A tágas égre

Több vagy, mint e puszta test,
gázláng az őrtoronyban.
Emlékeit markoló ernyedő bőr,
aki rajong, míg a szeme lobban.
Ember embert hiába mér maga mérlegével,
csalódni törvény az anyagban.
Nyitott ablakon homok rianása,
az ájult idő tartja az ujjam.
Félálomban nézlek,
ahogy kontúrod veszted.
Pedig az én szemem világa hátrál.
Szép vagy minden elmúlásodban.
Szép a ritmust hagyó üres szívben,
az amorf csigolyában, és páratlan a vesében,
míg folyók mosnak át magukon. Az éveink.
Elérhetetlennek lenni nem távolság,
kongó agyagedényben hagyott kulcs,
emléke akadó zárnak,
por, hamu és egy sámli,
amiről próbálod elérni
méltóságod utolsó morzsáit.
Ha búcsúzik a test, előbb betakarja.
Magát védi, mintha lenne súlya
és nyoma az érintésnek,
amit a lélek hagyott rajta.
Mintha lenne múltja a lélegzetvételnek.
Vadak kiáltanak fel éjszaka.
Most a csönd vagy.
A feketéhez a fehér. A némasághoz a hangod.
Az egyszerűbb egyben teljesebb.
IMG_3960
Reklámok
| Megjegyzés hozzáfűzése

Égigérő

Menjen mind.
Induljon a fűszálak között megbújó harmat,
induljon a reggeli pára és a köd.
Induljon a légbe kapaszkodva a szár,
a pattanó mag veszítse burkát,
ahogy a napba néz.
Elvakult hittel ne várja élő a világot,
teremtsen olyat, ami illékonyabb, mint önmaga,
bontsa vissza szálanként a szőttest,
amin repült annyi éven át.
Aztán ne bogozza tovább, engedje el
a szőnyegbe rejtett varázsigéket.
Minek mormolni annyi rontást.
Tanuljon inkább kimondhatatlan neveket.
Tanulja meg a derűt és az örömöt,
a létezés kacskaringóit a lombból letekintve.
Földbe kötve láthatatlan aranyfonalát engedi Ariadné,
lazul a kötelék, amibe eddig kapaszkodott.
Zsinóros kincseit szerteszórja,
világok csodálják önmagukat,
térben és időben táguló megvalósulásait.
A lengő légben az Isten hintája lobban.
Fáj? Hogyne fájna, hisz káprázik,
botlik a bal láb a jobban.
Mint a fűszálon illanó harmat,
a földről felszálló köd. Hasít, ha csillan.
Érzi megbillenni a szárnyait,
ahogy elrugaszkodik éppen.
De a tollak emelkedni készek
a labirintust álmodó nyitott tenyerében.

IMG_4734

| Megjegyzés hozzáfűzése

A szeretet margójára

A szívedre mért ütemben valaki hibázott.
Van ilyen. Se világégés, se földcsuszamlás
nem bontotta le a benned ritkuló világot,
amit most újra kell taníts azoknak, akikben hittél.

Vedd vállaidra a gyerekeket és a nőket.
Anyáid és apáid állnak mögötted,
és tartanak, ha dőlnél, a félelem hazugság.
A galambtetemet nők zsolozsmája kíséri,

utolsó utadon majd hárfán játszik a szél,
ahogy a hajadba kap. Nézd a tieidet.
Senkit sem birtokolhatsz. Amit érzel,
lehet még tágasabb, személytelenebb
és embertelen, de hidd el.

Amikor egy hajnali órán érted üzennek,
fanfárokkal fogadnak, hogy végre vizsgázz,
valld be, azt a félrevert harangot te magad kongatod
az árnyékvilágban, hogy jobban értsd a szív szavát.

Engedd el a tieidet. Nyílj meg a csöndre és a tagadásra.
Akkor szeress, amikor semmi szükség rá.
Légy idős nők ujjai közt a pergő füzér,
billegő testük csöndje fapadok folyosójába zárva.

