Szépen élni 64.

A fenyőfákkal kezdődött. A buszból néztem a kidobott karácsonyfákat, ahogy pőrén, díszek nélkül támasztják a kapubejárót. Máshol az utcasarkon hevertek halomban egymáson, mint valami ócska kártyavár romjai. Erősen fújt a szél a tűlevelek között.

Elindulni, elindulni azzal a tudással, hogy ideje van. Nem hinni, de látni a csillagokban, pontosan kiszámított adatokra fogni a vakszerencsét, hogy menni kell, mert valami nagy dolog készül, mint kétezer éve Betlehemben.

Soha nem tudtam elég korán kelni. A kezemre csatolt karóra megint többet mutatott – ez a magas pulzus és az elvárások ára. Azt reméltem, többet élhetek, de ha túl gyorsan ver a szív, valójában csak hamarabb ér véget, a ránk mért idővel nincs mit alkudozni, ki van szabva mindenkinek a lélegzetvételek száma. Apám azzal nyugtatott, amíg jár a mutató, van még idő. A megváltás is kijár mindenkinek, mint a vízkereszt feloldozása. Nem marad fenyő büntetlenül a lakásban, hisz máshol a helye.

A jobbomon hordom, ahogy apámtól láttam. Át az erdőn, egy nagy tisztáson keresztül is arra néztem, amikor megálltam, felmérjem, odatalálok-e. A semmi közepén elbizonytalanodtam. Azért indultam útnak, mert még mindig túl sokat félek, és mert a bizalmatlanság olyan állat, aki szeret csontokat faragni a lélekből. Csontok maradnak csak a kapcsolódás helyett, ha rendre megbukok, és zörgő hajnalokon egy automata óra mutatója emlékeztet belemerevedve saját mozdulatlanságára.

A csönd idő. Tere van. És idő a lépték, amíg hárman elég bölcsek ahhoz, hogy a kisdedhez érve ne legyen bennük csalódás. Hogy tudjanak örülni annak, ami várja őket, hogy ahhoz tartsanak, aki szalmaszálon ring a csillagok alatt. Gáspár, Menyhért és Boldizsár nem véti el az irányt, nem fordul vissza. Én vajon mit követek?

Néztem a fákat, egy ösvényt ígértek, épp visszafordultam volna, amikor elém került. Jobbra fordulva mutatta, a megkönnyebbülésnek avarszaga van, és ki tudja tágítani a csöndet, ha gyorsabban ver a szív. A bizalom színtelen, szagtalan, légnemű anyag.

Úgy érkeztem meg, hogy a díszeket magamban vittem, zsebben az égősor, a csillagszóró, belső kígyókat altató boa. Mint a háromkirályok, haza más úton értem, máshogyan, megmászva mind a 240 lépcsőfokot. De ami napkelet és az Alkony utca között történt, arról nem beszélnek. A falakról és a kövekről hallgatnak a bölcsek, pedig abban a szobában megfordult a belső világ. Néztem a hegyeket, és hármat kívántam. Békességet magamban, talajt a lábam alá és szárnyakat. Láttam fákat díszbe és fénybe öltözni. Láttam a szárnyas oltáron Máriát, láttam a bölcseket három almaként. A víztoronyhoz vezetett a 240 fok, és ahogy visszanéztem, elterült alattam a város, mélyről bukkantam fel Vízkereszt ünnepén. Onnan, ahol nincs az érintésnek gyökere, és nincs formája a nemet mondásnak sem. Végre kaptam levegőt, annyi fulladó hajnal után.

Az első férfi, aki szeretni tanított, azt mutatta, a fák akkor a legszebbek, ha tűlevelekkel sértik fel a világot. Ő nem ismerte a levegőt, és engem fojtogatott, mert annyira félt a benne zörgő üreges belső váztól. Álltam már annyit az utcán, hogy tudjam, ilyenkor januárban megfázik minden karácsonyfa abban a huzatban, az ünnepek után. A félelem térkép rajzolta táj, merített papír és olykor elmaradt érintés. Pedig az üreges csontokat kifúrva mint hangszeren játszik a szél a tűlevelek kottatartóján.

