Szépen élni 42.

Löki a hajam, löki a megálló plexiüvegét. A lábam keresztben, megemeli, és emel a tekinteten is, ez most egy a szélbe kapaszkodó műanyagszatyor, odébb papírdarab, hulló levél.

Amikor Írországban éltem, ez a fajta fényesség mindennapos volt. Illetve a szél élessége, a bátor tekintet követte a mélybe vesző szürkeséget, amibe úgy zuhant a lélek, mintha a föld, a sár, a rög lenne valódi otthona.

Emlékszem a sziklákra, emlékszem a semmibe nyúló végtelenre, amit a sós vizek rajzoltak körém, emlékszem arra is, ott megtanultam, a félelem színe megragadhatatlan, s mint ilyen, birtokolhatatlanul szép. Éppen fordítva van, az embert kebelezi be, lassan mosva ki a lelket a testből, mintha aranyat szitálna, rögökre bízva végül a teremtést.

Sosem jutottam el a végéig. Moher szikláit tartogattam, pedig mondják, az a legimpozánsabb, ott némul el csak igazán az ember, mert szavakat keresve sem talál, csak olcsó közhelyeket.

Éles fényekkel ébreszt a májusi reggel, tegnap pont úgy esett, mint Corkban szokott, megyek a villamossal, a vezető ma nem várja meg a lépteiket szaporázókat, a sárga testhez csapódik a bosszankodás, hogy az élet igazságtalan. Én a szokottnál korábban indultam, a parkon át haladok, hogy a szélben kiszellőztessem a fejet és a szívet – mindazt, ami méltatlanul kiemelt helyen áll.

Írország azt mutatta meg, az élet olyan, hogy minden eső után marad még idő levegőt venni, hogy a lélek terében máshogy zajlik az előrejezés. Hiába mossa alulról a lábat az eső, az is valamire van, az önmagából kifordult esernyő is puszta tapasztalás, nem az istenek rossz tréfája ellenünk.

Emlékszem, lenéztem, és szólított, hívott, mintha minden sokkal könnyebb lenne egyetlen ponttal a végén, de ez hazugság. Nem ment meg a tagadás, és nem ment meg az ellenállás sem, a sziklákra érve nem a test zúzódik össze, hanem a lélek, a teremtő maga.

A szélben ott bujkál a visszafojtott tapasztalatok sora, mindaz a letapadt tárgy, amit hagyni kellett volna a magasba szállni, elemekedni a földtől. Hagyom, haladjon rajtam át.

Ez most már Hűvösvölgy. A fű éppen olyan zöld, mint a szigeten, bennem dalol, és a fények lélegzetelállítóan szépek, mint a lelket bebalzsamozó ír, a csönd meséje. Hagyom, haladjon át, lassan utána nézek, tekintetemmel követem az útját.Hallgass, ember, ha nem tudsz szépet szólni.

Hallgass, ha belőled gorgók tátognak a tájra. Hallgass, ha a Nagyhíd megállójában hiába áll meg a villamos, nincsen senki, aki felszállna. Ha áthaladt, mint elvonult vihar a házak felett, én maradok végre, félelem nélkül.

Az iskolába érve tele a járda lehullott gesztenyevirággal. Aki utánam érkezik, azt látja, virágot lépek. Legyen igaza, termés lesz belőle. Túl korán érkezni nem lehet, és nincsen túl késő sem. Nézem a mellettem alvó felhúzott jobb combját, hallom, ahogy a lélegzet érkezik. Minden, időben.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy kép erről: Zsuzsa Emese Csobánka, szemüveg, szabadtéri és fa
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 41.

A kőszívet még apámtól örököltem. Egy határon túli kisvárosban, a sötét hegyek árnyékában született, soha nem ismerte az apját. Nagyapámról annyit tudok, konflison utaztatta a nőket, ő volt a legszebb férfi messze a vidéken, mindaddig, míg meg nem látta a nagymamám.

