáll egy pillanatra, kitágul. Nem a halál áhítata lengi be, annál őszintébbek mindketten. A kegyetlenségig őszinték, miszerint ebben a csöndben, ebben a nélküledben van valaki, aki egy ablakban ül, egy apró ember, akinek a földmozgásoktól lesz sós az arca. És akkor az az angyal végre elmosolyodik, de addigra váll a vállon, alszanak mindketten.

 

Holdudvar

 

Amikor Zinger először beszélni kezdett, Goran azt hitte, végképp elvesztette az eszét. Úgy emlékezett, a nő az irodában egy néma halászt emlegetett, és visszakérdezett, biztos kibírja-e, hogy nem lesz kihez szólnia kilenc hónapig. Rávágta, hogy persze, és magában tette hozzá, semmire sem vágyik jobban, mint erre a némaságra. Tudni akarta végre, hogy képes-e rá. Hogy mit kezd magával, ha nem motoz körülötte senki, nincs, aki a falakat tágasabbá teszi, ha a belakható élettér csak és kizárólag őt tükrözi vissza. És végül is utóbb rádöbbent, a maga módján azt folytatta, amibe Zinger belekezdett. Ok és okozat összefonódtak, mint a lapát és a tenger a sirályok alatt, miközben Zinger a sziget felé tartott. De ekkor már Goran azt gondolta, talán Zinger nincs is itt, elszámolta magát, és nem 28-a van, csak a képzelete játszik vele, mikor hallja az idős férfi hangját.

A Duna-parton ücsörögtem egy plédbe burkolózva. Edit messze volt, kíméletlenül messze, miközben hónapok peregtek le, miközben csak a folyó maradt és a vízparti fák. Mindez csöndben, végtelenül mély csöndben, ami olyan volt, mintha én magam sem lettem volna, mintha képzeltem volna azt a folyót és azt a partot is, azt az áramló jelent, amiből nem tudtam kikeveredni hónapokig, pedig valójában néhány óráról volt csak szó.

Goran az ismétlődéseknél kapta fel a fejét, mert arra talán mégsem képes az elme, hogy egy párbeszédet ilyen kötött szabályok szerint hozzon létre. Sokszor elbóbiskoltam a parton, folytatta Zinger, és álmomban magyarázkodnom kellett, a régi barátok, akik szembejöttek, olyan kegyetlenül néztek a szemembe, haragosan, vádlón, hogy nem bírtam állni a tekintetüket, el kellett fordítani a fejem. Én pedig elszégyelltem magam, hogy mindaz a kivetülés, ami vagyok, mennyi gyűlöletet hordozhat magában, ha még egy vízparti szunyókálásban is tele vagyok dühvel. És abban a pillanatban megértettem, mennyire felesleges felhalmozni bármit, azt hinni, birtokolható, vagy másképp mondom, Goran, mennyire felesleges magam tárgyakkal körülbástyázni. Mert magamtól nem védenek meg. Újabb láncok csupán, és én már annyi mindenhez hozzákötöztem magam. Most kicsit hozzád, aztán ezzel a lánccal szállok a tengerre, ezzel küzdök a hullámok és a vihar ellen is.

Ne dőlj be magadnak. Ne hidd el, amit hallasz, amit gondolsz. Figyeld, mekkora lehet a léc, amit magadnak állítottál fel, és minden pillanatban úgy élj, hogy ha eljön az ideje, át tudd majd ugrani. Akartam Editet. És igen, boldog akartam lenni. De ha a sajátomra gondolok, az a léc irgalmatlanul magasan van. Azt hittem, túl lehet élni Krakkót. De a Visztula össze sem hasonlítható a Dunával. És Krakkó egész egyszerűen bennem van, kiirthatatlanul, megtagadhatatlanul. Tudod, amikor Editet a Dunába lőtték, még a városban voltam, csak hetek múlva tereltek a vagonba. Persze fogalmam sem volt erről. És akkor életemben először imádkozni kezdtem, és azt mondtam az Istennek, tanítson meg jól kérni. Ezért volt mindegy a táborban. Ezért lett mindegy, hogy végül haza tudtam jönni. Mert hiába, akkor még nem tanultam meg kérni. Ahhoz talán először jobban kellett volna figyelnem, soha többet nem hazudni. De tudod, olyan lettem, mint egy állat, aki vérszagra gerjed, és nem vettem komolyan a Vörösruhást. Na, ő azért van, hogy megtanulj kérni. Ha nem tanulod meg, megtanít rá. És akkor nem bírsz ott maradni, nem bírod azokat a pesti fényeket, és semmit sem akarsz jobban, mint elmenekülni onnan. Goran, nem lehet egy életen át menekülni, hidd el. Én is csak onnan tudom, hogy ezt csináltam. Hol Edithez, hol Edittől el, aztán Kairóba, és végül a toronyba. Egészen a világítótoronyig olyan volt, mintha csak ugráltam volna, mint egy marha, holott sokkal egyszerűbb az egész. Egyszerűen tudni, hogy képes vagyok rá. Hogy arra születtem, átugorjam, de erőlködés nélkül, türelemmel, és van rá egy életnyi élet. És ez teljesen független Edittől. Minél jobban menekültem előle, annál inkább magamtól. És a végén a toronyban láttam be, képtelen vagyok szeretni, amíg nem szeretem meg a Vörösruhást. Hónapokon át vártam, hogy megbolonduljak. Hónapokon át vele keltem, vele feküdtem, és egy rohadt szót sem szólt.

