Bog

„Termékeny beszélgetéseket kívánok!” — ezzel zártam úgy három éve Csobánka Zsuzsa verseihez írt ajánlómat, rámutatva, hogy e szövegvilág elsősorban nem egyszeri, egyszerű olvasást kíván meg, hanem folytonos párbeszédet, kölcsönös és produktív viszonyt befogadójával. E versek, amellett, hogy már magukban is valami megejtő, olykor akár törékeny szépséget hordoznak, mégis a teljességet hívják párbajra a leírás eszközeivel, minden egyes verssornak valódi tétje van; Csobánka Zsuzsa a legfontosabb, a végső dolgokról ír csak: szerelemről, életről, halálról — arról próbál beszélni, amiről nem lehet, amiről tehát hallgatni kell. Magam sokat beszélgettem e versekkel, nemcsak a kötetszerkesztés ideje alatt, hiszen többnyire már megszületésükkor, szinte azon melegükben olvastam mindet (majd újra meg újra). Sőt azóta is rendszeresen beszélgetünk, hogy ebbe az elsőre talán különösnek tetsző szerkezetbe rendeződtek, mely számomra immár egyfajta „versregény” formáját ölti; egy háromdimenziós koordinátarendszerét, melynek origója maga (a) Bog.”

(k.kabai lóránt)

© Csobánka Zsuzsa, 2008
ISBN 978-963-87676-7-7

X

Szalmakutyák

A szalmakutyák elől hiába osonok.
Csapatostól jönnek, falkában ellenem.
Könnyed lépteim elnehezülnek,
a könnyű járás puszta emlék,
aki valaha voltam.
Egy szikra kellene csak,
hogy lángolva hamvadjanak,
ne érjenek utol e könnyű sétán.
A fal mellett lapulva kitől várnék
bármit is? Csak az árnyak kísérnek.
A kerítés mellett összehordta az avart
a hajnali szél. Összegömbölyödve
alszom rajta, mint a macskák.
A másik, aki ugyanaz

A hideg szobába lépve
mindig attól félek,
hátulról szorít az ajtó és a fal közé.
Nem látom, csak a hegyét érzem,
káprázik az arc a parkettán,
életlen, és a tapétán sem marad nyom,
ahogy mászni kezdek rajta föl,
biztosan tudva, hogy nem erősítem a szabályt.

Huszonnégy év óta készül rá.
Minden nap letakar egy tükröt,
belehasít ingbe, zakóba, ne legyen rám gondja.
Már becézem is, de ettől nem lesz
ismerősebb az arca. Egyáltalán,
nem ettől lesz arca.
Megbújik a frottírtörülközők között.
Megbújik a gőzszagú paplanban.

Anya azt mondja, boszorkányok
csak a mesékben vannak.
Pedig mesék nicsenek.
De az ajtó mögött évek óta vár rám valaki.
A türelme éleslátásra vall.
Majd nem mászom a falra, majd úgy teszek,
mintha meg lennék lepve, mekkorák a hegek az arcán.

A végső dolgok

A bejáratból nem lesz kijárat,
semmi sem garantálja, hogy az ajtó,
amin egy perccel ezelőtt beléptél,

ott lesz még akkor is, ha vissza-
fordulsz érte. Valahányszor azt hiszed,
tudod a választ egy kérdésre, kiderül,

hogy a kérdésnek nincs értelme.
Minden odalett, még
mielőtt meglett volna.

Csak oda

„Észak felé haladva tisztul s kihúny a szem.”
(A. Daudet)

A tévedéseim és a kétségeim is hozzám tartoznak,
nem csak a biztos dolgok.
Mindannyi esetben valami furcsa póz
hagyta el a szám, nem lehet büntetlenül faggatni,

mert nyomban felülkerekedik valami bizonytalanság,
s a végén már arra sem emlékszem, hogyan keveredtem
a karosszékbe vagy az ágyra, kitartó szűkölés közben.
Mintha régen esti mesét, ezt is mohón.

Van, mit nem nő ki az ember. A legót őszintén sosem szerettem.
Azzal inkább a húgom, a szoba közepére szórt elemek
közt királynő, máskor a túró rudié. Szóval őt kellene most is,
hogy ezt a kockát szerinted hova rakjam, mert bárhogyan

keresem, nem találom a helyét. Nem tudom, nagyapám
hideg vízben hosszan ázó lába vajon mikor újul ki bennem
reumaként, illetve mit kezd az ember azzal a sejtetéssel,
hogy szerintünk útban volt, és azért.

Aztán egy távolabbi részlet, amint egy velemkorú, nagyvilági nő,
művelt értelmiségi, ahogy akkoriban mondták, férje és anyja közt
felszáll a vonatra, Pest és Bécs között retúr, és fogalmam sincs,
meddig mehetett el, de át már nem lépte a határt.

Határon innen fogták, mert gyanús volt a sok szóbeszéd,
magyar, angol, német és francia, ezt ugye, már maga is bánja,
kedveském, és uram, talán nem kellett volna selyemharisnyát
és dohányt, mert azon idővel felfut a szem.

Évekig a halottlátó cella, karcer, ahogy apámtól meg kellett tanuljam,
szóval ott vannak ketten, a nő és a nagyapám,
mindkettő koruk kivételes hasítékja, álmatlanok,
csak déli szél van. Fényre ki a nőből ketten lépnek,

nagyapám csak fél.

Hogy a darabot mégis beillesztettem, drága zongorista,
évek óta készültem erre. Megyünk a medvékhez, vihogott apám,
pedig én azt akartam tudni, az elefántcsont billentyűkből
hogy lesz annyi illatos rózsa egy norvég fjord öblén.

Debrecenből szögesdróton át, el innen, el innen, mondogathatta,
déli szél van, elviszi messze, vigye messze, ne is lássam,
gondosan metszett minden szál rózsa, anyja azóta félrebeszél.
Én meg behívom egy szobába, négy fal közé, feszegeti, mit is jelent

a távoli vér. Nem vagyok én fából, mondja hetvenévesen,
és felkacag, kacsint a vér. Játszunk. A húgom legóval,
nagyapám kártyán, Móricz Éva saját árnyékával. Arról nem beszél,
némul napról napra a medveszomszéd, hogy csontosodnak ujjai.

A cipősdobozból, nem vagyok rá büszke, egyik utolsó éjjel
kiloptam egy képet. Egy kacagó nő van rajta, meg a fancsali férfi, nagybátyám.
Egy tóban eveznek, tavi csónakázás, a hídból két lukat kitakar a táj,
a háttérben fák, házak, víztükör, bennük keresem a vonásaim.

A háttér felől kezdi az idő rágni, Behtyerev elvtárs előre köszön,
gondosan mossa el a homlok hullámos fürtjét, biztosra megy.
Nincs kétségem afelől, hogy a rózsák illatát elorozza
a déli szél, de remélem, tévedek.

Status quo

A krizantémot nem seprik össze,
alig egy tucat szirom a metróban,
holnapra majd a földbe tapossák.

A mozgólépcsőn számolom,
hány férfi csuklójába martam foggal,
és megnyugtat-e, hogy ők is akarták.

Gyertyát rég nem gyújtok, nem fog.
Nevetséges a szív, miféle térképre
esik jól emelnie buckát vagy sekélyes

hantot, ha nagy hegy az egész test,
és az érzés pontatlan a szívben,
elmosódó országhatárok.

Térden vagy bokán billenhettek meg a zsíros fejek,
és ágakkal kell kikaparni, mint koszt, a szirmokat,
fekete lesz a mosdókagyló és fekete a csempe,

fekete a csuklóm, hátországba törik bele.
Nincs bilincsem. Hogy a frontvonalat átlépje,
felszárítsa lábaim nyomát, fordulnia kell a napnak.

Farkasvakság

Kibiztosítva az emlék,
alkonyatban jár az ágyra.
Évek kellenek, míg ki tudjuk aludni.
Éjfélre a mozdonyok fűtetlen álltak őrt,
mint később az ujjaim a téli szobában.
A konnektor azóta ráz,
mikor képeket dugdosok bele.
Nagyapa az ovis jelemet vagdalja késsel,
és fulladozik a kaktuszház.
A fotelt anya húzatta át,
az ágy párás volt a húgytól,
harmadnapra vált köddé.
Nem érzem hosszú ujjait a nyárban,
a körömágyam nincs, aki tolja,
ne nőjön rá a fölös bőr,
idén derékig ér a fű a kertben.
Nagyanyám a kötélen felejtette a jégeralsót.

„Talán nem is zárójel a halál”

e. e. c.

Bamba rögök tanulták a hullást,
idusán méla, törtarany nyárnak,
öntött vasba öltözött friss húst,
rovátkákat vésett a csönd.

Minél zártabb dekoltázst (a blúz még
valamire jó lesz), passzent a kosztüm,
fekete harisnya, mindegy is a hossz,
combtőig, ha ugyan, húzzák.

Kéthetes metsző, fémes íz a test
a számban, a tükörben egy párás
tekintet skálázik, merev, csikorgó,
szavaim őrli, mit nyelvem forgat.

Nagyanyám göcsörtös, nagypuha,
víztükörbe kaviccsal kacsáztam,
tajtékos viasz az arc, viaszsima,
nem ad nyugtot az éjjel.

Félpartita

(piano)
Eláztatja a billentyűket, hiába emelem
a víz fölé. Egyszer majd, tudom, elgyengülök,
merülő testem fölött halotti lepel lesz
a sok fekete-fehér csont. Lapokban válnak fel,
mint a köröm, szarutestünket égetni kellene,
hisz csak arra való, bután lebeg a vízen. Ne hallass
hangokat, csukd magadra a fedelet, Frau Bösendorfer,
elcsendesedhetne már, nehéz zene ez.
Mintha szögeket ráznának.

