Szépen élni 28.

Laterna magica, avagy a bűvös lámpás meséje

Élt egyszer egy Danzhuur nevű mutatványos, aki rendületlenül járta a világot, hogy megkeresse a legnagyobb falakat, és megmutassa az üres felületeken a legszebben játszó fényt. Különleges szeme volt Danzhuurnak, mert képes volt arra, hogy tekintetében megmerítse a kék eget és a folyók, tavak, csermelyek, patakok mélységét. Mélység és magasság lubickoltak benne, libikókázott a két világ, a mutatványos pedig boldog volt, mert elhitte, tekintetében hordja, pillantásával méri az egész világot. Látott esőt és havat, látott megduzzadó habokból kirobbanó csipkefüggönyöket, szellőztetett verőfényt, és hintázott a széllel. Madarakat röptetett, és felhőkkel játszott, halakkal úszott, és vízben ringó levelekkel ébredt. Puha homokba fúrta a fejét, mint a csigák és a kagylók, és spirális belső járataikban meséket hallgatott, a végtelenről szóló történeteket.

Történt egyszer, hogy elunta a színeket és a szabadságot, valami gomolygás lett rajta úrrá, és arra gondolt, mennyivel egyszerűbb lenne feketében és fehérben látni a világot, nem lenne annyi gond, csöndesebb és mozdulatlanabb is lenne az élet. Elmacskásodtak a tagjai, maga sem értette, mi lelte, de ami addig szórakoztatta, most nyűg lett, teher és olajosan nehéz. Arra gondolt, érteni akarja a folyó és az ég tükrét, tudni, milyen sűrű és milyen gyors, mekkora a madarak szárnyának fesztávja, mivel mérhető a felhők súlya. Vonalzót akart, szögmérőt, síkidomokat, egyenes vonalakat maga körül. Arra vágyott, úgy merítkezzen meg a tóban és a tengerben, hogy a fény láthatóvá váljon. Át akarta szűrni saját magán a fényt.

Gondolkodott, napokon át törte a fejét, mit kellene tennie, amikor is jött egy sugallat. Azt már tudta, a világ két részre osztható. Hiszen van a reggel és az este, van a jó és a rossz, vannak férfiak és nők, és hát mindennek alapja: van a sötétség és a fény. Ahhoz, hogy a fény tehát láthatóvá váljon, alkut kell kötnie a Sötétség Szellemével. Tovább okoskodott: a világosban nincsenek formák, nincsen semmi – a mutatványos felkiáltott:

-Az üresség lesz a megoldás!

Danzhuur ezért úgy döntött, megfordítja maga körül a valóságot. Attól a naptól kezdve éjjel élt, nappal aludt. Sötét színű teát ivott, és sötét kenyeret evett, sötét sikátorokban haladt, kikerülve a városok tereit. Sötét volt a nap, ami felé fordította az arcát, nagy fehér korongját Holdnak nevezték az emberek, ő viszont akkor már azt gondolta, nincs is más rajta kívül. Sötétek voltak a betűk, amiket olvasott, sötétek a szavak, amiket pöfékelve eregetett a száján, sötét volt az ujja, amivel rajzolta maga körül a világot, sötét volt a lábnyoma és a lábnyomában megrekedt pocsolya is. Aggódva nézte az ég, aggódva csordogáltak a vizek, mi lesz most a mutatványossal, akinek a tekintete mindezidáig égnek és földnek volt az otthona. Mi végre ez a nagy feketeség?

A Sötétség Szellemét néhány nap alatt sikerült megidéznie.

Amikor elé állt, Danzhuur lelke már olyan kimerült volt, hogy megijedni sem maradt ereje, csak annyit érzett, valami rálehel, ettől ő összehúzódik, valami hideg és ármányos, de kétségkívül nagyobb erő, mint addig bármi életében.

-Minden tudásom átadom, de annak ára van – kezdte a Sötétség Szelleme.

-Vállalok bármit – vágta rá a kimerült mutatványos, mert arra gondolt, semmit nem veszíthet, a vágya pedig mindennél többet ér. Mert amiben most van, elviselhetetlen. Úgy érezte, nem fordulhat vissza, a vágya testet öltött, vállalása mellett ki kell tartania, konokság és makacsság ütötte fel benne a fejét, és azt duruzsolták, vállalásával tartozik magának és a világnak is.

-Mennyi szín megfér egy emberben- nézett össze csodálkozva a folyó és az ég.

-Mennyi feketét szül a feketeség – rebbentek meg a szitakötők szárnyai. A csermelyek és a patakok riadtan forgatták a szemüket, fiatalok voltak, kócos fejükben boszorkányos meséik elevenedtek meg a mutatványos szavait hallgatva.

-Farkasszemet kell velem nézned. De ha nem bírod állni a tekintetem, enyém lesz a lelked.Danzhuur nem mérlegelt.

-Áll az alku – a patakok felsikoltottak, miközben a mutatványos nyújtotta a tenyerét.

-Az történt- magyarázta az öreg tó -, hogy Danzhuur olyan sokáig nézte a sötétséget, hogy végül a sötétség visszanézett rá. Sokáig nézni valamit az olyan, mintha tükörbe néznénk, és hiába hitte Danzhuur, hogy az egy mély tó, hiába gondolta, megmerítkezik benne, aztán folytatja az útját, az árnyjáték ő maga lett. Az öreg tó elcsöndesedett.

-Vannak tavak, amelyek hínárosak, és megfojtják a beléjük gázoló mutatványosokat.

Amerre mozdult, arra mozdult az árnyék. Ő pedig az úton haladva abban gyönyörködött.

-Micsoda formák, micsoda cirkalmas kitakart felületek a térben! – kiáltott fel ujjongva, mert arra gondolt, sok csoda van a világon, de ilyet még senki nem látott, nem teremtett.

Közben egyre mélyebbre húzódott benne a sötét.

Beborult, elsötétült, aztán fekete lett a feje fölött az ég. Fekete lett a folyó és az öreg tó is, az égből fekete eső esett, fekete hó szállingózott, majd feketén fagyott az arcára. Fekete lett a szél, fekete madarak suhogtak vészjóslóan némán, fekete felhők köröztek, és fekete halak követték a fekete felhők útját a mélyben. Fekete volt a kagylók héja és belseje, fekete gyöngy karistolta össze a kagyló húsát, fekete lett a homok, amire mint fekete fövenyre kisodorta ájult testét a víz.

Ki gondolta, hogy a Sötétség Szelleme valójában beléköltözik? Ki gondolta, hogy a mutatványos épp a szabadságát adja érte, épp azt, amitől ő több és más, és így lesz átláthatatlan, ahelyett, hogy átlátszó lenne. Ahelyett, hogy a fényt szűrné át magán.Aznap telt meg a Hold. Mosolya bejárta mind a réteket és az erdőket a világban. Egyetlen ujjal mutatott a kis patak az ég felé, mert életében először látott ilyen földig érő mesés fátyolt. Akkorra már nem volt este, hogy az öreg tó ne mesélt volna arról a fényt kereső mutatványosról, aki félreértette a világot, mert elhitte, mindenképpen ketté kell osztania azt, másképp nem lehet otthona a fénynek.És akkor gondolt egyet a kis patak, és túllátva a Holdra mutató ujján, megszólította az égi anyót.

