Fehér

Cascais Lisszabontól alig húsz percre van. Még reggel nyolc sincs, mikor a pályaudvarra ér. Az üdülővárosban elvétve lézeng néhány ember, többnyire álomittas, helyi lakosok, úgy bontogatják a hajnalban összekötözött székeket, napernyőket, mint a sziromleveleket a nap.

Minden olyan magas. A villák tőle jobbra, balra egy emlékhely hatalmas betontömbje, szemből egy család érkezik, szülők két gyerekkel. Az egyik durcás, a másik nevetve futkos az apja előtt, a nőnek egyelőre nincs helye. Félrehúzódik, aztán megáll, nézi a durcás gyereket. Úgy tesz, mintha az órát nézné, visszafordul. A toronyórát a tengerrel szemben állították fel, ha már az örökkévalóságot kell tükröznie, legalább hadd nézhesse a végtelent életeken át. A kikötő és a tenger, ezt látja, ha mer előre tekinteni, és nem rejtőzik el a két mutató merev pillája mögé. Nézi az embereket, nyáron a strandolókat, januárban a sátrat, amiben műjeget karistolnak össze a portugál gyerekek korcsolyás talpai. Szereti az éleket, a kontúrt, talán mert a hasonló hasonlót vonz. Ezt tőlük hallotta, de a fene se érti, a naplementében olyat is látott már, hogy az ellentétek mint a mágnes feszültek egymáshoz. A lélekharangnak dohog, aggasztó, hogy nincsenek szabályok. Minden gondjuk ritmusprobléma, sietnek, amikor meg kellene állniuk, és ácsorognak, amikor rohanni kellene. Folyton összekeverik, hogy mikor minek van ideje. A harang néma. Szereti hallgatni, ahogy az idő önmagával perel. Ő tudja egyedül, mekkora szíve van a mélyben.

A nő már odébb van, a Városháza teréről nem is látni. Míg az óra a távolba mered, mélyen szívja be a meleg, sós illatot, a tengerparti szél szagát, amibe hullámokban vegyül a nemrég kifogott halak és kagylók nyers, émelyítő fuvallata. A tornyok alját nyaldossa a tenger, hullám formában rakták le a térköveket. Kék és fehér fodor váltja egymást, a fiú végre elfeledkezik a dühéről, és míg ő kékről kékre ugrik, a testvére fehérről fehérre. A szülők mozdulatlan nézik őket. Az óra szemében ringani kezd a két gyerek, most nincs hiba, nincs eltolódás, minden most van, önfeledt, tiszta gyerekkacagás. Dél van.

Cascaistól távolodva fogynak a futók, egyre bujább viszont a növényzet, vastaglevelű pozsgások keverednek szúrós bokrokkal, a nő érzi, pisilnie kell, balra tér le az útról, ahol egy ösvényt lát. Guggolás közben ismételgeti: „Addig menj, amikor már mindenen túl vagy, ahol nincs semmi, és ne állj meg ott sem, mert még csak azután lesz, amit keresel.” Hülye egy térkép. De követi, muszáj hinnie, nincs más fogódzó. A lábfeje körül szanaszét papírzsebkendők és műanyagflakonok. Megcsapja a forró vizelet szaga, kicsit megemelkedik, ne fröcskölje össze a lábszárát.

Az óra felett megkondulnak a harangok. Ahogy kifordul a két öblös test, játékosan billennek az égre, Boca do Inferno visszainteget. Nézik a nőt a bokrok között, ha tudná, hogy alig van hátra a végéből, vajon lassítana vagy sietne-e. A Pokol szája, ő ez mondogatja magában guggolva, de a turistainformációt félrefordítja, Isten kapuja lesz belőle, vajon meg lehet-e ítélni bárkit is.

Ahogy meglátja őket, elfelejt levegőt venni. Kétségbeesik, megint nem éri el a kilincset. A bal kezében lóg a baba, összekócolódott haj, a sütővassal gondosan kialakított fürtök a padlót seprik. Hatalmas szárnyas ajtók merednek falként előtte, mögötte van a hinta, amiatt akar bemenni, alig négyéves.

Évekkel később egy másik kilincs, csak le kellene nyomnia, nem nehéz, a réz keserű ízét hozzáképzeli, valaha megvárta, amikor épp a vendégeket engedték ki a kapun, és torkában dobogó szívvel nyalta meg a foltos felületet. Őrült rég volt, úgy érzi. Hova lett?

Nem hozott semmit. Tegnap is itt volt, szögre pontosan emlékszik, hol mi maradt és mennyi belőle, a narancslé, az őszibarack, a nápolyi és a kréker. Legyen édes és sós is, kérte nagymama, pedig tudták mindketten, úgyis ő eszi meg az egészet.