Mert legszebbnek lenni igazi átok. Egyetlennek lenni azonban áldás, ha elég erős a lélek, hogy ne zárja kőfalak közé a másikat. Nagyapám lelke fényszál, az egyetlen fotón, ami róla maradt, látom, egy árva csíkban hogy őszült meg hirtelen. A többire nem jutott idő. Nézem a tükörben, miféle szálak indulnak meg bennem folyamirányban, miféle árvaságra predesztinált a trianoni határeltolódás, amennyiben a sors létezik.

Ahogy öregszem, változik ez is, hinni az eleve elrendeltetésben annyi, mint ledönteni, ha kell, tégláról téglára bontani le az épített falakat.

Éveken át hátat fordítottam a napnak. Csöndesen nézte, micsoda pökhendiség sugárzik abból a hátból, ahogy a vágyak és az elvárások kacskaringót rajzolnak a gerinc két oldalára.

A minap végre voltam elég erős elmenni a Nap anyjához. Elmeséltem neki, apámon átok ül, és mint ilyen, átvérzi az egész családot. Anyám könnyei földeket árasztanak el, rohad a vidék a súlyos víztömeg alatt, nekem pedig nincs se maradásom, se nyugtom, és hiszem, a boldogság, legyen bár magasan repülő madár, engem folyton elkerül, mert elhessegetem, mintha lódarázs lenne. Bizonygatom bután, van rettegés, ami belezümmög a végtelenbe. Apám azt szokta mondani, mindez azért van, mert a dolgokat rosszul látom, az orvos szerint belső szemtengelyferdülés. Ideje végre kiegyenesednem.

A Nap anyja nem ítélkezett, csak átváltoztatott rózsagyökérré, olyan szívós testté, amiben majd a szeretet bölcsessége meg tud foganni, mutatván, a konflison nagyapám csak idegen nőket utaztatott, merengő tekintetű nagymamámnak inkább otthont épített, házfalat, teraszajtót, kertet és ablakokat.

Azt mondta, szépek voltak mind, illatosak és édesek, de amit nagymama tud, az őbenne világokat mozgat meg. És azt is mondta, ő már annyit csavargott odakinn, itt az ideje megállni nagymama tekintetében.

A Nap anyja meghallgatott, azt ígérte, segít. A fiától tudtam meg, hogy van rálátás, mindent beborító fény, ami nem válogat. A Nap anyja csak ült ott, hallgatott, bennem világok indultak meg, a gyökér, amit eresztettem, egyre erősödött.

Mondta, minden rendben, mondta, nyugodjak meg. Mondta, a szív az olyan, hogy képes tágasságra, határtalanságra, nem kell, hogy kövekkel bástyázzam magam körbe. Az elvárásaim helyett vágyhatok arra, hogy boldogan éljem meg, ami az enyém. Amit magamnak rendeltem el, élhetem a belső rendet.

Úgy engedett utamra, hogy tudtam, a veleje még csak most következik. Napban fürdetni meg a megkövesedett részeket, addig simogatni puszta szemmel, míg magától porlad aranyporrá és fénnyé. Apám szikláit nem görgetni többet hiába, anyám folyóit nem táplálni, egyszerűen hinni abban, van megbocsátás. Annak tégláiból pedig képes vagyok olyan házat építeni, amit nem visz el a víz.

Úgy nézni bele a Napba, hogy abba nem vakulok bele. Mert végre tudom, amire rálátok, azt felfényesítem, amivel szembenézek, az megölelhető.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy kép erről: madár, vízfelület és természet
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 40.

Nedves a hátam. A Városmajori templom melletti Mária-szobor egyetlen néma intéssel enged utamra, aztán látom a fára festett jelet is, a Mária-úton haladok, ahogy évek óta. Mondja a fa, egyetlen villanás vagy. Mondja a kislány, aki mellettem karikázik az apja után, mondja a fű, a fény, ami visszakacsint a fáról rám, és így ér körbe az úton az élők sora.

Tegnap láttam a félelmet kamasztestbe szorítva lenni. Láttam 7,.8. és 9. osztályosakat, akik szemükben tompa fénnyel néztek vissza rám. Ez most nem monitor, nem gép, nem elnémított, és nem kikapcsolt, van színe, szaga, vibrálása, úgy hívják, élő ember, úgy hívják, élet, úgy, hogy járvány utáni nyitás. Mi az isten?