Gorannak ez már sok volt. Felállt, és kivett a dobozból egy cigarettát. Miközben Zinger beszélt, egyre élesebben rajzolódott ki előtte Lulu arca, a nyak, a törzs és a comb ebből a mozdulatból keletkezett.  Hallani vélte Lulu hangját, hirtelen két síkra vált a tér és az idő, az egyikben Zinger cserzett bőrét nézte, a másikban a feleségéét. A szeme körül volt már néhány nevetőránc.

Alig két hónapja pár háznyira átvirrasztottam egy éjjelt. Előtte a teraszon elnyomott az álom, soha nem éltem meg még előtte ilyet: egyszerre voltam álomban és valóságban, hallottam a zajokat, a péntek délutáni autók hangját, a sípoló buszt, aztán csönd lett, mintha hirtelen kiöntött volna, akár a víz, és mélyről keltem, pedig alig volt fél óra talán.

Ahogy most kihajoltam, ugyanaz a lég, hűvös nyári, meleg őszi. Ugyanaz.

Én akkor átvirrasztottam melletted az éjszakát, Goran. Későn jöttél haza, épphogy bedőltél az ágyba, utólag magyaráztad, nem akartál volna mit kezdeni azzal, ha feldühödök a részegségeden. Nem lettem dühös, csak figyeltem magam, mi más, mi ugyanolyan, mint bármikor korábban. Van-e ilyen benne.

Lefeküdtünk, te pillanatokon belül horkoltál. Kimentem a konyhába, aztán kiültem a teraszra. Néztem, miféle irányokat mutat az ég, az élet, el kellene-e rohannom most, vagy akkor lépem meg magam, ha végre visszafekszem melléd. Ha végre nem menekülök magam elől, nem húzom be a kilincset, korábban annyiszor sikerült. Megvártam az első buszt, más éjszakai hangra nem emlékszem. És amikor befeküdtem, pirkadni kezdett, a sötétből furán mutatkozott meg az arcod, a tested, nyugtalanul aludtál, mozgó árnyék, erre gondoltam, és hogy én melletted akarod maradni.

Hát ezért költöztem ide az Ipoly mellé. A Hold lassan körbejárja ma is a szobát, nagy az udvara, szemben néhányan még ébren vannak, a tetőteraszokon áhított nagy üvegajtókat látok, földtől a plafonig. Ilyen magasan ettől nem félnék. Hatalmas a tér a szoba közepén, leültem az előbb a könyvek elé, belelapozgattam ebbe-abba, hátha valami még felesleges. És akkor ott nyílt szét az egyik, hogy ha nem látlak is többet, akkor is egy életen át szeretlek, mint a hívők az istent szokták. Vagy a hitetlenek a kételyt, egészíteném ki. A kételyről te jutsz eszembe, Goran, és az ebből fakadó mozgás, az a lételem, melyből fakadóan az, hogy ember vagyok, általad az utóbbi időben egészen más minőséget rejt.

Egész nap őrülten fáj a fejem, de amíg a meleg szélben sétáltam, elfelejtettem azt is. És amíg te valahol csatangolsz a parton, én várlak, egy szobányi életemmel, mint a bolondok, mert kiraktam az ősi gyermekáldást hozó szobrot, amit egy nagybörzsönyi asszony a tengerentúlról hozott nekem egy éve, mikor kiderült, a szív alatti vidék máshogy habos. Hogy az, akit nem látnak, és úgy szeretnek, engem úgy szeret, ha elhiszem, hogy létezik, hogy több üreget rak belém, mint szokás. Van bennem egy, aki valós, és egy, aki végigálmodja ezt az éjszakát is, mintha odaálmodhatnám magam melléd.

Figyelsz, Goran? Zinger most mellette állt, a cigaretta azonmód végigégett az ujjai között. Zinger és Lulu alakja összemosódott. Lulu kezét nézte, de a kidudorodó erek mellé májfoltok nőttek, és erősebb lett a szőr is, egy férfi keze. Ha komolyan veszi a játékot, amit a torony űz vele, akkor Zingerből bármikor Lulu lehet, és Luluból Zinger, és az is lehet, hogy mindkettő igazából a Vörösruhás egy-egy alakja, amit magának vetít. Nézte, nézte azt a májfoltos kezet, és összeszorult a torka. A falból kinyúló árnyékokkal összeért a válla, Zinger férfiasan megszorította. A kétségbeesésnek ez a foka majd hazavisz, kifújja a homokot a szemedből, és mire kitavaszodik, újra csak a sirályokra emlékszel majd.  Minden rendben van, Goran.

 

Fák

 

A nő, akihez igyekezett, úgy döntött, lassú és néma halált választ. A házfödémet pár éve cserélhették ki, azt figyelte, míg nagy robajjal kattant a zár, jelezve, mégiscsak várja őt odafent. A házfolyosó padlóját mozaikkal rakták ki, barna, fehér és zöld kövek alkottak rajta összefüggő mintát. Beljebb, a félhomályba burkolózó csarnokban megállt a levegő, úgy tűnt, fedett a belső udvar. Pedig nyitott volt, csak egyszerűen túl szűk volt az a négyzetes hasíték, ami köré a falakat emelték, és amin keresztül Piroska gyerekként a jóistent kémlelte, hátha meglesheti egyszer. De el tud úgy telni ötvenhét év, hogy soha nem mutatja meg magát. Lulu eltűnődött, vajon azokban az időkben hány ló patája dobogott a belső udvaron, és a mostani széttöredezett kövek alatt elporladt-e már el a lószőr. Sándor, az ukrán lovászfiú rákacsintott-e a tízéves forma lányra, amikor az kinézett a rácsok közül, és vajon mi változott ennyi év alatt, azon túl, hogy az a kislány hatalmas hústömeget pumpált maga köré, akár a levegővel szívta volna mélyre a mázsás súlyokat, mi változott, ha ugyanúgy egy rács mögül nézi, és várja, hogy Lulu felérjen a lépcsőn.