-Mondd, Holdanyó, ki lakik a sötétség másik oldalán?

-Kispatak, hát, a fény.

-És mondd, Holdanyó, mivel lehet átfordítani a fényt?

-A szemeddel, kis patak. Azzal, ahogyan látsz.

A kis patak elmerengett. Ki gondolta, hogy neki van szeme, azt hitte, az, aki vízből van és áramlásból, nem választhat formákat, hiszen mindig azt kell, hogy kitöltse, amihez éppen ér.

-Mondd, Holdanyó, hogy lehetne más szemmel nézni a világot?

-Miért akarod te másik szemmel nézni? – kérdezett vissza a Hold.

-Szeretném, ha újra a mutatványos szemében lenne a lakásom.

A Hold elgondolkodott.

-Ennek ára van. Próbát kell kiállni érte.

A kis patak összerezzent, de összeszedte minden bátorságát.

-Miféle próbát?

-Egy bűvös lámpást kell készítened. Abba a bűvös lámpásba be kell fognod a fényt. Egyetlen szűk rést hagyhatsz csak rajta. Ha azon keresztül engeded át, a világ kinyílik, és rajtad áll, mit vetítesz a falra. A mutatványos ezt értette félre. A teljesség az üresség másik arca, azt is választhatta volna ahelyett, hogy láthatatlanná válik a sötétben.

-Nem értem… – szomorodott el a kis patak.

-Nem is kell, hogy értsd. Keress olyan lencséket, amikre képeket tudsz festeni, és fess rájuk olyan képeket, amiket szívesen látnál. Ahogy a lencsék cserélődnek, a mutatványos újra életre kel majd, és megszűnik az átok.

A kis patak megfogadta a Hold tanácsát. Napokon és heteken át minden egyes nap üveget fújt, aztán csiszolni kezdte őket. 108 napon át 108 lencsét csiszolt, hogy felfoghassa benne azt a végtelent, amire Danzhuur olyan nagyon vágyott. Nehéz volt az üveg, tágassá vált a kis patak tüdeje tőle, elfáradtak ujjai a csiszolásban is. Addig nézte az üvegen megcsillanó fényt, hogy belévakult. Addig csiszolta, míg ujjai eggyé váltak a lencsével. Végül már vakon nyúlt a formákhoz, és úgy csiszolta beléjük a lelkében addig bujkáló képeket, hogy maga sem tudta, mit is ábrázol. Mert a fénynek nem kellettek a szavak. Nem akarta megmondani, mit vetít majd a falra azon a szűk résen át. Hitt abban, a lelkében végre olyan dal van, ami életre kelti majd Danzhuur álmát.

Mire elkészült, folyóvá duzzadt. Az öreg tó összenézett az égbolttal, és büszkén bólintott felé.

A kis patak, aki akkorra már folyó lett, finoman görgette ki magából a homokos partra Danzhuurt, mint állatok nedves orra, finoman böködte a testét.

És akkor elővette a fekete dobozt, amiben a hosszú hónapok alatt lecsiszolt képek vártak arra, hogy életre keljenek. És a kis patak vetíteni kezdett.

Először esőt és havat, megduzzadó habokból kirobbanó csipkefüggönyt. Aztán verőfényes napsütést és hintázó szelet. A mutatványos szeme megrebbent, mintha rajta lökött volna egyet a szél. Vetített madarakat, magot csipegető cinkét, dolmányos varjút, csettegő szarkát és burukkoló galambokat, akik párban járnak. Danzhuur megérezte szemhéján a felhők vonulását, ujjait megmozgatta, apró halak surrogtak el mellette. Víz alatti levelek ringása lett a karja, puha homokba fúrta a fejét. A kis patak áramolni kezdett, ölelő folyókarja Danzhuurt simogatta, lebegtette. És a mutatványos, mint a csigák és a kagylók, hirtelen áteresztette magán a fényt, és a spirális belső járatokban meséket hallgatott, a végtelenről szóló történeteket.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy közeli felvétel erről: természet
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 27.

Lehet, hogy egy kép erről: egy vagy több ember, álló emberek és szabadtéri
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 26.

Tavaszpont

Egyetlen lobbanásban megnyíló végtelen.

A szerelem párhuzamos kerekek kálváriája.

Alul a folyó, híd folyik át rajta,

keresztje a test lett.

A szeretet olvadó jégtáblaként zajlik

a létben forgó túlvilágban.

Rügyeket bont a szív.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy kép erről: belső tér
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 25. Mese a magasról és a mélyről

Hóvakság

Azt mesélik, a pilóták magasan szeretnek repülni. Új tájakat járnak be, szabadon köröznek a hegyek felett, és miközben alattuk hasad a hajnal, mögöttük nyílik az ég, szirmot bontanak az otthon hagyott virágok is.A legtöbbjük legalábbis így hiszi.

A pilóta, akiről ez a mese szól, valójában asztronauta. Sokkal magasabban jár, mint a többi repülőgépvezető. Az asztronauta olyan ember, aki az űrben lakik, folytatta az öreg csillag a mesét, de erről az asztronautáról mindössze annyit tudnak a csillagok, hogy fényévekkel ezelőtt maradt itt közöttünk, amikor elhitte, a szeretetet csak álmodják az emberek. A vén csillagok azt mesélték, volt ez másképp, volt olyan, hogy az asztronauta egy szoborszerű asszony mellett ébredt, vele feküdt, és azt is látták még, ahogy a madarakat az ereszcsatornáról űzte át az ágakra, és ezen együtt kacagtak ők ketten. Akkor nem volt se kő, se gép, csak könnyű szellő az arcokon. Akkor nem volt idő sem, mert a vén csillagok tudják, odafönn máshogy képzelik az egyeneseket, máshogy a végtelenbe nyúló időt, egyszerre folyik és görbül és hempergőzik meg minden, ami volt, és ami készülődik lenni. Csillag legyen a csápján, aki mindezt felfogja, meri élni. A földlakók egyelőre csak botorkálnak, ha megéreznek valamit belőle. Félelmetes tud lenni a szabadság, vágyakozzanak is bár szívük mélyén utána.

-Beleszeretni egy nőbe pont annyi, mint beleszeretni a Szabadság-szoborba – folytatta az idős csillag -, és nem kevesebb, mint egy sárga tornyú templommal mérni az időt.

A mesét hallgatva a kiscsillag most megállt.

-De mi lett a pilótával? – kérdezett vissza. – Mi lett azután?