(appassionato)
Megalázó ez a zene. Hanyadjára téveszted
a kulcsokat a zárban. Matatássá korcsul
egy kilincs, bizonytalanságom záloga. Idegen
anyagban idegen anyag turkál, a szomszéd lakásban
most ölik le a kecskét. Két vénember fogja csontozni.
Akkurátus munkára csak öreg test méltó.
A vér szagát beviszi magával, belebújik a hajlatokba,
a hónalj a leggyávább hazug. Legalább emelné tekintetét.

(morendo)
A sós levegőt mélyebbre, mint lehet.
Hogy ne feledje a bőr, feledje el inkább,
hogy ő valaha egyáltalán létezett.
Üljön ki belógatott cérnaszálra, pohár aljára
üljön, mutogassák büszkén, mint kísérletet,
vagy hagyják a polcon, feledkezzenek meg róla.
De legalább hagyják a polcon feledni.
Hadd lássa minden reggel a napfelkeltét.

Madame Chauchat

A nedves anyagot kötélre terítem.
A harmattól nem félek, fülledtek az éjszakák.
Napra nap valaki üldöz a sötétben,
még nem ér hozzám, csak vicsorítja fogát.

Most is itt ül. A tarkómon érzem
forró lehét, ahogy a levegőt szedi. Liheg.
Az előbb mintha a vállamba harapott volna,
aztán rádöbbenek, csak a huzat karistolt meg.

Terjeng a húgyszag, azt mondják,
ha a lovakhoz kötöm, pézsma.
Reggel ötkor állok neki mosni,
ne legyen szagos a lakás.

De marad. A nedves anyagot kötélre terítem.
A harmattól rettegek, fülledtek az éjszakák.
Napra nap valaki a sötétben.
De megragad.

Szemfényvesztés

A peronon várakozva úgy tűnt,
mulandóak a bűnök.
Öt év alatt fél dioptria nem sok,
s a ballal még mindig tisztán látok.

Ennyi pletykás sebet elhallgathatok még,
de bírom-e tüdővel a ritmust,
ahogy egymásba fonódnak ujjaim?
Egyáltalán felismerném-e régi kezem,

ezt a pár száz kilométeres utat? Mint a kétszer kettőt
kellene, hol s mikor alszom bele, kiktől tartok,
s titokban kiktől rettegek. Kilókban mérik-e
a csuklómra madzagozott súlyokat.

A Feneketlen-tónál lesett meg a hajnal.
Elmosolyodott a combom ívén, de tartja a szavát.
A bicikliváz, tőle tudom, milyen, mikor repül,
és hogyan ásít át a hídon a nap.

Talán csak ráncosabb lenne most a kéz,
amely a vázra feszül, vagy irigyen figyelném azt a lányt.
És elkereszteltük, amink van,
de hisz ismersz, hallgatok.

Majd’ ötszázszor tettem meg ezt a távot.
Nem a hajhossz és nem is a ráncok segítenek becsülni.
Fél dioptria valóban nem sok, de ha leveszem az üveget,
azt a karikázó női térdet már csak homályosan látom.

Fakó tükör

Terpeszben áll Virginia,
éjszakánként nem mer a teraszra menni.
Krétával rajzolja meg a sárga utat,
hiába vastagon, elmossa az eső.
Kígyózik a teste, kitámasztott tenyere az égbolt,
amögé az istennek se.
A szivárványban más gyönyörködik,
ha őszinte, ő rég nem ezt sajnálja.
Inkább a sok vizet, a penészes falakat,
a mandragórát. Hogy reggelente
kapucsengőről tanulja a nevét.
Bálnaszív

A gangról lopják a kerékpárt.
Frufrut vágatsz, és másképp leszel
újra egyedül — a bábok mögött
te vagy a béna.

Lehetett alattad fa, kő vagy fű.
Nem is a ritmuson múlt,
azt már gyakorlott szem,
nem véthetted el.

A részek engedték el egymás kezét.
Bilincsnek érezhették,
és máson kezdtek keresni fogást.
Valaki azt suttogta, menekülj.

Gyáva a többi ember is.
Gyáva vagy te is, és ez megbocsátható,
ez a tornasor a polcon.
De a felejtés bűn. Lelassult izommozgás.

a. k. a. Lolita

Túl hamvas a bőre, rágni sem kell,
azonmód olvadsz a számban, édes.
Amit rajta kívül töltöttem,
csak az hízeleg neki.

Vattacukor a számban,
le akartam nyelni a tested.
Nem attól lesz halkabb a csönd,
hogy hallom a rügyet pattanni.

Horgad a vágy, síkosodik az elme,
Rubik a kor, és én leszek forrófejű,
légy kimért, mint a kocka, hogy fejezzük be végre,
mondd, légy helyettem te a felnőtt.

Bérlet a zsákutca. Tele táblával az erdőm:
„nem kijárat”.
Kezdj el visszaszámolni száztól.
Gyönyörködj benne.

Abcug

Forró ajka arcomba liheg,
és vigyorog, mikor belekarolok.
Először dunnát ráz,
hagyja, hogy rácsodálkozzam.
Hogy elolvad a tenyeremben, néma,
csak az erezet, amit maga mögött
hagy, síkos, nyálkás.
Le nem veszi rólam a szemét.

Mozog a szád, miközben arról kódulsz.
Tudnom kellett volna téged,
ha álmomból költöttek is.

Markomban csúszkál,
ahogy az ujjaimat ropogtatom,
tintával firkant kacskaringót a szám köré,
hangosan vihog helyettem.
Bólint. És míg a mozdulatban gyönyörködöm,
kicsavarja kezemből a kezét.
Porhanyóssá morzsolja a csontot,
monoton beszél, beszél, beszél.
A névtelen dolgokat hagyja úgy,
hogy aztán belássam, ez se rossz.
Olyan nagyon ismerős,
bevágott egyszeregy.
Magam sem hiszem,
hogy az előbb még iszkoltam.

A derekamat a tiedre fakasztom,
csupa varas heg dicsér,
tudtad, kedvesem, hogy a téli hajnal
összeszorítja az emberi szívet, mint a tea?
S a víz, a tiszta éjjel elfolyik.

Idővel pókhálót sző a hajamból,
vastag, ízes fonatot dagaszt.
Egyet balról, egyet jobbról emel át,
keresztbe vetett lábait hanyagul lóbázza,
bíbelődik magunkkal.
Hogy megszólítson,
nincs az az isten.

Lakmusz

Ölemben roskad halom cseresznye,
még az éjjel került oda. Motyogtam neked
valamit erről, hogy vérhabos a paplan,
félálomban tücsköt-bogarat,
kívülről tudom, belülről érzem,
szórakozott lettem és vaksi, mint a vakondok.

Vérszűkös szemem, hó fújta ki,
fekete tócsákra lett figyelmes,
mintha láttam volna már őket egyszer,
vagy rémület volt, s így annál rosszabb,
rézpénzt tett szemeimre,
azzal vert meg a hideg.

A valaha volt szerető lehámlott bőrét
én rejtegettem neked.
Diafilm lett belőle is,
színeztem és vetítettem, árnyékként szűrte át
magán az arcom.
Rettegek, hogy az én hátam is felhólyagosodhat egyszer.

Virrasztók

Kitakarózott az éjszaka, pórusok
szikráztak testén. Kivert a víz,
míg feszülten figyeltem, mit susog,
de csak álom volt, lúdbőrös éjjel.

Tanulni kell újra az ében neszezést.
A ringó bakhátakat, árnyak kacsos inait.
Halántékon vetett bukfenc homlok
színét fodrozza, éberállat vakog.

Elkékült az éjszaka szája, véletlenedik.
Holdvánkoson nyújtózik a hajnal,
könnyembe lábad, zsibog, de nem
jön ki hang a torkán, gumihártya rugdalózik

csak — csak ilyenkor ébredek fel. Ilyenkor mindig.
Fölém hajol, belélegez, fülemben csoszognak
pelyhes csillagai. Most kéne gyökeret
eresszek, gondoltam, mint a tölgyek,

gondolta, inkább cédrus, az tovább él,
gondoltam, szeretlek, gondolta, hallgass.
Repkényes testedre, hízik a hold,
ölemből öledbe csorgatom fényét,

mintha kemence lenne, parázs reszket
a búbos dombon, aranysúly diadém,
kerekeink fölfelé gurulnak a hegyre,
egyszerűbb ez a csodánál.

Várólista

Kupcsik Lidinek, készen

Ketten épp beléptek egy kapun,
mikor óvatlan arra jártam.
Két öreg test fújta rám a füstöt,
elszívott életük ködét.
Tárva hagyták, és kérdőn néztek,
belülről meglegyintett a hűvös, dohos szél.
Átnéztek rajtam, mintha ott se lennék,
az üvegtest a betonhoz tört ritmusra koccant,
elképzeltem, milyen lenne, ha piros,
egyáltalán, ha lenne cipősarkam.

Mindenütt jó, de.

Várólistán a vénák,
inak, porcok, májlebenykék.
Még mint a harmat, olyan gyöngék.
Kiveti a test, mert idegen,
csak erre eszmél
a rostos, szabadgyökös szív.
Hályog a pupilla,
még sakkozik velem
egy tekintet,
zöld legyen vagy szürke.

Ha zavartan bekopogna,
szagáról felismerném,
s vallatnám napestig
minden titkomat.
Akkor elfelejteném a nevem,
nem szólítana már ő sem rajta,
mint a harmat, olyan gyönge,
felszárítana a nap.