Péntek esténként sötétedés előtt érkezett, a táskában mesekönyv, ruha, bár a komódban egy váltás fehérnemű mindig várta tisztán. A lift belül piros volt, kulccsal karcolhatták bele a neveket, szívek és rontott betűk meséltek arról, amit akkor még egyáltalán nem értett. Olyan bonyolultnak tűnt az egész. Amíg nagymama mesélt, addig egyszerűen festett az élet, a színek is inkább pasztelesek voltak, fekete-fehér a tévé képernyője, lenge narancsszínben úszott a terasz a fregolival. Mindenre volt felelet. Késő ősz lett, mire ki tudta betűzni az egész szót. Előbb félreolvasta, aztán csak nem értette. Örökre. Micsoda hülyeség, gondolta, és ingerült lett, a test mellette alig emelkedett, valamit csinálni kellene, valamibe kapaszkodni, mert ahogy öregszik, egyre több a kérdés, de elmaradnak a válaszok. A szót ő húzta át háromszor a postaládakulccsal. Aztán felé írta filccel: hazugság. Meggörbültek a betűk szombat reggelre, nagymama háta csúszda lett.

Volt idő, amikor listát írt, sötétlila füzetbe gyűjtötte a boldog pillanatokat. Nagymama halálával elmaradt, úgy gondolta, felesleges, nem beváltható az élet, nincsenek előjelek, mindegy, mennyi és hogyan telik. Aztán egyik éjjel arra riadt, hogy fél, hogy úristen, tékozol, az idős asszony álmában hiába simogatta hűs kezével a homlokát. Virradt már, mire nagy kínok között felírt 47-et. Azért tudja, mert megszámozta. Cascais volt a 48. A számra emlékszik, a részletekre alig. Dühöt érzett. Éveken át dühvel álmodta végig a nappalokat, hol egy mozdulat, egy tárgy vagy egy személy miatt, mert így szokta, így tanulta meg. A vétett hibának megvolt a saját helye. És ahogy múlt az idő, úgy szűkültek a testében az erek, mint elzárt szobákban a levegő szokott sűrűsödni.

Hogy nem lehet másképp csinálni. Nem tud magából kilépni, mint dagálykor a tenger.

A színek tüntetőleg jöttek, érte vagy ellene, ez ma sem világos, és elfáradt abba, hogy folyton mérlegeljen. Hatvanéves. Nincs mit takargatnia.

Meg fogsz halni. Nevetséges vagy, hogy mennyire félsz.

Ült a füles fotelben, és nézte a bal kezét, először azt hitte, csak árnyék, de hiába forgatta, az apró folt maradt. Rátette a jobbat, hátha elrejti, de napba vagy lámpafénybe tartva sem lehettek volna élesebbek a bőre alatt zajló évek.

Isten színe csak a fehér lehet. Isten színe csak az összes lehet, morogta maga elé a pecséttel számozott paplan alatt nagymama is, aztán most megint itt van, hatvanévesen, és ez jut eszébe a Pokol kapujában. Nem guggol, nem emelkedik. Ahogy mögötte van a végtelen, és átjárja a sós, meleg szél, egyre könnyebb a lelke, nézi a hullámokat a sziklákon, úgy törnek meg, mintha ez lenne minden vágyuk. És akkor arra gondol, hogy az, ami van, az a beteljesülés.

Végre nem ellenkezik, hagyja. A hullámok által kivájt barlangok olyan hívogatóak, megérinti az embert a mélység, a halálban mégiscsak van valami csalogató, éteri. Körben a halálhetérák, ki tudja, hol vagyunk és melyik időben, nagymama kórházi pecsétes paplanja és a tenger mentén a futósáv ugyanúgy önmagába ér vissza. Boldog érzékcsalódás.

Nézi a hullámokat, nézi benne önmagát, a sziklákhoz csapódik a víz. Ebből a szögből koszos zöld a víz, a habos hullámok összekuszálódott pókhálóként szabdalják részekre, olyan, mintha tükörbe vágott volna bele, kimerevített a pillanat, amikor még nem hullik minden elé, a földre, hogy a harangok zenéje moshassa vissza a kikötő hálói közé.

A legkisebb harang a templomban színekkel álmodik.

 

(Kaposfest, 2017)

Megjelent: http://www.villanoel.ro/evenimente-det/vrs/IDev/349

Reklámok

A másik életem

Elsőként mindig a hangokat. Észleled a világ hangjait, mint a nyelv magánhangzóit, aztán megbízol a testben, hogy képes elkülöníteni a maga rendje szerint a zajokat, zörejeket és a surrogó neszeket is. Itt már megdől a világ. Az észlelés pillanatában válik millió apró darabra, tükörcserepekre, mely mindegyik szilánk saját világot teremt, arról csak álmodni lehet, hogy a dolgoknak van bármi köze is a valósághoz.

A képtelenség alakzatai ezek, amiket a rendszer önmagát felemésztő tüze éleszt, ahogy a hangokból szóelemek, szavak születnek, és azokhoz jelentést kapcsol az elme, fogalmakat, ízeket és arcokat, és tovább, a hat érzékszerv egymástól elváló útjain újabb tejútrendszerek születnek, és azok mint összegabalyodó spirálok gyűrűznek tovább. A karácsonyfaizzó kibogozhatatlan zsinórjaként minden élet egy vállalhatatlan küldetés lesz, beteljesíthetetlen feladat, de ezek csak üres, nagy szavak, éppen úgy vész ki belőle az értelem, ahogy az életből szórja ki önmagát az ember azzal, hogy folyton jelentést szeretne tulajdonítani neki.