A pilóta korábban úgy élt, hogy nem számolta magában az éveket. Különféle életekkel takarózott, a nők neve felhólyagosodott a száján, paplanok, párnák és plédek suhogtak, takarók hullámoztak a testek felett, a madarak csőre tágra nyílt károgás közben. Messzire vitte, reptette őket, aztán hol finoman, hol döccenve tette le a gépet, mert a legboldogabb akkor volt, amikor magára zárhatta a pilótafülke ajtaját. Amikor nem volt mellette senki. Csak a suhogó emlékek rögzített képei, a távolság közte és a valóság között. Csak ő és a biztonságos szárnyalás.

Látták a Holdon is. Mert van lélek, akinek a Föld kevés marad, az ilyen messzi utakra indul. Tudták a holdlakók, van közös az asztronautában és bennük, tudták, a hólyagos földfelszín végül mind elsivatagosodik, mint a távolabbi, vörös bolygó. Csak arról hallgattak, azon a bolygón nincsen élet, hiába keresik. Aztán megérkezett az a szoborszerű asszony, és az asztronauta elfelejtett vágyakozni. Egyetlen hegyről indult, egyetlen hegyre ért haza. Az asztronauta a Gellért-hegyen vert magának tanyát, annak pálmás asszonyát ölelte nap mint nap. Reggel templomi harangszóra ébredt, éjjel a csillagokat merte ki a feje fölötti folyóból, míg aludta az igazak álmát.

Történt egyszer, hogy az asztronauta kába fejjel ébredt. Ismerős volt a régi íz, a vágy. Van az úgy, mondta az idős csillag, hogy az emberek nem tudják élni, amire a szívük legmélyén vágyakoznak, ha megkapják. Amikor ijesztő lesz a megvalósulás, és mindenféle fals álmot találnak ki maguknak, különféle színeket és formákat, csálé dallamot, hogy legyen mit megszerezni, legyen előttük cél. Az asztronauta tudni akarta, milyen a végeken. Ha már tudta, milyen egyedül lenni mások között, mint malomban, őrlődött a kérdésen, mi van azután, milyen a végtelen űr egy elsivatagosodott bolygóra lépve. Meg akarta mérni önnön erejét. Ki gondolta, hogy az életével játszik, hogy a vágyat átokként ültették belé valamikor a régi világban, amikor az asztronauta még csak tanult repülni, és egy alkalommal idő előtt túl magasra szállt. Megsértette a törvényt. Akkor rejtették el benne a vágyódás magjait, azok indultak most meg, csábító szirénhangon duruzsolva benne.A sárga tornyú templom órája éppen tizenkettőt ütött.

Van bolygó, ami elveszi az ember látását, komorult el a legöregebb csillag, és a távolba merengett, a Földön épp akkor nézett fel az égre egy kisfiú és egy kislány.

A fiú az mondta:

-Be tudod csukni a szemedet, ha nem bírod nézni, amit látsz. Dönthetsz úgy, hogy nem nézel oda.

A kislány szeme megrebbent, a fiú hirtelen nyúlt a szeme elé:

-Olyan is van, hogy valaki eltakarja az arcodat.

A kislány dühösen felkiáltott:

-Hagyjál!

Nem a Mars volt, bár szerette volna hinni. Az asztronauta hitt abban, hogy amit lát, igaz, ez az új bolygó viszont olyanra tanította meg, amiről korábban álmodni sem mert. Amikor a kislány becsukta a szemét, az asztronauta elindult a bolygón lévő barlang felé. Hideg volt a kősivatagban, porzott körülötte a föld, alig látott, a mélyedésnek csak a csalogató sötétségét tudta még utoljára felmérni, hogy arra van az út. A szorongató érzés mint hajszálvékony repedés futott át rajta, másra nem maradt idő. Mögötte a kiscsillag felsikoltott, nem értette, valaki miért indul meg önszántából a semmi felé, de az idős csillag egy mozdulattal csöndre intette.

-Minden rendben van, ne félj. Aki mélyre indul, vagy elnyeli a sötét, vagy új emberként tér vissza onnan. Az útra lépett, most már nincs vissza. Neked egy dolgod van. Bízzál benne.

A kis csillag akkor összeszedte minden erejét. Azt mondta magának, van benne több életre elég fény, képes lesz úgy világítani, hogy a legmélyebb barlangok alján is utat mutathasson, ha végre képes lesz látni az a férfi.

Az asztronauta egyre beljebb haladt, nem volt más rajta kívül, mint a saját légzése és a szívének ritmusa, amit olyan régen hallott, hogy először fel sem ismerte. Bánta már a vágyakat, bánta már a duruzsolást, a sziréneket. Megállt, hallgatózott, ki jár a nyomában, ki az az idegen, aki így üldözi, kinek szakad ki a szíve, ki az, aki úgy él ebben a barlangban, hogy ő magára ismer benne. Ahogy lépkedett, bolyongott, keringett, falakba ütközött, egyre veszett el benne a fény. Sötét és hideg volt a talpa, ami a földet érintette, hiába volt rajta szkafander. Sötét és hideg kezdett lenni a lábain felfutó fény, kívülről annyi látszott, a sötétség hatalmas torka elnyel mindent, ami addig kiszínezte a körülötte lévő világot. A sötét színe borostyán, az illata fehér. Színeket nincs, aki álmodjon ott a bolygó gyomrában. A szirének is elhallgattak, mint akik sohasem voltak. Süket volt és semmi nem volt, az űr volt, meg a szívében zakatoló fény.

Egyre lassabban haladt, a sötét most már olajosan nehéz lett, és elért a mellkasáig. Merülni kezdett a szíve, merülni a tüdeje és a torka is. Merült a szája, merült életének összes kimondott hangja és a szavak, amiket az a szoborasszony annyira szeretett hallgatni, ahogy neki mesélt. Merült az orra, amivel a szobor körül zsongó erdők és virágok illatát itta magába, merült a homloka, merült a homlokán a fény. Mert a pilóta nyaka hátracsuklott, utolsó pillanatig igyekezett tartani magában a világosságot.

Küzdött, ezt valamennyi csillag látta. A szemét nagyra nyitotta, a pupillája kitágult, filmszerűen peregtek a gömbben forgó képek, az élet karcsú pillanatai, az a kisfiú és az a kislány, akiket megálmodott magának évekkel ezelőtt.

A kiscsillag ott állt felette, és várt. Amikor az asztronauta végleg elmerült, a kiscsillag emlékezni kezdett. Eszébe jutott, ő azt kérte, hadd tanulja majd meg a földre szállva a megbocsátást. Hadd tanulja meg, milyen szabad léleknek lenni, emlékezni arra, mi van odaát, milyen hagyni, hogy mindenki maga dönthesse, akarja-e látni, hogy van több a testen túli világon. Ő most odafönn volt, onnan látott rá a keringő bolygókra, látta az egymás felé fordulókat és a távolodókat is, látta, miféle íveket rajzolnak a bolygólakók egymás köré, amikor ölelkeznek, legyenek a Marson vagy a Holdon, vagy épp ismeretlen kősivatag mélyén az űrben. Odafönn ő maga teremtette a hálót az emberek felett. Rács és ketrec, a csillagkapu egy-egy ígérete – az asztronauta korábban így gondolt rá is. Önmagára mint börtönre. Most leginkább sehogy, az asztronauta ugyanis két világ határán lépkedett, és egy pillanatra megállt.