Kérdeztem, mi van bennük, mondták, semmi, mondták, üresség, motivációhiány, mondták, aludni akarnak még évekig, mondtam magamban, na, hát, akkor ideje megtölteni azt az űrt, azt a semmit, hogy tükrözzenek vissza belőlem mást.

Olyan volt a teremben lenni, mintha hatalmas kiszáradt földdarabból kellene vizet fakasztani. Olyan is volt, mintha nem éreztem volna a lábam, ellebegve a földtől, abban a más, abban a kettéosztott világban kerestem volna fogódzót. Kerestem volna a semmit.

Aztán valami átbillent. Utólag arra gondolok, talán a lombok kezdték. Vagy a lombokban megbillenő levél, vagy a súlytalanság lett végre elviselhetetlen, és kínált meg azzal, milyen is a fény, ha a bőrömön játszik.

Néztem a fejem felett nyíló orgonát, mélyre szívtam az illatát, volt gesztenye és juharfa is. A Hűvösvölgyi úton magas a kaptató, de mégis ezt választom, lassú a comb, lassan megindul a hátamon a verejték, legyen, ami megindítja az áramlást. Kint is, bent is.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy kép erről: szabadtéri
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 39.

Van egy magyarországi borvidék, ahova a lelkem immár tizenegy hónapja hazajár. Nem kértem, és mégis azt kaptam, amely földet bebarangolva igazán önmagam lehetek. Van benne kihívás.

Ez a föld löszös. Nyáron közelhajol hozzám, meleg a lehelete. Télen megkeményedik, elfelhősödik, és szilánkosra tud fagyni, de én azt is szépnek látom. Azt a szurkálódást. Az elfogadás és az elfogultság világra hozott, egyívású ikrei kéz a kézben haladnak. Könnyen megcsúszik, hát akáccal kötik meg, az akác illata édes, méhek döngicsélnek bennem, ha a lombja alatt állok. Mézédes a pillanat is, amiben lenni tanít.

Én a magas, fenyegető hegyek lánya vagyok. Sötét árnyékot vető bükkösök közül tágas mezőségre és lágy lankára vágyni – ki gondolta, léphet ekkorát az ember. Ki gondolta, hogy van az árnyékon túl élet, hogy a bányászlányok akkor a legszebbek, ha nem csak másoknak mutatják az utat, hanem akkor, amikor nekik mutatja valaki a szemükben tükröződő fényes szurdikot.

Mert a bányászlányok kezében lámpás van, nem hihetik, hogy nekik nincs szükségük fényre. Hiba azt hinni, a szőlőket hizlaló tünde fény csupán annak érték, aki megdolgozott érte. De hálásnak lenni azért, amit nem kértünk, és kaptunk, az aztán a feltárásra váró barlang. Ott kezdődik a dolgok mélye. Nyílik a tárna. A bányászok köveket hordanak, zajosak a csillék, olykor kisiklanak, és káprázik a bányászok szúrós szeme, ha a felszínre kiérnek. Azt hiszik, ami fényes, az bántó, és ellenük van. Menekülnének vissza, úgy megszokták az ellenségeskedést, a harcot és a sötétséget.

Mély a tárna, és vitathatatlan, hogy kincseket hordanak ki. Közben egyre ürül a föld, kérdés nélkül adja, amit kérnek tőle, hagyja, mélyre fúrjanak benne, pedig szólhatott volna, van, ami jó helyen van odalenn is. Vannak bogarak, pondrók és gyűrűsférgek, vakondok, mindnek van helye, nekik ott. A végén a felszínre kerül az összes, ami addig a mélyben bujkált. Súlyos rögök tapadnak a bányászok cipőjéhez, pedig a Jóisten csak azt kéri, semmi ne légy, csak az, ami voltál.