A másik élete egy másik nyelv tere és ideje, látod és hallod, sőt, bátran állítod, érted, amit magadba fogadsz belőle, aztán az egész összességében félrehord. Egyszerűen az élet nem stimmel benned. Talán csak évek múlva, talán csak egy álmatlan éjszakán derül majd ki, hogy már az első pillanatban elcsúszott egy apró részlet, jelentéktelen momentum, de ahogy rárakódtak a tér és az idő rétegelt lemezei, most már arca és szaga is van az idegenségnek.

Így vagy saját magaddal is. A megismerés vágyának túlgondolt hálójában vergődsz, mint az édesvízi halak, a háló a tenger felé zubog, ebből az örvényből nincs, ami kiemelne. Addig, amíg elhiszed a hálót, a folyót és hogy mindebben te vagy a hal.

A víztükrön az arcot, az elmúlt harminc, ötven vagy hatvan év törmelékeit, a napok romjaira építkező ingoványos talajt a talpad alatt, elhiszed a neved, a tested, a foglalkozásod és a körülötted lévő emberekhez fűződő viszonyaid. Teremtesz ébredést és éjszakát, kibírhatatlan telet, aztán pattanásig feszülő tavaszt magadban, megteremted az első madarakat, a levegő izmosabb, űzöttebb szagát. Virrad, te egyre hamarabb ébredsz a tájjal, húzódnál bele vissza, mintha lenne közöd hozzá, pedig csak a félelem mozgat, a félelem hátrál benned, mert ez az utolsó mentsvár, hogy talán van még hely, ahol nem vagy idegen mégsem a világban.

Jótékonyan adsz időt magadnak hinni még ebben, amíg már önmagad számára válsz nevetségessé, és mindaz, amiben korábban hittél, aminek létezése megkérdőjelezhetetlen volt számodra, egyszer csak nincs, nem lesz. De az ürességnek ehhez még mindig nincs köze.

Ülsz az autóban, szereted az utazás paradoxonát, amikor eldönthetetlen, te haladsz vagy a táj benned, kívül vagy-e magadon, vagy valóban van valaki, aki téged szemlél, míg hiszed, hogy haladsz valamerre. A kormányba eleinte szinte kapaszkodsz, merev a hátad és az egész testeddel érzed az autót, a farpofákon felnevetsz, mert igaz, hogy érzik azok is a kavicsokat, amiken megdöccen a kerék. Előre nézel. Aztán lazul a szorítás, kiengednek az izmok a gerinc mentén, jó lenne hinni, hogy tart és egyenes, de most szerencsédre ez innen nem derül ki. A lábad még érzed, aprókat tolsz a pedálon, élvezed, ahogy felzúg a motor, élvezed, hogy mindezt te irányítod. Így hiszed.

A szomszédos ülés üres. A táblák ismerősek, aztán egyre kietlenebb a táj, a jól megtanult nyelv kötőszavai úgy szállnak fel, ahogy a köd le rád, egyelőre csak a mondatok közötti kapcsolódás szűnik meg. Lógnak a levegőben a mondataid, mint az út melletti kopár erdő ágai, benyúlnak, aztán mint aki gondol egyet, abbamaradnak, lógnak a gallyak a semmiben, értelmét veszti a kapcsolódás és a gömbölyűség fogalma. Minden éles és elkülönült. Fázol, rákapcsolod a fűtést, túl forró lesz a levegő, sehogyan sem jó, meg kellene állni, de azt kudarcként élnéd meg, tehát haladsz tovább.

Szemből fényszóró vág a szemedbe, figyelmetlen voltál, de ki gondolt arra, hogy a semmi közepén is a padkát kell nézni, hogy mindig el kell nézni, mindig egyetlen pontba kell belefeledkezni, legyen az egy nő vagy egy tárgy, nem lehet törvényeket kiszabni magadra, de ragaszkodsz ehhez is. Marad az elvakítottság. Pár másodperc vakság, és közben elönt az erő, mintha csukott szemmel futnál az egyenes pályán, mintha a folyó újra melletted lenne, a társad, ahogy előtted és mögötted a fák, mindannyian egyetlen játék elemei.

A kabát a hátsó ülésen, lehúzod az ablakot, friss levegőre vágysz, érzed, különben elalszol, hosszú még az út haza, a sztráda aszfaltja nedves, rosszul tapad, figyelned kellene erre is, de annyi minden van belül, folyton eltereli az útról a figyelmed. A kabát mellett a függöny, csupa por, hegyek és lankák pora, egy kolostor pora, mintha te magad rakódtál volna az anyagra kikristályosodva az elmúlt húsz évben, míg magadat kerested hiába. A függöny sötétbordó sávval van körbeszegve, belül ugyanez a szín az örökcsomóé. Az egyik tér olyan lett, mint egy kibelezett állat teste, a másik otthonos. Viszed egyikből a másikba, szeretnéd, ha a régi függöny választaná el megint a tereket. Három szöggel kerül az ajtókeretre, jobb kézháttal hajtod majd oldalra, ha be akarsz lépni, a többit elintézi a levegő. Nincs elkülönülés, ezt tanítja, te pedig érzed, ahogy repedni kezdesz, mert vakon hittél abban, van, kell, hogy legyen fal, de miközben azt a megállót bámulod, emelkedni kezd a föld, hátrafelé vetődik a fal, omlik, ami eddig elválasztotta a belső felületeket. Olyan leszel, mint az állat belsőségek nélkül, a hentes keze kiemeli a bél, a máj, a vese még forró és bűzös anyagát, de hát te vagy az, odébb rakja le, ha megfelelő szögből nézed, látod, gőzölög. Dől a fal, emelkedik a föld, csak te nem mozdulsz, mert épp mozgatod a világot, és azt hiszed, a világ mozog, nem pedig te. Folyton elfeledkezel a törvényről, amit magad alakítottál ki, és amelyben létezel, képzelt utakon képzelt átjárót.