És akkor a kiscsillagban valami megváltozott. Hirtelen megértette, a fény benne van, ő maga, és csak ő képes arra, hogy irányt mutasson az úton. Megértette, nem dolga, hogy ítélkezzen, akar-e a másik vele haladni tovább, neki csupán az a dolga, hogy világítson a feje felett.Most a legöregebb csillag szeme rebbent meg, odalent a kisfiú felkiáltott:-Nézd, hullócsillag!A kislány végre ki merte nyitni a szemét. Az öreg csillag hosszú csóvában zuhant a Föld felé, a kisfiú ujjal az ég felé mutatott, a kislány szája elnyílt, és arra gondolt, nincsen csodálatosabb annál, mint ami odafönt dereng.

Most már nem félt. A ráboruló hatalmas égbolt kinyitotta a szárnyait, a szoborszerű asszony végre leengedte kifeszített kezéből a pálmaágat. Az elernyedt test megkövesedett inaiban végre megindult az erdő. Mocorogni kezdett a folyó, madarak röppentek fel, fák lombosodtak és virágok bontották ki szirmaikat, a két gyerek arca felderengett, látta őket maga előtt a nő, és beléhasított, hogy fényéveken keresztül elfeledkezett a gyerekeiről.

Amikor a kő teste megmozdul, hegyeket hord el az égbolt. A térkép új formákat rajzol magának, a távoli bolygón lévő barlangban csoda történik. A kiscsillag így folytatta, immár ő mesélt a legkisebbeknek, ő lett a rangidős.

A férfi valami melegséget érzett a szeme helyén. Vakon, köhécselve, levegő után kapkodva indult meg arra, amerre érezte a fényt. Négykézláb görnyedve, egyik lábát a másik után vonszolva, húzva. Órák teltek el. Hetek, hónapok és évek. A belátás, hogy mit sem számít az idő. A sárga tornyú templom harangozni kezdett, mindegy, mennyit mutatott, mert a harangjátékba belefeledkezett a testet öltött fény.

A barlang bejáratánál az asztronauta az arca elé emelte a kezét. Végigsimított az arcán, mintha hályogot húzna le róla, és utolsó erejét összeszedve kinyitotta a szemét. Egy pálmaágat látott a távoli horizonton, és látta körülötte derengeni a felesége kezét. Az arcát legyezte. Nem volt se kő, se gép, csak könnyű szellő az arcokon.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy kép erről: madár, természet és égbolt

Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 24. Mese a hitről

Volt egy építész, aki a világ legszebb otthonait álmodta meg. Tervezett kacsalábon forgó palotákat, megtervezte gyárak és iskolák épületeit, erdőszéli kunyhókat, fűszerboltot és kórházat is. Csodájára jártak a falaknak, amiket épített, ámulva nézték az ablakokat, hogyan játszik rajtuk a fény, kacagtak a madarakon, akik fészket építettek az eresz alatt. Az építész minden esetben előbb elbeszélgetett azzal, aki felkérte, és másnap álmában készítette el a terveket.

Történt egyszer, hogy a Jóisten kopogtatott be hozzá. A Jóisten Teomo építész álmában érkezett meg, és Teomo reggel kábultan forgatta nagy szemeit, vajon mi igaz abból, ami az éjjel történt. Nem létezik, hogy ez megtörtént, mormogta maga elé az első napon, aztán még délben és aznap este is. Este lefeküdt, izgalommal vegyes rémülettel várta a találkozást, remélte, bizonyságot kap arra, ami történt, igaz, és a megbízásnak nekiállhat. Teomo építész szerette a célokat és a megbízásokat.

Mert a Jóisten azt kérte, építse meg a saját otthonát. Ugyanis Teomo építész, bár megannyi embernek tervezett, neki magának nem volt otthona.

De az éjszaka nem hozott megnyugvást. Teomo építész félreértette a Jóistent, megrémült, mert templomot építeni mégiscsak óriási vállalás.

Álmában vadlovakkal harcolt, be kellett volna törnie őket, a késztetés belülről jött, de kudarcba fulladt, és Teomo ott állt reggel összetörve és karámba fogva, mint a be nem tört állatok. Három ló volt körülötte, az egyik parazsat kért, a másik azt, merje ki a kútból neki a csillagokat, a harmadik pedig azt, hogy úgy menjen végig a folyó feletti pallón, hogy nem néz vissza, bármit is hall maga mögött.

És akkor Teomo kétségbeesésében világnak indult. Nem tudta, a parazsat hol mérik, azt sem, milyen mély a kút, ami a csillagokhoz vezet, és arról sem volt fogalma, hol van az a folyó, ami felett az átívelő pallón lépkedve legyőzi valamennyi kétségét, mondván, neki mennie kell.

Előbb egy kunyhóba ért, rémlett neki, hosszú évekkel ezelőtt tervezte egy idős asszonynak, akit elhagyott az ura, a férfi éveken át hitte, másik nő teszi boldoggá, hát elment messzi vidékre. Az asszony magas volt, szoknyája mégis a földet seperte, ahogy Teomo belépett a kunyhóba, épp felállt. Teomo hallotta a szoknya suhogását, és látta, a férje az asztalnál áll, megöleli és ringatja a nőt, az pedig hagyta, mintha lenne megbocsátás. Teomót kedvesen behívták, kapott egy körtét, legyen mivel elütni éhét a hosszú úton a folyó felé.

Másnap egy illatozó fűszerboltba ért, a város, amin áthaladt, messziről illatozott, a boltnak hála. Szélcsengő nyitotta az ajtót, amin belépett, az építész hajába beletúrt a szél, és felkacagott, Teomo akkor dühbe jött, miféle játékot játszik vele a Jóisten, hogy elküldi őt csillagot vadászni.

A fűszerboltot egy nő vezette. Hét évvel ezelőtt találkoztak először, akkor épült a hely, ahol azóta a nő élt. A mindennapok az illatokról és a színekről szóltak, és Teomo elámult, hogy van nő a világon, aki ennyi színnel festi ki az életet. A házak, amiket ő tervezett, többnyire fából készültek, de szerette a szürke színt is, úgy gondolta, mindenki tegye majd hozzá saját magát, ő csak a falakat, az ablakokat és a tetőt húzza fel, aztán továbbáll.

A nő megállt, és egy lassú mozdulatot tett, a férfi pedig arra lett figyelmes, hogy a falak megindulnak, és megfordul vele a világ. Aztán az ablakokon pördült át a fény, Teomo szemében csillagok gyulladtak fel, a mennyezet pedig az ölébe hullt. Akkor értette meg, ez az, amikor az ember hintázhat egyet a Jóisten tenyerén.