És akkor szikra pattan, mint szőlőtőke végén a rügy, fakad az ember. Hogy lehet másképp, lehet a Napba nézve élni. Lehet bírni azt, amivel a teremtő megáldott-megvert, mert az áldás-átok csupán emberi mérték. Egyetlen érme színe, fonákja. A lényeg a láttatás, a kép, a fénybe emelt forma. Ami olyan tünékeny, hogy alig ér át a lélek a túlpartra, hipp-hopp elrepül 70-80 év.

Hallgatom a folyó zúgását, hallgatom a földben meginduló fényt. A teremtés magja megnyílt, felhasadt. Fájt, ha emberi szóval mérem, fájt, hogy annyi minden nincs már, akinek hittem magam, de az a löszmeleg mindent megér. Annak lenni végre, aki valaha voltam.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy kép erről: természet és fa
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 38.

Van egy ablak, én azon keresztül nézem a világot. Az ablak mögötti kastélyban egy szörnyeteg királylány lakik, és a rettegés táplálja. Anyai átok ül rajta, és van még apai is. Mondják, a cethal gyomrában három napig volt Jónás, mire belátta, mozdulnia kell, nem menekülhet a sorsa elől. Így van ezzel a királylány is az ablak mögött. Kihányja régi önmagát, hogy életre kelhessen. Senki nem ígérte, hogy könnyű szülés a levedlett régi bőrtől megválni. Aztán ő most mégis csodálkozik.

A félelem természete olyan, hogy előbb csak etet, aztán ő lesz az, aki felzabálja a lelket. Mert a megfordult kerekek visszatekerik az időt, pedig az már rég nincs jelen. Újra ott áll az ember abban az elhagyatottságban, amit a múlt teremtett köré. Azt hiszi, most van, megint az van, ő túl kicsi, beláthatatlan az üresség, fulladni kezd. Újra és újra elismétli, csak a rombolásban van élet, csak a romok közé szorult élet az igazi.

Pedig ez hazugság.

Egyszerűen úgy van, hogy ami igaz, azt nem lehet összetörni. Az van. Az létezik. Érvénye maga a léte.

A törhetetlen anyag mélyben futó, láthatatlan szálakkal köti össze, ami elrendeltetett, amit összesodort a tér és az idő, a szerelem testen és földön is túlmutató fényeit. Egyetlen ablak, aminek az üvege pontosan azt mutatja, ami felé lépni kell, megállni, belenézni, és hálát adni azért, hogy van kilátás. Hálát adni azért, hogy egyáltalán élek.

Tanulj meg újra levegőt venni. Ahogy felsír az újszülött, olyan erővel lökd el magadtól, engedd el a lélegzethez kötött fájdalomérzetet, a fájdalomhoz való ragaszkodást. Nincs ilyen törvény.

Tapasztalni jöttél a földre. Ott, ahol e döntést hoztad, nincs se előjel, se előítélet, a puszta játék az, ami miatt belebújsz a cethalba, ha Jónást játszol épp. Legyél már kicsit kedvesebb magadhoz, úgy szeretne magához ölelni a világ is. Engedd meg magadnak, hogy legyél. Hagyd a fenébe a nagyravágyást. Van neked térded is.

Mert a csoda, aki vagy, azért fogant, hogy emlékeztethess minden élőt a benne rejlő, összesűrűsödött fényre.

Csak ragyogj. Nem kell csinálni semmit.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy kép erről: virág, természet és fa
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 37.

A falig én pillanatokon belül eljutok. Valahogy úgy van ez, nincs középút, se középpont, az élet mint ingaóra jár bennem, és én elhittem, ha lehorgonyozom az aranyzsinórt, amelyre a mutatók ujja néz, megszűnök lenni.

Néztem az asszonyt, végre oldalról és szemből, túl a hátulnézeten, ahogy mindeddig csak loholtam utána. A Szabadság-szobor vetületeit figyelve hallgattam a telefonon hozzám beszélő apámat, aki azt mesélte, hogyan állt meg benne a folyó a Duna partján. Eredetileg csak egy vécét akartak, mert a csigalépcsőn az alsó szintre lemenniük egyre nehézkesebb, nem is értettem, hogy lehet ezért új részt hozzáépíteni a testhez. A lyuk, ami a házfalon éktelenkedhetett, mutatta az elengedés erejét.