Légy a térd és légy a könyök,
bujkáló testszag a hajlatokban.
Légy kavics, párna és sietség,
íriszben ringó élet, hogy minden jól van.

A kapun kilépve hirtelen hátulról szól utánad,
a nyakába ugrasz, mintha lenne teste.
Pedig a szeretet, bár kétlábon járó szolgálat,
nem emberéletre lett tervezve.

És ha újra látod az elhullott madarakat,
ne gúnyold érte a teremtőt.
Ne fogd villanyra, hőségre, ne beszélj mellé.
Csak állj meg a hűlő test felett, amíg beszél hozzád.

Szeress akkor, mikor szükséged nincsen.
Mikor az üres ég lócán pihen meg melletted.
Figyeld fejed felett a hullámzó felhőt. Nincs is.
Mert minden világot te teremtesz.

 

Festmény: Sándorfi István

IMG_4605

| Megjegyzés hozzáfűzése

Aurora borealis

Kinyíló szirmok közt bujkál a nap,
sugarai szemedben ringó fehér éjszakák.
Átaludtam ezt az életet, későn ébredek,
álmomban kétségek nélküli út volt a kapcsolódás.

Most vakon tapogatom a földet.
A kertben, ahol visszafele számol az idő,
mint a bújócskában, az eső hagymákat mosott ki.
Fehér kapuban állok őrt, amíg utolér a fény,

és meghajlítja a teret, ahogy nyitva hagytad a csapot.
Ömlik a tenger. Karikázva bukdácsolnak élők és holtak,
látok koponyákat koccanni egymáshoz, törni darabokra,
hajlékát keresi hasztalan minden állat.

Csak a fényben úszó lámpatestekbe kapaszkodhatsz.
Csontig mar le rólad mindent az élet, míg játszik veled.
Egyik nap fekete vagy, másik nap fehér. Virrasztó rengeteg.
Összekevered a bábukat az éjszaka hiányában.

Hódolj a királynőnek. Hagyd veszni a parasztokat.
Akit feláldozol, higgye, gazdagon lép be a sötétség birodalmába.
Íriszedben a futó örök villanása, a szenvedély.
Királyi jogarod megítél, légy bástya mások helyett is.

Amíg az ember táblára szűkíti napjait,
és lépésein tűnődik, mintha lenne kiválasztott, helyes,
önmaga elől menekül. Te állj bele a fénybe.
Ne habozz. Szívedről derítsd ki, hányszor tagadtad meg,

amikor végül elhagyott téged, és pózokba kövült a teste.
Légy végre szabad, mint az árnyak a földön, káprázat,
és kötések nélkül válassz olyat, akit örömmel követhetsz.
Légy hintázó lányok kacaja. Légy a rozsda a hintán.

Merengve nézd az északi fényt, hogyan suhan.
Feledkezz önmagadba. Benned ring a hinta és a víz is.
És akkor lélgezetét visszafojtva érkezik meg beléd a fény,
megfoghatatlan életed. Érkezőben, távozóban, saját helyed.

senja_northern_lights

| Megjegyzés hozzáfűzése

A Journey called Home

2018. szeptember 14-én pénteken betértem a corki könyvtárba, miután szabadnapom lévén megmásztam a lazacos harangtornyot, a hazudós templomot. A szórólapok között találtam rá a felhívásra, miszerint Corkban élő írók, költők pályázhatnak egy antológiában való publikálásra.

Aznap este megérkezett valaki Corkba, akinek hála eljutottam a sziklaszélre, Kinsale-be és Blarney-ba. Megcsókoltam a Blarney-követ, mely legenda szerint ékesszólásban jeleskedik majd, aki a tátongó mélység felé ereszkedve megcsókolja a torony kövét.

Megtettem, mondván, a babonában úgysem hiszek.

A hétvégének hála újra írtam. A McCurtain Street azóta egyetlen végtelenbe nyúló ölelés, az ír sörnek van íze, a pipának pedig több értelme.