A nővel együtt haladt tovább a folyó felé.

A nő megpakolta kötényét, vitte magával az illatokat és a színeket, volt kardamom, szegfűbors és fahéj, a kurkumasárga, a szemes bors görgő labdái és rozmaring, a szerelmesek fűszere. Teomo egy rozmaringszálat a kalapjába tűzött, és karját nyújtotta a nőnek, haladván a folyó felé.

Hosszú út állt előttük. Napok teltek el és hetek, lassú, vánszorgó hónapok, míg végül körbeért egy év. Ennyi idő alatt gyermekek fogannak meg, és kipattantak a fákon a rügyek is, pillanatról pillanatra borult virágba az egész világ.

Teomo az egy év alatt rengeteget beszélgetett a fűszerárusnővel. Előbb a szavak, aztán a csönd nyelvén. Megtudta, miféle világok laknak benne, megtudta, mindaz, amit önmagáról hitt, téveszme volt, fals dallamok. Nem sajnált semmit, sok ház épült, és mindegyikben emberek laktak, de kimondta nagy nehezen, dadogva, dödögve előbb, hogy végre szeretne hazatérni ő is. Mert bármerre járt is korábban, ott nem volt sem maradása, sem otthona. Térdre rogyott, és az égre nézett, kérdezte a madarakat, a felhőket és a csillagokat, tudják-e, hol lakik a Jóisten? Mert ő még mindig nem tudta.

A nő haladt mellette, tartotta a közös ritmust és az irányt, figyelt a benne mozgó szelekre és a fényre, hogy vezessék őket oda, ahol a híd és a folyó lakik. Az ő álmában a híd vert tanyát, tudta, mélyen hitte, van egy átjáró, ahol mindketten megtalálják az egymáshoz vezető ajtó kulcsát.

Fáradhatatlanul haladtak, még akkor is, amikor rájuk esteledett, és félelmetes árnyakkal riogatta őket az ég, és vesztették el a szemük világát. Akkor is, amikor perzselő napfény marta le az arcukról a régi bőrt, és akkor is mentek tovább, amikor hideg volt, metsző űr és jég vette körül őket, egymástól mintha elszakítva őket. Hiába volt a sötét, a forróság vagy a jég, legbelül emlékeztek arra, a másik hol lakik, tudták, van a világon egy másik lélek, akit keresnek, és aki őket is keresi. És ahhoz, hogy végre megtalálják egymást, végig kell menni az úton, és el kell jutni a folyóig.

Egyszerre értek oda. A folyónak az illatát érezte meg a nő, az építész pedig a formákat vette észre: körberajzolhatatlan, megragadhatatlan folyamirány, a bizalom és a kötelék tervezőasztala. Lenyűgözve nézte, ő mint annyi forma mérnöke, ilyet még életében nem látott.

Akkor Teomo építész elindult előre a hídon, és a híd közepén megállt. A fűszerárusnő követte, de hallgatott, némán, vakon haladt előre, amerre az út a folyót szeli ketté. A lelkével látta, hogy megnyílik a híd, a hídból egy égi létra kezdett emelkedni felfelé, a fűszerárusnő megnyitotta a kötényét, és megrázta az ég felé. Azonmód kezdett illatozni és szállni a kardamom, a szegfűbors és a fahéj, keveredve a fokokkal, és látta, hogy Teomo elindul a színes-fűszeres lépcsőn, és közben azt mondja, itt lesz az otthonunk.

A fokokat két kezével fogta. Lent a lábai, fent a két keze, érezte az építész illatát, azt követte, míg végül ő is felért. Azt mondogatta, nem látom, mégis hiszem, és a férfi hallotta ezt, de nem fordult vissza, hiába zúgott a fülében és harsogott megannyi szirénes sárkány, aki el akarta nyomni a fűszerárusnő szavait. Ismételgette magában, minden egyes fokra lépve, a szavakból merítve erőt, lendületet. Nem látom, hiszem mégis. Követem a lelkem hangját.

Odafönn aztán kinyílt az ég. A kezében lévő körte magját elültette, fácska sarjadt a felhőben, és lombja kerekedett évek múltán. Nézte a fűszerárusnőt Teomo építész, és arra gondolt, olyan házat épít, amiben nincsenek szögek. Emlékezett arra, amikor nem hitt Jézusban, emlékezett a lándzsára, emlékezett a saját ujjaira, ahogy Jézus sebébe nyúlt, hogy bizonyosságot nyerjen, ő-e a megváltó. Most már nem volt benne kétség, sem hitetlenség.

A Jóisten pedig éjjel újra megjelent. Teomo akkor már öreg volt, szakállába porcukrot kevert az idő, hajába pamacsos felhők költöztek, a fűszerárusnő mennyei süteményt sütött, mesés ízekkel várta az unokákat. Késő délután Teomo kiült a kertbe, a fűszerárusnő kezét az ölébe vette, és úgy hallgatta ezt a mesét, ami kettejükről szólt a rontások ellen. A Jóisten pedig mosolygott, mert abban a mosolyban végre lett neki is otthona. Akkor Teomo építész ránézett a nőre, és annak tekintetében meglátta, nincsen múlt, sem jövő, csak a jelen létezik – és ő abban ér minden pillanatban haza.

Fotó: Teszler Tamás

Nincs elérhető leírás.
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 23.

Végzős tanítványaimnak szeptembertől, a felkészülés első napjaitól kezdve ismételgettem, készüljenek az ürességre. Mondván, nem a tanulás, nem a vizsga és nem is a bizonyítványosztás lesz a megrázó, hanem az azt követő űr.

Amikor már tudom, milyen gyűlölni az összes tételt, tudom, milyen rettegni a húzás előtt, látva a temérdek borítékot az asztalon. Nem beszélve a tanári sorról, ami mint egy kivégzőosztag áll, és azt várja, hogy beszéljek. Adjak tanúbizonyságot arról, négy év alatt mi mindent adtak át, mi mindent tudtam befogadni.

Emlékszem, József Attilát húztam, és volt Spárta is. Énekből rossz irányba nyúltam, az mentett meg, kiskamaszként operatörténeti versenyen sokat hallgattam a Bánk bánt, tudtam, mi a különbség az opera és a dráma között, és az is sokat segített, volt egy Balázs nevű osztálytársam, aki Sovánkának hívott, és jött velem kórusban énekelni, hogy élt Yvetot-ban egy király. Jelesre vizsgáztam.

A magyartanárom szemét lesütve somolygott, fals lehettem még akkor, hiába ötös.Szóval, ez mind semmi volt. Az ötös mindössze egy szám, a királyokról pedig csak annyit tudtam még akkor, hogy elűzik a lányaikat, ha úgy szeretik az apjukat, mint a sót.