A lépcsők szélesek voltak, és a fény is jobban átjárta, mint a lenti bérlők szobáit. Azokban állandóan esett és örök novemberre ébredtek és feküdtek a lakók, hiába volt aztán szívszorítóan forró a nyár. Nem volt levegő a rések között és a lépcső íves hajlataiban sem, ahogy nem maradt egy fuvallatnyi sem abban a lakásban, ahova Lulu igyekezett. A falikútnál szinte látta, ahogy a cselédek lehajolnak, közben leheletnyit felcsúszik a szoknyájuk, és Sándor felé lesnek, hátha idenéz az a mafla. De Sándor pont olyan volt, mint az úristen, nem nézett az se jobbra, se balra, de főleg nem lefelé. Piroska a rácsba kapaszkodott, hatalmas testével fújtatott, az egész jelenés belesűríthető lett volna egy szobába, ahol csupa port lélegzenek ki a bútorok és a padló. Ahogy belépett, orrba vágta a szag, a kitárt ablakok és ajtók ellenére áporodott és nehéz volt a levegő. A nő teste magához képest összefonnyadt, olyan volt, mint egy őszibarack, amin az ütődések mentén súlyos foltokban hagyott nyomokat az emlékezés. Lulu igyekezett, hogy erővel a szemébe nézzen, ne keresse maga körül lakás elkoszolódottságát, ne akarjon olyan jeleket rajzolni a padlóra, csempére, ami arra utal, itt egy nő végképp elhagyta magát. Hiába lépett a lakásba, csak a tekintetét kereste a nőnek, vagy elnézett a nyitott ablakon túli utcaképre. Nem látott persze semmit, üres volt az utca, csak egy házfal ablakkal, és üres volt Piroska tekintete is, nem talált se párkányt az ablakok alatt, se fogódzót.

Tudod, Goran, engem ott várnak a fák. Úgy vagyok vele, hogy egyre jobban esik kimenni közéjük, egyszerűen csak ott lenni. Aztán egyszer majd fogod magad, és nem jössz vissza, mondta Goran. Beköltözöl egy fába. Igen, így lesz, de ez már a harmadik hónap 28. napjának éjszakája volt, amikor Goran megtanulhatta az idős férfi nevét. Olyan mindegy volt, hogyan hívták, hívták-e valahogy a szigeten kívüli világban, de Goran a világon kívül ezen a reggelen azzal kezdte, hogy amikor kikötött a halász, egyenesen felé nyújtotta a kezét. Goran Gasparovics. Jákob Zinger. Válaszolta, de a két név között életek teltek és múltak el, egyik sem mondott semmi újat, hallotta már mindegyik a másik nevét, az irodában a nő figyelt arra, hogy kétszer ismételje meg mindkettőt.

Goran három hónap alatt megtanulta, amit mond Zinger, az úgy van. Ha ő kiköltözik az erdőbe, akkor nem jön vissza többé, és hiába átkozódna, könyörögne, hogy de hát még nem mesélted el a végét, Zingert ez már nem érdekelné. Összeszorult a torka, pont úgy, mint Lulunak abban az ablak és ajtó közötti résben, mert mindketten belátták, van, akit el kell engedni, ha úgy dönt, menni fog. Lesz idő, amikor Goran egyedül marad azokkal a fákkal, és naponta viheti a vizet, nem kel életre attól semmi. Akkor kezdi el megtanulni, Zingerről nem lehet beszélni, hogy mi mindent jelent neki az a férfi. Hiszen miután harmadik alkalommal is ott járt, egy hónapon keresztül nem volt nap, hogy ne jutott volna eszébe az öreg halász, Lulu mellett Zinger után is vágyakozni kezdett, szerette volna még nézni ezt a szárcsatestű öregembert, mert Zingernek egy mozdulatában annyi volt, mint összesen a sirályok hangjában vagy a tengerben. A nagy tanítók mégiscsak a jelenlétükkel tanítanak, valahogy feleslegessé válik a szó, és Goran úgy gondolt Zingerre, mint valakire, akiből nincs még egy a világon, egyáltalán, az ő életében, mi több, sokszor arra jutott, ha csak ennyi értelme volt megszületnie, hogy találkozzanak, beszélgessenek, nézzék csöndesen a tengert vagy köveket gyűjtsenek maguk köré, már megérte. Nézni, ahogy ez az idős férfi hosszú órákon át csak ül a parton, és pipázik, számára azt jelentette, van élet és van folytonosság. Sőt, olykor azt is, van szeretet, amely olyan, hogy függetlenül időtől és tértől összekapcsol két embert, akik semmi mást nem tettek, mint egyszer az életben beszélgetni kezdtek, és aztán képtelenek voltak abbahagyni.

