Ikarosz

A férfi a volt szerelmemre emlékeztetett, hirtelen gurult ki az autó mögül a kisfia. Az apa görnyedt háttal követte, előrehajoltam, vajon ő-e az, de idegenek maradtak a mozdulatai. A bíróság épületénél járt a busz, az emlék szerint kettesben siettünk a tárgyalásra hónapokkal ezelőtt, kettesével szedtük a fokokat is a lépcsőn, mert késésben voltunk. Nyugodtnak tűnt, én nem mertem kérdezni, mégiscsak arról készültek dönteni, a közelében maradhat-e a fia. Itt Írországban az anyákkal szolidárisabb a törvény. Arról alig esik szó, micsoda meghurcoltatáson megy keresztül egy férfi, ha küzd a gyerekéért. A testet nem bocsátják meg, az, hogy ő hogy jutott oda, hogy kezet emeljen, keveseket érdekel. Pedig oda el kell jutni. A nők nem ütnek akkorát. Azt beszélik. Arról, hogy a férfitestben elszabaduló indulatok tüzére miféle olaj tud lenni egy nő egy-egy éles szava, metsző csöndje, hogy milyen mélyen alázza meg férfiasságában, amikor hónapokig elfordul tőle, vagy gúnyolódik a testén, mindenki hallgat. A férfi nem maszatol, üt, a nő mérgez. A fájdalom szaga acetonos, a nők hideg teste megbocsátható, mondják. A jégszív csak egy metafora, de ez nem igaz. Aki ilyet mond, azt még nem alázta meg az elutasítás. Az nem látott még a hazugságokban megcsúnyult, megöregedett és meggonoszodott nőt. A valahai szépet, azt a régit. Azok a legvonzóbbak eleinte. Azokat meg lehet menteni. Könnyűek, légiesek. A játék pedig ismerős, generációkon át nem volt kitől tanulni, hogyan érjek úgy hozzád, hogy az mindkettőnknek jó legyen. Bántani örökség. Elengedni a családi vagyont a magam értéke szerint – az gazdagság.

Senkit nem lehet megemelni akaratán kívül. Különben együtt torzul el a két ember. Előbb el kell rugaszkodni a repüléshez, erőt kell gyűjteni, de erre későn jött rá. A féri tűrjön, tanította az apja, de addigra a ketrec olyan szűk lett, hogy levegőt is alig kapott benne, hiába volt aranyból, és a nővel együtt építette. Jobb esetben szívinfarktus, ha balszerencse, rák. A láthatás így is, úgy is korlátozott. Apa, ma már másképp csinálnám, hogy ne jussunk el oda, hogy folyton fázom. Maradjon meg szépnek az a nő. Az ügyvéd hórihorgasan magasodott a csarnokban felette, a kezében forgatta a szemüveg szárát. Jobban tenné, ha új asszonyt keresne. Csináljon másik gyereket. Fiatal még, maga előtt az élet.

Láttam, hogy rúg bele az asztalba. Láttam, hogy hullok ki a térből, mint a cipőlap rései közé szorul sár. Láttam szárnyakat nőni a testen, de ha láttam, mégsem lehetett a sajátom.

Aznap öltönyben volt, reggel vasaltam az ingét, dohogott kicsit, hogy szűk derékban. Óvatlanul elszólta magát, hogy a gyerek anyját többször megütötte. Akkor egy pillanatra elfelejtette, hogy az áldozat is szagáról ismeri fel a tettest, kölcsönös a játék, és felkínálja magát, mert bele akar halni, hátha akkor megváltódik. Mert nincs felelősség. Akartam látni őt a maga valójában. Érteni, hogy hogy jutott ida. Hülyeség. Mennyi téves nézet egyetlen kapcsolatban.

IMG_3450

A busz beszorult a reggeli csúcsforgalomba. A kisfiú a lépcsősorhoz ért, láttam, gyakorlott a mozdulat, amivel az apja balra előre megy, engedve a gyereket, hogy fellépjen a fokokra. Így csinálhatták minden reggel. Volt időm megszámolni, tizenkét fok összesen, a gyerek a harmadikra tette a rollert, egy pillanatra megállt, jobb lábbal készült elrugaszkodni. Az apja az épület előtt toporgott, lopva figyelte, a gyerek ne érezze fürkészőnek, elvárásmentes legyen, némi biztatással. Könnyedén gurult, sorra sorban. A férfi hagyta, hogy rollerestül érkezzen meg a lépcsőről. Néztem, hogy milyen bátor. Repült az apja mellett.