Mindez semmi volt ahhoz a csöndhöz képest, ami a sikeres vizsga után otthon várt. Emlékszem a szobám falára, a tapéta virágaira, a ballagásról ott maradt száraz rózsacsokrra, és az érzésre, hogy mint betontömb ütközik belém a semmi.

Most is itt állok.120 órán túl, egy csoport részeként, sokszor távol tőle, online, mindig kicsit arrébb állva, tartva a távolságot, nehogy sérüljek. Aztán kifakadva, sírva, dadogva, szégyenkezve a reakciók miatt. Mert a mesék elkezdtek élni bennem. Mutatták, nem vagyok a magam ura.Még nem tudom elmondani, mit kaptam Boldizsár Ildikótól és a csoporttól, talán ez már túl személyes, tanulom a tapintatot is, de főleg a csöndet.

Most úgy van, hogy tudom, van csönd, ami gyógyít, sőt, a végén csak a csönd gyógyít, a hallgatás és a figyelem, az éberség hangsora. Nem számít a borítékokban bujkáló tétel száma. Az ének érettségin végül nem kellett szolmizálni, nem is értem, hogy miért. Pedig egyszerű. Nem kivégzőosztag, hanem segítők sora és támogató jelenlét, jóindulat. A túlparton, bennem a szemtengelyferdülés.

Van a dó, a dúdolt mesék 120 órás dallama, a ré, a régen látott önmagunk, az a gyermek, aki hisz még a csodában. A mi, a nagymamák örök neve duplázva, mert hallom, egy kislány ezt ismételgeti Dániában, Mimi, ez a kendő nem kendő, ez most egy lélekbe rajzolt sugallat, ez pedig ígéret a szebb világra. Hallom, Mimi kacag. Van a fá, mert a fák titkos szívéről azt tanultam, mégis van olyan, hogy bizalommal nyitni a másik ember felé mint mesés világra. És a szó, az oly kedves betűk teremtette tér, amiben a legnehezebb most mégis az, hogy végre ne szépen öljek, hanem szépen éljem azt. A lá, látomásos éjszakák után a nappalok, a fényes ég ölelő termei, amiben emlékszem, tudok járni, menni, annyi év céltalan bolyongás után. Egyik mese a másik után, táguló csarnok a szív, billentyűkön fordul át a derű, áramlik a lét. És a ti. A te, aki én vagyok, a másik én, aki együtt már egy csoport, és akik kezdik elölről, a megérintődésben megszakadt szívek, de nem halálosan, csak annyira, hogy nyoma legyen és súlya ebben a földi világban. Szóval, hogy mégis együtt csináljuk ezt az élet nevű dolgot itt a horizontok között.Van bolygó – járni rajta. Van fény – megmerítkezni benne. Vannak kutak, hidak, malom és orsó is, Ildikó ezt is megmutatta. A tükörben, amit tartott, én egy kövön ülök, a páromnak dúdolom a közös dalunkat. Felismeri a hangom, felismer mint azt, akit ő keresett annyi viszontagságos év után.

Csönd van. A gyerekek nem hitték el, utólag mondták, most már tudják, miről meséltem. Álltam szemben velük, talpam alatt mint kissámli, az én tömböm, onnan integettem át nekik. Nincsen más ebben a dalban, csak egy bólintás.

Hogy köszönöm szépen, Boldizsár Ildikó. Köszönöm, MMM 3. évfolyam.

Fotó: Teszler Tamás

Nem érhető el leírás a fényképhez.
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 22.

Megrajzoltam a párhuzamosakat, puha grafittal a segédegyenest, könnyebb legyen kiradírozni később. A tűleveleket hosszan sepregettem utána, a karácsonyt követő szellősség átjárta az egész lakást. Néztem a tárgy vetületét, bár Vilmácskát, utóbb belátom, mégiscsak furcsa egyszerű tárgyként kezelni.

Azt sustorogta, fél egy kicsit. Tart attól, milyen lesz a parkba kilépni. Holott tudta, az idő, amit együtt töltünk, véges, ha van kezdete, lesz, ami zárja. Egy másik szint, másik minőség a karácsony után. Néztem a csúcsdísz helyén lévő rózsaszín szalagot, hogyan szökken szárba az ég felé, mint a szerelmünk tette hónapokkal ezelőtt. Biztos díszítés a legfelső ágon, egyetlen örökcsomóval a tűlevelek körül, lefogva azokat, ne legyen, ami felsebzi az ujjakat.

Vilma földlabdával érkezett. Decemberben a téren át kétrét görnyedve cipeltük át a villamosig, szerencsére épp jött a miénk, akkor már tudtam, nincsen más dolgom, mint elengedni a félelmeket. Azt más nyelvekre úgy fordítják, hinni és hálát adni az égieknek, legyen bárki is odabenn a mélyben vagy a fejem felett. Úgy ölelni, úgy emelni, hogy legyen elég tere, különben összeszúr, mintha védené magát. Ki gondolta, hogy a földlabdás fenyőben egy sündisznó is lakik.

Elképzeltem, hogyan gördül át a kiskocsi érte, fel a járdaszigetre, ne kelljen újra megszakadni a súlyba. Voltak napok, amikor tartottunk attól, talán már nem él, a folyosóra nem tudott annyi fény beszorulni, hogy elég legyen. De ezt csak mi gondoltuk, a belső ágakon még tartották magukat a tűlevelek, persze, a széleken annyi hullott, hogy este egy órán át sepertem a széles lépcsőházat mint valami báltermi belépőt.

Néztem a darabokat, Hamupipőke szanaszét hagyott lábnyomát, és arra gondoltam, ez most megint egy olyan találkozás, ami odafönn köttetett.

Mert szó nélkül jöttek érte, és emelték a platóra, úgy képzelem, magasan utazva boldog lehetett, nem látta még onnan Budapestet, sem a Krisztina körutat.

Mély gödröt ástak. Ki hitte volna, van temetés, ami egy új élet bizonyítéka, a feltámadás, ki hitte, hogy egy vödrös fenyőnek Vérmezőben lesz az otthona.

Egy nappal korábban indult a hét, én a villamost épp lekéstem, a parkon át azt a másikat figyeltem, milyen szép, törzse alatt a nedves föld mutatta, frissen ültették oda.

Délután derült ki, ő lesz Vilmácska társa. Este futás közben bizonyosodott be, amit megéreztem, az úgy van. Akinek megvan a helye, az nem tud eltévedni sem a parkerdőben, sem a labirintusban. Hiába tanult félni annyi éven át. Hogy kivágják, mint az összes fenyőt szokták szenteste után.

Csikorgott a kavics, míg vitték, éreztem, hogy egy pillanatra elfelejt lélegzetet venni, amikor a kocsi megáll. Jó, hogy a párom mellette volt, elképzeltem, így fogja majd a kezem is azon az ágyon, amikor megérkezik, akit várunk. Hosszú út vezet el odáig, egy járda, aztán a szelektív hulladék, szitakötővel megálmodott játszótér és a futósáv, annyi esténk belső köre. Végtelen szalag, a közös életünk Möbiusa. A másik fenyő kíváncsian fordult felé, a nagy tölgy elmosolyodott, látott már sok csodát az életében, tudta, egy újabb most következik.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy kép erről: szabadtéri
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 21.