Mikor kitárnám az ajtót,
belépne illatos-tejszagúan,
markában tejfogak,
csitt, te, jössz, te,
virágföldbe rejtem,
súly alatt megfogan.

Mocsári gólyahír

Bőven pihézett már az álom,
nem vitt a víz sem, folyamodni
kívánt. Ízes ölből szegte kedvét,
perecet, kalácsot, megnyúlt
csontokon dobolt a csönd,
macskalápon kellette magát
a végtelen néma ingovány.

Kilenc emberöltőt él a fecsegő varjú.
Egy szarvas oly sokáig, mintha
négy varjú élné benne életét.
Három szarvas korát éli meg egy holló,
kilenc hollónyit él a pálma,
s tíz pálma korát érik meg a nimfák,
Zeusz széphajú lányai.

Falból feslik az ördög. Vörös farka
nyakam köré tekeredik, néhol kacsok,
máshol hosszú barna combok törik
testem, rosta likán tátong szám:
egy istent megidézni mertem.
Bókol a szél, sövény lábát mossa
szívem, ördöngőst, nyárfák remegnek.

Nem hiszem, hogy értem ezt.
A felsálat csontozva kéri?

Hold és nap, bizsergés szememben.
Fölötte fény égett, arcod, izzó
verdesés. Névalatti csönd, hold
és nap — — —
orgona bujasága, esthajnal fénye,
kacag gyöngyöm lábad elé.
Széthasadt égbolt hozta,
beléd pirul a hajnal,
fűzfa kérge óvja álmod.

Aki táncol, az fizet

Maradéktalanul boldog
akarok lenni.
Ezt hazudtam neked a csillagok után le az égről,
te pedig zavarba jöttél, mikor a Göncölt tolni kellett.
Levedző sebeimet nyalogatni bezzeg ment volna.
Szembe széllel marokra,
hisz ki bír, minden lehet.

Hiába férceltem, csalánba nem üt.
Szakadós a szál, hasad a farmer alja,
vagy csak rövid a lábam,
és ugyanazt a magam hagyom, felejtem el,
szembe széllel marokra, ha bír, de nem velem.
Levetett gúnyádban vesz meg az isten,
híg fröccsöt avasi keserűvel, hidegem.

Tátni szájam alkalomadtán,
sírást mímelni se, még ha játszásiból is,
nem hörögni, kussolni be, szépem,
ha ő nem bánja, én nem bánom,
érintéstől bőrzik testem, trükköm-
tükröm, helyezkedhetsz, hülye lúd.

Elgyengültemben láttalak az előbb.
Farkasszemet magaddal, kicsi én,
ki lehet bírni, hogyne, ki lehet.
Ma például igen jól vacsoráztam.
Te vajon ettél? Vagy még gyalogolsz?
Csúszik a láb az összefagyott sárban.

Akarlak, ha te engem nem,
röppent szirénes dó skálája.
Megrémültél, hogy miért kívánsz meg mást,
Fogjuk a tavaszra, az évszak rendje, hogy különös.
Csak palástoltam, nagyon
szánalmasnak tituláltam, fáj,
amit egy középkorú nő beszél.
Disszonáns hangjait aggatta rád,
túl sok a hang egyszerre, édes,
fals összhangzattan nyoma téboly.

(Meztelenül, a melleim egymásnak estek,
meccs után a pályán éjféli versenyfutás.
Mire letáncoltam a sarat a talpamról,
a füledet meleg só nyugtatta.
Négyszáz méter nekünk mégis rövidtáv,
egészen biztosan tudom lépni magunkat.)
Számvetés

Nem találom a szavakat.
Ketten vannak, persze, hogy ketten.
Kíváncsian mered apám csirizes gatyájából,
anyámban apránként temetgetem.

(Pedig csak el akartam mondani,
hogy bírni kell szeretni téged.
Odanyúlások hada vértez,
kagylón számol ki.
Fened a késed, kincsem,
magaddal mérsz.)

Két nő fut versenyt.
Habos mindkettőnek a szája.
Vérpernye-pillangó
menyasszonytáncomat lejti,
filléres testem szemmel verik.
de nincs, ami törje.

Huzatos lett a szív, holott
csak magam közt vetettem
kockát, mi lenne, hogyha, hátha,
szemedben láttam megrepedni,
pattogzani arcom, szemem mocskát,
minden mögött a te homlokod fénye
villan, eloldja vértjét a test,
gyönyörködöm,
legsimább felületem.

Bikavér

Atlaszselymen vonaglott a ringyó,
utóbb csak azt követeltem, vallja meg bűneim.
Hányszor könyörögtem, igézve három asszony göncölös álmát,
három macska csergén aludta az igazakét közben.
Kezét zsibbadtan kapta homlokához,
hold sugara pelyhedzett, míg szólongattam.

Reggel mézén általvert a napfény, íves testű hattyú,
lepkés cipői nyomából kortyol, holott szomjam csak vér ontja.
Nem akar eljönni estefelé? Sült szárny, főtt nyak vacsorára.
És csak szűrik a fényt egymáson át, vörösen buzgó,
holdra kárhozott vérem már egész megsűrűdött.

Szájáról szép a macska is, céda eperajak surrog,
nyakgödörbe fulladt két szem, fogam marta pokoltornác.
Kiharaptam csuklóját is, összeszűkölt,
csilló szemem morzsolgatta.
Három asszony suhogása vert fel, agácivirág leple,
halott nő omló testében zokogó kislány
elfúló hangja repeszti uram abroncsait.
Ajtón perceg lúdvérc sirám,
hallod, édes, tente, tente,
hüvelykemmel szorítottam csorgó torkát.

És csak lődörögtem kavicsos útfélen, zörgettem a kapufélfát,
benn aludt a sebzett nyakú, szíve alatt horpadt álmom.
Elkékült belém szentem, angyalgyapja, gyilok verdes,
sebtében három asszony zsolozsmahúrja pattant.
Pállott ajkam, romlott húsom akarta,
vesztét, ha bika érzi, nem rest verejtékinakkal,
márványcomb közt roppanni homlokát,
kívánta marását felszentelt éhemnek.

Bársonyt vetett rostos húsa, pórus bolygott játszi fénnyel,
lüktetése loncot űzött, mint langyos szilvából csordult ki hosszan,
ölj velem ma éjjel.
Kiszívtam mohos odvából, mint csonthéjából gyönge osztrigát,
elefántcsontszín jásdad titka ínyemen olvadt szét.
Hogy harmadízben vájt húsába, alászállott gyöngyözésük,
három asszony koporsóra dermedt némán.
El vagyok veszve, azt hiszem.

Hogy a csillagos eget ne felejtsem

Megkönnyezik az éjszakák
a lugas hámló bőrét, szél hordja
szét álmukat. Rovod az aszfaltot,
mélyen gyűrűzik meggypiros
szerpentin, a torkod mente.
Mikor koccintottunk, harangoztak.

Negédes fürtbe markolt, uram, kiscseléd
lába közt piros kukoricacsutka. Szüreteli
az üszköt arcomról, bársonyosom
járja csürhét. Sikongatnak az asszonyok.

Resti, csarnok, talponálló.
Kimért a cukrozott lőre,
előre köszön a csapos, már tölt is,
borszagunk egymással telik be.
Kezedre műanyagpalack horpad,
karika helye ujjamra, cinegére.

Kiscseléd tengerit hántják,
sűrűsödik a vér, a szomjat oltó.
Sárgás bőre fordul a ruhahúsból ki,
felsír az asszony, lánytemető.

Ahol most állok, onnan messzire ellátni.
Dereng a város, rebegnek fényei.
A budai hegyekig egész, tornyok, cizellák,
mocorog bennem valami apróság, gombocska.
Kút fölé hajoltam, arcod pirkadt benne, fényeit
úsztattam, csóvás szemed, papírmasét.

Parazsat táncol, uram. Kiscseléd kezét
el nem eresztem. Nyöszörög az úr, madarat
röptet. Markolom, gyűröm selymed. Uram térdébe
kapaszkodom, hogy el ne dőljön.

Egy madár ül a vállamon. Méhemből
csipeget, nehéz, nehéz, röptében tartja
vállam. Ne hagyd, kincsem, szárnyad
szegni, vájd vállamba karmaid. Hallom,
fülemnél ott pozsog irtózatos madár szíve.
Ha elröpülne egy napon, most már eldőlnék nélküle.

Talált fény

Kiold a szív egy villanásnyi csöndben,
petyhüdten hever a mosdótálcán.
Hajnalban hagytad nyitva a csapot,
lebeg a szív, zsibbad a vízben.

Oda egy élet. Egy világ: egy és oszthatatlan.
Oda kettő. Vagy négy. A szívem alatt
hordozgattam őket. Becézni törik már a nyelv,
két apró gesztenye, mi feketét vérzek.

Most már minden csodára van idő.
Szellemek és átváltozások;
szenvedélyek és ellentmondások;
éjszakai tündöklések és nappali látomások —

mindenre, mindenre jut majd idő.
Kikezdhetetlen, ahogy a nyak köré
fonja magát. Kisasszony, metszeni kell,
szülni meg szülni, de mégsem. Megfojt.

Egymásból merített, szerte egymásban
kergetett a vér — és fullad a pillangó.
A csapból még mindig van hová folyni,
én ezt ép ésszel nem érem, el-

folyik, el, nem visz a víz, mindenre,
mindenre jut majd idő. Kikönyököl a szív,
szórt fényed gyűjti össze, neked szöszöl,
míg teliholdat csomagoltatsz.