Zinger a szerelem, ha van szerelem férfi és férfi között, ha van barátság mester és tanítvány között, amely úgy nyúlik szét a kötött pályákon, hogy abból még éveken át Lulu is táplálkozni fog. És ők ketten úgy indulnak neki az életnek, hogy nem lesz nap, hogy Goran ne gondolna Zingerre, Lulu pedig képtelen lesz, és nem is akarja elfelejteni azt a házat, azt a lakást és benne a nőt, aki lassú, mint a legpárásabb trópusi esőerdők liánjai, és kúszó mozgásával csak arra képes, hogy megtalálja azt a széket, amiben elalszik, és hagyja, befonják a bútorok a mázsás kislányt. Nézi Piroskát vele szemben, a szeme alatti mély árkokat, és arra gondol, így nem szabad meghalni, így elhagyva ezt a tűnékeny testet, és így nem szabad meghalni, maga köré ültetve az összes halottat, Sándort, a hucul lovakat, a cselédlányokat és a jóistent. Szeretlek, mondja Goran, de férfi férfinek ilyet mégsem mond, talán csak egy kézszorításra, férfias ölelésre lenne szükség, hogy eldőljön végre Zinger, mint azok a fák. Szeretlek, mondja Lulu, és nem igaz ez a szó szoros értelmében, mert nincs abban semmi szeretni való, ha valaki maga választja a halált. De az ágy szélén ülő lomha test, most már nem a valahai ismerős, puszta árnyékká személyesül, és Lulu bele akar merülni abba a sötétségbe, hogy ne kelljen soha többé.

Goranra vetül Zinger árnyéka, és Goran végre boldog. Lulu látja a saját szemében tükröződni azt a homályt, ami ellök az élettől, és arra gondol, lehet, hogy a jóisten végül nem lesett be a fedetlen combok és felcsúszott szoknyák közé, de valamit azért mégis tudhat. Mert Zinger úgy fogja a lapátot, hogy abban végre kacag a Vörösruhás, úgy meríti a vizet, hogy tudja, várják a fák, és végre lesz, hol nyugovóra térjen.

 

Készülődés

 

Goran csak később értette meg, hogy akkor tanulta a legtöbbet Zingertől, amikor a toronyban együtt volt vele, és ő ennek ellenére némaságba burkolózott, mintha büntetni akarná Gorant. Mélységes mély lett körülötte a csönd, mert az idős férfi jelenléte minden pillanatban arra emlékeztette, egyedül van, és az egyedüllét még mindig csak a magányt képes megteremteni a sziget bármely pontján legyen is. Megértette, minden kapcsolat, ami korábban emberekhez kötötte, annak a szánalmas hazugságnak a fondorlatos szövevénye, amiből annyi sokat láthatott maga körül a tengeren és azon túl is, bármerre járt.

Nézte Zingert, ahogy ült vele szemben, és arra döbbent rá, hosszú percek óta csak a kezét figyeli az asztalon, azt a dobolást, amiből ismerős ritmus keletkezett. Amitől tágas és fényes lett a szíve, de közben elszorult, hiszen nem érhetett hozzá. Ember és ember között végtelenre nőtt az asztal két oldalán a távolság. Minden, ami Goranból jött, a Zingerbe fordult át, de ott épp csak annyira mártózott meg, hogy mint a víz, felvehesse a pohár alakját, anélkül, hogy megérintené azt. Úgy érezte magát, mint egy sziklafalhoz csapódó nyers és haragos hullám. Nincs közöm hozzá, gondolta magában, és Lulura gondolt, mert a szerelem a legnagyobb hazugság, amiben az ember élhet, a magány formái közül a legkegyetlenebb illúzió. Elképzelte magát Lulu szemében, és annyi maradt e tekintetben, hogy tökéletesen mindegy, a nő ott van vagy az Ipoly partján. Fűtik-e a szobáját, mióta hűvösek lettek az éjjelek, vagy egészen átfagy minden reggelre a teste, és nem győz magára húzni sálat, sapkát, mert képtelen elfelejteni, elmúlt az éjszaka. Nappal aztán átizzadja az inget és a pulóvert, a csípője köré kiül a nedvesség, mely korábban a keresztcsont mélyedéséből indult. Mindenhol foltokban mutatkozik meg rajta a hideg, de mondhatná úgyis, foltokban látni a hónalján és a mellei között a rettegést, hogy mi lesz, ha újra fűtetlen szobákat kell belehelnie. Annyira vágyott arra, hogy egy másik test hője lengje be az övét, hogy a kifújt levegőből már szinte látta megelevenedni Gorant, és ugyanígy látta korábban bármelyik férfit, akiben hinni akart, és emiatt újra és újra elkezdett hazudni magának. Először csak egy-egy mozdulatot, egy szót, aztán legközelebb a tartást, a gerinc csigolyáit látta illeszkedni úgy, hogy közben a természet rendjét élte meg benne minden pillanatban. Pedig nem volt ott más, csak rendetlenség, elcsúszó és billegő csontok.

A szerelem hazugság, ezt most már ő is belátta, hogy mindegy, merről fúj a szél, ezeket a férfiakat hozza, viszi, mert ő maga teremti meg és ő tartja életben őket, ő pumpálja a testükben a vért. És mindig eljött az a pont, amikor abban a hűvös éjjelben légszomjra riadt, és onnantól belülről kezdte rágni az üresség. Akkor belátta, az, hogy valakinek érezni véli a testét vagy a saját léghólyagjait látja kitüremkedni a térben, egy és ugyanaz a jelenség.