Van egy madár, késő délután szokott meglátogatni. Vannak színek is a róla szóló a történetben, egy háztető színei. Ez most a sárga. Sárga a csőr és a tégla is a madár mögött. Lent az úton villamosok futnak párhuzamos síneken a végtelen felé. Az egyiken én ülök.

Ezüst az eresz, amin a rigó megkapaszkodik. Hirtelen száll le, tudja, hova készült, azt is, miért jött ide. Csipeget. Apró rigófejét nyugtalanul forgatja. Ezüst a bádog, ezüst a bádog szíve, Holdban mosdik éjszaka. Nagy kerek sajtot görget reggelig, a sárga járműig elér a rigó hangja, átfesti a fonódó villamosokat, hallom, az ereszhez koccan a csőre. Az fényesen csillan meg alatta, hol fészek, hol mennyezet, egy biztos, mindketten hozzám tartoznak. Belső utakon járok. Olykor kicsivel a föld felett.


Az ereszpántokra feszülnek az ágas kis ujjak, odébb egy fa keze nyúl a madár után. Ugyanaz a nyitottság, ugyanaz a kitárulkozás, ha a formákat nézem. Lélegzetvételnyi szünet az ujjak között. Az egyik az ezüstön pihen, a másik a levegőbe harap. Valami hiányzik. Mondom neki, égbolt legyél. Ekkor pattannak a rügyek, ahogy a kalitka pántja szokott. Nincs lakat. Szabad lélek minden madár. Szabad madár minden lélek. Aki elfelejti, emlékezteti majd rá az éjszaka.

Egyik délután a rigó megint az öreg ereszcsatornára téved. Az ág hiába lengedezik csalogatóan, biztatóan, mint korábban annyiszor. Az Öreg Eresz a két kis pálcikalábon billegő rigót csöndesen szólítja meg:

  • Szia, Rigó! Szomorúnak látlak. Aggaszt valami?
  • Valamit nem értek. 
  • Mondd, mi bánt?
  • Tudod, van egy ágam. Sokszor segített elrugaszkodni, ő indított útnak, ha a böjti szeleken akartam vitorlázni. Megtartott, aztán lökött is rajtam, ha gyenge voltam elindulni messze vidékre. Én repültem, ő hazavárt. Hóban, viharban és esőben, tudtam, hova tartozom. Emberemlékezet óta ismerem, és ismer ő is engem. De ma arra ébredtem, tudod, egészen belém hasított az érzés, hogy sosem láttam még őt igazán. Érted te ezt? Tudod, milyen félelmetes ez a villanás? Egy pillanat, amikor idegen lesz a másik. És idegen te is, saját magadnak. A sarkából fordul ki a világ.

Az öreg eresz bölcsen hallgat. 

  • A te színed jutott eszembe róla – folytatta a rigó. – Te tudsz ilyen fémesen csillogó lenni, mint ez az új érzés belül. Mert tudom, milyen, amikor megtart az ág. Tudom, milyen, amikor erőt ad, ismerem a benne keringő nedveket is. De ma arra ébredtem, szeretnék végre egyszer szembenézni vele. Rálátni.
  • Értelek – válaszolja az öreg eresz.
  • Ezért jöttem hozzád – folytatja a rigó. – Megengeded, hogy innen gyönyörködjek benne? Különben elvakít a fényességed. Szeretnék végre tisztán látni. Szeretném vele megélni a csöndet és a távolságot. Hogy közelebb kerülhessek hozzá. Tudnál segíteni ebben?

Az öreg eresz összeráncolja a homlokát, elgondolkodik.

  • De tudod, hogy nekem bádogból van a szívem is. Hangosan kong az is. Ha nem tisztítanak ki, telehord a szél. Elhalt levelek, régi illatok, korábbi évszakok lombja duruzsol bennem. Az elmúlás. Hogyan tudnék én segíteni? Hogy lenne így csönd bennetek?
  • Hiszen tudod, milyen várni az esőt. 
  • Tudom – válaszol csöndesen az Öreg Eresz.
  • Tudod, milyen várni azt, akit szeretsz. Te annyi hangot ismersz, krákogsz, köhögsz… Pont te ne tudnál hallgatni? 
  • Mondd, mit kívánsz tőlem? Hogyan segíthetek?

Az ereszbe ekkor belenyúlt a szél, felkap és kiseper belőle egy elszáradt falevelet. A rigó elbűvölve nézi, amíg földet ér.

  • Tudod, a csönd, ami belőlem sugárzik, amit keresel, belőled indul. Sokan hiszik, a bádogszív titkot rejt, de nincsenek egymáshoz képest különb szívek. És azt is megtanultam, mindenkinek a saját szíve a legtágasabb, és abban a tágasságban megvan, hogy kinek a számára van elég hely. Kinek pont jó, kinek otthonos. Nézd, öreg vagyok, horpadt, tele emlékkel, múlttal. De a régi világok azt mesélték, és erre tisztán emlékszem, a madarak akkor énekelnek a legszebben, ha ágakon ülnek. Te dalolsz mostanában? Van neked otthonod?
  • Mostanában olyan hideg van, Eresz. Meg tudok ijedni tőle. Dermedten pedig nem tudok repülni. És hideg az ág is, nem tudom, van-e még benne élet. Ez most más csönd, ez most ijesztően üres.
  • Ez csak a tél. Hát, elfelejtetted? Emlékezz újra. Lesz tavasz idén is benned. 

A rigó szeme felcsillan, megrebegteti a tollait.

  • Azt mondod?
  • Tudod-e, hogy a hangok és a zajok is a csöndben laknak? Tudod-e, hogy az ágacskád kezében áramló vizek otthona bujkál? Hiába mozdulatlan, hiába tűnik halottnak télen, belül buzog benne a fény. 
  • Hát, mit csináljak, Eresz? Merre menjek?
  • Ne csinálj semmit. Várj türelemmel rá. Várj türelemmel magadra, míg megérkezel hozzá. A legjobb helyen vagy. Adj időt neki, és adj időt magadnak is. 

A rigó nagyot sóhajt.

  • Nálam erőt gyűjthetsz. Nézd csak, miféle mesés helyeket szánt neked a nagy fa azon az ágon! Nézd az ágad! El tudod képzelni a rügyeket, a kis leveleket, a friss hajtást és a lombokat? El tudod képzelni a fényt és az illatot? El tudod képzelni magad, hogy újra dalolsz? Látod a képet? Érzed, ahogy hintázol rajta, és együtt ringatjátok a fényt?

Napok telnek el ez után. A februári havazást követően kimelegedik. Olvadásnak indul a világ, a levegő feszülve készülődik, hogy teret adjon a zsongó illatoknak.