Kong a fészek ringattában:
Mindedre, mindedre jut majd idő —
…
rohadjon meg, száradjon ki méhem.

Minden a mi tükrünk lesz

Szőrtelen volt és megereszkedett.
Napszederjes bőre
tétovaságom megkettőzte —
Mint egy riválisról,
úgy beszélt magáról:
csökönyösen hallgatott.
Félt, a titkokkal valamelyikünk visszaél,
hogy mit gondol rólam ő,
mit felőlem a másik;
és az sem utolsó, mit én róluk.
Az asszonyok a sír fölött szültek —
lovaglóülésben hegesztett fény a nap —
aztán ismét az éjszaka következett.
Éreztem, tárgyiasul a vita,
ő ketten magával birkózik,
míg vetélkedésük alanya,
magamra maradtam.

Az álom mely síkja való,
s melyike puszta vágy,
mire emlékezni vél a test,
aztán rögvest elfelejti?
Látni láttam, de nem ismerem őket.
Miközben futottam, szememben égtek,
a küszöbön levetett ruhák,
visszhangja voltam csak a névnek,
betölteni kívánt a puszta bőr, a test —
osztriga, járt a fejemben —
vajon mennyire ruganyos,
gyűrűzik-e még egy másikon,
vagy kioltja a gondolat előbb.
Nehéz szülés, lovaglóülésben a sír fölött.
Lent az üregben fogókat szed elő egy sírásó.
Ekkor ugrom hasmánt a kerítésen,
a szoknya fent marad, meg a köpeny,
a láb és a zsigerzacskó.

Kint kád vízben aludt el anyám és puha teste,
kihűlt, mire felébredtem.

Mialatt ezt mondom, engem is ugyanígy néz valaki.
Alszik, de nem alszik.

Hipertónia

A csuklót úgyis kitapintja,
lekottázza a lázas szívzenét,
ordas farkasokat csitít veled.

Csendes eső szitál, és elhiszed,
a talpad alatt meleg téglák,
mint félrevert kottafejek.

De nem könyörül.
A papucs sarkát letapossa,
lifeg a nyelve és duruzsol.

Veri az üstöket, nagy bádogtestüket,
és kifecsegi, hogy félrenyeltél,
a nyelved is majdnem le,

hogy rotyog a vízben a halkoponya,
fehér, mint a csuklód, és lüktet is,
dobolnak a csonton a kékes fényű erek.

Férc

Mit már régóta nem, tövig rágni,
majd véresre reszelni a körmöt,
rejtse őket kétszer kettő,
a boltív józansága.
A nyomokat egytől egyig el.

A ruhák pedánsan
egyensúlyoznak, készen.
Élére vasal mindhiába,
a test összegyűri úgyis.
Hányja, veti életlen,
nincs benne tisztelet.
Csak az ég szürkéje engedékeny,
megint elfordítja a fejét.

Az egyik csak a bőréből bújt volna ki újra,
a másik csak nem felejt.

Az apróságokat napjában
százszor kupacba hordani össze,
legyen félfa, párkány vagy parketta,
hibájából nem tanul, mint a hangya,
összevarrja, hulljon, aki férges.
És mégis van, mi beeszi magát
az elvetemedett szív réseibe.

A mosásban lepkéssé ázott ujjak
messze nem méltóak érintésre.
Ügyetlen, tömpe végük nem bírja
meglépni a tű fokát, elvéti
a befűzést újra meg újra.

De a négyzetet már kivágtam.
Ki a hatszöget, s a kört, pillangót,
mint sablont tudja, nincs mit féljen.
Ölteni maguktól tanul tű és cérna.
A köröm még jóval a halál után is nő.

Vízivárosi tréfa

Bemelegedett rajtam a kabát,
nem tűri a tél enyheségét.
Arcomba ásít a hídpillér,
fénycsóvák állnak őrt a vízen,
és mutatják a strázsán, merre van haza.

Gyanakvó vagyok, mint eddig soha.
Várom, a sövényből mikor ugrik rám,
s teper le, veszi el a tárcám, vagy
fogdossa a mellem, és kéri számon
ezt a néhány karcsú évet rajtam.

Hazudsz, mondja. Pedig sorolom,
össze hány csigaházat gyűjtöttem
és törtem, hányszor hittem el,
hogy álmában óvok egy testet,
hogy a nap miattam is kel, és

hogy az ég felettem csak ragyogva ölthet testet.
Hazudsz, mondja. Már szorít a sapkám,
az arcomba túl mélyen húzhattam,
nem is hallom, a Duna mellettem mekkorákat roppan.
Neked sem lehet könnyű.

De az éjjeli járatok túl szerencsésen jönnek.
Jelzés híján, de rögtön felvesz,
és még a villamos is jár.
Víztől püffedt bokán akadozik a szem,
csak évek kérdése, és te is így jársz.

A pályaudvarnál leszállok, épp az utolsó
pillanatban, szemben velem egy lány,
ölében óriás fenyődíszt szorongat.
Püspöklila labda. De mire megtalálom a szót,
ő már sehol, messze van,

és ölében a gömbbel van messze.
Meglehet, az az én ölem volt.
Talán magamra kerestem a szót,
amit késve találtam. Talán
üvegből is, üres is volt,
vízivárosi tréfa.
De szeretném azt a gömböt újra látni.

Fehér baba

Ahogy megmetszettem, szivárvány
volt a vére. Sokára buggyant ki,
lenyűgözött. Később a metronóm
taktusaihoz mértem, egyenlő távra
mindegyik vonal, finom horzsolás,
és az az ujjongó néhány méla ütem
belül, amíg a hétszínt vártam.

Hét vonal kódja. Hosszabb-rövidebb,
kiolvastam belőle nevét. Elhűlt
kezemben a penge, rosszul esett
fogása, szorítottam, melengedjen.
Megmásztam a szivárványt is,
recsegő létra lett a hámsejt,
gombostűfejnyi grádics egy-egy fok.

Ördögszekéren táncoltak a színek,
összefolytak, tenyeremből a
bíbor ki, nem váratott magára,
csordult nyomban, buzgón.
Pöttöm cellaablak mögül
kandikált, révemben mintha
baba sírt volna föl.

De csak én riadtam, jégbordás álom.
Hétszínt vetett a falra a reggel,
imbolyogtak, kacagtak, kergetőztek
a fényben. Odanyúltam óvatosan,
épphogy beggyel, pihézve suhantak
át ujjamon. Hétfejű
hét szeretőbe őszült.

Pilarsula énekei

(Ez meglátta.)
(Ez meglőtte.)
(Ez hazavitte.)
(Ez megsütötte.)
(Ez megette.)

Orfeum

A combfix az ujjakkal babrál.
Amint kiáll a fényre, csahosak lesznek a kutyák.
Farkasszemet néz a csóvás fénnyel,
fürkésző tekintet marad a vadon, gyáva férfiak,

rázzák a ketrecét, tar koponyáján
neccharisnya. Míg számolja, mennyi
a négyzetrács, lassan kockákká érik.
Be vagyok zárva a kockába. Hiba nincs.

A flitteres dekoltázs ritmusa lassul,
a halál keltegeti minden rebbenéskor.
Kivallatják, még akire
álmában sem gondolt, az is. Szép halál.

A felfekvések szuroktitkok.
Ecetben áznak, letagadja,
hogy a valaha feszes, most pörzse bőr
mállik, mint vakolat, nagy darabokban.

Utolsónak a piros orr hullik le,
a gyerekek azt hiszik, ez is a játék része.
És talán igazuk van. A bohóc még ezen
is tud nevetni. Hisz nem vették észre, hogy meghalt.

Ms. Albigans

Láttam megdögleni, miután óriásra fúvódott a teste.
Üvegmerev lapockákkal még hátraszólt,
hagyjam a kertkaput sarkig nyitva.

A konyhakövön hagyott bakancsról leolvadt reggelre a koszos hó,
a befelé vezető nyomokból olvastam ki, merre hátrált,
el innen, pedig kifele nem vezetett semmi, kétszer lépett ugyanabba.

Utánamentem, a küszöbben bukhatott fel, éjsötét állta az útját.
Fojtogatni kezdtem, míg cafrangos hússá nem vált a nyelve,
te bennem többet ne turkálj, mutasd azt szép, régi asszonyt.

Hosszan masszírozom a csiklóm, göröngyös satutestem,
mert az övén hasalok, s közben tűnődöm rajta hosszan,
vajon mint a hús, kiklopfolható-e ő is, vékony élű késsel

leszakítható-e róla a hártya. Dagályos a csípő, félrebillent,
ellepi a húst, az inakat és a hártyát, s alig vérzik. Szép vörös újra,
csontozni sem kell, aki látta, messzire hordja mind.

Néma csónak

Egyesével hordom őket,
mint a macska a kölykét, a számban.
Ha megfáznék, befogadna a föld,
és én zuhanva adnám a testem oda.
Széleseket evez mindkét erős csontom,
lassan lélegzem, hogy lássam,
képes vagyok rá, óránként egyet.
A vaksi földtől messze elbolyongok,
nincsen más rajtam és az ágakon kívül.
Mint a csiga, de én foggal szorítom,
nyelvem közt görgetem, míg
a földszagú ember kipiszkálja,
mint körme alól a koszt, a házam,
most az apró rögöket, humuszt és hangyát,
hogy mire ráhordom az ágakat,
legyen, ami tartsa.

Egyszikű

Vannak gyökerek, amelyek felgyűrik a betont.
Vannak nők, akik mellett pusztulnak a férfiak.
Vannak tettek, amelyeket bár a testünk vitt véghez,
közünk nincsen hozzá semmi. Mintha nem is mi lennénk,
kettéválik az ember, a teste becéz, markol, elélvez,
nézi a szív a testet, csak mosolyog rajta.
Milyen mohó, megszakad.