Megint az üres terem jut eszedbe, a falakon csak a képek maradtak, azt nem volt szíved levenni, mindent elbírsz, ezt tudtad, csak a képek mögött hagyott üres helyeket nem, ahogy a falfestéken nyomot hagy az idő, és büntetően mutatja valaminek a helyét a por. Hagyod a képeket, és most ott állsz gondolatban megint a térben, mintha az összes arc feléd meredne, vadul hatolnak beléd, szinte érzed, ahogy metsz egy-egy tekintet, túl gyors, túl erős, de hagyod ezt is, nem tehetsz úgysem semmit, mint belátod. Évek vonulnak el, te nézed, mint az Auschwitz felé gyalogló szomszédokat, a padkán állsz, máskor az ablak mögül lesed, de nem szólsz egy árva szót sem. Hagyod. Aztán álmok lesznek belőlük is, és végül te gyalogolsz súlyos bőrönddel a kezedben, mintha a te életed lenne egyetlen bőrdobozba hajtogatva, amit cipelni kell, a te gyereked nem bírná tartani a lépést, és nem veled, te lassítanál, de most nem te diktálsz, ez egy olyan élet, amikor nem is hiheted, hogy van erőd, jogod, lehetőséged beleszólni bármibe. Álmodban fogadkozol, legközelebb máshogy lesz, itt hibázol megint, hogy elhiszed, lesz legközelebb, és nézed az ablaküveg mögött az arcodat, üres a szemed, se sajnálat, se rettegés, pont olyan kemény, mint a selyemcukor vagy az üveggolyó. Nem segít senki, mert te sem segíthetsz magadnak.

A falak dőlnek, most a padka emelkedik, a lányod felnő, és folyton valakinek a kezébe kapaszkodik, te pedig hiába dadogsz arról, hogy minden üveg mögött önmagát látja, úgy játszik a férfiakkal, mint a szivárvánnyal, és az ajka lesz cserepes tőlük. Haladsz tovább, megtanulsz nevetni.

A sírásról hallgatsz, azt úgyis megtanulja mind, aki fontos neked, a képek a falon, mint belőled kivetült árnyékok kérnek, kiabálnak, dühösek, szelídek, nem tudod egyiknek sem a nevét. Elfelejtetted. Egyszerűen kiestek a fejedből, és akkor arra gondolsz, akkor nem voltak fontosak, de arra még emlékszel, hogy ez nem igaz. Fontosnak hitted őket, volt olyan idő, de most mindebből annyi marad, hogy fáradsz, egyre fáradtabb és csalódottabb vagy, összekeverednek a dolgok és a nevek, elkezdesz vágyni arra, hogy csak a hangokat halld, te némulj meg, meg se különböztesd őket egymástól. Egyetlen hullámmá olvadnál, legyen az zene vagy víz vagy a lomb, a suhanás lennél az út mellett egy fában, ahol haladsz az autóval éppen most.

Hátul a láda, megint délután öt óra, de végre világos van, újra tavasz, hihetetlen erre ocsúdni. Oldalra nézel, térdig ér a zokni, a rövidnadrág felett sildes sapka, de alig látni a gyerekből az arcot, a térden a plezúrt és a bőrt, akkora hozzá képest a puli, kitakarja. A gyerek szorítja, mintha az élete múlna rajta, nem világos, hol kezdődik az ember és hol az állat, te pedig arra gondolsz, hogy nem az övé, hanem a tied múlik. Nem néz rád, de pontosan tudod, hogy te vagy. A kutya a Bogár, az előbb fordította a fejét feléd, ez így volt régebben is: hamarabb választott ő ki téged, mint te őt, van, amit nem felejtesz. A jelentés köztetek értelmét veszíti, meglát, te vagy, ránézel, én vagyok. A felismerésben nincsen visszatükröződés, a fény olyankor hálás, nem rajtad törik meg, hanem benned. Te leszel a fény. A nyelve kilóg, ismered, ilyen, mikor vigyorog, ismeri már a kisfiú is, aki melletted ül, és fogja a kutyáját. Mondanád neki, hogy, de elakadsz, annyi mindent akarsz mondani, de a jeges rémület fut csak át rajtad, ugyan mit mondanál neki, amit megértene, mi mást, amit nem tudna már eleve, ami ne lenne benne? Nem ő bánja, te vagy végtelenül magadra hagyva ezen a szakaszon, se padka, se kilométerkő. Tud ő mindent, te pedig feleslegesen sokat, átadhatatlanul sokat, és így válik feleslegessé az egész. A szomorúság egy kút, az lesz úrrá rajtad, és a düh és a kétségbeesés szaga. A gyomrod összerándul, meglepődsz, a hányingerre emlékeztet, a nyelved is húzódik hátra, megint minden visszafele van, most aztán tudod magadban gyűlölni a teret és az időt, pedig látja feletted az isten is, hogy az úton előre fele haladsz. Látod, ugye? Fordulsz el a fiútól, mert nem akarod, hogy sírni lásson, nem miatta, hanem magad miatt, mert úgy érzed, megint kudarcot vallottál. Nincs benned semmi alázat és elfogadás önmagad iránt, holott egy életen át küszködtél érte. Feladod. Jó, akkor legyen itt vége.