A reggeli város kék, mondja a kávézóban a lány, felragyog a szeme, hogy mennyire szereti ezt, ahogy ébred színről színre Cork. Összemosolygunk, én ezért vagyok itt, ezekért a színekért. Nyolckor még sötétben főzi nekem a kávét, meséli, most költöztek vidékre, igazi cottage, onnan jár be nyitni a kávézót. Nagyon boldog, öt percre a terem. Visszakérdezek, mit csinál, mondja, mindketten jiu jitsuznak. Neki is van csoportja. Nőket tanít arra, hogyan üssenek. Jó a félelem ellen, teszi hozzá, bár eleinte nehéz volt közel lenni, míg a tejhabból önt sziromlevelet. Amíg beszél, az utcát nézem, hömpölyög a városban a reggel, A három bolond, mutatja az üvegen a tábla, itt indul a nap a könyvtárral szemben, a folyó ölelő karja ringatja őket is.

Álmomban egy ír pubban voltunk, a térben egy ágy, benne a fiam apja és én, a gyerek akkor ébredt. Néztem, hogyan fordulsz felém lassan, hagytad, a kezemben a farkad megmerevedjen, pedig alig értem hozzá. Van hő, ami világokat mozgat meg, és ha túl közel lépsz, éget, mint a nap. Hagytad, történjen, legyen, közben dúdolni kezdtél, a fehér lepedőre és a dallamra tisztán emlékszem. Szerelem, szerelem. A hang és az érintés vezetett hozzád. A kisfiunk azt mondta, pisilnie kell, te keltél ki az ágyból, én onnan néztem, hogy követitek egymást, hogy követ téged. Bevillant az a másik két gyerek. Milyen hosszú az út, amire hozzátok értem. Visszafordult felém, és a szeretetről kezdett beszélni, hogy az feltétel nélküli, meglepődtem. Nem azon, hogy beszél, hanem hogy honnan tudja. A következő pillanatban a karod simogattam, azt is újra kellett tanulni, hogyan beszél a kar a tenyér rejtjeleivel, érti-e a kódokat, elbírja-e az életvonalat magán. Emlékszem, az ő szeme kék volt, láttam benne valami ismerőset, kicsit félelmeteset, kegyelten erőt, honnan van ez a kék, honnan benne a végtelen, de minden rendben, ezt mi teremtettük. Végtelen, mint a sziklák felett a szigeten túli semmi. Az álom körei némán egyenesítik ki a belső utakat.

Odébb, a buszról leszállva láttam, a fán diónyi selymes rügyek csipkézik a fát, lassan kitavaszodik. A zsinórt csak később vettem észre. A karácsonyi égősor szorosan a fa törzsére tekeredett, mintegy emlékként. Az izzók és a fakadó rügyek, egymáshoz rendelve, a kezdet és a vég, azzal a konok hittel, hogy minden csak a gondolat teremtette kép. A repülő fiú addigra ki tudja, merre járt. A volt szerelmemtől kaptam egy levelet, kérdezte, hogy vagyok, de a levél valódi üzenete az volt, megnyerte a pert. Emlékszem, akkoriban napokon át boszorkányokkal álmodott. Az egyik lehettem volna én is, nem hitetnék senkit azzal, hogy bennem nincsen olyan nő. Azok korán kelnek, keveset alszanak, merengve nézik a reggelt, sóval szórják be az utat, el ne csússzanak rajta az élők. Ez most egy másik ég másik komplementere, nem olvadnak a szárnyak, nem repül túl magasra senki. Az égősorra rügyeket tekerni lehet-e? Szabad-e a múltra lapot húzni, egyáltalán. Hogyan bír élni az ember, miután ennyi mindent elkövetett mások, legfőképp pedig önmaga ellen? Hol van az az óvó szem, ami látja a horizontot a tenger felett?

| Megjegyzés hozzáfűzése

Zsoltár női hangra

A város, ami felnevelt, egyre lassabban lépked.

Esernyőt tartottam a feje fölé, el ne ázzon,

pedig csak cseperészett.