Aztán mégis, eszembe jutnak ők hárman, a napkeleti bölcsek, ahogy bevárják egymást. Rendületlenül haladnak, követve a csillagot. Együtt érhetnek csak oda, de együtt oda tudnak érni. Nem versengenek, nincs bennük kétség, ha az egyik elfárad, a másik mellé áll. Bejárták mind a belső hegyeket. Egyszerűen odaadják mindazt, amijük van. Mert tudják, hogy itt az ideje, hogy nem késhetnek el, mert aki rájuk vár, ők ahhoz tartanak.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy kép erről: virág és belső tér
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 63.

A végén mindig egy kapu van. Ahol állok, már semmi sincs, mögöttem felégetett sík vidék, sóval beszórt föld, a múlt tere. A kapun túl a semmi, a megálmodott szűkös világ, időtlen és kötött, az elmém börtönében csak a tér bolyong benne kétségektől űzve.

Gyere közelebb. Legbensőbb zugodba fordulj át. Találj a tiszta forrásra, önmagadban merítkezz meg, és építs magadnak búzaföldeket. Legyél magból tápláló kenyér. Rendíthetetlen legyél abban, ahogy önmagad felé fordulsz, ahogy magad mellé állsz, és mégis, képes vagy töredékpillanat alatt elengedni mindent, amit addig magadról gondoltál, amikor ott a másik, akivel úgy döntöttetek, szövetségre lépsz.

Nincs gazdagság, sem kincsek. Nincsen fény, és nincsen sötét. A falak, amiket magadban és magad köré építettél, csak a bizalom és bizalmatlanság gúnynevei, félelemből, szűkösségben megélt káprázat. El mered-e hinni, hogy több vagy a puszta testnél? Több a gondolatnál? Több az érzésnél? Mersz-e a forrás felé lépni? Mersz-e visszatalálni ahhoz, aki mindig is voltál? Vagy folyton, újra és újra akkorát lépsz, amekkorának a másik lát téged álmában? Egy álomba szorított álom is olyan határos még, amikor magad a mindenséggel is mérheted. Legyél a puszta fa, legyél az ég, a téli fűcsomó, a szélbillenés. Legyél a múlton és jövőn túli teljesség, legyél a jelenvalóság, legyél.

És köss végre békét magaddal. Mondj igent, amikor elfordítja fejét a világ, hagyd, mutatkozzon meg benned a létezés, engedd, hogy ő mozdítsa ölelő karjaid, és engedd őt hallgatni benned. Olyan beszédes a csöndje. Az erődről mesél, arról, amivel mindezidáig téglákat hordtál körbe-körbe, holott arra születtél, hegyeket hordhass el, csiszolhass, kedved szerint.

Hiszen képes vagy a békére is. Képes hátralépni, amikor minden rántana magával. Hát hallgass kicsit. Arra vár a lelked, hogy végre lásd, és ne rettenj meg a súlytalanságától. Merd nem tudni a végtelent. Merd átengedni magad a szabadságnak.

A kapu is benned nyílik.

Ha a magadét kitárod, akkor nyílik meg a másikban.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy kép erről: természet
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 62.

Miután lehúztam az ágyneműhuzatot, még egy ideig az ablakban álltam. A karácsonyfaizzó gömbfényei az arcomon gyúltak ki, ahogy besötétedett, odakinn mozdulatlan volt a kert.

Engem keres, miközben rejtőzködöm. Keres a kert, keres a rózsákon a hó. Keres az alkony és a szürke égbolt, keres a súly, ami összenyomni kész a világot, csak végre nyílnék meg az égre. Nézem, ahogy le-lehuppan a tetőről a hó, balról egy nagy szürke macska lépeget óvatosan a kerítés felé. Annyira nézem, hogy észre sem veszem, nagy pelyhekben havazik.

Haza akkor érek, amikor már láttam kiszakadni a házfalat. A kertből semmi nem maradt, a zöld füves gyep helyén markológép és rögösre száradt sár, tüskés fűcsomó. Nem akarok belegondolni, mi lett a szarkával. Bontás alatt az iskola.