Az öledben Bogár, alig látsz ki az ablakon, nézed a lábadon a szandált, a zoknit, amit anyád térdig húzott rád a vérhabos tavaszban, a fejeden a sapka, Bogár visszafordul feléd. Ránevetsz, Bogár is mintha visszanevetne, kilóg a nyelve, olyankor úgy látod, mosolyog. A szemét nem látni, benövi a szőr, elönt valami erős érzés, hogy istenem, mennyire szereted, és milyen jó most, persze nem arra gondolsz, hogy megállíthatnád az időt, fogalmad sincs, mi az, hogy tér és idő, csak Bogár van és az ölelés ebben a pillanatban, az út. Úgy öleled, hogy jobbra fordítod a fejed, az övé a bal válladon. Így szoktátok csinálni. Csukva a szemed, érzed az állat meleg testét, érzed, bár nem érted a szó jelentését: szeret. Egy apró kavics a kerekek alatt, a szemed kinyitod, az ablaküveg felől hallod visszhangozni a szót, ami betölt, mint egy hívás, hogy hazaértem. Elmosolyodsz. Az üvegre nézel, a fák lombjai sűrű zöld fényben érnek össze, még néhány pillanat, mire felfogja az agyad is, amit látsz. Az üvegen a csontra szikkadt bőr, hatvan év ráncai, a petyhüdt szem alatti táskák, az évek barna foltjai, mint a kosz, a test csúfolódása és gőgje, nézed tovább, ki tudja, hány kilométerkő, mennyi lomb, nézed, nézed. És egyszerre nincs már sehol a büszkeség, nincs kérdés, se zajok, se zörejek, csak a csönd, mire a kép szemébe nézel, és meglátod benne magadat.

Megjelent az Élet és Irodalom 2017.06.23-i számában

Női minta

Kintről koccanás zaja szűrődik be. A szoba szőnyegpadlójának mintáját nézem, mustárszínű alapon barnás kacskaringó. Bár ekkor még a mustárszínre nincs szavam. Szemben a rácsos ágy, aztán megfordul a tér, mintha ébrednék, és nemrég nyitottam volna ki a szemem, egy pillanatra nem tudom eldönteni, benne vagyok-e, vagy rajtam kívül van a rács. Mögöttem a krémszínű szekrénysor szorosan egymáshoz csavarozott elemei, tudom, hogy van benne tükör is, de majd csak évek múlva nézek először bele. Még fel sem érem. Láttam már előtte állni másokat, olyankor hátulról érkezik a fény, az ablak merőleges a szekrényre, a nyitott ajtóban olykor feltűnnek a felhők is, ha elég gyorsan kergeti őket a szél. Magasan lakunk.

Ingerültek odakint. Veszekednek. A rácsos ágy üres, de már nem vagyok magam. A testvérem nem keresem, utálom, hogy nem vagyok egyedül, utálom, ha ott van a szobában, és szuszog. Van, hogy lassabban lélegzem, visszatartom, mintha helyettem lélegezne ő. Egy kilégzés elég egy szobára, egy belégzés egyetlen éjszakára, régen ez elég volt, szeretném, ha megint régen lenne.

Nem békülnek. Semmi okuk arra, hogy ne akarjanak közeledni, mégis pontosan érzem, hogy minden lélegzetvétel erőgyűjtés az újabb támadáshoz. Nem érzek semmit. Illetve az ürességet érzem, kitölt, és betölti a körülöttem lévő teret is, a levegőt, a padlószőnyegből kisöndörgetett szöszös szálakat. A szoba maga az üresség, ahogy engem lélegzik. Beszív és kifúj, odakint a vita erőre kap, a csönd persze még ennél is rosszabb, mert tudom, hogy utána valami fájóbb következik. Nem lehet könnyebb és puhább, túl nagy a csönd, a folyosó kongása visszhangzik bennem. A padlón műanyag, mintája szerint gyerektenyérnyi négyzeteken lépeget anyám és apám, miközben veszekszenek.

Anya sírva nyit be. Bezuhan a szobába, az ürességnek hirtelen karja lesz, megtartja a testét. Nézem anyát, ahogy a karjába vesz, egyszerre húz le, és tart meg a súlya, amivel a padlóra nehezedik. Nem tudok örülni az érintésének, hideg. Az aranycirádás barna sötétítőfüggönybe kapaszkodom, legalább a szemem tartaná meg valami, ha már anyát nekem kell, de az előbbihez már túl nagy vagyok, az utóbbihoz viszont túl kicsi. Hallom, ahogy gurul a függönyön a szemem. A függőlegesekben akkor tanulok meg nem bízni, falra hányt borsóról anya még nem beszél, majd csak kamaszként és vádló hangsúlyként élem meg, de már most ezt tanítja némán, konokul. Azzal, ahogy leszorítja a szemét, és magába néz, miközben azt várja, én ringassam őt.