Szóval, gondolt egyet, és kiszedte a folyóra néző házfalat is, a feleségének hangosan azt mondva ki, elég volt a falakból. A mostohám úgy értelmezte, ne legyen, ami elválasztja apámat a folyótól, és hogy rálátni hetven felé a hídra, több mint megbocsátás.

Ha ezt kibírjátok, minden lepereg majd, folytatta a szomszéd fél órával előbb, ahogy megszólított az utcán a halott feleségéről beszélve, aki, míg élt, próbált lebeszélni a házasságról, és az orosz szerelméről kezdett litániába.

Döbbenten hallgattam a lépcsőházba szorulva, három gyerek mellől hogy vágyódhat el abba a távoli és hideg világba. Ő gyomorrákkal válaszolt, reményekkel tűzdelt bő másfél évvel, nekem meg eszembe jutott, hogy abban a lakásban egy nő már felakasztotta magát. Ezért a lakásért ő az életét adta, a három gyerek anyai öröksége egy beépített tetőtér minden zegzuga, hiszen éveken állt harcban a lakókkal érte.

Mialatt apám kamionokat indított Bulgáriába és Svédországba, a Ferenciek terén kerülni kellett a régi egyetemépület felé, mert átterelték a gyalogosforgalmat. Ennyin múlt, hogy láttam a férfit, jobb kezével a jobb vállán tartotta az ágymatracot, ballal a kormányt fogta, mégsem billegett, tudta, merre tart, tartotta is az irányt magában felé.

Én kipakoltam az összes fiókot. Kiszórtam az összes egyetemi jegyzetet, a fal mellett glédában várják a régi életem átmenthető darabjai, hogy otthonra találjak. Felkavarodott folyóban lassan ülepedik le az iszap. De végül a helyére kerül.

Néztem a dobozokat és a zsákokat a valahai szobámban, a régi matracot majd a lomtalanításkor ki kell vinni a fészerből, ismételgettem, emlékezzek erre, ne legyen nyoma a múltnak. Ahogy azokat a ruhákat is, amik egy letűnt világ lepleként eltakarták belőlem a valóságot.

Gyáván éltem, őszintétlenül is sokszor, és ennek tagadhatatlan a felismerése. Hogy ez miféle fájdalom, az most a porral együtt kering a levegőben, falhoz állít. De apám lánya vagyok, hiszek a teremtésben. Anyám mindig a nyíló ablakokkal nyugtatott, mondván, ha az Isten bezár egy ajtót, ablakot nyit majd valahol. Apám most mást tanít. Ha megáll bennem a folyó, megnyílnak a falak is.

A Borároson szállt a nyárfavatta, keresztben kergetett minket, átutazókat. A hídon innen és túl láttam, miféle színekben pompázik a hegy, ahonnan én nézem, inkább csak gyökeret eresztő fák sora, sötétbarna törzsre mért élénkzöld, az élet ígérete.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy kép erről: természet
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 36.

Azt mondta, az üresség természete ilyen, és széttárta előttem a szárnyait.

Figyeltem, hogyan vet lobot az ellenfényben, az árnyék, amivel azonosítottam, rám vetült. Megint abban a gyerekkori ablakban voltam, résnyire nyitott világon át leskelődtem, míg a szék törte a sípcsontomat. Vártam apámat, hogy megérkezzen. Később, és aztán éveken át azt ígérte, ha baj van, ő jönni fog, mit tehetett arról, hogy a késést, az idő ilyetén felszámolását összekevertem a megcsalással. Hogy késni annyi, mint megbízhatatlannak lenni, és a várakozó számára alanyi jog a sértődés, a megcsalatás érzésének kínzó hétköznapisága.