Egyetlen mozdulattal int a férfi, a markológépre kötött fémkötél megfeszül. A testem emlékszik minden reggelre és délutánra, a gránátalma virágaira és a téli csöndre is. Int, a gép ránt. Az ablak hézagain át nézem a falra festett embert. Épp a célszalagot szakítja át odabenn, végtelenné vált a pillanat, a kamera most belülről mutatja, ahogy keresztgerendák tartják a belső tereket. Belőlem tört ki valami, ahol a lyuk tátong.

Szakad a fal, szakad a szalag. Aki az apját életében újra és újra elveszíti, ne álmodjon otthont magának. Aki olyan férfitől vár megbocsátást, aki maga is tékozló, az sosem érhet magán kívül haza.

Apa egy festő. Apa világokat teremtő hídember. Apa edző, apa életre kelti a szobrokat. Apa kőből van, és megtanít engem is sziklaszilárdnak lenni, törhetetlennek, csak aztán valahogy sosem sikerül. Mindig megroppanok az ég súlya alatt. Egyetlen szál fut végig a törhetetlennek hitt üvegen. Kopog a tekintet, olyan üres. Kopognak az ablakok. Nézi a kert a fényeket az arcomon.

Mert aki elhagyja a szülői házat, csak az lesz az életre kész. Csak az tud otthont és házat teremteni, aki látta már, elég egyetlen mozdulat, hogy házfalak dőljenek össze. Aki rombolt már, csak az tud építeni, mert az tudja, mi fán terem a veszteség. Apám elhagy, elmegy, ellök. Apám törmelék. A cipőtalpában ismerem fel a szeretetet, ahogy az elengedésben meglátom saját magamat.

Emlékszem, a hibiszkuszt hetente kétszer kellett locsolni. És emlékszem, virágzott, apa hiába mondta, nincsenek csodák. De aki az ablakban áll, az kilát a kertre. Aki néz, az képes figyelni. És aki figyel, az talán még életében meg tudja bocsátani önmagának, hogy lát. És mint annak a kertben lakó szarkának, neki is az ég az otthona.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy közeli felvétel erről: virág
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 61.

A megértés olyan kevés tud lenni. Hallom, ahogy dobog a testben a szíve, felettem van, mégis olyan, mintha betöltene, mintha az enyém lenne, pedig van sajátom. Hallom, ahogy dobog a szíve, és elhiszem, az a rend, aszerint kell haladni és megállni, nincsen másban az élet.

Pedig az élet nem kizárólagos, nem lehet birtokba venni. Az életet csak hagyni lehet, hogy megmutatkozzon rajtunk keresztül.

Láthatatlan szálakkal vagyunk mind összekötve. A kapcsolódást tagadva, magamtól ellökve csupán azt értem el, hogy elszigetelődtem önmagamtól. Mert a másikhoz érni addig nem tudok, míg magam nem érintem. Míg más ritmusához igazítom a szívemét, és aszerint lélegzem. Addig fulladok a saját életemben is.

Megengedni a fényt, magamba fogadni, és hagyni, hogy átalakítson, túlmutat az emberi léten. Abban a térben biztonság van, és bizalom is az olykor gyötrő létbe vetettségben. De arra szegődtem, azt lássam, ami van, és igaz szavakkal meséljek az életemről mint egyetlen hiteles tapasztalásról. Legyen bár illúzió, pillanatnyi megvalósulás.

Az elmúlt kilenc év mutatta, mennyi-mennyi sár van a mélyben. A végére összegubancolódott bennem a lélek, annyira akarta, hogy kiegyenesedjenek a szálak. A minap láttam egy férfit, aki a zsebéből húzott elő egy marék madzagot, felmutatta, a tenyerén tartva akkora volt, mint egy hógolyó. Néztem, ahogy szál követi a szálat, néztem a férfit, ahogy arról mesél, most ez van, de lesz majd másképp is, az út most épp erre vezet. Árkon-bokron át a saját tenyerében szőtt madzagokon keresztül. Úgy láttam, nem fél.