Az indázó gyökerek mentén óvatosan kell lépkedj.
A lábad elé nézz — hogy eltűnt az űrhajó,
ne törődj a játszótérrel. A hinta kinőtt, a libikókát
pedig átfestették, hirtelen munka,
az ülőke alja a régi, színéről ismered.
Az egyszikű férfi nedved nélkül nem kering.
Vannak nők, akik szeretnének erről tudomást nem venni.

Az egyszikűek sziklevele a talajban marad,
és nem kerül a felszín fölé.
Bojtos gyökérzetükkel belesülnek a földbe.
De felgyűrik a betont, hogy az utat mutassák.

Tanú

A csípő mentén, ahol másokat
magukhoz vonni szoktak,
márványos fonállal kötözik a testet.

Duplahold cicázik a nyákos fénnyel,
a csípő mentén és a hasam alján,
mint óriás hordóban, dobog a hajnal.

Szétázott csikk valamennyi reggel,
rágyújtanék, de estére elfelejtem,
a padlón szanaszét heverő tarotkártyák.

Elhordom őt is, lusta mackónadrág,
míg a dobogás elviselhetetlen.
ajtót, ablakot tárok, ki a fénnyel,

üvöltöm, mert nem bírja a testem,
de csak marad a zsinór mentén valaki,
aki a rolóval babrál.

Ambuláns

Reggelre elvérzek majd.

Platform S.

Üregesebb már nem lehetne a test.

A bekötőúton ébreszt fel a város,
a másik részem most is átaludta a hajnalt.
Tapintatosak a lámpafények,
ahogy csíkozzák a hátsó kárpitot,
unottan élezik rajtam karmaikat.
Ötéves forma lehetek.

Egy újabb irigysárga élet.
Ez a hópihe a tiéd, mondta,
s közben némán megidézett.
Tudom, hogyan fogja a villát,
ha a rüsztjét feszíti,
a hüvelykére görnyed a mutatós.
Egész jól utánzom, hogyan
hallgatózik, suttog és sugdos.
A sikolyaim megtévesztésig az övéi.

De azóta hajnalban mindig felébreszt a csorgás.
Lassú víz lehet, ahhoz viszont épp eléggé igaz,
hogy ne tudjam elzárni.
A kezemet reggelente hosszan törülgetem,
de egyre meszesebb.

Az érfalra ég így a zsír és tömíti el az utam.
Azt mondogatom, üregek márpedig nincsenek.

De ez zsákutca, messze nem kijárat.

Vízjelek

Csigák kései fénye, folyondár kúszik,
köldök mentén serken a tövises szőr,
meszes testét csipesszel dolgozza lassan.
A combok pihéi közt jégkutya olvad,
nyálkás testét felszárítja a nap. Viaszkos-
vászon tekintete legalsó ruhám.

Elhordja háza, némán szárad a lépcső csigáira.
Később, mint hámló bőrt kell levakarni onnan.
A sarkokban bújik meg repeszekkel teli szíve,
hüvely koppan a fokokon. Hosszú árnyékot vet
rajta a testem, az ugróiskola előtt színes revolver,
néhány szem kavics és egy csomag kréta.

Felújítás

A lakásban se gáz, se víz,
nem vagyok se Plath, se Woolf,
pedig talán könnyebb lenne.
A kertbe ma már muszáj volt lemenni,
napok óta nem esik semmi,
a paradicsom mégis megrohadt,
túl szorosan állnak egymás mellett a tövek,
jó messzire hajítottam, mint a kislabdát.
A komposztot, míg rendeztem,
megindult a föld, zsír a zsírban, kukac a földben,
de most már tudom, a csigagyerek háza hártyás és lágy.
Míg apám lyukakat fúrt régi otthonunkba,
én a konvektor helyét malterral tömködtem.
A ház fala egyenetlen lett, bár nem is vártam mást,
hallani, ahogy duruzsolnak a téglák,
kibeszélnek minket.
Talán csak annyi, hogy messziről elhoztuk őket,
át a városon, riadt, kicsi téglák, legyetek máshol otthon,
legyetek ti egy idegen házban téglák,
legyetek kemények, töltsétek ki az űröket.
Apám szerint a meleget mástól kéne kapni.
De nincs hideg.

Védgát utca

A falhoz lapulva osonok,
sasszézva fogy a távolság,
és nő a kényszer, hogy
megtanuljak újra emelt fővel járni.

Halántékon érzem, hideg a cső vége,
kidörzsöli a bőrt, pedig alig éri
az idegen város idegen szellője.
Filcesedik az arcom.

Az acélváros megedzi a szívet.
Az acélváros anyai öl, feddő tekintet.
Mondogatom, nem neked tanultam meg járni —
megalázó, ahogy hallgat, miközben süvít halántéktájt az a hideg.

A hídon túl már a Védgát utca van.
Mire átérek, a sebek felitatnak,
kushadj, hajnal, a szívem csupa kő lesz,
ha visszanézek, csak a kőpor pereg.

Anya nem fog sírni, lámpafénnyel
hívja mind a négyet. Reggelre
kitakarózik, alabástrom combja
égeti a dunnapaplant. Billog a négy macska.

Nem spórol, nem vádol, de belealszik,
úgy vár. Addigra hazug leszek, mert a csomón
két zár kulcsait őrzöm, hazug, mert az igekötőket
a kapun túl másképp használom.

Az a hír járta, csak egy lövés volt.
Mesebeszéd. Mind boszorkány.
Hónapokkal később bicegve látták újra erre.
Merre van a Szív utca, emlékezz, Bádogember.

A titkos élet

Kemény Istvánnak

Ha egyszer majd számon kéri tőled,
a csap fölött az arc, na nézd,
hogy hova az a titkos élet,
rám foghatod.

Előbb az agyadra gondolsz,
de hát abban minden megterem,
aztán egyszerűsítesz, arra,
amiért felelős te vagy,

de csak fütyülsz, és közben eléled,
a csodák neked járnak, reméled,
pedig van csoda, figyelj jobban, élet,
amelyre jutott, és ott megállt az idő,

van, ami nem pereg le, hiába köszönöd,
mondod, van neked szebb,
és közben nincs, mert honnan lenne,
a sínpár a végtelenben, tudod, összeér.

Reggeli tea

A monitoron tükröződő fényfolt,
ahogy átrendeztem a szobát,
el-elmosódik. Megtörik rajtam
a felkelő nap, csitítanak
árnyékaikkal az útszéli fák.
Minden rendben, hisz élsz,
van mitől félni,
leszámítva az éjszakádat,
a mozdulataidat és a horkolást.
Kibírhatatlan a csönd.
Imbolygó fény a monitoron,
nem akarom tudni,
az éjjel hányszor élveztél el,
ébredés után első utam a kertbe vezetett,
leszedtem paradicsomot, uborkát,
mert megért. Lassan negyed kilenc,
és én megint dohányzom.
Szeretnék a szomszéd Zsike lenni,
könnyed, hogy az embere horgászni ment,
előtte vidám vasárnap délelőtt —
te, kint megint feltámadt a szél.
Újra kezdem hallani a hangokat.
Ha bárki megmenthetett volna,
az a valaki te lennél.
A macskákat etetni, a virágokat
locsolni kell. Ha te nem vagy,
kitől kérdezzem meg, minek.

Szombat, kora este

A fényre bejönnek a bogarak,
most már bánom, a macskák
nyugtalanok lettek.
Hogy nem vagy itt,
nem zárok be semmit,
a felmosóvíz a sarokban,
idegenednek a tárgyak.

Délután levittem a szemetet,
szelektív, hogy ne gondolkozzam,
a rendes ritmus is visszatért.
Amíg hallani a Határ út zajait,
tudom a szorzótáblát. De aztán a jegenyék,
hogy vigyázzban állnak,

megint hatéves leszek,
a konyhaszéken szűkölve,
pedig csak tanulni kéne ebből,
hallatszik onnan, anyám hangján
a villódzó neon visszasír.
Először újra az egyszeregyet.
A kétszerkettőhöz még világos van.

Hosszú

A kerülőutat választom,
valaki hazáig követett.
Receptre felírt sétám,
szeretném látni az arcodat,
miközben istenül.
Simogass csak, olyan jó a kezed.
Nincsen más ezen a vonalon,
és újra kell tanulnom járni,
a kezed az ölemben, az ölem a fejemben,
keményítsd meg a szíved.

Valaki követ.
Gyakorlott gyilkosom a sarkoknál megáll,
rágyújt, aztán szemetel, csörög a kezéből
kihullott csokipapír.
Simogass még, olyan jó a kezed.
Kiülnek sörhasukkal a kertbe,
kinyitnak nyugágyat, borokat,
elvan a gyerek is, valahol játszik,
szőrös a hátuk és csupasz.

Siklik a séta, valahol vagy,
szemedben ingó reggelünk.
A parkon át visz a séta,
te belém nyúlsz, aztán aprózni kezded,
árnyaikkal riogatnak a padon ülők.

Egyre gyorsabb a lépték,
a lombos aljzaton motoszkál az ujjad,
kérlek, figyeld közben az arcomat —
aprócska rángások, mintha fájna,
görcsös fintorok, a comb feszes.
Inkább a lábfejem, tudom, helyesbítenél.

A park után a közös szakasz —
ahol a talált cica, ha akart volna, mehetett —
pedig én kerülőúton akartam hazamenni,
ami nem köt hozzád, ablakokon lesni be,
megtanulni idegen tájakat, elcsípni hangokat,
de nincsen fény és nincsen ablak,
csak kertekben rajzó emberek.

