•2016. február 25. •
Betlehem
Ez lett végül a leghosszabb, legfényesebb éjszaka.
Egyre táguló csönd, a hóra lépek.
Odakint a bőröm, mint ablakra zúzmara,
a bőrödre rajzol repkényes vidéket.
Felettem billegő egek, ragadozók a kertben.
Keresem, nem találom.
Elképzelem, hogy a szád az,
rálehel, belesuttog a számba.
Minden ropog ebben a tátongó
sötétben, némaságban.
Ingerült leszek.
A hó, a csontok és a szavak
zúgva állnak meg, mint az égitestek.
És a kövek, a testedből kiforduló
zajtalan tejút, simára csiszol,
míg hazaérek rajta.
Gyalog megyek, mint a királyok.
Három nap, három éjjel.
Kerestem, nem találtam.
Ez még az az éjszaka. A jászol,
az asszony és az elcsigázott
új élet nem megváltó.
E terhet ki aggatná egy gyerekre?
Hagyom, hegedűhúr az ujjam, ringassa.
Dúdoljanak életet köré a térítők és a sarki fények.
Nem tudom, hol lakik az isten.
Lassan hajnalodik.
Lassan olvad a hó.
Vízen járunk, mintha hólében.
Az ács fia rólunk álmodik,
szépnek látja az embert.
Rakpartra rakpartot hord ki,
szájában kerek kövekkel.
Odabenn dereng a fény,
hallgatom, ahogy nézel.
Mély a csönd, mint a kövek belsejében.
Vakhit
Mondják, hagyjak rá időt, ez neki is jár.
Téged is gyászol a halottad.
Legyen az álmod, kicsi,
mit kimasszíroz majd az éjszaka,
de ne aludj, ha velem álmodsz,
hagyd a siratást másokra.
Sose kérte, csak hagyta,
s én hagytam, hogy hagyja.
Mint a teremtő.
A hitetlenek melyik sorban állnak?
Célt tévesztettek a kerengők.
A vágyakat szitálni tanulom,
feldolgozni, mint az állatok testét.
Hadd játsszanak vele gyerekek a gangon,
a rothadó húsnak később lesz szaga.
Meg ne fázz, kicsi,
hűvösek még a februári esték.
Ez itt a lába, az a hasa, amott a lelke,
aztán úgyis lesz, aki összegyúrja eggyé.
A kerítésen éles hangon szól át az alkony,
látom, tele hóvirággal a kert.
Reggel nyílik bennük fény.
Kicsi, ott nincsenek világok.
Szemedben őrzött világom
szememben őrzött világodé.
Nincs kit meglopni,
civakodni istent önmagával,
ugyan… Ki mer még?
Elválik, mint a házfaltól
a délutáni fény.
Mintha sosem lett volna benne otthon.
Elválik, mintha lenne különbség
bolyongó és bolyongás
negyven napja között.
Lehetne bármelyikünk a hóvirág erős feje.
Kicsi, madarak ébresszenek.
Hajnalban dúdolj másik dallamot.
Érkezz meg magadba úgy,
mint aki hazaköltözött,
akaszd fel, mint kabátot, téli szögre,
a feslő kárpitot húzd magadon össze,
jönnek még fagyok.
Nincs más, kire jobban illene nálad,
foszlik, reped, keringenek a szálak,
s a csöndben újraszövődik az éjszaka.
Sziklazátony
Aztán veled álmodtam, hogy visszafeküdtem.
Repültem, hosszú kerékpárutak és sztrádák fölött.
Már mezítláb tekertem, de mintha úsztam volna,
egybecsúszott a hegy és a tenger,
a horizont belém költözött.
Visszanézve láttam mindent.
Mint egy filmet, mi rólam szól,
vagy egy frissen vasalt, testmeleg inget,
tudtam, benne vagyok, de kívül is,
engem is a világ ezüstkanala keringet.
Akkor emelkedtem fel először,
és került alám az autóút és a sárga.
Míg a régi férfiak egy szoba felé tartottak,
én kiléptem a Pest felé vezető oldalsávra.
Rákos, állt a táblán, a cipőmet ott hagyhattam el,
éreztem, ahogy harisnyás talpam szálazódni kezd.
Ott már nem volt sem forgalom, sem járda,
hagytam, a karjaim, mint vízben
merítkezzenek meg e másvilágban.
Végül a hegy maradt és benne a tenger.
Oldalra súgnék, míg nézlek tengerszemekkel,
hogy álmodj magadnak reggelre több fényt,
simogasson a Nap, benned ébredjen magára holdként,
tárt karom befogad, mint egy ház tizenkét ablaka.
A falak között lassan elegyedik a lég.
A kint és a bent nem különbség,
csak egy kitartott légzés a szirteken.
Nézd a fákat, ahogy előtted állnak,
mind mozdulatlan, vigyázó strázsa.
Téged néznek, téged várnak.
Duzzadó rügyeikben te vagy a mag
sötétben bujkáló lámpaként.
Női minta
Látod a nőt. Mint az ostya,
szádban olvadna szét.
Hártyás tegnapok szakadoznak,
mikor a torkodra lép.
Mindenhol ő van. Nincs tárgy,
miben ne bújt volna meg.
Sarok lesz mindenből, motozva vár,
az íveket sóval szórja be.
Keringsz, a páncélos csönd roppan,
benned egy lámpa teste.
Szentjánosbogár koppan,
míg álmában üvegfalat festesz.
Az égen tartályok,
bennük lemezeket billegtet a lég.
Tudod a rendet, s tudod, a szabályok
átlátszóak, bárha ki is színezték.
Vaknak vesz meg, ne lásd,
hegymagas a só, süllyed bele.
Nézed, tenyereden hó a palást,
nem fázol, magad vagy isten hidege.
Kategória: Egyéb