 

Te tanítottál összekulcsolni a kezem,

égre emelni azt. Hol szitkozódni,

hol áldásért könyörögni,

s mindvégig néma maradtál.

Hagytad, ringassak harminchat tavaszt.

 

Adtál tudást, gondolkodást,

adtál idegen nyelveket.

A lélek hegyének Bábelét,

önmagam szótárát

magam fejteni meg.

Törni saját nyelvem adtál

távolságot is a hangok között.

Hogy neveden szólítsalak,

egy élet is kevés.

A csöndet, uram, a hallgatás

köveit add a számba végre.

Hagyd a színes szavakat,

beszéljen félre más.

 

Uram, köszönöm a kezem.

Köszönöm a teremtést,

az összes fát, ami átölelt,

amikor csak dőlni bírtam,

mert nem vitt tovább a lábam,

és sárba ragadt a cipőm.

 

Súgtad a széllel, hagyjam őket ott.

Megijedtem, ha semmi sincs,

ami véd, ki áll őrt mellettem,

míg egyesével szedegetem ki

a szilánkokat és a tüskét?

Ki várja meg, míg beheged

valamennyi seb a talpamon?

Zörgő, nagy szívem rólad álmodik.

 

Hallgattál.

Mint a leghűségesebb állatok,

nedves orral böködtél,

meg ne álljak,

idegen partokon befogad a világ,

akit emlő táplált,

bízni kell megtanuljon újra.

 

Uram, te elvetted ezt is.

Anyám mellén csüngő rojt a testem,

addig gyötörtem, míg végre felismertem,

az ágtól el tud válni a levél.

És a test csupán levedleni való bőr,

kígyótermészetünk vaksi hagyatéka.

 

Nézd, uram, tökéletlenségem.

Azt a változót, függőt,

a cérnaszál lebbenést,

a függöny álmát,

akinek nevet is adott anyám,

és aki magát olyan fontosnak hiszi.

Van neve, neme, kora.

Ezekről papírjai.

A-ból B-be tart, útnak nevezi,

bár tapogatózva lépked.

Hajnalra leizzad, strigulázza

feje fölött a vétket.

 

Épp annyi, mint a születés és a halál,

az akarat bújócskája.

Török, zúzok, verdeső madarad

kalickába zárva.

Uram, engedd, varrjam magam a szárnyam.

Nézd, a szerelem nyitja a tenyerét,

uram, megpihennék rajta.

A tehetetlenségem áldás,

az átkokat a föld felissza.

 

Add, uram, kinyitni a szívem.

Add, hogy legyek a másik tenyér,

illeszkedni minden időben hozzá.

Jöhet az eső, a fagy és a szél,

nem félek már, uram, beleállok.

Egy tenyér , uram, hogyan tapsol?

Bólints, és én kifordítom négy sarkából a világot.

 

Nézd, uram, magam mögött csak a cipőimet

hagyom a színpadon hátra.

Mint akit vízbe lőttek.

Követlek a vízen is, ha azt mondod,

hogy létezzenek, előbb hinnem kell a csodákat.


 

Görög László, köszönöm Anatevkát.

 