Késő délután érkezik. Habos virágok mögé bújik el, alig látom az ágat, ahogy tartja a testet. Órák telnek el, ránk esteledik. Aznap este a villamos is elfelejt csengetni, úgy siklik a párhuzamosokon két világ között. Volt a rigó dala utáni világ és a másik. 

Mesél a ház, amiben lakunk. Közel van hozzá az ég, és nyitott tenyérre lép benne minden madár. Aki engem választott, annak megígértem, égbolt leszek. Bár vannak felhők, akik mint gomolygó érzetek, enyhülést hoznak vagy frissítő záport. A záporok is mesélnek, abban érek haza. Elhiszem, hogy van, ami egyszeri és megismételhetetlen. Kezemben ezzel a szőttessel jutok ki a fényre a labirintusból.

Fotó: Teszler Tamás

Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 20.

Aztán az úgy van, hogy minden időben megérkezik. Ébredés után madárdalra kelek, tehát igaz, pacsirtaszót hallok megint, és lesz tavasz. Napok óta madarakat figyel a párom, én pedig azon tűnődöm, hogy is van ez a szabadsággal és a csönddel. Hogy vagyunk egyáltalán.

Éveken át éltem egy szigeten, önmagamba zárva, elszigetelve mindattól a világtól, amit előtte otthonosnak hittem. Szabadság az, amikor nincs kötöttség, hittem, hát jó messzire szaladtam önmagam elől. Szabadság az, amikor bármit megtehetsz, hittem, hát éveken át mindenből vagy túl sokat, vagy túl keveset fogadtam magamba. Szabadság az, ami, hiszem, és nézem, hogyan billegteti a rigó a farktollait, hogyan pipiskedik, morfondírozik, ahogy Mami mondaná. Nézem a párom, kezében pillanatrögzítő masina.

Mami hosszú évek óta nincs már. Sosem volt igazi nagymama, nekem őt újra kellett írnom, egy olyan nagymamává, aki omlós puha almás pitét süt, és forró kakaóval vár. Mert Mami kalapált, léniát vágott, üvegtáblákat emelt. A családban szokás volt mondani, ha beálltam a tévé képernyője elé, hogy “Nem vagy átlátszó, hiába üveges a nagyanyád!”

Persze, hogy ez lett a célom. Szerettem volna átlátszó lenni, másokat tükröző valaki, egy olyan tér, amiben szabad lehet a másik. Amiben tisztán lát. Rendre kudarcot vallottam. Mert úgy nem lehet, hogy az ember aranykalitkába zárja még az eget is, annyira retteg élni.

Azon az ír szigeten én rengeteget tanultam. Lett keret bőven, a változás kerete, mert Írországban negyed óra leforgása alatt lesz leszakadó égből ragyogó napsütés. Azok a bolond írek meg papucsban flangálnak télutón is, és februárban már csipeszekkel rögzítik kötélen a fürdőruhát.

Voltam én is ilyen bolond. Apám elhűlve kérdezett vissza, tényleg január 1-én úsztam-e a jeges vízben futás után. Volt ilyen. Aztán most azt tanulom egy mesés asszonytól, hogy legyen takaróm az ég, szekerem a föld, paripám a négy évszak, vezetőm a fény és a sötét, és így tartsak ki az út mellett. Meséket olvasok, mesélek, végre elfogadom a másik nevem is.

Gyerekként a műhelyben enyém volt az utómunka. A szögektől levert keretszélen Mami megengedte, hogy aranyozhassak. Kis ecsettel kellett az aranyporba nyúlni, óvatosan, gondosan, mintha élő lenne, akit aranyba öntök. De legalábbis érték.

Szóval, úgy van ez, hogy Mami azt adta, amire szükségem volt. Omló almás pite helyett az aranykeretet. Tudom, milyen a cirádás florentin, tudom azt is, mi a paszpartu. Tudom, hogyan kell kasírozni, és tudom, milyen értékkel bír az, ha egy férfi egy nőt egy életen át szeret. Milyen az, ha nagyapám a nagymamámat úgy fogadja el, és olyannak éli meg, amilyen, legyen bár olykor durva, kemény asszony, hiszen naphosszat kalapál. De Papó azt is tudta, és egy életen át emlékezett rá, hogy milyen, amikor Mami leül a zongorához, és órákon át csöndbe ringatja őt, ahogy neki muzsikál.

Van madár, van csönd is. Életkeret. Omlós, mint a legédesebb pite vasárnap délután.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy kép erről: utca és út
Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen élni 19.

Jégbordás a város. A függöny mögött a hóval betakart világ dermedt, mozdulatlan nagy szeme fürkészi az ablakon át az arcomat. Nyílik a tér, egy kisikló villamos mellett autón a felirat: “irányfény”, keresem a látható mögött a fogalmak nélküli létezést.

Sorban jönnek a férfiak. Hitek és szerelmek, akikkel közös álmot építettünk, évszakokban mért életeket, hogy akkor te vagy a tavasz, a nyár, az ősz, a tél, aztán megint a tavasz. Nézem, forog bennem a film, az évszak állandósága, aprócska követ madzagoz egy békára egy kisfiú, ő azt nézi, azzal játszik, nem érti, miért pusztul el, akinek két élete van.

Nyáron egy ladikban fekszenek ketten, kotyogásra ébred a lélek, az, aki születni kész, megfogan, tavasszal jön a világra. És kezdődik minden elölről.

Ősszel majd a városba megy, gyilkolni kész állatokon edzett szíve, erő van benne. Letagadott büszke szív bontja szirmait, gazdag évszak, színekben és ízekben dús, tanulja, hogyan lehet megőrizni körte héjában a megbújó fényt. Van birsalma is.

A tél bordáin egyesével lépked. Lassabban veszi a levegőt, változik, vastag paplan alatt párnafelhőket ereget. Arra hajtja a fejét, ami belőle születik. A szélvihar megemeli a pelyheket, ez most a Nagyhíd megálló a villamos vonalán.

Átível, áthalad, összeköt. A hegytetőn óriás daru, emelőkarja tartja a gerincem, amíg a szemem az égre emelem, minden a rendet éli.

Hallgatok. Erőseket lök a szél, az tart meg, ami eddig sebeket okozott, nézem a testem, az evilágra választott bunda alatt lassan megtanulok nem vacogni bármely időben.

Nem számolok vissza, hagyom, legyen akkor most ez a hideg. Belehelem, van mögöttem annyi évszak, tudom, lesz tavasz. Visszafojtott lélegezet helyett csöndesebb és lassabb is a mostani, de figyelek rá, ne billentsen ki a szél, tartom az irányt, bíborszínű az ég alja, rám vetül, átszínez, úgy közeledünk egymás felé.

Isten lépcsőházában csak a derű óráit számolom a fokokon haladva.

Fotó: Teszler Tamás

Lehet, hogy egy kép erről: téglafal és szabadtéri

Megjegyzés hozzáfűzése