A kulcs a zárban, te rám hajolsz,
beesteledett, és kisimult az arcom.
Simogatlak.
Olyan jó.
Repedezik kemény szíved.

Y

A jég

Beszélj a szíveddel.
Fordulj rá a jól ismert útra,
egyirányú, ne nézz hátra.
Beszélj, a szíveddel mérik a tengert,
végtelen horizont, nincsen sikátor,
se csengő, se kilincs, se kulcsa.
A szíveddel, beszélj, messzire látni,
apály és dagály csontos öled mossa,
öledben telihold, kiázik az ujja,
serceg kezedben a hús,
mikor hozzáérsz, keményedik.
Simogatni akartad, de ütés lett belőle.
Hetek teltek, a szíveddel kellene beszélj,
leheljen csókot a lilás foltra,
hűtse le a zúzódást a testen.
(Hogy a hús ilyen ellenálló, gondoltad volna?)
Legyen már zöldes, sárga, majd zúzmarafehér.
Csússzon el azon a hold,
akár teli, akár új, vagy fogyatkozzon —
repedjen tükre, mert meglesett.
Mélyül az árok, ráfordulsz, sikátoros utca,
ezekért tanultunk járni.
Ezekért a kései, keserű léptekért.

Tudodki

A bevásárlókocsi, amibe múlt éjjel
ültettél, már nem áll a ház előtt.
Reggel a kuka mellől tolták el,
talán épp régi helyére, a bolthoz.
A bevásárlókocsi, tudod, furikos,
mikor százast dobsz bele,
csak üres bevásárlókocsi.
Tele te pakolod az éjjel.
Eszkimó anzix

A parton sosem kelt föl reggel,
tollait rázta. Pihézett megannyi
zúzmarás, csillogó porszem,
eszkimó jégbalett, szappan

csúszkál így vizes csempén.
Gyöngyházszínt fűzött, hatvan
meztelen nő dalolt az éghez,
fókaszőr zizegte, kívül hideg van.

Lengett, bontogatta szárnyát, éjjel eldől,
bebúvik paplanos ködökbe úgyis,
csillagtollú partot simít, bálnaolaj
tűnődik testén. Hasadékban

kotorászik nyelvem, nyers húst sóztam,
forrt a víz is, félrevert a hangja,
szemeden esett szakadást szőttem be
enyémmel, csüggtek az alvadt vérdarabok.
Nyúl

Nagyapámnak volt tartása,
a harmadik vitte el, bezárt a szíve.
Éjjelente a melegházban három teknős álmát
több ezer kaktusz, virágzó magány őrizte,
napnyugtáig némán roskadt a mikroszkópra,
szemmel nem látható, mekkora a penge éle,
amivel apám anyámba szúrt.

Kutatásokat kell végeznem.
Vizsgálom a nyulat, milyen, mikor a hajába túr.
Milyen, mikor a halott nyúl észre sem veszi
a fél óra futást. Ellenben a tekintete belefagy
az enyémbe, nézem, s mintha átvenné a kocogást,
nézem, s mintha be, be, ki, ki, lopja levegőm a dög,

nézem, ahogy mozog a lába, elrugaszkodik,
szúrni kezd a lépem, a lépe szúr,
kutatásokat kell végeznem.
Vizsgálom az embert, milyen, mikor a szívébe szúr.
Milyen, mikor a halott ember észre sem veszi
a fél óra futást. Beszélj a szíveddel, mondom,
és a jégkalapács csattan, a szívinfarktus
oxigénhiány miatti szívizompusztulás.

Mint élni

A szirénát lekapcsolják,
egy híján 22:40.
Egész délelőtt bokáig vízben a rózsák,
a föld elfelejthette, mire rendeltetett.
A mentősök rutinruhája vízhatlan,
hogy ne legyen nedves a pizsama ujja.
Álmukból erre riadnak éjjel.
Aztán hátradőlnek, rágyújtanak,
a lelkiismeret két éve halott,
azzal együtt nem lehetne élni.
Lekapcsol, kihúz, kiszed,
ezek csak csövek és műanyag.
Lefogják a szemét.
Napokig ez a kíméletlen verőfény,
istent hinni sem lenne hűvösebb.

Mélygyász

És az ember megnő,
mert lassan rohad el a csonthéj.
Mintha alig, de legalábbis
rossz helyen lennék.

Kiábrándultak, csalódást okoztam.
Csalódást okoztak, mert kiábrándultam.
Gyáva vagy szemtelen vagyok,
de megbocsájthatatlan, hogy mindaz,
amik ők egykor voltak.
Gyűlölnének tisztességesen,
nem így foghegyről, ha kell.

Egy szavukat sem hinni megijedek,
ha megszólalok, attól is, őket hallom,
pedig félreértik, és én beszélek.
Tört kagyló, neked kell továbbélned.

Majd összesúgnak a rokonok,
nem bírta a szíve, mint gyilkosét,
mert mindig vissza kell menni, az övét,
a kórlapon szálkás krikszkrakszból nevem betűzöm.

A gödör mellett először, de utoljára szabott feketében,
ne feledd, fiam, az slankít, dübörög a fülben,
és azon időzöm el mégis,
talán most igazán örülne, ha látna.
Látod, Buksi, tudsz te, ha akarsz.

Nem akartam, de bírom daccal.
Az asztalhoz koccan a karperec,
ahogy tisztára törli nedves ronggyal,
elvakít a csillogó fekete szőr az ércen,
és közben egyesével emelem ki a vitrinből,
mintha csak leporolni, a porcelánt, a kristályt és a nippet.

Majd kislapátra seprem, mert nem lesz, ami tartsa őket,
de legalább elgyengültek az ujjak, már ha tükörbe úgyse nézek —
azt a kisrózt azért igazán megtarthattad volna —
fél mozdulat sincs, csak be kellene szórni.
Van, mihez nem fér kétség.

Hamvasztás

Keményre hűlt párnát vetettek,
ropogott lepedő, eresre vasalták,
sokáig virrasztottam még, mondják,
jót tesz az ember ezzel a szívnek,
de csak a testem vette át a huzat hidegét.
Sohasem értettem a megváltozott
ritmust, honnan a nyelv, amit egyre
kevésbé tudok magaménak.
Pedig a lábfejem épp olyan tömpe,
tükre a bőröm színe és a homlokom,
mértéktelenül is mindent éppen úgy, mint ő.
Először csak rossz helyre kaptam.
Rosszkor, rosszat. Ilyet nem szabad
csinálni. Idegen téglák közt játszásiból,
közben kanál vízben fojtogattak.
Mérték szerint kilók és centiméter,
több vagy kevesebb, nehogy megdicsérd.
Ikrás gúny villant a szemekben,
de hát én semmi rosszat nem akartam.
Később csak viszolygás, duzzogás,
lépre csalt reggelek zúzmarás emléke.
Huszonegyig számoltam, de
bujkál előlem egy kislány:
Jobb lábával toporzékol,
engem vigyen föl.
Emlékszem, akkoriban még
buksi és mókuska. A hosszú
úton mindig émelyegtem.
Kicsikart ölelések, kiszámolós,
lelkem adtam volna. Ma már csak
fásult bólintásom enged megszólítani,
falra hányt, amit szemedre vetnék.
Éjjelente lélegzetvisszafojtva
figyeltem, hogyan hullámzol.
Hozzád igazítottam megannyi
légből kapott ízed, szuvas fogak
és rothadó étkek bűzét őrzöm.
Rajtad kapott az álom.

Méhkirály

Délután téglákat hordok a sufni mellé.
Holnap majd kilyuggatod a falakat,
újra kell keverni a maltert.
A tátongó időbe, azt hiszed, elég,
ha zümmögsz kicsit, mindig elfelejted,

hogy magam döntök már a testem felől.
Valaha mérhetted volna a súlyom,
de a félfára vésett ceruzacsonkokkal,
légy őszinte, így akartad, a falon nyomot
mindig más hagyott, te csak falhoz állítottál.

Ha tudnék még bólogatni,
ha nem rándulna görcsbe a nyakam,
talán hálóra sem lenne szükség.
De így csak egy újabb felesleges mozdulat,
egy újabb strigula, hogy míg én erősebb,

te egyre gyengébb lettél.
Fórral indulsz, magadnak, tanítani kellene,
hogyan hazudsz — ne végy tudomást arról, ki nyal belém.
De, tudod, apa, és hadd legyek őszinte ez egyszer,
csak hat hétig élnek, és alapvetően szolgák a herék.

Per Rialto

Lehúz a gyűrű, az óra, mintha unnád,
szórakozottan dobj magadtól mindent.
Lehúz a gyűrű, az óra, keress éltesebbeket,
pihenni térőt, átutazót.
Nézz rá, mint először, vagyis mint soha,
mert nem lesz egy mozdulata sem idegen.
Akard ráncaiból előhívni a kérdést,
a válaszokat úgyis elhallgatják.
Akard, hogy ne legyen hozzád többé köze,
húzd le, mint este gyűrűt, órát,
vesd le idegenséged.

A túlsó parton mérik a vizet.
Kifolyik az ölemből, pedig látványosan abba hordják.
Olyan kevésben merítem meg arcom,
a folyó nem hord rá mást, csak hínárt.
Lehúz a gyűrű, az óra, nincs, ami kössön —
gyökeret ki ereszt a messzi mélybe,
van-e az a mély, ahol eltűnik az arcom.
Lehúz a gyűrű, az óra, csak egy pohár vizet innék,
aztán pisilni kéne, hogy aludni tudjak.
Mert nem fáj, lehúz a gyűrű, az óra,
melyhez nincs igazán közöm többé.