 

A három vers és a novella elfogadásra került, Paul Casey segített abban, hogy az általam lefordított szövegek angolul is megállják a helyüket. Illetve a prózában Horváth Zsuzsinak köszönöm a segítségét.

2018. november 22-én a 63 szerzőből egyike voltam annak a 6-nak, aki felolvashatott.

Reggel Tünde, délelőtt Marci, aztán Costa és az Alchemy baristája emlékeztetett arra, hogy van őszinte és mély beszélgetés, a kapcsolódásnak tere. Costa egy édes nagy medve, az Alchemy séfje, aki miután körberepkedtem a fantasztikus scone-ja miatt, ha meglát, mindig meglep valami olyannal, aminek nem lehet ellenállni. Mondja, ha elmegyek, megadja a titkos receptet. Vigyorgok, mint a kezdő alkimista.

Nagyon hálás vagyok, hogy mindezt megélhettem.

Nomen est omen.

46499152_323711121783538_600466870708994048_n

46804789_2014485128610498_8739647376592994304_o

| Megjegyzés hozzáfűzése

A néma hattyú

Ahova tartasz, nincsenek veled.
Addig kísérnek, míg a fénybe emeled a fejed,
amíg a hajnali bálterem tó alá kerül.
A mélyben aranykancsóból ömlő vizek mosdatnak,
hogy lásd, nincs különbség az anyagban,
ahogy az idő körbejár, csak a forma változik.
Végül mindent belepnek a szárnyas állatok.
A felszínen a szárcsák és a fekete hattyú,
szárnysuhogásuk lelkedben egy-egy hullám.
Az alvó vadkacsák tollai a hátamon gyűlnek össze.
Fodrozódó vízgyűrűk a peremnél,
felpüffedt tegnapokat vet partra a víz.
Indulok. Mögöttem az iszapba visszabúvó napfény,
elnyeli a kimondhatatlan mondattöredékeket.
A tó közepén a sásban, bozótban bujkáló halak
úgy döntenek, hogy többet nem emlékeznek.
Ha elhagyod, vissza maga tér hozzád.
Ácsorogni fog az éjszaka,
zavarában egy hangja sincs hozzád,
pedig hónapokon át készül, 
a szavakat kavicsként csiszolva.
Kilép, mint kapualjból magas férfi,
zsebében kövek, néma kulcsok.
A kézmelegben elkenődött tinta
a falak árnyékában ragyogó bója egy képeslapon.
Addigra elfelejted, honnan indultál, és miért,
annyi hínárba akadt bele a lábad.
Nézed a néma hattyúpárt felfelé szállni,
nem érted, miféle idegen tájakra vágynak.
Hagyd a megismerést, hagyd a feltámadást másnak.
Ne bogozz ki csomókat, felesleges.
Nézd a padról, miképp fürdik a vízen a fény,
légy te a nap, aki megemeli arcát a világnak.

IMG_1087

Bocskai István fotója

| Megjegyzés hozzáfűzése

Merülés

A leveleket mindig ugyanúgy kezdte, de én most a második mondattal folytattam, idézve a könyvből: Valóban szép ez a tájék. Akkorra már elmeséltem neki az ír sziklaszirtet érintő összes szélfajtát, ismerte a hidegét, a nedvességét és a fényét is annak a vidéknek, pedig csak rajtam keresztül jutott hozzá, ő, aki először beszélt nekem a szélről és az esőről, és akivel úgy tudtunk egymás mellett ülni, mint az egymásban gyökeret eresztett fák.