Addig hitte jónak a teremtett férfitestet, amíg ki tudta takarni az ágyban a szívét, aztán azon a bizonyos légszomjas éjjelen minden megváltozott. A levegő hiánya úgy tört rá, minta rémálomból ébredt volna, hallotta a szekrény mélyén vagy a parketta alól erősödő zajokat, de nem akart róluk tudomást venni. Hiába tapasztotta be a fülét, a zaj nem csillapodott. Patkányok rágták a fát vagy patkányok döntöttek úgy, betörnek és darabjaira forgácsolják azt a teret, ami Lulu számára mégiscsak az életé volt. A kaparászás után felerősödő rágcsáló, motozó és erőszakos hangok mind egy-egy fogat sejtettek, és látta a hozzájuk illeszkedő végtagokat is, érezte az állatok szagát, ahogy szép lassan beleng mindent. Onnan nem volt vissza. Mert azt a szagot muszáj volt belélegezni, ha életben akart maradni. Abban a szagban benne volt minden zaj és idegőrlő finommozgás, benne volt az enyészet, az elmúlás aprólékos és kíméletlen mozdulatai. Nem segített a paplan és az sem, hogy lehunyta a szemét, nem segített az a teremtett férfi sem, főként mert szép lassan elegyedni kezdett a szaggal, körbefonta, bemászott a pórusain, és onnantól minden állott nap kiirthatatlanul párállott belőle, mintha csak egy döglött patkány költözött volna az addig templomként tisztelt testbe.

El innen sikoltott fel Lulu, de nem mozdult. El innen, lökte volna el magától a férfit, de nem volt ott senki, a kitüremkedés a saját lélegzete volt, a saját szíve körül fújkodta el a levegőt, hogy abból valakit életre kelthessen. Nem is álmodta, hogy ha a szíve fölül kitapinthatóvá teszi a levegőt, ha azt a közeget valaki számára létezőnek mutatja, az a valaki abban életre kel, és addig, és úgy fognak telni a napjai, míg végül Luluból kiszív mindent, ami az életről szól. Kiszívja a levegőt, másnap a nedveket. Kiszívja a csontból a velőt, másnap a vért az összes lemezkével, és így tovább, míg végül csak az üreg marad, az összecsukló bőr, amit elkezd belakni a patkányok szaga. Lulu ekkor ébred fel.

A hideg a sejteket úgy fonta be, mint Lulu házfalát a vadszőlő, és amíg a színekben gyönyörködött, abban bízhatott, elfeledkezik magáról, elfeledkezik a hiányról, amit a másik test jelent. De ez csak álom, képzelődés. Lulu sosem volt képes úgy figyelni az indákra, hogy abban ne a csomókat lássa csak, sosem volt képes olyan nézőpontot választani, hogy a kacsos szárból kimasszírozhassa a csomót. Úgy tűnt, most már mindig ott marad. Goran szíve a mélységes csöndben a Zingeré mellett éjszaka újra megkeményszik, a düh és a fájdalom ezekben a korai hónapokban Gorant még elvakítja, és képtelen lesz anélkül várni Zingert, hogy ne akarjon tőle semmit. A köztes időben csak annyi lett volna a dolga, hogy egyedül legyen, apró békaügetésekkel haladjon körbe a szigeten, érezze a combjába nyilalló fájdalmat, ami elsőre megdöbbentő, aztán jeges rémülettel tölti el, hiszen valami olyat tapasztal magában, a teste olyan válaszokat ad, amely kérdéseket talán soha nem kellett volna feltennie, mert innen nincs visszaút, innen most már csak az a mindent betöltő fájdalom van, amit egy idő múlva egyik napról a másikra elfelejt.

Aztán maga köré képzeljen más állatokat, pókokat, rákokat, rókákat, akiktől nem kellett volna félnie, mert mind a saját fejében létezett, mind a testének egy-egy árnyalata volt, egy-egy forma arra a szóra, hogy Goran Gasparovics. De Goran Gasparovics ezekben az állatokban csak az ürességet látta meg, a feszülő combok és az elfúló lélegzet maradt minden mozdulatból, az állatok szíve dobogni kezdett, életre keltek, és a férfi egyes-egyedül maradt velük a szigeten, egy olyan szigeten, ahol nincsen más, csak az általa belakott torony. Ami hiába világít éjjelente, hiába tudja, merről fúj a szél, hiába tudja, hogy minden hónap huszonnyolcadik napján Zinger megérkezik, és üldögél mellette, hoz lisztet és sót, a kikötés pillanatában már csak a düh maradt, a vakság, ami Zingert újra és újra magára emlékeztette. Mert pontosan emlékezett arra, sok évvel ezelőtt ő ugyanilyen dühvel és rettegéssel kelt fel Edit mellett, ugyanilyen félelemmel és kínnal várta a munkából hazaérkező nőt. Egészen addig, míg a félelem és a rettegés ő maga lett, a düh és Zinger egymástól elválaszthatatlan lettek. Nem úgy, mint egy kabát, amit felvesz az ember, és melegíti a kinti tereken, ez a bunda a bőre alá nőtt, mintha Zinger állattá változott volna közben, a hámszövetből a csont felé kezdtek betüremkedni a szálai, és a selymes szőrök átnedvesedtek, mire a húson átjutottak, és nem érdekelték őket az erek sem, átfúrták magukat azon is, át az inakon, egész a csontokig. Ott aztán már mindegy volt, hol kezdődik Zinger és hol a bunda, a betüremkedő anyag megszűnt létezni, üres lett a csontok körül burjánzó tér, hiszen ahogy betöltötte a szőrökből sugárzó meleg, elfeledhetővé vált minden hidegség, mint az Ipoly partján Lulu szobájának deres reggeleié, amikor a lélegzetvétel is látszik az ablakokon, pedig Lulu még csak most készül megszólalni.