Úgy láttam, a szemében fel-felcsillan a kíváncsiság, és el tudja fogadni a bizonytalant, hogy semmi sem ér soha véget. Mennyivel könnyebb lenne tudni, hogy itt megáll, a falak könnyebbek, mert leveszik a vállunkról felelősséget, hogy mégis, a képtelenségen, a láthatón túl is van valami.

Az életmisztérium a fénnyel kezdődik, a hógolyó pedig láthatatlan, ha az ember megfogja a másik ember kezét. Egyetlen mozdulat, épp úgy, ahogy a szívdobogás mellett meghallom a sajátomat, és odafordulok felé. Apró rezdülés, mintha szellő járna bennem, de az végre a belső úton jár, nem vágyakozik, nem a másokéban gyönyörködik.

Megengedi magának a sajátját élni.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy közeli felvétel erről: természet
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 60.

Bántottalak éveken át. Azzal kezdtem, hogy idegen lettél. Belőlem fordultak ki a szavak, amik megítélve téged falakat emeltek, mert képtelen voltam elfogadni a változást. Az élet rendjét. Elhittem, élesnek, soványnak és inasnak kell lenni. Legalább keménynek, erőszakosnak, futásra vagy ütésre késznek. Különben meghalok.

Az óvodában a körte volt a jelem. Abból a térből csak a neheztelésre, a kétségbeesésre és a szégyenre emlékszem, hogy nincs formás körte sehol a világon. Ormótlan lett mindegyik, amit én rajzoltam, az anyám által rajzolt körtéket pedig irigykedve néztem a törülköző szélén, a vízfestékes szőttesen és a tornazsákon is. Szerettem volna olyan lenni, mint ő.

Mégis vonzottál. Be akartam bizonyítani, hogy legyél bár más, szép is lehetsz. Táncolni kezdtem veled, ami a balett után nehéz döntés volt, hisz gyerekként azt is abbahagytam, mert rajtam kívül mindenkinek vékonyabb volt a lába. Az enyém tömzsi, erős, mint azoké, akik két lábbal állnak a földön, és hegyeket rengetnek meg. Én ezt nem akartam. Elrugaszkodásra vágytam, repülésre, könnyedségre és lebegésre. Könnyűségre a súlyok helyett.

Hánytatni magam nem ekkor kezdtem. Évekkel később, amikor azt mondta a tánctanár férje, hogy biztos becsúszik a péksüti esténként. Szerettem. Az édes fahéjas tekercset kibelezni, magamba fogadni a puhát és a spirálist, mert mutatta, van életrend, ami megtart. Kemény külső héjjal, tojással lekenve ropogós. Akkor tanultam meg vágyni arra, ami csak kívül rekedni kész. A másra.

Egyszerű megoldásnak tűnt. Hogy ki lakott jól bennem, máig sem tudom, de a hiány és az üresség biztos, hogy akkor lett otthonossá. Hogy befogadhatatlan a világ, mert különben ő lök ki engem. Hogy ahhoz, hogy éljek, végülis meg kell halnom, mert nincs jogom benne lenni. Aki formátlan, ormótlan, annak nincs hona. Aki teher és súly és neheztelés, az jobb lenne, ha nem is lenne.

Ha már élek, maradt az önbüntetés. A fehér fajanszot ragyogó tisztára mosni akkor tanultam. És aztán később éveken át, kollégiumi csapokat és albérletek wc-it is. A gyilkos hamar megtanulja, hogyan tüntesse el az áldozatait. Vesszőfutás. 21. napja elkezdtem őrizni magamban a fényt. Naponta a földre feküdtem, visszagömbölyödtem embrióba, mutassa meg magát, milyen, amikor még bármi lehet. Gömbölyű, körkörös. Aztán tovább a kúszás, a mászás, a csípőnyitás, végül a felemelkedés. A járás, amikor végre merek bízni abban, hogy megtart a föld, és nem kell kihányni mindent, ami táplálna engem. Nem kell kihányni magamat. És van, aki be tud fogadni is, legyek bármennyi és bármekkora.

Most itt állok. Az ürességgel szemben, bennem a fénnyel, ahogy bevilágítja a belső tereket. Még csak pislákol, a terem pedig jól láthatóan tágas, van még idő fénnyel belehelni azt.