Látok egy férfit egy távoli kertben. Egy pohár víz van a kezében, azzal sétál. Fel-alá járkál, mintha cigarettázna, egy ideje úgy döntött, nem gyújt rá. Viszont valami kell helyette. Valami vízió az egészről, a folyamatról, mintha lenne egy könyv, amit éppen ír, ezért legalább címet ad neki, legalább a kezében tartson egy pohár vizet, és abban bízik, a dolgok behelyettesíthetőek, mert valójában csak a körülményektől függ a mélyebb jelentés. A bokrok közt arra gondol, a megismerés a test révén születik meg, és az emberek egymás számára is a testen keresztül válnak elérhetővé. Minden azon múlik, hogy hova irányítja az ember a figyelmét.

Egy hónappal a kiutazásom előtt ismertem meg. A nyelv és a gondolat megszállottja volt, a megismerés szerelmese. Ebben hasonlítottunk. Mindketten lenyűgözve álltunk a világ teremtményei előtt, aztán a kipreparált tetemekkel már nem törődtünk. A tudós érzéketlensége és józansága a legváratlanabb pillanatban tört elő belőlünk, kegyetlenek voltunk, mint csak a gyerekek tudnak lenni. Egyszerre ártatlanok és kérlelhetetlenek. Párhuzamosan több világban éltünk, hittük, mindegyiket uralhatjuk büntetlenül.

– De akkor mit keresel itt? – tettem fel a kérdést, neki háttal állva, miközben a csészéket szedegettem elő a kávéhoz.

– Kávézni jöttem – kezdett bele a hazugságba, de ahogy megfordultam, elharapta a mondatot. – Kíváncsi lettem rád – válaszolta, és nem is állított valótlant, mert messzebb pillanatnyilag nem látott, nem tervezett, hagyta sodródni magát a közös áramlattal.

Minden mondat után meg kellett állni. Nagy lendülettel kezdtem bele hosszabb történetekbe, a kezem közben önálló életre kelt, éreztem, nem vagyok ura magamnak. Legalább a karomat hagytam szabadon nyílni felé. A jobb lábam magam alá húztam, bal lábfejemmel görcsösen kapaszkodtam a széktartó keresztlécbe, mint villanydróton a madarak szoktak. Jött a csönd, és abban igyekezett kerülni a tekintetem, veszélyes terep lehetett számára. Hosszúnak tűnt, amíg belebambult a mögöttem, körülöttem lévő világba. Úgy éreztem, a testemet üres öntőformaként érzékeli, a hiányzó rész körüli felületeket járja körbe, hogy aztán kialakíthassa a körvonalaimat.

Másnap a zöldruhás lányt követtem, amikor úgy döntöttem, mezítláb indulok el a Holdvilág-árok felé. Nejlont kért tőlem, miközben kibújt a cipőjéből. Ugyanaz a lány volt, aki korábban a padka fölé görnyedve ruha alatt vette le a melltartóját. Az anyagon keresztül áttűntek apró mellei. A kapcsok engedtek, a melle a föld felé zuhant, aztán saját súlya állította meg. Az út elején mögötte mentem, követtem a lépéseinek nyomát, ígéret volt, arra kell menni. Ahogy kanyarogtunk a forrás körül, mintha megigézni készülnénk, igyekeztem befele figyelni. A meztelenség nem is nagyon engedett mást, figyelni kellett a kövekre, a kiálló, szúrós darabokra, a rönkökre, ágakra, a billenő és a stabil részekre magam alatt. A zivatartól felázott saras földbe mélyen elmerültem, aztán a forrás következő szakaszánál a vízben hagytam a föld egy részét. De mindig került újabb és újabb darab a lábamra, volt sárcsomó, amit egészen a létráig felcipeltem. Addigra már megszáradt a körömágy körül a föld, kiszáradt a forrás, illetve olyan magaslaton lépkedtünk, ahol nem volt víz alattunk. Az árokhoz vezető utolsó emelkedőnél a fülemben éreztem a szívem, a dobogása süketítő volt, megszűnt a kapcsolatom a külvilággal. Ez az elvett valóságdarab megijesztett. Felerősítette a belső hangokat, túl hangossá vált a kapaszkodó nélküli belső tér, eluralkodni látszott a félelem, hogy mi van, ha nem tudom megcsinálni.