A nyakamba dünnyög. Nem értem, amit mond, a könnye csikizi a fülem, nem akarom látni az arcát, mert félek, felismerhetetlenné torzította a fájdalom. Nem mondja, csak mutatja, hogy lesz amorf tőle a test. Az évek alatt ebből páncélt növeszt, sosem találom meg mögötte azt a nőt, akiben otthon voltam, és aki a világra hozott. Ez itt még nem lehet bárhogy, de eldöntöm, nem fogom soha megtalálni, csak keresni akarom. A megtalálásban elveszek.

Nem akarom érteni, de sikerül belém beszélnie. Nem baj, mi itt vagyunk egymásnak. Érzem, ahogy fogy a tüdőmből a levegő, kapkodok az üresség után, abban legalább volt valami otthonos, most ez még annál is nehezebb, mintha magamból költöznék ki. Nem értem. Mi az, hogy apa nem szeret. A kettőből hirtelen lehetetlen újra egyet teremteni, nem mondja ki, csak a hangsúlyból érzem, hogy választani kell, és csak őt lehet, csak az a jó, a nyomatékban benne van apám összes bűne, főleg azok, amiket nem követett el, és amiket soha életében nem fog ellenem elkövetni. A létező létezhetetlenek. Anyám szavaiban nagymama csalódásai, a generációkon edzett női minta négyzethálója, a háborúk és a század hazugságai, mint a pókháló, napról napra szövi be a testem.

Érzem, ahogy szűnök meg lenni. Mint a tavaszi záporok utáni utca, hirtelen lesz éles fény körülöttem, felettem kergetik egymást a felhők, nincs már, ami vészjósló lenne, nincs már az sem, aki vagyok. Anya szorít, mondja, hogy szeret. Belül ismételgetik a sejtek is, hogy aki szorít, az szeret, aki szeret, az szorít. Tanulok hazudni, tanulom az életet.

Egyetlen pukkanás.

A gömb nincs, a színek legurulnak a felületről. A levegőben szappanszag dereng, odalépek mellé. Hagyja, hogy átöleljem, csöndesen sír, mint aki már egy élet óta zokog, és végre belefárad. Az izmokig érzem a fájdalmát, már nincs bennem számonkérés, se düh. Finoman ringatni kezdem, mint az égboltot szokták a csillagok, ha elég sokáig nézi az ember. Vibrálnak a sárga hólyagok, mellkas tájékán szakad ki belőlem, és indul meg felé. Valami hála, valami nehézkedés, de íve van, az nem kérdés. Sőt, ívei vannak, és mind egy irányba halad, anyám testében akar megmártózni, és egyszerre kíváncsiság lesz rajtam úrrá, hogy mi történik, de anyám befogadja. A hő végigsiklik benne, és legnagyobb meglepetésemre visszafordul felém. Akkor már elnyílik a szám a csodálkozástól, és készül a bugyogó nevetés, mintha táncolnánk, egyetlen erős áram a testből, külön van, de mire megérint, már eggyé válik kettőnkben, csatlakozik egy bennem lévő tengermélyi áramlathoz, az viszi felfelé, és robbantja ki a kacagást, ő elhallgat, kimerevednek az arcán csorgó könnycseppek, látom benne tükröződni a saját arcomat, a felhőket a fejem felett, eldönthetetlen, engem kergetnek-e, vagy ők állnak mozdulatlanul, és én hátrálok, ki tudja, mit jelent ésszel felérni bármit.

Megjelent: http://ujszo.com/online/kultura/2017/02/19/tarca-a-szalonban-noi-minta

Értékleltár

 

Alan Feltus: La Nostalgia Del Figlio

A mentőautó kerekei lustán forgatták a hólevet, a sofőr ráérősen vette be a kanyart, amikor jelzett a telefon. Az üzenet feladóját évek óta ismerte, de sokéves kihagyással találkoztak csak, átlag ötévenként, olyankor sorsfordító változásokat eszközölve egymás életén. A gyerekkori tartozás leróhatatlannak tűnt. Önmagán állt bosszút minden alkalommal azért, mert egyszer felgyújtotta a lány haját. A szeme sarkából nyugtázta, hogy megint ő írt. A gyomrában bizsergő izgalom, kicsit erősebben szorított rá a kormányra. Szemben vele a szürke égbolt, az alkonyat a háta mögött hasította ketté a horizontot, rózsaszínes, narancsos élek választották el egymástól a nappalt és az éjszakát.

A lobos határsávban egy férfi kuporgott, a visszapillantóból pihent meg az idős férfin a tekintete. Az ölében egy Centrum feliratú nejlonszatyor, a fején koszosfehér kibolyhosodott sapka, a kabátja elnyűtt homokszín, sálat nem talált a fogason, összeszorult a szíve, ahogy meglátta a petyhüdt nyakat az előszobatükörben. A VII. kerületi garzonban erősködtek, hogy hozzon magával mást is, ki tudja, mennyi ideig marad. De mintha nem értette volna. Vladimir Storm Pomáz felé azon gondolkodott, vajon tudatánál van-e, és vajon helyesen jártak-e el, vagy pontos volt a diagnózis, és okkal viszik a pszichiátriára. Zavarodott volt, a szeme üveges. A bő fél óra alatt, amit a társaságában töltöttek, a nappallal együtt emelkedett el a földtől a férfi, szürkéből szurokfeketévé mélyült, mint a leghűségesebb állatok bogártekintete.