Minden mondat megszólítással kezdődik, odafordulással. Igent mondani arra, akit látok és nézek. És úgy teremteni, hogy az végre ne legyen se megítélhető, se támadható. Maradjon emberi, áramoljon benne az élet, élje őt szabadon.

Kedves Testem. Köszönöm, hogy élsz, hogy élek. Köszönöm, hogy a különbözőségben te tanítod az egységet. Hogy biztonságos teret teremtesz a táncra.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy kép erről: belső tér
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 59.

Láttam nőket, akiktől az elviselhetetlenségig féltem. Szépek voltak és izgatóak, a szemükben idegen, jeges fény csúszkált. Láttam férfiakat megcsúszni a jégen, láttam, milyen, amikor kifordulnak magukból az évszakok. Aztán lett megint tavasz, nyár, ősz, tél… megint tavasz, a rend szerint. És mégis, a legnehezebb belátni akkor azt volt, hogy mindez túlélhető. Hogy ki lehet bírni a fájdalmat és a félelmet, a rettegés vékony hálóköntösét, a bizonyítékot arra, hogy életben maradok.

Mert én voltam minden nő, én voltam a fagyott fény a tükörben. Én csábultam el más világok felé, én engedtem el a szálakat, miközben azt hajtogattam, minden kikötő. Hittem, a haladás csak térben előre képzelhető el, odakint van, és nőként csak túlélőnek lehet lenni. Olyannak, aki mindent kibír, erőn felül vállal. Egyik pillanatban áldozat, a másikban mártír. Emellett ő az okos lány a meséből, Holle anyó aranyruhása.

Az egyik kolléganőm a tanáriban minden reggel bekapcsolja a fényeket a kis fán. Én az ablak mellett ülök, rendre szellőztetek, balról kel a nap, ha merek arra nézni. Bambuszsövényen szűrődik át, és van egy fenyő is, ők engedik be az érkezőt. Aki kapcsolni szokott, ma felkiáltott, így lesz szokás mindenből, hogy elkezded csinálni, minden reggel kapcsolod, nyitod, csak bírni kell a fényt. Közben nagyot nevetett – szeretem, hogy tud nevetni önmagán. Én elég távol vagyok még tőle.

Azt hiszem, ez ugyanígy van a félelemmel is. Kapcsolom, nyitom, beengedem. És nem veszek tudomást arról, hogy ez is csak egy tanult szokás, valami, amihez ragaszkodni kezdtem, mert könnyebb, ha fáj, ha félek. Hetek óta nem tudok mit kezdeni azzal, hogy mi van, ha én vagyok a szurokkal leöntött lány. Akkor hogyan él engem az élet.

Néztem tegnap reggel a ködöt, vitt a villamos a semmibe mélyre, eszembe jutott, milyen lenne tartani másfelé, milyen lenne, ha tudnám, mi is az a cél, ami mellett el tudok köteleződni mélyen, és végül arra jutottam, hogy sokkal félelmetesebb megtanulni bízni abban, ami a ködön túl van. Hogy talán tényleg az maga a cél. Maga az út, amit végigjárok a bizalom felé a belső tengeren.

Az odaadás.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy kép erről: gyümölcs
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 58.

Lóbálja a dobozt a jobb kezében, a balban tartja a másikat. A kalács a bal hóna alatt, csak érzem, hogy szaporázza a lépteit, nem látom, mert én az ellenkező irányba haladok. A tej piros dobozos, az a zsírosabb fajta, olyat éveken át nem láttam, mert nálunk mindig a kék volt.

A szívre gondolok, hogy miközben tanulok kapcsolódni a sajátomhoz, kék és vörös erek hálózzák be a bőr alatti belső világot, köröket írva a rend szerint.

A lépcsőn jön szembe a kislány, nagy kék szeme körül füstös smink, pálcika lábain fekete harisnya, tele szakadással. Emlékszem, év elején kérdeztem, mit jelent neki az otthon, ő visszakérdezett, őszintén kell-e válaszolni. A szóra nem emlékszem, csak a szorongásra, amit kiváltott belőlem a válasza.

