Laterna magica, avagy a bűvös lámpás meséje
Élt egyszer egy Danzhuur nevű mutatványos, aki rendületlenül járta a világot, hogy megkeresse a legnagyobb falakat, és megmutassa az üres felületeken a legszebben játszó fényt. Különleges szeme volt Danzhuurnak, mert képes volt arra, hogy tekintetében megmerítse a kék eget és a folyók, tavak, csermelyek, patakok mélységét. Mélység és magasság lubickoltak benne, libikókázott a két világ, a mutatványos pedig boldog volt, mert elhitte, tekintetében hordja, pillantásával méri az egész világot. Látott esőt és havat, látott megduzzadó habokból kirobbanó csipkefüggönyöket, szellőztetett verőfényt, és hintázott a széllel. Madarakat röptetett, és felhőkkel játszott, halakkal úszott, és vízben ringó levelekkel ébredt. Puha homokba fúrta a fejét, mint a csigák és a kagylók, és spirális belső járataikban meséket hallgatott, a végtelenről szóló történeteket.
Történt egyszer, hogy elunta a színeket és a szabadságot, valami gomolygás lett rajta úrrá, és arra gondolt, mennyivel egyszerűbb lenne feketében és fehérben látni a világot, nem lenne annyi gond, csöndesebb és mozdulatlanabb is lenne az élet. Elmacskásodtak a tagjai, maga sem értette, mi lelte, de ami addig szórakoztatta, most nyűg lett, teher és olajosan nehéz. Arra gondolt, érteni akarja a folyó és az ég tükrét, tudni, milyen sűrű és milyen gyors, mekkora a madarak szárnyának fesztávja, mivel mérhető a felhők súlya. Vonalzót akart, szögmérőt, síkidomokat, egyenes vonalakat maga körül. Arra vágyott, úgy merítkezzen meg a tóban és a tengerben, hogy a fény láthatóvá váljon. Át akarta szűrni saját magán a fényt.
Gondolkodott, napokon át törte a fejét, mit kellene tennie, amikor is jött egy sugallat. Azt már tudta, a világ két részre osztható. Hiszen van a reggel és az este, van a jó és a rossz, vannak férfiak és nők, és hát mindennek alapja: van a sötétség és a fény. Ahhoz, hogy a fény tehát láthatóvá váljon, alkut kell kötnie a Sötétség Szellemével. Tovább okoskodott: a világosban nincsenek formák, nincsen semmi – a mutatványos felkiáltott:
-Az üresség lesz a megoldás!
Danzhuur ezért úgy döntött, megfordítja maga körül a valóságot. Attól a naptól kezdve éjjel élt, nappal aludt. Sötét színű teát ivott, és sötét kenyeret evett, sötét sikátorokban haladt, kikerülve a városok tereit. Sötét volt a nap, ami felé fordította az arcát, nagy fehér korongját Holdnak nevezték az emberek, ő viszont akkor már azt gondolta, nincs is más rajta kívül. Sötétek voltak a betűk, amiket olvasott, sötétek a szavak, amiket pöfékelve eregetett a száján, sötét volt az ujja, amivel rajzolta maga körül a világot, sötét volt a lábnyoma és a lábnyomában megrekedt pocsolya is. Aggódva nézte az ég, aggódva csordogáltak a vizek, mi lesz most a mutatványossal, akinek a tekintete mindezidáig égnek és földnek volt az otthona. Mi végre ez a nagy feketeség?
A Sötétség Szellemét néhány nap alatt sikerült megidéznie.
Amikor elé állt, Danzhuur lelke már olyan kimerült volt, hogy megijedni sem maradt ereje, csak annyit érzett, valami rálehel, ettől ő összehúzódik, valami hideg és ármányos, de kétségkívül nagyobb erő, mint addig bármi életében.
-Minden tudásom átadom, de annak ára van – kezdte a Sötétség Szelleme.
-Vállalok bármit – vágta rá a kimerült mutatványos, mert arra gondolt, semmit nem veszíthet, a vágya pedig mindennél többet ér. Mert amiben most van, elviselhetetlen. Úgy érezte, nem fordulhat vissza, a vágya testet öltött, vállalása mellett ki kell tartania, konokság és makacsság ütötte fel benne a fejét, és azt duruzsolták, vállalásával tartozik magának és a világnak is.
-Mennyi szín megfér egy emberben- nézett össze csodálkozva a folyó és az ég.
-Mennyi feketét szül a feketeség – rebbentek meg a szitakötők szárnyai. A csermelyek és a patakok riadtan forgatták a szemüket, fiatalok voltak, kócos fejükben boszorkányos meséik elevenedtek meg a mutatványos szavait hallgatva.
-Farkasszemet kell velem nézned. De ha nem bírod állni a tekintetem, enyém lesz a lelked.Danzhuur nem mérlegelt.
-Áll az alku – a patakok felsikoltottak, miközben a mutatványos nyújtotta a tenyerét.
-Az történt- magyarázta az öreg tó -, hogy Danzhuur olyan sokáig nézte a sötétséget, hogy végül a sötétség visszanézett rá. Sokáig nézni valamit az olyan, mintha tükörbe néznénk, és hiába hitte Danzhuur, hogy az egy mély tó, hiába gondolta, megmerítkezik benne, aztán folytatja az útját, az árnyjáték ő maga lett. Az öreg tó elcsöndesedett.
-Vannak tavak, amelyek hínárosak, és megfojtják a beléjük gázoló mutatványosokat.
Amerre mozdult, arra mozdult az árnyék. Ő pedig az úton haladva abban gyönyörködött.