Azt mondta, ha háború lenne nálunk, ő eljönne, magával vinne, megmentene, és én rendre elképzeltem abban a belső világégésben, hogy majd időben érkezik. De az angyal másmilyen. És addigra már másmilyennek hittem magam én is, olyannak, akihez nem térnek vissza, akit nem őriznek meg. Anyám azt tanította, hogy van, amit ki kell érdemelni.

Abban a résben és abban a háztömbben, amiről lefordult a hozzám vezető félkörívre, nem volt megbocsátás. Nem volt semmi az űr után, abban a koporsóban, amibe belefeküdtem, csak a rettegés tért nyugovóra bennem, hogy aztán minden áldott reggel felébredhessen újra, mintha a létem múlna azon, tudok-e eléggé félni.

A félelem biztonság. A rettegés otthonos, az angyal mindegy, mit tesz, legalább ennyit tudok uralni, hogy ne fájjon. Az érzéketlenség is létforma, és mindennek van létjogosultsága.

Pedig visszagondolva mindig odaért. Apám azt tanította, nincs idő, és a türelem egy olyan tágasság, amiben az önmagukat átokkal szóró kislányok végül mind megmutathatják, milyenek is ők valójában. Milyen íze és hangja és fénye van az örömnek. Abban az időtlenségben nem volt megfelelés, nem voltak súlyok, és én is leraktam végre azt, ami sosem volt az enyém. A dühöt, a csalódást és a bizonytalanságot.

De megtanultam azt is, milyen sehol sem lenni.Megtanultam, milyen két világ között lebegni, felszámolni magamban a háttérországot és a harcteret is, azt remélve, azzal, hogy kapocsként kötöm össze anyámat és apámat, bizonyosságot nyer a létem. Csupa félreértés és téves azonosulás.

Tegnap megmutatta végre a szárnyait. Láttam, ha elég szélesre nyitja, az elváló pihetollakban nincsen semmi. Az összesűrűsödő és formát öltő anyag, két test találkozása akkor is kegyelem, ha mindez egyetlen pillanatra, percekre, órákra vagy néhány évre történik csak meg.

Láttam, az, hogy vagyok, nem kér bizonyosságot, és nekem sem kell bizonygatnom a létem, mert annak ellenére, hogy csonka a szárny a hátamon, ha szeretném, tudok repülni.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy kép erről: szabadtéri és ajtó
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 35.

A kilégzés és a belégzés közti fényjáték, a falakon átfutó árnyék, az üvegkerítésen felfogott test és egy-egy lakóház naplementében bronzba öntött oszlopcsarnoka.

Minden egy.

Te vagy a fény, ami megtörik az összesűrűsödött anyagon. Az öregember, szatyorral a kezében, ahogy inogva a bolt felé halad. Benned fordul meg a sarkon az autó, te vagy az ásítás is, egy nemrég ébredő test szélesre tárt ablaka a hétfői morajlásban. Ne takard el a szemeidet.

A folyónál lakunk. Csönd van, csak a virágzó fákat hallani. Korábban villamos csilingelt, a táguló park felett mért súlyok egyetlen térben süllyedtek-emelkedtek. Most a vizet és a madarakat és a lombot hallgatjuk, annyi földcsuszamlás után biztos alapra épült a ház, amiben lakunk. Aztán a csöndet. Hosszú órákon, egy életen át.

Hiszem a kertet, a lugas hórihorgas tőkéit égboltként a fejem fölött ernyőként kitárva. Hiszem a rendet, a mesékből tanult jelenlétet, a hófehér öregember érkezését, aki segítő jobbját nyújtja, mondván, nincs mitől félned, ember. Az, aki vagy, végtelenül szabad, és felülmúlja mindazt, amit magadról hittél. Csak merj hinni és látni.

Lélegezz. Bontsd le a teret a lombban rebbenő levélre, lásd a vízfelszínen az aranyló gömböket, amiket mint kincseket szór eléd az ég. Legyél bátor csak nézni, hagyni, hogy úgy legyen melletted, amilyen, és ahogy lelke szerint kíván megnyilvánulni. Minden. És te is csak nyugodtan legyél, nincs mit keresni tovább.