Aztán a minap a kenyérről beszéltünk, hogy mire van szükség, miféle ropogós kenyérhéjak sülnek a Holle anyó című mesében, amikor önkéntelenül felkiáltott, ő fél tőle. Ki tudja, mit rejt a mélye, mi van benne igazán. Ő az a lány, akit hónapok óta bántanak, a felsőbb évfolyamosok és az osztálytársak is, sőt, a tanárok. Van egy barátnője, összenőttek ők ketten, láttam, hogyan vonulnak, mint ahogy csak a kamaszlányok tudnak, új szövetségben a világ ellen. A bántásokra azt mondták, megfogadták egymásnak, soha nem hagyják el egymást, kitartanak, legyen bármi is a világban.

A barátnőt lassan egy hónapja nem láttam. Valószínűleg elviszik a szülők, mondván, nincs a két lány egymásra jó hatással, pedig magyarból például egy jegyet javítottak novemberben. Ma szembejött velem a lépcsőn, kérdeztem, hogy van egyedül. Nem értette a kérdést, kivette a füléből a hallgatót, kivettem én is, megismételtem. Jól, vágta rá. Tavaly megtanult nem kötődni nagyon senkihez. És megy tovább, nekem törik a karom, ahogy megérintem a fehér tollkabáton át az övét, két pici vonal, mintha simogatnám, de nem hiszem, hogy érzi az anyagon keresztül.

Szóval, itt tartunk. A szív terét tágítani tanuljuk, ahogy sötétedik, és egyre mélyül benne a várakozás, egyre lassabban kell venni a levegőt, máshogy egyszerűen nem megy, mert fulladunk különben. Van a saját út. Mint reggel annak a férfinak, aki a reggelit vitte, kalácsot, tejet, reggelit haza. Közben dobog, izmos és lüktet. Folyik rajta át a kék és a vörös, forgatja, mint a karma kerekét, így ad életet. Nincs tanulság, tanulom én is, hogy a szív csak megemelni tud, hisz felfelé tud csak törni, hiába hiteti el az elme, hogy van máshogy. Legyen ez egy emléknyom erre most. A lépcsőn felfelé.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy kép erről: étel és szabadtéri
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 57.

Apám csak annyit mondott, a rossz is elmúlik, és utána mindig jön a jó. Ezt jegyezzük meg, nincs tanulság. Aznap tudtam ennek örülni, nem voltam már rá dühös, hogy közhelyes. Sőt. Szeretnék majd olyan egyszerű lenni, olyan békében teljes, mint ő volt akkor este a Szépilonában.

Látni, ami a formák mögött van, a gőzölgő folyó valódi rétegeit a füst mögött. Látni az egymáson elmozduló rétegek között a rést. Hallani a roppanást, majd a szív döbbent csöndjére mért időt, hogy aztán végül ne maradjon más, mint kérlelhetetlenül faggatni a jelenvalóságot, tágítani a keletkezett űrt, hogy mutassa meg az igazi arcát.

Ez jut eszembe arról, hogy sérülékenység. Abszolút értékben bátorság, amikor az ember a horzsolás ellenére, már-már bolond mód, de rábízza a másikra magát. Annak ellenére kezd el bízni, hogy tudja, mindez ésszel fel nem fogható. Itt a kezem, a véleményem, ezek az érzéseim. Itt van a szívem, itt az aranyfonál a törésvonalon, amivel összeragasztották a törött részeket, tanítva a fájdalom értékét, az élet rendjét, körforgását.

Sziromról sziromra nyílni meg, miután hónapokon át dédelgettem a magot magamban, az új életet. Ahogy a tegnapi száz éven túli emberekről szóló filmben. A legmegdöbbentőbb képkockákat egy északi asszony mutatta. Néma volt sokáig, apró szemében annyi élet volt, mint az őt körülvevő hegyekben összesen, pedig sokáig csak azt láttam, hogyan botorkál a botjára támaszkodva, kezében a palántákkal. Tejesdobozból vágott ki nekik bölcsőt, abban hasadtak meg a magok, abban indult meg az élet a fény felé.