Azt mesélném el, Goran, hogy nem is a hidegek a legrosszabbak, az őszt megszerettem az évek során, mert mindig egy-egy férfiről szólt, annak a hiányáról, de most először nem akarom, hogy te legyél akár az ősz, akár az elmúlás. A nyárfát néztem az ablakon keresztül, és szépnek láttam ez a zsizsegő, remegő mozgást, mintha azt a távoli fiút nézném a szomszéd kertben: Egész nap kapált, húzkodta, gyomlálta a föld körül a gazt, aztán ültetett, és arra gondoltam, így üríti és tölti egyszerre mindazt, amit életnek neveznek mások.

Elkezdtem vágyni a folyó feletti hídra, hogy megállhassak ott középen, de én már úgy tudok félni, hogy teljesítik a kívánságaim, mert rendre rosszul kérek. De remélnem kell, hinnem, hogy hátha semleges lehet ott középen, ahol a híd mintha ketté lenne törve, olyan éles a szög, amiben hajlik.

Hátha van olyan középpont, mint abban a hajóban, amiről írsz, ahol nem rettegek folyamatosan az élettől, mint a haláltól, hisz megtanítottad azt is, a kettő tökéletesen ugyanaz. Egy hullámzó mozgásban megbújó stabil pont, így képzeltem el, amíg a toronyba érsz. A kabin zárt és sötét hely, onnan kell bejárni a szigetet. Az lesz az a néma pont, ahonnan mégis kibillenthető minden, ahova aztán majd vissza kell térned újra és újra. A kabinban nincsen más, csak te vagy. A kabinban nincsen tenger, hiszen a tenger te vagy. A kabinban nincs mozgás és nincs nyugalom sem, mert mind te magad vagy. És hetekkel később már a kavicsokat gyűjtöd, és hónapok múlva a kagylókat. A kagylókat a füledre tapasztod, mert emlékszel, gyerekként valaki azt mondta, a kagylóban tengermoraj van. És te elhiszed, mert rettegsz a csöndtől és a mozdulatlanságtól. Órákon át szorítod a kagylóra a kagylót, és a némaságtól azt várod, hogy ne önmaga legyen. Beleképzeled a zúgást, hallani véled a sirályokat. A hullámokra most nem gondolsz, hiszed, elfeledhetőek. Mélységes mély a kagyló, az ujjakon eleinte még érdesnek tűnik a kagylóhéj, aztán a belső, sima felületekre koncentrálsz, a bal kezed a bal füledre szorítod, kizárva minden betüremkedést. Hiszel abban, Goran, a többi test kívül hagyható, hiszed, hogy a kagyló járataiba mégiscsak beleszorult egy gyönge test, ami most suttogni kezd, beszélni hozzád.

Lulu a nyárfák leveleit figyelte az ablakon keresztül, ezáltal kitakarva az akkori életéből minden mozgást. Nem akart tudomást venni a körülötte lévő hangokról, a színekről és a szagokról, eggyévált a fával, amint lobogtatta az utolsó, gyengén kapaszkodó leveleket. A párhuzamosság a természet tréfája lehetett, hogy mégsem kellene olyan komolyan venni az őszt, a hűvöst, a másik ember hiányát. Volt egy-két ág, amelyen már nem volt levél, ettől úgy tűnt, a többi mégannyira gyorsította a levelek mozgását, mintha pótolnia kellene valamit, mintha emlékezni akarna arra, volt ott valaki, akire korábban nem figyelt. A szélnek nem feszült ellen mindegyik levél, a cakkos szélek között néhányan mozdulatlanok maradtak, és Goran szerette volna hinni, hogy van hajó, amely a tengermozgás ellenére mozdulatlan, hogy van kabin, ahol egy pillanatra megállítható az élet. Azokban a szűk terekben pedig egyszerre kitágul minden, és olyan, mintha az ember egy hídon állna, ahol kettétörni látszik a beton, de a repedés néma, mint a legőszintébb hullámmozgás abban a fülére tapasztott kagylóban. És Zinger csak nézi, nézi, és Editre gondol közben, az asztalon finoman dobolnak az ujjai.

 

Akna

 

Más volt az a késő délután, mint eddig bármikor, pedig ugyanaz az eső esett. És megint esett, hogy valami véget ért. Néztem a kanapén az egymás felé forduló két alakot, általuk a világ megint arra emlékeztetett, én abban valamit rendre félreértek, és hiába betűzöm, hiába ismételgetem, semmi nem változik. A nő nagydarab és húsos volt, kitakarta Zingert. Ahogy rájuk nyitottam, a szobában gomolygó pára megcsapott, szívem szerint menekültem volna onnan, mert az a zárt tér fojtogatni kezdett, a nő nadrágkorcból kitüremkedő hájas teste akárha a torkomon akart volna lemászni, úgy, hogy tudja, soha nem leszek képes lenyelni, és ezért is csinálja, hogy elnémuljak, hogy megfulladjak belé. A szája volt a legijesztőbb és a legnagyobb. A test ahhoz képest csak árnyéknak tűnt, vetülésnek. Ellenben ami azon kifért, erőszakos és fás volt, mint a legehetetlenebb karalábék egy gőzölgő vasárnapi levesben. Ott és akkor kitágult az idő, a párhuzamos törzsű nyárfák végre összeölelkeztek, végre láttam a falon valami derengést, ami a levelek árnyjátékából maradhatott. Úgy figyeltem erre a két fára, mintha az életem múlna rajta. Elfelejtettem, a göcsörtök a nő ujjáról valók, elfelejtettem, a test úgy lesz az enyészeté, hogy önmagát köpi szembe, és hihetek én bármilyen tengerben, toronyban, attól csak hiszem, hogy könnyebb lesz. A gyulladás az ujjpercekből indult, de a fákat néztem, a törzs görcseit, ahogy megakasztják a keringést.

