Kritikák

interjú:

tudósítás:

kritika:

Kulcsár-Szabó Ernő:
Érzéklet és grammatika

(http://www.litera.hu/irodalom/erzeklet-es-gramatika, 2009.01.01.)

A 70/80-as években született európai lírikusoknak – az emlékezet materializációjától a mozaikokra tört csendéletig – ugyan áttekinthetetlenül változatos a poétikai világa, de fogadtatásukban az a feltűnő, hogy ami közösnek látszik a szövegeikben, az ezúttal nem szemléleti természetű. Az ún „új érzékenység” hagyományától eltérően – legalábbis, amennyire ez innen belátható – az artisztikus megformáltságnak egy olyan változata van terjedőben, amely sem a „tökéletes megmunkáltság” klasszicizációjára, sem a nyelvesztétikai virtuozitásra nem emlékeztet. Aminek itt többnyire szemtanúi lehetünk, az nem a nyelv ellenállásának leküzdése, hanem éppenséggel a „megszólaltatása”. Vagy másképpen szólva: a nyelv „ellenerejének” érzékeltetése a verstörténésben. Az összetett formai artikuláció ilyenkor nem önmagára mutat vissza s ezért nem is a virtuóz készségeket viszi színre, hanem a betűk/hangok, szavak és alakzatok olyan összeilleszkedésének kísérleteit, amelyekben a verset a nyelvi konstellációk anyagszerűsége, nem pedig valamilyen „szellemi” vagy “érzelmi” hangoltság tartja össze.

Nem állítom ezzel, hogy Csobánka Zsuzsa verseit – pusztán az első kötet okán – máris Urweider Körtáncaihoz vagy H. Jackson-féle Időjárási mezőkhöz kellene mérni, de talán viszonyítatlanul sem illik hagyni mindattól, ami másutt formálódik a nemzedéktársai kezén. Csobánka versei ugyanis meglepő természetességgel illeszkednek abba tapasztalati térbe, amelyben az újabb európai költészet formálódni látszik. Nem abban az értelemben, persze, hogy szövegei alkalmasak volnának bármely irodalmi mozgalom „megtámogatására”. Minthogy ideológiailag nem instrumentalizálhatók, még „negatív nézetben” sem kerülnek kívül az irodalmon. Poétikájuk ugyanis még a legkézenfekvőbb „nőirodalmi” nézettel szemközt is inkább Judith Butlernek azt a belátását hívja emlékezetbe, hogy miként női írás nem lehetséges, úgy voltaképpen nincs női olvashatóság sem. (Ez az összefüggés itt azzal együtt is csupán perifériális marad, hogy kötetében nem tüntet távollétével az ún. „női tematika” sem.)

Miközben nem állítható, hogy Csobánka versei programszerűen medializálnák a világtapasztalatot s a szöveg alanyát az érzékletek puszta rögzítésére korlátoznák, annyiban erősen összehangzanak a fentebbi fejleményekkel, hogy lényegében mégis az érzékelés kódjai mentén teszik hozzáférhetővé a lírai beszéd evokációs terét. Némely darabját kifejezetten olyan körforgása uralja az érzékelésnek, ahol az ízleléstől egészen a szív „tapasztalatáig” jön mozgásba mindaz, ami előállítja annak feltételeit, hogy az én megállapíthassa önmagát. Ennek az ismétlődő versbeli aktusnak azonban nem az identitás feloldódása a végeredménye, hanem az önazonosság mibenlétének megállapíthatatlansága: „és ugyanazt a magam hagyom, felejtem el” (Aki táncol, az fizet). Van értelmezői nézet, amely szerint a puszta önmegállapítás poétikája nem túl nagyralátó program. Úgy tetszik azonban, a Telep csoport legtöbb tagja, Csobánkához hasonlóan, beéri ennyivel. Több-kevesebb biztonsággal náluk ennyi látszik „befoghatónak” a mai vers poétikai optikájába.

Csakhogy ami antropológiai nyereség dolgában ilyen „kevésnek” látszik, komolyabb poétikai változásoknak lehet az előrejelzése az újabb magyar költészetben. Aki ugyanis figyelmesen mélyül el ezekben a szövegekben, érzékelni fogja, hogy a tapasztalat-töredékeket, emlékezett érzékleteket előhívó nyelv olyan „matériaként” szólal meg, amelyben saját világnak bizonyul mindaz, amihez odatartozik: az értékek, a vágyak, a félelmek és remények, az emlékezet és a képzelet – vagy egyáltalán az ahhoz való viszony, ahogyan ez a tapasztalat tud a világról. E saját tér érzékleti képződése azonban nem egyszerűen a térbeli „kiterjedés” mozgása. Igazán egyedi poétikai jegyeket nagyobb számban ritkán vonultatnak föl az első kötetek. Csobánka legjobb szövegeiben mégis ilyennek bizonyul az a mód, ahogyan az időbeliség különös nyelvtana esztétikai tapasztalattá változtatja a gyermekkor s a felnőttkori jelen különös köztességét.