Néztem az asszony arcát, néztem a kezeit, a hátát. Gondosan igazgatta el a földgolyót, ahogy később a temetőben a húsz éve halott férje sírját. Kiszedte a gyomokat, ott már két bottal a kezében evickélt a kapun innen és túl is, kellett az a másik bot is, hogy el ne dőljön. Legközelebb az állatokhoz indult, meggörbült, lehajolt, és puszta kézzel emelte ki az anyabárányból a kicsi testét. Nagyon zluttyant az újszülött, ő szalmával dörzsölte át, úgy adta oda az anyának az életet. Nem szépelgett, nem sírdogált, nem feszült keresztre. Tette a dolgàt.

A filmet nézve arra gondoltam, hogy erre emlékezni szeretnék. Két kézzel igazgatni a földlabdát, amit az élet ad. Aztán türelemmel várni, kinyíljon a mag, induljon meg az ég felé. Türelemmel és hittel indulni meg a párom sírja felé, legyen az még bár élő, éppen egy negyvenkét éves test. Egy pillanatra sem feledkezni meg arról, hogy mindketten meg fogunk halni. Hittel abban, hogy nekem nincs más dolgom, mint a lábamra, a két botra támaszkodva, a saját súlyomat megtartva közeledni, távolodni, és ha kell, kiszedni a gyomokat, elegyengetni a földet körülötte, amennyire elérem őt. Hagyni, tegye meg ő is ezt nekem, ha már nem érem el a gyomokat. Hinni abban, aki ott van, élő, jelen van minden súlya ellenére, és képesek vagyunk olyan gondosan nyúlni egymáshoz, mintha minden egyes nap egy új születés lenne, tisztafehér bárányból világra jött közös idő. Bicebóca kisbárány.

Vállalva a sérülékenységet, a kiszolgáltatottságot, az az újszülött egy dolgot biztosan magával hoz a világra. Ahogy a mag is őrzi a földbe rejtve. Hozza a bizalmat, azt a tudást, hogy valójában, a dolgok mélyén, az ember nem sérülhet, mert a test épp arra emlékezteti, hogy jóval több annál, mint puszta anyag. Arra emlékeztet, hogy túl a formákon és az ürességen van valami, ami a túlélés terhe helyett él, és minden áldott nap az életet választja. A másik felé, mint fény felé fordulást. És mindezt önmagából teszi, ő dönt úgy, most már tarthatatlan tovább elzárva lennie. Nem bánja, vállalja a sérülékenységet. Megtanul bízni abban, ami van, mert tudja, minden belőle fakad, így nincsen mit veszítenie.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy kép erről: természet
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 56.

A nő fekete szemhéjtusának elvékonyodó vonalát néztem, ahogy túlfutott a szemzugon. Hirtelen állt fel, és adta át a helyét, pedig még legalább két megállón keresztül az ajtóban feszengett. Ahogy a helyére ültem, lentről hullámokban jött a forró levegő, mint a semmi szélén, a portugáliai Cabo da Rocán állva a kétségek égősora, ahol, mondják, Európa véget ér.

Évekig azt hittem, bátor voltam a széléig eljutni a világnak. De aztán az ír sziklák megmutatták, nincsen vége semminek, mindig lesz egy következő határ, amit át lehet lépni, ahol képes lenne átfordulni a test a mélybe. És viszi magával a lelket is mint utánfutót vagy könnyű plédet hűvös nyári éjszaka. A megszokotthoz képest valami nagy fényesség volt a 61-es villamoson a fejek felett.

Néztem, miféle glória lengi be a kocsit, és ahogy megfordultam, mutatták mindenhol magukat a belső rétegek. A valóság rétegeit forgatom magamban mostanában, ez is egy volt a sok közül. A villamos belső váza. A jelzőfények mögötti valódi mélység, ahol a csövek, a huzalok és a villogó neon jelzi a megmozdulás határait. Egy volt tanítványom jutott eszembe, aki metróvezetőnek készül, és minden vágya, hogy a föld alatt teremtsen kapcsolatot az emberek között. Milyen szerencsés is, aki a huzalokat és az illesztéseket ilyen szépnek tudja látni, aki örömöt talál abban, ami másnak rejtenivaló szürke lom, veszélyes hulladék.