Régen nem járt benned erre senki.

Hét lélegzetvétel

Fogódzót keresve,
a retikül pántját markolják a nők,
valamivel csak le kell szúrni a szeleket.
A szemközt ülő
combjai szétnyíltak,
finoman redőzött húsa tiszta ék,
vibrál a széken, visszaszámol.
Lehúzza falról a kéziperzsát,
a pucér falak megszokják a bolygó testet,
jól jön az éjjel, ha fázik.
Alacsonyan szállnak
a sirályok a parton.

Arctalan

Nincsen más, csak a hosszúcsont.
Hintó hozza, előtte parádés vörös szőnyeg
és díszes asztaltársaság bókol.
Legyen. Morzsold magadban,
be kéne abba ülni ketten,
erős páncélkengyelre kegyetlen
nyújtani tested meszes sarát.
Fogat szorítva, ne eresszen,
meztelenséged árulkodó,
nevetni mindig lesz ki rajtad, félsz.

Nincsen más, kezed tördeli egy kéz,
a jobbod, félsz, félsz, kehesedik az út is,
nincsen-arca túlontúl ismerős is,
minden vonás, dohos üreg és méhpenész.
Tudod, orrát hogyan törli, a lebiggyedt,
duzzogós ajkat, tudod, azt is, álmodból keltsen habár,
a térdét maga alá, így te sosem tudtad,
hogyan húzza, félsz.

A hajdani rózsa név csupán,
puszta neveket markolunk,
átlátszó tested.
Veled mossa le az út porát,
eszköz leszel, a név kiváltság,
csúszkálsz, mint vizes kövön szappan.
Ha nem lennél, nem tudna mihez kezdeni.

Nincsen más, a palást alól nyúl ki kacskaringó,
se vége, se hossza kar.
Szilánkosra morzsold vaskos csontod, félj,
a király meztelen, sose lesz hosszabb,
mindig és soha, félj, félj.
Legyek én a legrosszabb rémálmom,
a legrosszabb, ami történhet velem.

Zárójelentés

Az bizonyos, hogy vagy,
még ha nem is lehetsz.
A ragozást elvéteni
természetesen félek,
nincs mód, idő kívüle.
Csoszog mellettem ősz,

Aszaltszilva-testtel, bal kezére
akasztva, mintha kilincsre,
ahogy lépked a folyosón, nejlon-
szatyorban szennyes vizelet.
Disznók elé szórja gyöngyeit az ember,
és áttűnik rajtuk, amint bottal verik nyomát.

Varjúoratórium napnyugtakor,
nagy nyugalomban fekszik,
épp egyéjszakányiak a szagok,
hullacsend forgolódik bennük,
nők áztatják a pizsama ujját, nedves,
félszeg hunyászkodás a test.

Érzéketlen, béna testet becéz,
inkább csak a megszokás abban,
mint tisztelet, ki hét ágra kísért.
Zsíros, fekete föld a katéter,
köröm alól kell egy dallamot kipiszkálni.
Néma, néma. Őröl benne az álom.

A negyedik vágány

Milyen kicsik a füleid,
hallani vélem, indulásig
alig van negyed óra hátra.

Hoztam magammal valakit,
de milyen aprók a szemeid is,
mocsárszínű, ami belőlem rád
visszanéz. Álom tekinteted.

Szűköl és szorít a feszes mosoly,
keze nyomát biztosan rajtad felejti,
milyen kicsi a szád.

A negyedik vágányra szerelvényt húznak,
késésben vagyok, bemondják újra és újra, siess,
siess, hogy jobban halljalak, tessenek vigyázzni,
keserű kicsinyes haragom, átlépted a záróvonalat.

A peronon üszkös lábú vénasszony vigyorog, fekete,
fekete a talpa.Hogy jobban lássalak,
dörzsölöm a szemed pulóverkorccal. Hess, fekete madár.
Felszáll mind némán, a késő, az üszkös és a fekete madár.

Ne virrasszatok, az apátok faszát,
hol a büszke Karamazov-orr,
hol a derűs mélabú — három fiam
emelje rám fenékig poharát.

A menetidőben még lehet bízni. Kétszáz kilométerrel arrébb,
de az idővel sem könnyebb, sem nehezebb nem lettél,
csak húrfeszes acél — Papi, de fennakad,
feketedik a sarkad, pedig most jól hátrakötném,
aztán a vádlid, a combod, horpadt bordákat kezd lengetni a szél.
Asszonyod szór szét, a fiúk a kannát fogják, sürgetik az elegyedést.
Lehetne mályvaszín a locsoló, vagy legyen lila, fekete, fehér.
Azon már nem múlik.

Még az ágyad szélén kérted, adjam a kezem,
meleg van, jó a hűvös, becéző kezed, mondtad,
én próbáltam csacsogni, aztán mind kevesebbet, szegényzoltán,
magad sem kívántad, te akartál velem szólni
hogy napokig sírtál,mikor elvitte fiad a boszorkányos déli szél.
Megígértem, megtartom, őrzöm.

Hogy jobban lásson, halljon, engedd el. A jegye retúr.

Télutó

A gyomromban dúskált a hideg.
A kórház felé oldódott ki csöndben,
elcsúszhatott egymáson a két szál,
összefűztem, kibomlott csöndben újra,
varjak köröztek fejem fölött, ostobán.

Nem tudom, hány csomót rejt
két szál, milyen képtelen deres
szemérmem, mikor, kitől
tanultam meg kötni, s tőled sem,
nyuszifül, cipőpertli vagy masni.

Különös éjjeleken jártam hozzád,
lassú, néma sündisznószív, tapogatózás.
A márciusi hó roskadásig csipkézte a fákat,
a vert csipke, mint özvegy menyasszony fátyla,
magasan feszülő trapéz, fejem fölött.

Izmos, fekete testükkel, szép volt ez is,
láttam megroppanni szíved, készült a kelme,
borsszáraz csöndet morzsoltak a varjak,
zuhant rám ezer vég fekete csipke,
mint a pernye, sustorogtak, míg szálaidat szőttem.

Trapézon

Fellocsolhatták az utcát,
másképp nem tudom mire vélni,
egy szappanbuborék lézengett,
amerre mentem, keresztben az úton.

Lefordul az utca, a pocsolyák mellett
egy férfi figyel, a zakóját készíti,
lépnék inkább arra — milyen olcsók
a férfiak, szagra mennek.

Csak érteném a szappanbuborékot az úton.
Megint a csalfa fények, megint egy
merészen elhitetett élet, megint,
talán minden azon múlik, mit vetítek.

Talán csak szombat délutáni autómosás.
Vagy az ablakokat kellett előre, télre.
Mert olyan nincs, hogy csak úgy ottteremjen,
az utca közepén és lézengjen,

látod, megint történeteket mesélek,
pedig csak az időt próbálom elütni,
míg az üzenetedet várom.
Van világ, ami rendben van.

Vannak démonok, amiket rajzolsz.
Van, amelyik áttetsző, mint a szappan.
A felület a döntő, hogy a kettő közül
melyikre vetítesz.

Szkafander

„Nem tudok semmit, de rendíthetetlenül hiszem,
hogy a kegyetlen csodák ideje nem múlt el”
(Stanisław Lem: Solaris)

A testem felismerte, akarta, felé vont,
hátracsavartam a karját.
Maszkja mögül egy másik arc sejlett
elő, az igazi, amelyhez képest
az őrület valóban szabadulás lenne.
De abban, ami tőlünk függ, együtt
leszünk, kevés ez?

Kagylósima éj ölelt magához,
ellentmondtak egymásnak, ritmus
húzta-vonta tükörképét. Módszeres
mozdulatok, próbálgattam, mire jó,
de ez most nem jelentett semmit,
holott általában minden mozdulat
valamit legalább,

de most csak a kagylósima semmi,
kiszáradt árnyéka ennek is, mondta,
egy mozdulat volt csak, ismételtem,
bagolyköpet, újra és újra.
Sompolygott hajnalra egy álom,
Mellém bújt, én cirógattam, látni akartam
az arcát, két kezem közt, ringatózni,

kocsonyás, testetlen burkát, eloldozni
amiről lehet, és amiről nem, -gatni
hosszan, halni meg a csöndet,
vicik-vacak bagolyköpet,
hozzászokni, megszeretni,
eloldani őt is csöndben,
aztán már azt sem,
csak nézni, nézni,
nem kiejteni nevét.
Nyugalom

Csak lemegy, leszaladok, mondja,
Begombolja az ing, feszesen húzza a cipzár.
Felejtsd már el a névelőket.
Azon megint hosszan időzöm el,
ahogy a cipőfűzőt oldja,
utóbb sebtiben lerúgott talpát.

Csak leugrik, mintha mindig,
kiold a lépte, az ajtón rács feszül,
meg kell lépni azt is,
két félemberen csókol át: a fotón
egy-egy szem, az orrok aránytalan hasítékja,
meg egy feszes, mosolyra húzódott száj.

Én vétkem.
Keresztet jó tíz éve nem vetek,
de megkínált a szentség,
az ostyát nem mindegy, milyen ajak illeti,
az enyém saras, iszamos restség.
Aztán a szem, buja átka szótalannak
sem emel föl, lesütve, mintha gyónna —

de feloldoz. Homályos a vágy,
ami a zsolozsmát áhítja,
tíz üdvözlégy, tíz miatyánk,
— emlékszem, mint kit rajtakaptak, néztem
a cellán kívül szemébe, mintha előbb mit sem,
pedig hosszú lajstrom hagyta el a szám,
úgy tett — képtelenség, hogy ennyi oldja.

