Hideg bűnök

versek a Kalligramnál megjelenő 2011-es verseskötetből…

Mitfahrer

Aludj, aludj.
Miközben nézlek, elhalkul a világ.
A vonatzakatolásból főleg a fényekre emlékszem,
mintha ők dobolták volna a sínek ritmusát.
A magas égre kérlek,
engedj még kicsit világon kívül élni,
engedd a fákat és a madarakat mind hozzám,
most olyan közel van az ég,
vezetni sem kell, hosszú a kondenz.
Enyém az út, szemem a szemed.
Láttam felhőket erre, mintha madzagra aggatva,
erről beszéltem a Balaton-parton,
láttam sárkányokat arrébb, túl a horizonton.
Tudsz mindről, engem.
Mutasd az irányokat,
mondd a koordinátát,
nem félek.
Álmomban ballonkabátban gyalogoltam végig, mentünk,
emlékszel, ahogy éjszakánként annyiszor, mindig,
eső is esett, de melletted nem bántam,
így engedtem útjukra a macskákat is.
Nem mondom, hogy nem fájt, de meg semmit.
Elnehezedek lassan én is,
aludj, aludj, van robotpilóta, arra kapcsolok,
csak még annyit, tudd, ilyen jó élni, élet,
figyelnek az égen a kondenz csíkjai.

Bálnaszív

Az a nő vagyok, akivel élethosszig beszélgetsz.
A folyóba merevedő jégtábla nem mozdul, ha a víz sem.
Zajló tömb majd olvadáskor, néma vitorlaként könnyítek,
lélegzés leszek, pulzáló szél.
Néztem a napfelkeltében a fehéret, néztelek téged,
mintha nagytestű bálna mosna ki minden színt szemével.
Ez az óriás pitvar a kamrákkal csak a te véred forgatja, lüktet.
Naponta 2000 liter vizet szűrök a tüdőn át, a lábaim eltűntek,
mint a mesében a halott hableány, szépen tudok ölni.
A meleg levegőről azt hiszik, víz, pedig csak magam vagyok.
Nedveid átmosnak, keringenek,
van egy emlős, aki sós vízzel él, az ereiben öblök.
Sósat keringetek az érben. Akkora kamrákba bújhatsz,
amibe legalább négy-öt ember fér el, mint családi autó.
Tág terek, mint a terasz előtti beépítetlen telek,
most hó borítja, lábaid alatt roppan.
A nagy szívek tágassága helyett az jutott eszembe,
elfogyott reggel a tej, holnapra te vegyél, vagy én vegyek,
és ha felülről a folyót jobban megnézed,
akár zajló jégtábla, bálna feletti lélegzés lehetne,
amit mozgatni folyó jön, és lüktet,
amihez zajlani élet kell, felébredj,
ne aludd át a kamra csöndjét, hanem hallgasd,
ne aludd át a pitvar zümmögését, a bálnáknak édest –
nézd, van világ, amiben gallyak kerülnek a vízbe,
a lábaim elcsigázottak, mire hozzád értem,
uszonnyá lettek, sós vízben forgatom a testem,
óriás szívében tejízű reggelek, kotyog alattam egy bálna,
felette fehér fény van.

Piéta

E nyelv szerint öröm vagy. Olyan rész,
amiben nincs keresztrefeszítettség,
ha a tárgymezőkön élek, a Madonna,
miután leemeli Krisztus testét.
A mozdulatnak ugyan árnyéka van,
de abból látja meg, valahol mégis
és erősen kiszakadt a nap,
beletemeti az arcát, lehunyja a szemét,
egy töredékpillanatig nem gondolkozik.
Csak a napra figyel, lombzúgásban gyönyörködik.
Minden rendben van.
Elkezdhetsz mosdatni.

Fák

Képzelj el egy erdőt, telis-tele fákkal.
Te éppen arra jársz, gyere. Közelebb.
Éveket szánj ránk, és akkor mesélhetsz:
egy ember a fák közé indul,
lassan jár, megérkezik.
Lecsatolja óráját, nincsen rajta szíj.
Leveszi a kabátját, nincs már rajta ing.
Kibújik a cipőből, mezítláb a szíve.
Csupasz a combja, a hasa,
csupasz a tüdeje.
Mélyre szív.
Lombok nőnek benne.
Csupasz a szél, és egyre boldogabb.
Benne érintik egymást a fák.
Ő lesz az érintés.
Földöntúli ráncok
az arcomon.