Már az szembeötlő, milyen gyakran él a retorikai parentézis ritka technikáival, ami már eleve is figyelmesebb, anyagközelibb olvasásra készteti a befogadót. Ez az elidegenítő eljárás különösen olyankor bizonyul eredetinek, amikor túlmegy a szöveg időbeli tengelyén végzett egyszerűbb átrendezések műveletein. Az ilyen parentézisek egyik legeredetibbje, amikor pl. kötött, frazémaértékű kifejezések szintaktikai „egybeépítése” kelti a szét- és összehangzás jelentéstani feszültségeit:

Pedig van csoda, figyelj jobban, élet,
Amelyre jutott, és ott megállt az idő
(A titkos élet)

Csobánka ilyen kísérleteit a zeugmatikus és chiasztikus (ld. pl.: Egyszikű) alakzatokkal meglehetősen kevéssé támogatja a hazai versgrammatika hagyománya. Így azután kötete olvastán az a furcsa paradoxon is előállhat, hogy gyakran konzisztensebb szövegeket alkot a kötött klasszikus-modern alakzatokban, mint a rá inkább jellemző szabadabb formákban.

És való igaz, hosszabb költeményeiben minden valamirevaló poetológus találna akár „hibákat” is. Azt azonban nem lehet nem észrevenni, hogy ezeket a kompozíciókat többnyire olyan kiemelt motívumok, szavak, érzékleti effektusok tartják egyensúlyban, amelyek a verstörténés során maguk is lényegei változásokon mennek keresztül. A vers itt úgy válik valódi képződménnyé, hogy elhallgatásának aktusában saját konstitutív elemeit „írja újra”, melyek így nem maradnak azok, amik kezdetben voltak (Hipertónia, Tanú, Felújítás, Szamuráj, Szemfényvezstés, Várólista). Csobánka legjobb verseiben ez a versbeli történés mindig kalkulálhatatlan és tervezhetetlen marad. Sok nemzedéktársa szövegeivel ellenétben épp ezért nem tudjuk előre, mikor s melyik ponton „lesz kész” a vers s hogyan teljesedik ki a kompozíció.

Nem is meglepő különösebben, hogy a szerkesztés némely gyöngéi épp olyan esetekben jönnek felszínre, ahol megbomlik a motivikus keretezés összetartottsága és nem jut érvényre a verstörténés autarkiája. És valóban, lehet valami szükségszerű összefüggés abban, hogy amint szeszélyesebbnek bizonyul az érzékletek s motívumok összjátéka, az alakításnak mindjárt gondja is támad a verszárlatokkal.

Az ajánlás rövid műfajában azonban talán még az efféle kezdeti megoldatlanságokat sem ildomos szóvá tenni. Fontosabb arra emlékeztetnünk, hogy a Csobánka-versek olvasója nem a mai líra félmúltból kanonizált hangzását fogja újra (és nyilván sokadszorra) felfedezni. Inkább egy olyan materiális nyelvi hatás grammatikájának kerül a vonzásába, amely nem manifeszt jegye itt ma a költészetnek. Az a vers ugyanis, amelyet nem megcsinálnak, hanem keletkezik, nem díszletezettségével ötlik a szemünkbe. Nincs tolakodó ornamentikája és – minthogy nem sematizálható a nyelvtana – talán nem is első olvasásra részesít az előreláthatatlan képződés ritka poétikai tapasztalatában.

Mizser Attila: Csomópontok. Műút, 20090115.

Mezei Gábor: Közös nevező. academia.edu. http://academia.edu/3198486/A_sekelyseg_titka_Gondolatok_James_Cameron_Avatarjarol_pp._32-35_

Bedecs László: Szoknyás lábak mozgása. Műút, 20090115.

Göbölyös N. László: Oldások, kötések és a bennünk élő Gordiuszok. http://www.klubhalo.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=13903

Bogozás – JAK ImPulzus Csobánka Zsuzsa kötetéről (2009.12.17.)

Nincs benne semmi BAZ-ság
Impulzus, Trafó, 2009. 12. 17. Résztvevők: Dunajcsik Mátyás, Horváth Györgyi, Szegő János, Turi Tímea
Balogh Endre
http://www.prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=2455

Kritikák az Egészrész című antológiáról
Lapis József: Utódok, boldog ősök, ALFÖLD 2008/12
Váradi Péter: A kortárs líra keletkezése, KALLIGRAM 2008 / 9
Mezei Gábor: Saját küszöb, DEBRECENI DISPUTA 2008 / 16
Balázs Imre József: Ne legyen túl szép, MŰÚT 2008 / 6
Antal Attila: „A szorongást futja ki magából az ember”, VÖRÖS POSTAKOCSI 2008 / tavasz
Szegő János: Részben egész, HOLMI 2008/4
Turi Tímea: Közös tanácstalanság, A HÉT 2007.12.29.
Torockay András: Felemás, PRAE.HU 2007.12.02
Krupp József: A százötvenedik, ÉS 2007 / 48

Reklámok

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Szarka Emese szerint:

    Nem semmi! Kedves Ernő, egykori tanárom stílusa továbbra is hengerlő! 🙂

    Gratulálok!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s