Editre gondoltam, hogy vajon hol lehet. Miféle Holdat néz egy lehetséges kép bal sarkán, hogy mégis ennyire érzem a jelenlétét. Láttam esténként a Duna-parton a kacsák között, ahol most már október lévén egyre alacsonyabb volt a víz, és a lépcsős partra az rakodta ki a lebegő tárgyakat a hajók helyett. Mert azok ekkorra megmerevednek, és mozdulatlanságukban lesz jelen az ősz. Legutóbb egy széket fordított ki a legalsó lépcsőre, a sötétben még gondolt is rá, hazaviszi, aztán odament, megtapogatta, és elment a kedve az egésztől. Se a súlyemelést, se a szakadt kárpitot nem kívánta egy porcikája sem. Nedves volt a szék, és a lábain is sérült a fa. Az illesztésről én akkorra már tudtam egy keveset, Goran már szinte időtlen-idők óta hallgatott Zingerrel, és a kapocs számomra hozzá ez az öreg férfi volt, aki Goranhoz alig beszélt, engem pedig nem volt hajlandó meghallgatni. Most is azért mentem, hogy hátha meglátom Zinger szemében a tengert. Hátha elviszi Gorannak az enyémből az őszi lombhullást. De rideg volt, és nem akart beszélni hozzám. Jó lenne tudni, hogy mit rontottam el megint, gondoltam, de hamar elfogott a düh, nem lehet állandóan bűntudatban élni. Mert amit Zinger jelentett, az maga volt az élet: kapocs közte és köztem, kapocs a toronyhoz és a tengerhez, melyből olykor elhittem, nem kell, visszatérjek. Hogy az a csönd, amit a tengermorajlás jegyez, pontosan olyan, mint a havazás süket és tompa pillanata. Amikor végre nem kell újra és újra megszólítanom se magamat, se mást. Abban a térben megszűnnek Goran állatai, eltűnnek a kaparászó állatok a parketta alól, és csak a homokföveny van, ahol végül lassan megyek végig.

Mint Edit Újlipótvárosban, reggel kilenc lehet, a felkelő nap a hátát melegíti, miközben gyömbérteát kortyol. A szemközti falon a leengedett redőny különben lencse alakú rései körökké híznak, az ajtón és az ágy felett mindenhol körökből álló rács feszül. Finom remegésre lesz figyelmes, mintha valami láz lenne, ami az egymásba érő köröket oldani készül, két fénysáv, párhuzamosak és együtt mozognak. Tánc ez, amit a rácson lát. Persze a teavíz. A füléhez nyúl, megrázogatja a bögrét, és a falon felgyorsul a két szál, Jákobra gondol, hogy ugyanígy érintik és eresztik el egymást, hogy minden szó, ami kettejük között feszült, végül egy játékos fény lett csupán. Mert a Duna melletti séták során a rakpart egyre szélesedett, látták magukat a vízen tükröződni, aztán jött a szeptember, és látták egymás árnyékait is a vízre vetülni. Amikor Jákob egyik napról a másikra eltűnt, november lehetett, csak a hídra emlékezett Edit a napból, és nem is a Margit hídra, hanem a Szabadságra, mert odáig vitte a lába aznap, hogy Jákob keresésére indult.  Az alsó rakpart korlátjából hiányzott egy darab, a többi viszont olyan biztosan állt, hogy megtartotta Editet is, hiába ácsorgott később órákon át a hídon. Mert nem értette, csak azt érezte, évek teltek el, és ő még mindig azon a hídon áll. Mióta Jákob elment, nincsen semmi, csak pontosan az az üressség, amit a hídon tapasztal, a tejüvegszerű köd, amin túl semmi nincs, hiába tudja az eszével a távolabbi hidakat vagy éppen Szabadkikötőt. A hídpillér mint egy jelenés, egy átívelő gondolat a nem létezem és a létezem között, melyben Edit megértette, a kettő mégis és tökéletesen egy. Hogy mindegy, a szívét kitakarta-e Jákobnak, mindegy, hazajött-e a férfi Auschwitzból, hiszen ezen a hídközépen ugyanúgy megállíthatatlanul csorog, folyik minden, folyik Jákob, Janek és folyik ő is, abban az órák óta tartó ácsorgó pillanatban. Fel sem tűnt, hogy szitál a köd, fel sem tűnt, hogy csupa nedvesség az arca, a folyót figyelte, ahogy egyre üvegesebbé vált, törékeny lett és törékennyé tette magában a köveket, kavicsokat is. Edit úgy képzelte, az uszályok fennakadnak a köveken, és a zátony végre mégsem az elakadásról beszél, hanem arról a kitartott csöndről, amiben most ő is áll.