Megvan minden. A házban most fordul át hátáról az oldalára a teste, mellettem állatok mordulnak, lesz kutya és macska is, hogy kiegyenlíthető legyen a távolság, amit elhiszünk feszülni az emberi létben.

Van egy, aki hűséges, és másik, aki ugyancsak az. Az ajtó előtt gömbölyödik össze mindkettő. Nézem, a köztes lét metronómja hogyan billen át, ez most az a pont, ahonnan kimozdítható vagy, lehetsz te és a világ.

Teremtésünk titkát adjuk át, ahogy a tenyér a szem elé kerül, aztán résnyire nyitjuk az ujjakat, majd egészen beengedjük a fényt, a látványt. És nem akarunk semmit tőle, egyszerűen csak látni őt.

Fotó: Teszler Tamás

Nem érhető el leírás a fényképhez.
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 34.

Álmában egy árva kisfiú volt, aki húzta maga után a házát. Elképzeltem, lehetne az ír szigeten az a ház, mert tágas végtelenről is beszélt, egy olyan partról, ami mind közelebb jön hozzá. Ő ezt úgy mesélte, a víz elöntötte a házat, ahogy most írom, az bennem fordult át, mint ugyanannak a világnak komplementere.

Erős lehetett a madzag, amivel vonszolta maga után a lelkét. Loholt előre, az meg csöndesen szedte a lábát, mögötte piros delfinek – az iparkodás színe kék, motyogtam magamban, és az égbolt tükrében kegyelem, amikor megmosakodhat az ember. Így van ez minden nap velünk itt, ezen a bolygón.

Az otthona bennem van. Látom, hogyan indul el az álmai felé. Ha fárad, tudom, milyen, mikor hosszú futások után ernyedten lóg a teste, a korábban kifeszített, célokra szögelt valóság most csupán egy áramló, hömpölygő tér, amit a szemem teremt neki. Azt lakja be, ahogy telik az idő.

Ha nem látnám, ki mesélne arról, milyen, amikor a test hullámokban simítja végig a partot, milyen, amikor a lábak egyetlen szobában ringanak, és így teljesedik be az emberi lépték. Abban a vágytalanságban, hogy nem akar semmit, faltól falig poroszkál, holott a test csupán az elme morzsája, az, aki meglépi, megállja, utána nyúl, sokkal több, mint önmaga tudja hinni.

Mossa a fogát, közben sétál. Sétál, és tisztul, hullanak le a rétegek, ez most egy másik világ, a nap egészét készül birtokba venni utoljára, aztán elengedni, hogy befogadhassa azt a másikat. Nézem. Tudom már a kompozíció és a színek igazát, tudom, a fekete és a fehér csupán választás kérdése, ahogy az utómunka is, mégis, ebben a csöndben nincs semmi rajta kívül.

Vetkőzni kezd. A testről én már annyit beszéltem, írtam is sokat, el fog múlni ő is, és én is, és te is, aki ezt olvassa, de hirdetem, legyél bátor a halálhoz. Legyen bárányfelhő körül tiszta kék ég a tekinteted, hidd el, ami van, amit látsz, te teremted, olyan bizonyossággal és természetességgel, ahogy csak egy lefekvéshez készülődő testben tud nyugalomra lelni a lélek.

Tudom, hogyan hajtja össze, hogyan rakja a polcra, tudom a toll és a füzet hogyan illeszkedik egyetlen vonalra az elképzelései mentén, ismerem a másságát, az ilyenségét minden mozdulatnak. Aki a szavakra tette fel az életét, annak tőrdöfés e rend, mert nincsen tökéletes forma hozzá, térdre rogynak a betűk, nincsenek szavak. Hát, legyen. Végtelen a te csönded, Uram. Lassan megtanulom hallani és élni is.

Figyelni valakire annyi, mint partnak lenni, ha ő hullámtörés, látni annyi, mint végtelennek lenni, amiben feloldódhat és elkülönülhet, amiben megnyílhat önmaga számára. A szabadság színe kék. A szeretet most fehér. Felhőszín az üvegbe fújva.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy kép erről: felhő
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 33.