– A nézőpontokról akarok írni egy könyvet. Hogy a világ mennyire viszonylagos, az érzékelés és a gondolkodás hogyan teremt önálló világokat.

– Amelyek olyan, mintha egymástól teljesen függetlenek lennének – vágtam a szavába –, mintha nem lenne egy egész, de közben mégis ugyanarról beszél a sarki kocsma pultosa és az egyetemi előadó is. Csak más a nyelv tere.

És ez végtelenül izgalmas, gondoltuk mindketten, de nem mondtuk ki, tudta ő és tudtam én is, hogy töredékpillanatokon múlik, hogy ami közöttünk zajlik, átfordul-e valami visszafordíthatatlanná. Mélység és magasság abban a világban ugyanannak a dolognak egy másik neve volt, leérve az erdei létrán annyira rövidnek tűnt az út, hogy felfoghatatlannak éreztem, az előbb még nem mertem elindulni az árok felé. Egyszerűbb lett volna kihátrálni, megvárni odafönt a többieket, tudni, amit évek óta tudok, a kilépést, ismerni az ösztönös rettegést. Nem tudom, a közösség ereje lendített-e tovább, vagy az, hogy volt egy korlátszerű vaspánt a létra fokai körül, de ereszkedni kezdtem.

– Iszonyúan vonzódom hozzád. De szeretnék tisztán látni. Túl sokáig bántottam magam, most már nem tehetem meg, hogy ne tiszteljem. Most már tétje van bennem, és emiatt tétje van benned is.

37856915_391665541361651_5591504548410687488_n

Néztem az előttem elindulót, belül izgalmat éreztem, sürgetett a kíváncsiság. Rögzítettem a mozdulataikat, apránként, lépésről lépésre, fokról fokra haladtak. Elöntött a csodálkozás. Van idő. Elég idő van mindenre, nem tudok elkésni, sem lemaradni. Ami az enyém, az megvár, kikerülhetetlen a találkozás, ami viszont nem, azért kár nyúlkálni. A tér, amit közösen teremtettünk és tartottunk, eddig még nem ismert biztonságot jelentett. Nem álltam fel, pedig csapkodta a szél a fürdőszoba ajtaját, ülve maradt ő is. Az asztal keresztben húzódott végig a konyhán, rövidebb széleivel az ablak és az ajtó felé mutatva, most úgy láttam, ez az a korlát, ami megtart, nem engedi, hogy lezuhanjon, hogy lezuhanjak.

Előbb a jobb, aztán a bal, ugyanez talppal a csúszós, sáros fokokon, szemben az elhagyott szintek. A tanmese jutott eszembe a tigrisről, aki a szakadék szélén várja az embert, és ő egyetlen szálba kapaszkodik, amikor meglátja a szederszemet. És akkor énekelni kezdtem. Kizártam minden mást, csak a fém volt a szemem előtt, a fűcsomó és a dúdolás végestelen-végig, míg leértem. Az árok alján a döbbent csönd, hogy csak ennyi, hogy ha így is végig lehet menni, akkor vajon van-e bármi jogos és valós a félelemben? A megszokásszerű lépésektől el lehet rugaszkodni, hasított belém a felismerés, nézve szemközt a férfi arcát, ahogy elkerül, folyton félrenéz, míg én mosolygok, és hagyom, hogy legyen elég ideje megtalálni a szavakat, amiket nekem szán.

Beszél, hiszen azzal is tovább húzhatja az együtt töltött időt. Hallgat, hosszan, a tér csöndjébe belefeledkezve, ezáltal is egymás idejében haladunk beljebb. A barlangban volt ennyire sötét, mint a szemében. Apró pislákoló fények a mécsesek, látom a tüzet, a vajúdást, hogy melyiket bátrabb meglépni. Megélni a vágyat, vagy elengedni, átalakítani azt. Hallom, ahogy beszélek, szeretnék így kapcsolódni hozzá, a nyelven keresztül, kikerülve az érintést, mintha lenne olyan magaslat, ami bejárható szárnyak nélküli szárnyalással.