4FCFD392-F78C-40E2-87A9-34AB7ACBAF89

| Megjegyzés hozzáfűzése

Sorsjegyesek

A bőröndöt a székek között hagyom, reggel fel nyolc múlt, a posta üvegajtaján át halványsárga fény dereng. Sorszámot húzok, hamar szólítanak, nagy mosollyal köszönök rá az ablakban ülő férfira. Ő megáll, szemében kikristályosodik a pillanat, kérdezi, mitől van ilyen jókedvem. Mondom, igyekszem mindig. Visszakérdez, hogy csinálom. Magamban hosszú mondatokat fogamazok arról, ha tudná, honnan jövök, ha ismerné a túloldalt, az önsajnálat kocsonyás éjszakáit, de nem kezdek bele, minden újramesélt történet csak felsebez, és én már nem akarok fájni. Magánügy. Hagyom, szűküljön a kitágult pillanat, ne másszak bele az életébe a soraimmal. Annyit mondok, hogy így döntöttem. Mosolygok, ahogy az írektől tanultam. Ezen felbátorodva mesélni kezd. A kezében a csekkem és a pénz, úgy nézi, mintha még nem látott volna ilyet, kérdezi, talán akkor ismerem az élet játékát. Felkacagok. Na, igen! Most már engedem, legyen. Egy lányról szó, aki felnőtté válik, és persze egy morcos nagynénihez kerül, és megváltoztatja maga körül a környezetet. Imádom az életből vett történeteket, amiknek van valóságalapja. Előveszi a telefonját, keresni kezdi a címet, az antikváriumban sem találja, közben van időm megfigyelni, az inge kilóg, a nyakkendője egyenes, egyetlen számsorra redukálva az ember. A középső ujján hordja a jegygyűrűjét. Szeretném a nevén szólítani, de már nem bizalmaskodok, igyekszem figyelni a határaira és az enyémekre is. Megérteni a szót, amit nemrég tanultam: magánügy. Nem találja a címet. A szomszédos ablakokból a nők átlesnek, a férfi felkiált, megvan, és hozzáteszi, keressek rá a Youtube-on a filmre is. Az persze csak kivonat. Papírt vesz elő, lassan írja az angol betűket, egyesével, mint a gyerekek, szabadkozik a kiejtése miatt. Az írónő azt tanítja, az életben keresni kell a pozitív dolgokat, ahogy az a kislány, de tudja, nem görcsösen. Bólogatok. Maga is ír? Most bennem hőköl vissza a pillanat. Igen, az vagyok. Sandán a bőröndre nézek, apám szerint az éjjel elnehezedett, a felesége felidézi, amikor a csehekhez vezetett az első utam vele a kápolnába. Életem legdrágább bőröndje, anya nem is értette, minek költök ennyit, engem csak valami belső erő hívott, hogy jól jön majd. Azóta számos úttal magam mögött élem, hogyan zár egyetlen hajókofferbe az élet és a hit.
A tombolán nyert babát a bőröndből a polcra tettem, a kislány, aki kezét tördelve nézte, nem kapta meg, nem akartam megtanítani arra, hogy tárgyakban mérje az örömöt. Búcsúzáskor leguggoltam hozzá, tudod, Emma, nagyon szeretlek, okos mélybarna szeme csillogott, tudod, Emma, bár nem ismerlek, de érzem, van valami kötelék, megtartó madzag kettőnk között, oldani, kötni, masnira és biztosítékra, hol feszesen, hol lazábban, akkor már ragyogott az arca is. Bólintott. Hogy tudja. Nincs mit magyarázni, a szemekben dől el, és töredékpillanat alatt.
A babák helye a polcon van, ahogy Cseh Tamás énekelte, éltek-e mind, régi lányok. Vagy alusztok már. Én lassan ébredek. Nincs hova vissza. A régi babák a polcról nézik a kofferem, vannak utak, ahova egyedül kell menni. Ilyen a sziget is, ahol szobrok várnak az esőben, hogy életre keljenek. Jegyet váltottunk egymáshoz, bár a viszontlátás és a felismerés tud időbe telni. Amíg felszáll a köd, és leül a por. Az idő viszont nem számít, Emma arcában ez ragyog, és a postás szemében is, ki tudja, mióta állok a csekk miatt előtte. Türelmesen várakozik körülöttünk a reggel, van ideje ránk. A kőben áramló mozdulat, a kontraposzt bizonyíték, valami ősbizalom, nem üres ígéret a hitre. A postás a szelvényre néz megint, a fehér lapot felém nyújtja, akkor ezt a nevet keressem, mosolyog, mosolygok, igen, én sorban mindent megköszönök, a visszajárót, a címet, a történetet, az idejét és a teret, az áramlást, úgy indulok a szigetre, az élet felé a sorok között.

80254431_569819663839348_8080457436680421376_n

| Megjegyzés hozzáfűzése

A vándor

A vándor

Idáig hoztalak.
A számban tartva,
mert a tűztől óvni kellett.
Át a hídon,
ahol a folyó megállt.

A madarak párosan járnak,
folyton azt kérdezed,
ha mindennek vége,
ki viszi át.

Mögöttem romok.
Mögötted romok.
A megszelídítettek szemében
fény lobog,
míg nézik a vadkacsapárt.

Másra értetted, és félre én is.
Van ilyen. Fényjáték a híd alatt.
Hajnalig vártam a rókát
az ablakból lesve, mint egy szalag,
ami szöszölődni a párkányba akadt.