Mégis kulcsra zárom, lelépem,
élrevasalt léptek katonás sora,
mit bólogat megannyi ezüstfényű platán,
és rajongva várom persze, a huszadik után,
hogy majd visszaint, felriaszt.

De a görbebot szüntelen mondja, és már kívánom
méltatlan venni magamhoz testét.
A füzér fejt, majd szétgurul, mint lepattant gomb
a parkettán, hogy ellökjön magától az őrző tekintet,
intésre vár csak a párkány.
Az ember fáj a bőrnek, én vétkem, én vétkem,
tíz üdvözlégy, tíz miatyánk,
ezt a hajlamot kell újra megbocsássa.
Halkan kezdi, szinte perceg,
zümmög felettem, ágyát veti egy angyal.

Zárt peron

Már-már giccses jelenettel zárunk.
Az út vége egy metróállomás,
mintha csak a könyvtárba mennél.
A metróban ülők, hogy tudd,
semmit sem vettek észre,
bár a pályaudvarig követett egy nő
a vágott virággal. Tehát nem sírtam.

Ha nem fordulna fel a gyomrom,
azt mondanám, álljon más a strázsán,
álljon őrt, és vigye szét jó híred a szél.
De nincs fölöttem égbolt.
A szememből is kiloptad, naiv,
hogy helyettesíthető bármi bármivel.

Miért, hogy mindent újra meg újra el
Kell ismételnem? Akaratlanul,
szándéktalanul, gyanútlanul, bárhogyan?
Miért, hogy újra meg újra ugyanazok az utak,
mellékutcák, téveszmék, zsák a foltját, jönnek elő?
S ha épp nem azok, honnan veszed, hogy épp nem azok?

Ebben a csendben, ebben a tompa, fásult,
voltaképpen béna és giccses csendben
milyen morajt vélsz felfedezni?
Mi mocorog, mi szólal meg, már ha megszólal?
Miféle kalapácsütésre szólalnak meg
a vészharangok?

Ki vagyok most, kérdezi épp csak kinyílt,
csipás szemmel az angyal, nem vár választ.
Húzd meg, súgná a szeme, van elég vészfék.
A lelkiismereted csak apád hangján szólal meg.
Egyszer jó lenne elmagyarázni a macskáknak,
miről is volt (van) itt szó. Ha már beláttad.

Viharsarok

Gyötörnöm kellett álmok messzi csöndjét.
Kimúlt ölelése a vérebnek is akkorra,
csipás szem hullajtotta héját,
kihunytak házak tojássárga fényei.

Csak két húsdarab feszült egymásra.
Az ajkak metsző íze, vaspor szitált,
ostromlott rögök frissen ásott sírra,
ujjaim téged nyögtek.

Utána nincs semmi. Csönd következik.
Méla unszolás a test, sár és körömpiszok,
ásó, kapa foghegyen, az ember itt kevés.
rólad mindig csak tanulok beszélni.

Z

Fésűember

Pár házzal arrébb beköltöztek
az új lakásba. Megint gyáva voltam,
leskelődtem — gyenge nosztalgia,
milyen papírból parizert enni
veled, hozzá zsemlét, miközben
dobozokból fogan New York City,
mindenünk. Ha megint az ég felé tárnám,

biztosan elérném újra az eget,
két karommal az égboltot szitázván
kifésülném hajadból a szennyest,
mert abban jó vagyok.

A fésűember tapintattal nyúl a testhez,
hisz ismeri a rejtekhelyeket,
a fésűember, ha kell, kopaszra borotvál
és eltemet, csak magán éget hegeket.
A fésűembernek nincs neme.

Több nézetből fotóztam le
az üressé vált könyvespolcot,
te jó ég, ez már majdnem vetület,
pedig csak az ürességgel akartam ölre menni.

A konyhába kihordott könyveket látva
ezen a polcon nincs mit megszeretni,
és viszonylagos, a könyveket
visszatenni hogy célszerű.

A fésűember tapintattal nyúl a testhez,
hisz ismeri a rejtekhelyeket,
a fésűember, ha kell, kopaszra borotvál
és eltemet, bálnacsontból készült fésű,
a fogai igény szerint ritkák vagy sűrűek.

De a bálnacsont nem halszálka,
és nincs múlt idő, sem feltételek,
egy csavarhúzó ottmaradt a polcon.
Az a csillagos.
Kandúr és eb

Farkasszemet néz velem az idő.
Kandúr és eb, kandúr és eb —
Lilás fénnyel roppannak
a hó alatt, aztán elindulnak a fák.

Kibújik bőréből az erdő,
leveti madarait, le a fészkeket,
kibújik, mintha csak átöltözne,
leveti az avart, le a kukacokat,

hogy az se legyen, ami aztán felemészt.
Leveti a mohát, szikkadt kérgét,
keringjenek bár benne nedvek.
Farkasszemet néz velem,

kandúr, kandúr, eb, eb.
Mint lyukakat, tömködöm az idő réseit,
csak a sarkam emelve hozzá,
a többit rábízom a szélre, emeljen meg az,

ha már elrugaszkodni egyedül nem tudok.
Összekaristolt a vonuló erdő, egyik kutya,
a másik, a testem, csupa seb.
Tanulni kell a téli fákat.

Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz

Derekamra fűzve selymes kövek,
púpos lettem, mert messziről jöttél,
a kövek a hátamon vasszín ék,
szikes talajon nem teremnek könnyek.
Elold a kő, addigra lomha férgek
masszírozzák a testüket belém,
megindul a test, idő omlik és tér,
a kertkapuig óvatlanon lépek.

Ez a világ, büszke szív, a tükröd,
rettenetes illatát, mert tűröd,
meghagyja titkát, ha megtagadod.
A rothadó fű és gyomok alatt
káprázik élet, felül lugas van,
hűs árnyék méri gyönge morajod.

Kamra

Egy a mester és tanítvány útja.
Míg útjaik el nem válnak,
közös a sorsuk is.

A tigrist, Mester, meg nem ismerhetem soha,
csak játszhatok, birkózhatok vele,
vagy ha akarok, meghalhatok általa.

Tegyük fel, hogy beléd mar.
Lassú leszel vagy csak figyelmetlen újra.
Tökéletes legyen, naponta ismételd a mozdulatot.

A tigris szemében nyugtalan,
mélységét kutatom, mióta félek.
Mutasd, kérlek, benne az elpusztíthatatlant.

A szerzett sebeket sirasd meg,
másnap kockáztass megint, ragadd meg,
keresd gyenge pontját, de ne fejts ki erőt.

A tigrist, Mester, vétek, megszerettem.
Így gyáva leszek a szemébe nézni,
gyáva ahhoz, hogy ne legyek görcsös.

Fordítsd el a fejed, képzeld a tigrist idegennek.
Lankásan büszke testében, bízz bennem,
izzó nyugtalanság, amerre menni fog.

Hiszem, Mester, hogy az út te vagy.
Járkálok benned, mint ketrecbe zárt tigris.
Ha meglátom a reteszt, kiold a fagy.

Egy a mester és tanítvány útja.
Közös a sorsuk is, míg útjaik el nem válnak.
Csak a mester tudja, az út izzó nyugtalanság. Ő a tigris.

Szamuráj

A tökéletes virág ritka.

Egy életen át lehet keresni,
s nem hiábavaló pillanatnyi,
ködösen virágzó reggel a titka.

Az ember teszi, kiderül sorsa,
ami kell, csillagról csillagra űzi,
a tigrist és sárkányt nem felejti.

Rút időket láttam vonulni szérűn.

A tigris szeme se más, mint az enyém,
de ő hozzám mély, nyugodt tengeren ért.
Mindegyik cseresznyevirág gyönyörű.

[Ide még jön majd a köszönetlista]

Tartalom

X
Szalmakutyák
A másik, aki ugyanaz
A végső dolgok
Csak oda
Status quo
Farkasvakság
„Talán nem is zárójel a halál”
Félpartita
Madame Chauchat
Szemfényvesztés
Fakó tükör
Bálnaszív
a. k. a. Lolita
Abcug
Lakmusz
Virrasztók
Várólista
Mocsári gólyahír
Aki táncol, az fizet
Számvetés
Bikavér
Hogy a csillagos eget ne felejtsem
Talált fény
Minden a mi tükrünk lesz
Hipertónia
Férc
Vízivárosi tréfa
Fehér baba
Pilarsula énekei
Orfeum
Ms. Albigans
Néma csónak
Egyszikű
Tanú
Ambuláns
Platform S.
Vízjelek
Felújítás
Védgát utca
A titkos élet
Reggeli tea
Szombat, kora este
Hosszú

Y
A jég
Tudodki
Eszkimó anzix
Nyúl
Mint élni
Mélygyász
Hamvasztás
Méhkirály
Per Rialto
Hét lélegzetvétel
Arctalan
Zárójelentés
A negyedik vágány
Télutó
Trapézon
Szkafander
Nyugalom
Zárt peron
Viharsarok

Z
Fésűember
Kandúr és eb
Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz
Kamra
Szamuráj

Kiadja a Szoba Kiadó
szobakiado@gmail.com
http://szobakiado.blogspot.com

Szerkesztette és a könyvet tervezte: k.kabai lóránt
Tördelte: Tellinger András

Felelős kiadók: Sass Andrea és Zemlényi Attila,
a Szoba Kiadó ügyvezetői

Készült a
Tipo-Top Nyomdában, Miskolcon
Felelős vezető:
Solymosi Róbert