Ha Jákob elment, annak biztos megvolt az oka, nyugtatta magát eleinte, de az még a Margit hídon volt, vagy még korábban, az újlipótvárosi rakparton, ahol a hatalmas lépcsőházak és csarnokok soha nem tudták elfeledtetni vele a kiskatonát, pedig a márványokkal és a csillogó névtáblákkal az építész pont erre törekedett. A panamaházak terei tágasságukban emlékeztettek az évekkel korábbi borzalmakra, mondván, hát akkor így is lehet. El lehet feledtetni a cselédszobák szűkösségét, a kamrák penészszagát, csak megfelelő méreteket kell hozzá megálmodni, megfelelő hodályt, amiben addig kereng a gondolat, hogy végül önmagán kívül tényleg nem lát mást. Mert akkor végre elhiszi, hogy képzelte ezt is, a metlakikövön kidörzsölődő térdet, a foszlásnak induló harisnyát, a nejlon szagát, ahogy a tiszta bőrcipőben az istennek nem akar bebüdösödni a lábfej. Óriási lépcsőket álmodott, amin egy hattagú család is nevetve sétál fel, van hely a kergetőző kisfiúknak, és a babakocsiknak is, korlát az idős asszonyoknak, amin nem csúszik meg a szattyánkesztyű, úgy kapaszkodhatnak belé.

De Edit csak a helyzet időtlenségét látta felsétálni lassan, hogy mától, tegnaptól, egy hete az van, ő Janekkel egyedül kell, hogy felmenjen a lépcsőn. Nem lesz, aki kergesse a kisfiút, ő nem kell, hogy már a sarkon nyugtalan legyen, kitől kér segítséget, ugyan vinné fel a babakocsit a liftig. Nem lesz ott rajta kívül senki. Onnan pedig már elképzelte, milyen könnyű lesz, milyen egyszerű lehet behúzni a szárnyas ajtókat, hangosan kattan, nyikorog, Janek az egyik sarokban van, Jákob a másikban, a kocsi pedig épp elfér. És mihelyst megnyomja a gombot, a lift hangos zúgással indul, de nézhetné úgy is, a hatodikról megindul az ellensúly, tehát zuhan. Akkor értette meg, süllyedés és emelkedés mennyire egylényegű, az, hogy ő most a hídon áll, és Jákobra gondol, pont annyi, hogy Janek otthon az alvásból egyedül ébred, és milyen anya ő, bassza meg az Úristen, ha hagyja, hogy a kisfiú egyedül keringjen a térben. Ha hagyja, hogy mindaz, ami a családjából maradt, csak a saját felhizlalt fájdalma és a csorgó híd miatt keringeni kezdjen, jobb lenne, ha most levetné magát. Hát mit tud ő a szeretetről, ha nem lát tovább a Szabadság hídon, ha csak az eszével tudja, hogy Szabadkikötőnél vannak vadkacsák, ha képes belefeledkezni abban, hogy Jákob fizikailag nincs itt, ha nem hall mást, mint azt az istenverte cipőkopogást.

Ha hagyja, hogy a gyerek maga váljon azzá az elképzelt hodállyá, hogy aztán vérévé váljon elveszni önmagában, mert nincsenek falak, mert a szattyánbőr valahol Szabadkikötőnél ázott le Edit kezéről, és soha nem lesz már meg. Mint az a kézitáska sem, az a finom, puha barna könyök alá szorítható, amibe úgy szeretett beleszagolni. Megvárta, míg az eladó elfordul, akkor pattintotta ki, középen választék volt, a belső borítás fekete selyem, volt egy apró retesz a zsebkendőnek, amin elmosolyodott, mert szépnek látta azt a monogramot, hogy Z. E. Kellene még ilyeneket varrni, gondolta, Janeknek és Jákobnak is, de vajon hogyan lehet megkülönböztetni a két j-t , hogyan tehető különbség a két férfi között. Janek szeme már most okos és metsző kék volt, Jákobéra emlékeztetett, nem volt benne az az űzöttség, amit Edit később a tükörben észlelt. De ha tovább állok a hídon ebben a ködben, ez a gyerek eltanulja tőlem a rettegést, kimetszi a tükrökből azt a fényt, ami először párhuzamos játéknak tűnik, két mozgó szembogár egy sima felületen, de eltelik egy óra meg még egy, és csak az ideges rángás marad. Az a feneketlen kékség, amiből nem meríthet többé, hogy oltsa a szomját.

Mindez azért, mert az apám elment. Tehetné hozzá Janek. Mindez azért, mert anyám ott maradt a hídon, és azóta ott áll, mert én ott keringek abban a lépcsőházban, a korlátokba pedig hiába kapaszkodnék. Nekem kergetőznöm kellene most, míg a többiek felérnek, míg apám a babakocsit emeli meg, és Edit a liftajtóban várja őt. Jákob akkor végre berakja a liftbe, én besurranhatok a bal sarokba, Edit mellém áll, Jákob szembe. Nézem a szemét. Apám tiszta kék szeme most mégsem a folyó, inkább a tengerre emlékeztet, pedig nem láttam még, alig vagyok 4-5 éves. És elindul a lift felfelé, a súlyok pedig süllyedni kezdenek. Tudod, Jákob Zinger, abban a kerengőben, ahova löktél azzal, hogy elmentél, azóta nem megy ki a fejemből valami. Van egy pont, amikor a súlyok és a liftben emelkedők találkoznak. Ott hiszem, valaminek történnie kellett volna. De mi van, ha mégsincs ellensúly? Ha rajtam kívül senki nincs a liftben? És egyszerűen magától emelkedik a víz Edit alatt a hídon, és a lift is velem?