Felálltam, hogy legyen időm közelebbről szemügyre venni, de zavarba hozott, hogy még szavakat sem tudtam arra, amit látok. A képen, amit rögzítettem, jól látszik az egymásba illeszkedő fogaskerekek fémes hidege. Mégis, ahogy egyik test a másikhoz ér, zúgó tömegeknek nyílik és csukódik a gumírozott ajtó. Ami erre képes, abban kell, hogy legyen a szerelvényeken túl valami emberi.

Zöld a jelzés, azt ígéri, nyitni fog, és hiszek neki, mert lépek felé, hagyom, engedjen át magán. Látom, ahol össze van csomózva. Látom az elvarratlan szálakat, látom a rovátkákat, és a kattogó fogaskerekeket napra nap, miközben gondolkodik. Letisztult, férfiasan hűvös világnak tűnik, csak most, ezen az éjjeli röntgenfelvételen mutatkozik meg valójában az, hogy ki is ő. A józanság mögött a feszültség és az áramvonalas lélek. Az enyhülést a belehelyezkedés hozza. Sötét és félelmetes lehet a dobozban éjszaka, amikor nincsen se neon, se áramszedő. Amikor nincsen kapcsolat az éggel a feje felett.

Így vagyunk mi mind. Megállóhelyekkel és leszállásjelzőkkel eltakart, dobozba zárt és összekötözött vezetékek, egymásba vesző kapcsolódási pontok vagyunk. De ahol a teret engedünk egymásnak, ahol megnyílnak egymás felé az ajtók, ott friss levegő tódul be a zsúfolt testek közé. Ott vannak irányok, végtelenben találkozó párhuzamosok, akik addig is képesek egymás mellett menni. Nem ütköznek, nem gázolnak, egyszerűen kísérik egymást, tanúként a másik útja mellett baktatva.

Azt mondják, látlak. Látlak, és tudok rólad. Látlak, és ez elég is az életnek nevezett átvilágításra. Ami ezen túl van, az a fogadalomtétel, hogy nem leszek akadállyá, bármerre haladj.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy kép erről: szabadtéri
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 55.

Napokig nem láttam. Szemből a gesztenyefa osztatlan figyelme tartott, még maradt rajta pár levél, mire megérkezett hétfő délután. Sárga és zörgő törmelékkel fedte be a fa a testem, amíg az avart sepertem össze, volt közte levél, termés és mókus szőre is. Csendben kérdeztem vissza, ha ilyen játékot játszom magammal, ha kész vagyok magam befedni, hogyan szólítom meg újra őt?

Láttam cinkéket, láttam az újratanult reggelek összegyűrt lepedőit magam alatt. Látta, milyen foltot rajzol a derekam köré a hajnal, mintha a karja ölelne át. Éjfél után kopogtatásra keltem, az izzadt test mutatta, aki villanyt kapcsolt bennem, csak menekült életeken át. És még mindig hajlamos.

Vasárnap este kezdtem vasalni. Álmatlanság ellen segít, tanultam, kisimítja a ráncokat. Aztán döbbenten néztem, hogy a falból eltűnt a repedés, és ezzel egyidőben lett új padló a talpam alatt elindulni egymás felé. Mert tart a föld, ha végre két lábra állok.

Emlékszem, lassú, csöndes nap volt. Délre megint kisütött, megtörten rogytam a törzse elé, hogy akkor legyen, ahogy ő akarja. Nézd, a madarakról még mindig csak azt tudom, hogy zuhanás után évekig tart, míg újra elhiszik, tudnak repülni. Emberöltőben legalább három, mire átérnek a folyón, és megtanulják, hogy aki fehér árnyékot vet, annak az álma is vitorlavászon. És csak a a test, csak a test képes megváltani az összegyűrt éjszakák után a bizalmatlanság néma peremvidékeit.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy közeli felvétel erről: fa és természet
Megjegyzés hozzáfűzése