A szatyor tartalma a bejelentőlap egyetlen rubrikájában elfért, két db spirálozott asztali naptár, futotta át a sofőr újra, mielőtt beindította a motort. Rosszallással vegyes értetlenséggel dobta le maga mellé az ülésre. Csöndes útnak ígérkezett. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, és a felszálló fényben maga elé képzelte a két nőt.

Az egyik csöndes volt, reggelente kiflit készített neki a kávé mellé. A másik szótlanságától merevedni kezdett, éveken át üres gyomorra itta a feketét, csak utána nyúlt a vajért, sóért, hátha csillapodik a test láza. Az idős férfi alig hallhatóan motyogni kezdett, vagy a motor zaja zavarta meg a képet, a hídon haladtak, maga sem tudta eldönteni. Végig a budai oldalon a folyó mellett, az egyik megszokott hűvössége, a murvás part a lába alatt, a másik egy régebbi folyó, örökös deltatorkolat, és a belőle kifutó tenger, aminek rajongásig szerette a szagát. Arra a kamaszkori belga őszre emlékeztette, amikor Schuller Magdával együtt cserediákként vettek részt egy utazáson. A buszút hosszú volt. Bár jutott mindenkinek két ülés, ő Velinger mellett ült, hogy Schuller Magdát jobban lássa, mert Schuller Magda szerelmes volt a barátjába, és úgy helyezkedett, hogy minden pillanatban láthassa a fiút. A barátságot a szerelem mérte, ki gondolta, hogy Schuller Magda azóta őriz egy képet, amin két alvó férfi látható, Velinger és Storm, az egyik, aki mindent megadott volna érte, és a másik, akiért mindent megadott volna a nő.

A mentős közben unottan lapozgatta a naptárakat. Jó lett volna találni benne valami érdekeset, életmentés híján gyakran szórakoztatták egymást kitalált történetekkel, szociotrip minden műszak, pötyögte be a telefonján. Muszáj volt oldani a belső feszültséget, míg az értéklista készült, de most fásultan peregtek a napok és a hónapok a kezében, szinte üres volt mindkét esztendő. Mindkettő ugyanaz az év. Nem maradt semmi, ami ellensúlyozhatta volna a nyers valóságot.

Így telt el az a hét Belgiumban. Álmodó fiúk a buszon, és egy őket figyelő lány, állandó fénytörés az ablaküvegen. Schuller Magdában az ég hagyott nyomot, a hosszú belga sztrádákon érezte meg először, ahogy a felhők süllyedni kezdenek, és kimossák a testét mint homokos partokat szokta a víz. Magda rajongott a fényekért. Velinger is ezért vakíthatta el, pedig árnyékként Storm nehezedett kettejük közé, egy lélekugráshoz szükséges kötél tartópilléreiként. Végre Pomázra értek. A kaput jelző két kőbástya sorompója nyűgösen mordult, a kar, mint valaha Schuller Magda, hittel emelkedett a fák lombja fölé. Storm azt érezte, megoldhatatlan helyzetbe sodorta magát, a két nőből az egyiket választani egy részének a feladását is jelenti, önmagával szemben pedig gyűlölt veszíteni. De egy élethez két naptár is kevés. Már nem volt szomorú, csak fáradt. Belefárad az ember a szerelembe. Felszisszent, ennyire egyszerű az egész.

A hosszú évek alatt voltak napok, olykor hetek is, amikor csapzottan riadt fel az ágyon, fejfájással és a szemében égő fájdalommal ébredt, mert újra Magdával álmodott. Magda, amint a tengerbe hatol, és ő ettől bátor lesz, és vetkőzni kezd, alsógatyában szalad a jeges vízbe. Ha nincs Magda mosolyában annyi levegő, ő biztosan elsüllyed a sós habok között. Így viszont belülről figyelte, ahogy a lány vaskos bokáját nyaldossa a hullám, örömében két karját V alakban maga fölé tartja, és rikoltozni kezd, szevasz, Magda, ide nézz, és hirtelen veti magát a mélybe, az ívben Magdát képzelve maga elé, mintha Magda testében merítkezne meg, Magda ízét érezné a fogai között, az orrában, a szemét csípő só is Magda kikristályosodott hangja lenne.

A telefon megint jelzett. Van valami? – szólt hátra a sofőr, de nem jött válasz, mire megismételte a kérdést. A naptárok fölé görnyedve csak a fejével intett. Egyetlen hirtelen biccentés, egy félbe hagyott hullám, aminek a vége visszafordult a gubbasztó testbe, önmaga farkába harapó kígyó ez is, futott át Stormon a gondolat, és hogy Velinger, talán Velinger meg sem érdemelte Magdát. Ingerült lett, ugyan. Mi a fenét érdemelhet ki az ember? Szemben a kék alapra festett kórháztérkép, az épület ismerősen hosszúkás vízszintesei. Mégis így volt. Tehát így volt rendben.