És létezik. Boldognak érzem magam, mert ami történik, abban szabad vagyok, abban még bármi lehet. Nincsenek súlyok egyikünk kezén és lábán sem. Egy szarvasról szóló történetbe kezd, ahol a vad és a vadász egymást megteremtő minőségekké válnak, hosszú, kimerítő hajsza és üldözés után elcsigázva várják mindketten a beteljesülést.

– Mintha a szarvasnak is az lenne a legfőbb vágya – mondom –, hogy elejtsék, és ebben a halálban teljesedik be az élete.

Nem szól, csak néz, végre a szemembe, én akkor érek be a barlang mélyére, a talpam alatt érzem a hideget és a nedvességet, nyirkos a levegő, nyugtázom, hogy betakartam a vállam egy sállal, anélkül biztosan fáznék. Felállunk mind egy körben a barlang falához simulva, alattam a hullámzó hűvös talaj. Várunk. Ő néz, én nézem, kívül esik minden, ami nem ebben az időben történik, mintha én lennék a szarvas. A fülem hegye rebben, egyszerre lélegzem a vadásszal. Emelkedik, süllyed a hasa, lassú a légcsere, mintha a zihálás állati ösztönét borogatná. Érzem a leheletének ízét a levegőben, a gyomor kipárolgását, a visszafojtott erőt, a megemésztett és a megemészthetetlen részeket, és mélyen magamba szívom, legyőzve, megengedve az undort, amit a másik test haldoklása kelthet. Hiszen az ő haldoklása az én haldoklásomra emlékeztet, a szagok és az ízek teszik végessé az időt, míg a hátam mögött végigpásztázott tűzhely, kredenc és mosogató végtelen, és végtelen az ablak és az ajtó is, ami kettőnket köt össze, és választ el egymástól. Az ajtót kinyitva magamba fogadom, az ablakot kitárva magától röppen el.

Eldönthetetlen, hogy mikor ki vezet. A testek fogalommá válnak, feláll, megköszöni a vizet és a kávét. Követem, mezítláb állok előtte, emberi mértékkel mérve nagyon lassan bújik bele a cipőbe. Van idő. Külön a balba és a jobba, igazgatja a belső pántokat, a fűző alatti részt, a vállára veszi a táskát, és megáll.

– Az érintés veszélyes – mondja, és elmosolyodik.

Eldönthetetlen, hogy a vad iramlik vagy a vadász lő.

Lendül mindkét karom, a válláról hangos robajjal zuhan a földre a táska. Lábujjhegyre állok, úgy ölelem, vad és vadász egyszerre kezd bele a vágtába, élet és halál harca alig egy négyzetméteren.

A novellát még aznap délután elolvastam. Apró részlet, de a fegyver szándékosan nem volt megtöltve vadászat előtt. A műben a kisfiúnak más sorsot szánnak, tanulnia kell, hogy taníthasson másokat. A konyhában erről nem beszélt. Tudni, mi a jó és a rossz, és aztán tenni a jót, egyszerűen tenni azt. A pohár áttetsző üvegén megcsillan a fény, amit itt hagyott. Aki távol van, az idegen, a közel, annak itt van helye. Átülök a helyére, nézem, hogy mit látott, míg bennem sétált, lustán cigarettázva, ácsorogva, egyik lábáról a másikra állva, mintha csak várakozna. Álmában tüzet gyújt, hajnalban riad fel arra, hogy üvölt benne a szél. Visszaaludni meg sem próbál, kiül a kertbe. A kezében pohár vizet forgat, levelet fogalmaz magában. Ugyanúgy kezdi.

Forrás: http://irodalmiszemle.sk/2018/10/csobanka-zsuzsa-emese-merules-proza/

Fotó: Nádas Anna

 

| Megjegyzés hozzáfűzése