-Micsoda formák, micsoda cirkalmas kitakart felületek a térben! – kiáltott fel ujjongva, mert arra gondolt, sok csoda van a világon, de ilyet még senki nem látott, nem teremtett.
Közben egyre mélyebbre húzódott benne a sötét.
Beborult, elsötétült, aztán fekete lett a feje fölött az ég. Fekete lett a folyó és az öreg tó is, az égből fekete eső esett, fekete hó szállingózott, majd feketén fagyott az arcára. Fekete lett a szél, fekete madarak suhogtak vészjóslóan némán, fekete felhők köröztek, és fekete halak követték a fekete felhők útját a mélyben. Fekete volt a kagylók héja és belseje, fekete gyöngy karistolta össze a kagyló húsát, fekete lett a homok, amire mint fekete fövenyre kisodorta ájult testét a víz.
Ki gondolta, hogy a Sötétség Szelleme valójában beléköltözik? Ki gondolta, hogy a mutatványos épp a szabadságát adja érte, épp azt, amitől ő több és más, és így lesz átláthatatlan, ahelyett, hogy átlátszó lenne. Ahelyett, hogy a fényt szűrné át magán.Aznap telt meg a Hold. Mosolya bejárta mind a réteket és az erdőket a világban. Egyetlen ujjal mutatott a kis patak az ég felé, mert életében először látott ilyen földig érő mesés fátyolt. Akkorra már nem volt este, hogy az öreg tó ne mesélt volna arról a fényt kereső mutatványosról, aki félreértette a világot, mert elhitte, mindenképpen ketté kell osztania azt, másképp nem lehet otthona a fénynek.És akkor gondolt egyet a kis patak, és túllátva a Holdra mutató ujján, megszólította az égi anyót.
-Mondd, Holdanyó, ki lakik a sötétség másik oldalán?
-Kispatak, hát, a fény.
-És mondd, Holdanyó, mivel lehet átfordítani a fényt?
-A szemeddel, kis patak. Azzal, ahogyan látsz.
A kis patak elmerengett. Ki gondolta, hogy neki van szeme, azt hitte, az, aki vízből van és áramlásból, nem választhat formákat, hiszen mindig azt kell, hogy kitöltse, amihez éppen ér.
-Mondd, Holdanyó, hogy lehetne más szemmel nézni a világot?
-Miért akarod te másik szemmel nézni? – kérdezett vissza a Hold.
-Szeretném, ha újra a mutatványos szemében lenne a lakásom.
A Hold elgondolkodott.
-Ennek ára van. Próbát kell kiállni érte.
A kis patak összerezzent, de összeszedte minden bátorságát.
-Miféle próbát?
-Egy bűvös lámpást kell készítened. Abba a bűvös lámpásba be kell fognod a fényt. Egyetlen szűk rést hagyhatsz csak rajta. Ha azon keresztül engeded át, a világ kinyílik, és rajtad áll, mit vetítesz a falra. A mutatványos ezt értette félre. A teljesség az üresség másik arca, azt is választhatta volna ahelyett, hogy láthatatlanná válik a sötétben.
-Nem értem… – szomorodott el a kis patak.
-Nem is kell, hogy értsd. Keress olyan lencséket, amikre képeket tudsz festeni, és fess rájuk olyan képeket, amiket szívesen látnál. Ahogy a lencsék cserélődnek, a mutatványos újra életre kel majd, és megszűnik az átok.
A kis patak megfogadta a Hold tanácsát. Napokon és heteken át minden egyes nap üveget fújt, aztán csiszolni kezdte őket. 108 napon át 108 lencsét csiszolt, hogy felfoghassa benne azt a végtelent, amire Danzhuur olyan nagyon vágyott. Nehéz volt az üveg, tágassá vált a kis patak tüdeje tőle, elfáradtak ujjai a csiszolásban is. Addig nézte az üvegen megcsillanó fényt, hogy belévakult. Addig csiszolta, míg ujjai eggyé váltak a lencsével. Végül már vakon nyúlt a formákhoz, és úgy csiszolta beléjük a lelkében addig bujkáló képeket, hogy maga sem tudta, mit is ábrázol. Mert a fénynek nem kellettek a szavak. Nem akarta megmondani, mit vetít majd a falra azon a szűk résen át. Hitt abban, a lelkében végre olyan dal van, ami életre kelti majd Danzhuur álmát.
Mire elkészült, folyóvá duzzadt. Az öreg tó összenézett az égbolttal, és büszkén bólintott felé.
A kis patak, aki akkorra már folyó lett, finoman görgette ki magából a homokos partra Danzhuurt, mint állatok nedves orra, finoman böködte a testét.
És akkor elővette a fekete dobozt, amiben a hosszú hónapok alatt lecsiszolt képek vártak arra, hogy életre keljenek. És a kis patak vetíteni kezdett.
Először esőt és havat, megduzzadó habokból kirobbanó csipkefüggönyt. Aztán verőfényes napsütést és hintázó szelet. A mutatványos szeme megrebbent, mintha rajta lökött volna egyet a szél. Vetített madarakat, magot csipegető cinkét, dolmányos varjút, csettegő szarkát és burukkoló galambokat, akik párban járnak. Danzhuur megérezte szemhéján a felhők vonulását, ujjait megmozgatta, apró halak surrogtak el mellette. Víz alatti levelek ringása lett a karja, puha homokba fúrta a fejét. A kis patak áramolni kezdett, ölelő folyókarja Danzhuurt simogatta, lebegtette. És a mutatványos, mint a csigák és a kagylók, hirtelen áteresztette magán a fényt, és a spirális belső járatokban meséket hallgatott, a végtelenről szóló történeteket.
Fotó: Teszler Tamás