Lángra az kapott.
A szív egy mesebeli kút lett.
Mélységes mély torkában
tükröződik az égi képlet:

A szerelem vesztes.
Lobbanásnyi fény csak.
De te vagy a parázs,
ami csak a szerelemben izzhat.

Elaludtam a kandalló mellett,
reggelre ért ide a róka.
Ugyanoda ült, ahova szokott,
hogy a lengő szalagot jól láthassa.

Nincs hova vinni át,
pillanatokból ácsolt híd az élet.
Ha hiszem is, hogy van feltámadás,
mire megtörténik,
mindent fátyollal borítok be.

Tüllhálón át nézem,
ahogy mindennek vége.
Nem emlékszem a kútra.
Csak a kútban lévő égi derengésre,
a lábam alatt megnyíló útra.

És akkor újra indulok,
számban tartva, hittel.
Várva, ahogy mint a gyerek,
folyton visszakérdezel.
Ha mindennek vége,
ki viszi át.

De nincs szó a szerelemre.
Különben hogy vinném át
a számban tartva?
A szeretet az egyetlen.
Folyó hídként nyitott tenyeredről
röppen át a túlsó partra.77321487_472952100010904_5704311486483005440_n

| Megjegyzés hozzáfűzése

Winter Warmer Festival – Cork

A 7. Winter Warmer Festival felolvasója leszek, 2019. november 22-én, este 10 órától a Kino nevű helyen.

http://www.obheal.ie/blog/winter-warmer-poetry-festival/winter-warmer-festival-2019/67460410_1379825958860218_8025334361819709440_o

| Megjegyzés hozzáfűzése

A tágas égre

Több vagy, mint e puszta test,
gázláng az őrtoronyban.
Emlékeit markoló ernyedő bőr,
aki rajong, míg a szeme lobban.
Ember embert hiába mér maga mérlegével,
csalódni törvény az anyagban.
Nyitott ablakon homok rianása,
az ájult idő tartja az ujjam.
Félálomban nézlek,
ahogy kontúrod veszted.
Pedig az én szemem világa hátrál.
Szép vagy minden elmúlásodban.
Szép a ritmust hagyó üres szívben,
az amorf csigolyában, és páratlan a vesében,
míg folyók mosnak át magukon. Az éveink.
Elérhetetlennek lenni nem távolság,
kongó agyagedényben hagyott kulcs,
emléke akadó zárnak,
por, hamu és egy sámli,
amiről próbálod elérni
méltóságod utolsó morzsáit.
Ha búcsúzik a test, előbb betakarja.
Magát védi, mintha lenne súlya
és nyoma az érintésnek,
amit a lélek hagyott rajta.
Mintha lenne múltja a lélegzetvételnek.
Vadak kiáltanak fel éjszaka.
Most a csönd vagy.
A feketéhez a fehér. A némasághoz a hangod.
Az egyszerűbb egyben teljesebb.
IMG_3960
| Megjegyzés hozzáfűzése

Égigérő

Menjen mind.
Induljon a fűszálak között megbújó harmat,
induljon a reggeli pára és a köd.
Induljon a légbe kapaszkodva a szár,
a pattanó mag veszítse burkát,
ahogy a napba néz.
Elvakult hittel ne várja élő a világot,
teremtsen olyat, ami illékonyabb, mint önmaga,
bontsa vissza szálanként a szőttest,
amin repült annyi éven át.
Aztán ne bogozza tovább, engedje el
a szőnyegbe rejtett varázsigéket.
Minek mormolni annyi rontást.
Tanuljon inkább kimondhatatlan neveket.
Tanulja meg a derűt és az örömöt,
a létezés kacskaringóit a lombból letekintve.
Földbe kötve láthatatlan aranyfonalát engedi Ariadné,
lazul a kötelék, amibe eddig kapaszkodott.
Zsinóros kincseit szerteszórja,
világok csodálják önmagukat,
térben és időben táguló megvalósulásait.
A lengő légben az Isten hintája lobban.
Fáj? Hogyne fájna, hisz káprázik,
botlik a bal láb a jobban.
Mint a fűszálon illanó harmat,
a földről felszálló köd. Hasít, ha csillan.
Érzi megbillenni a szárnyait,
ahogy elrugaszkodik éppen.
De a tollak emelkedni készek
a labirintust álmodó nyitott tenyerében.

IMG_4734

| Megjegyzés hozzáfűzése