Néma vitorla

Beszédes a csönded, hallgatásra int.
Azt mondtad, összetett egy éjszaka,
én azt mondom, ha van isten, teremtett megint,
és kell legyen tenyere, hiszen valami mégis ringatott,
engedd, kimondjam, tudom, tudod,
ismersz, ahogy írtam, valahonnan régről.
Ágyéktól lúdbőrös a hideg, félelmetes,
ezt érteni vélem. Nekem is az.
Lenne könnyebb most a szívem, mondanám,
mit számít, éjjelek vagy életek, de ez az eső félrever,
átfáztam, annyi sok. Úgy hittem, éltem már annyit, tudjam,
engedni a távozókat, fogadni az érkezőket kell, nyughatatlanok.
Akkor most elgyengültemben látsz,
mit sem ér a huszonhatodik év,
mert tartanálak, riadtan figyelem, melyik lehetsz.
Önzés ez is, vágyni az isten tenyerét, tekintetét, a tiedet.
Repülni vagy úszni, ismétlem magam, melyik, esetleges,
időzni benned hosszan minden vágy, nem alkuszom.
Túllépve ösztönön, vágyakon, nekem nyolcadik napra lettél.
Csoda, isteni utóirat. Ha távozó, egy életre köszönöm, ha érkező, az életet.

Naiva Hold

Rajtam mind csak átutazók vagytok.
Szeszélyes testem vonzáskör,
hatalmam van apály, dagály felett.
A tenger fulladni készül,
még a sodrásra sem foghatom, hogy gyáva,
a sziklák keménysége legfeljebb ürügy,
mikbe kapaszkodom.

És a másik horizont,
a telihold megrengette kövek,
akik atomjaikban rezonáltak rám,
hagytam, hazudjanak le az égről.
Hiába tapostak előtte,
ugyanaz az érintetlenség, szűzér,
ugyanúgy marja a só szemeiket.

Mennyi kíváncsi asztronauta.
Mennyi szertelen felelőtlenség,
de nem a kor teszi,
pelyhesek, egyívásúak és éltesek,
a cipőméretekben akad csak némi rendszer.
Legyen nagy, hagyjon látható nyomot.

Belátják, ciklikus vagyok, menekülnek.
Ez a sugár nem enged szabadkezet.
Pályára állít. Számonkérhető-e
a sziklán, ha törik, mikor sugarazzák?
Olyan tömbre kéne süssek,
aki alázattal hagy magán megtörnöm.

Másképp űriszony, űrundor, szkafander,
magukkal rántottak, de végrendeletükben a Földre.
A Hold a Földre csak sütni tud,
élni képtelen vidék.
Nem sértettség ez, esetleg számonkérés,
ahhoz nincs jogom.
De mégis, ha visszatükrözi majd az égbolt
a szórt fényt a tengeren, azt a törötted,
engedj meg, hogy voltam valakid.

Ne legyen ajtó

Figyeld az ellenséget,
róka futása, szelidíts.
Szívem szerint autóba ültem
és csak annyit mondtam volna,

vezess, meg se álljunk hajnalig.
Azonmód szálljak ki reggel
égő szemmel, hátsó ülésen
fehérneműt cserélve.

A friss pamut nem fecseg.
Hogy is láthatta volna,
a csomagtartóból, meddig jutottunk.
Idegen város idegen nyelvét beszéli,

amivel leakasztottam a boltban,
a mozdulat még talán ismerősnek,
a hallgatás undokságnak tűnhetett.
Pedig csak a kulcsra koncentráltam,

beillesztve a motelszobazárba,
átemelve a küszöbön két lenge testet,
a közös éjszakai suhanást,
aztán kitárva a szárnyas ablakot.

A motort le se állítsd, csak húzódj félre.
Fogat majd a mosdóban mosok csapvízzel,
de a motorház porát nem törölném,
ideje van, párologjon rólam.

A gyanú kitart. A némaságban
méregettek az útszéli fák.
Most a hétköznapi életem, és elhúzódik,
csapvizes, motorházszagú.

Titkos ügynök, hallgass,
fordulj be a sarkon,
figyeld az ellenséget,
rád ég tekintete.

Reklámok

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Nyuny szerint:

    Nahat Compokam! ezek a versek! De foleg a Fak! Csudaszep….

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s