Lakik bennem egy szörnyeteg, ezt régóta tudom.

Években mérem a korát, nagy öblös antennákat épített a háztetőre, hogy befoghassa mindazt a kételyt, ábrándot és csalódást, aminek köszönhetően árnyék vetül a szobákra a fény helyett. Pedig lehetne könnyű is a test, amelyben mint templomban lakom.

Én ott állok a szoba közepén, a parketta csíkjait figyelem. Szabályokat hozok, mert élni kell, melyikre szabad lépni, melyikre tilos. A szörnyeteg a sarokban vár. Együtt nő a csönddel, azzal a szűkös, levegőtlen és fojtó résszel, aki bennem folyton éhes, mert megszokta, van mit ennie.

A falon képek. Középről felfogva egy egész árnyékvilág, idő telik el, mire megértem, a képkivágáson és a komponáláson is sok múlik. Múlik rajtam, hogy mire figyelek. Számtalan embert felsebzek, bántok, diribdarabra tépek, mire belátom, ha az ember szem nélkül néz, a tárgyak és a dolgok megmutatják igazi arcukat. Csakúgy, ahogy az emberek. Milyenek is, ha igaziak, ha igazak.

Ebben az önként vállalt vakságban végre nem magammal mérem a világot, hanem megszületik egy hatalmasabb erő, egy felismert belső tér, a tágas horizont, hogy a színes és színtelen világokban úgy merül el az ember, hogy közben elfelejt dicsérni is. Nem akar többé megnevezni, birtokolni. Igazzá válik, átlátszóvá. Tükörbe néz, és azt mondja: “Ilyen.”

Mert ki vagyok én, hogy téged megítéljelek? Hol van a mértékegysége a másságnak és az ilyenségnek? Hogy tudom befogni mindazt a rezgést, hogy emelhetem meg azt a hullámot, ami elmeséli, mit érez az ember, amikor a másikat látja abban a közös térben poroszkálni lefekvés előtt? Vetített képek helyett miben méred a szeretet mennyiségét?T

udod-e, Isten, milyen nem merni megszólítani téged? Tudod-e, milyen folyton tagadni a léted, és ezzel dacosan tagadni a hit bizonyosságát és erejét? Milyen a ridegtartás rítusa, amikor önmagam csonkítom azért, mert egyszer elhittem, ez így szokás? Ez így helyes. Tudod-e, milyen másként érni hozzád és hozzá és magamhoz is? Milyen a gyöngédség nyitott rezgőköre túl az élet derekán?

Milyen a düh, a kétségbeesés, a sajgó térd, mely még mindig nem tanult elég alázatot, és hiedelmei vezetik, mielőtt a földre rogy – mert fél megélni önnön erejét?Kimegyek a partra. A tengernek kiáltom: “Erő Ura, gyere elő! Erő Ura, mutasd magad!”

És akkor megnyílik a tér, hatalmas medveforma állat jelenik meg. El akarok futni, de önmagam elől most már nincs hova. A szörnyeteg utolér, mellső lábát a derekam köré csavarja, jó alaposan odanyekkent a földhöz. Nem látok, nem hallok, nem érzem a tagjaim sem, csak a szemem káprázik. Aztán észreveszem, hogy saját testemből apró kis csontocskák potyognak ki, nem egy-kettő, hanem egy egész halom.

A medveforma állat csak annyit mond, ne sajnáljam, ezektől voltam gyönge. És megteszi újra, csavar, szorít, potyognak a csontok, ami fáj, arra nincsen szó, de egyre erősebb így leszek. Tiltakoznék, hogy ebben nem hiszek, de harmadszorra is odavág a földhöz, írmagja se maradjon bennem az árnyéknak. Van az az ív, ahol a test megtanul szépen élni.Egy aranyszínű parabola ölelő belsejében lakik a fény.És az oszlopcsarnok néma, úgy tartja maga felett az égboltot, mint aki a földi létbe kizárólag ezért érkezett.

(Meseforrás: az árva Kagzagzuk)

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy kép erről: szabadtéri
Megjegyzés hozzáfűzése