Az ügyeletes orvosra várni kellett. Storm némán meredt maga elé, kezébe vette a telefont. Írt, törölt. Megint írt, megint törölt. Nem tudom, segítünk-e bárkinek is. Magda arca, ahogy a lift kinyílt, felragyogott a neonban. Szabad? – kérdezte az idős férfit, az tétován átnyújtotta a szatyrot és a naptárakat. Az elsőből a januárt tépkedte ki. A földre hópelyhekként hullottak az apró papírdarabok, ahogy elengedték a spirált. Magda arca, ahogy Storm árnyékként alá húzódik, kiemelve a nő fényét, és a bőr lobosodik, nézi Stormot, és narancsszín az éle, a szeme kék, mint a tenger, hullámzik. Az idős férfi felköhög, a naptárat Storm hirtelen csukja be, érzi csak, hogy valaki felülről fölé nehezedik, egy árnyék zuhog rá fehér köpenyben, mond is neki valamit, látja mozogni a száját, de olyan homályos innen minden él, felszáradnak a test körvonalai, mintha verőfényben állna. Tiszta kék az ég, nincs egyetlen felhő sem.

http://ujszo.com/online/kultura/2017/01/22/ertekleltar

Áramszünet

A szentjánoskenyér termé­seitől édeskés szag terjeng a házak között. Ha rálép az ember, úgy ropog, mintha cserebogarakat taposna el.

Ahogy a férfi befordul a sarkon, a szemetes mellett mozgásra lesz figyelmes, mögötte az éppen üresben álló autó, hamarabb indult el a zebrán, mint hogy zöldre váltott volna a lámpa, már a túloldalra ért, amikor fékezett, aztán tette üresbe a sofőr a sebváltót.

A zsebében a celofánba csomagolt mogyoró, vagy húsz szem. Hideg az este, a híd alatt a galambok ellen kiszögelt töviseknek hála néma az átjáró, a karácsonyi fények is csak odébb vannak, ezek a házak sötétek, se csillag, se villogó jégcsapok, csönd van, a bekötőút csöndje.

A fémrombuszok alatt motoz, lyukas nejlonban kotorászik, most borul ki valami fehér apró bogyóhegy, pattogatott kukorica vagy savanyú túró, azt eszi. Szaporán szaglászik, éhes lehet. A férfi megáll, áll odébb az autó is. Eszébe jut az idős nő az utcából, bevásárlókocsiszerű keretet tol maga előtt, aztán ahhoz lép jobbal, a háta görnyedt, a kapucnitól egyenesedik ki, különben szabályos 45 fok, tol és lép, mindig jobbal, a balt bénán húzza maga után. A fején nincs sapka, ősz haja kócosan borítja be, néha izzadtabb, máskor selymes a friss mosás után. Előtte és utána jönnek az állatok. Minden lépésnél szólongatja, hol az egyiket, hol a másikat, a kezével erősen kapaszkodik a fogantyúba. Ahogy egyre hosszabb a tél, mind hamarabb indul a macskákkal, egyszer megleste, egy bozótos kerttel szegélyezett házban lakik.

A férfi még mindig áll, menni kellene, nem hajolni le a macskához, hagyni, hogy túrja a savanyú szagú fehér gömböket, ehelyett elkezd beszélni hozzá. Minden itt dől el, a megszólítás tanult betűsorain.

Hagyd már, förmed rá, magában teszi, azt is hihetnénk, magának mondja, ki tudja, nem ő-e a macska vagy a puha gömb, jön a karácsony, időben kellene lazítani a szíven is, olyan legyen, mint a házi krémes, nem pedig, mint szokott, a fagyos föld.

Megsimogatja, az állat dorombol. Elindul, vissza-visszanéz, követi-e. Belül ujjong, és hazudik, jó, legyen így, hagyom, ahogy akarja, úgy legyen, és keresi maga felett a fényeket, legyen az a Hold vagy bármely csillagok. Az első sarkon megáll, úgy fordul vissza. A másodiknál sincs mögötte senki. Elszomorodik. Erősebb, mint az érzés, ami azt súgja, nem szabad visszafordulni, előre nézz, előre, de elhessegeti. Gyere. A macska a semmiből szalad elő, az éjjeli lámpa bekapcsol, felderül a férfi arca, láthatóvá válik a macska pofája is. Szép cirmos, homokszín keveredik benne a földdel. A fejtetőn egy amorf jel, a férfi szeretné, ha csillag lenne, a fehér csillagos sün meséjére emlékezteti. Ritmust váltanak, az út egyenes, a férfi megelőzi, aztán bevárja, ismételgeti, gyere, gyere, táncol az aszfalt az árnyékokkal.

A kerítés mellett szalad, sietnie kell, hogy tartani tudja a lépést az emberrel, ropog a szentjánoskenyér a talpuk alatt, aztán ahol a kerítések találkoznak két ház között, a férfi lehajol, és kézzel emeli meg a kemény drótot, hogy kiférjen alatta. Ez valahogy közel hozza, most ijed meg igazán először. Át az úttesten, keresztbe a fűcsonkokon a fák körül hullámoznak. A lépcső alján megtorpan, nézik a fokok, melyikük bizonytalanabb.

A spájzból konzervet vesz elő, tőkehalmájat, később heringet, aranykarimás a tányér, amiről eszik a macska, van három családra való, 18 személyes étkészlet, de csak egyet használ. Inni nem kér, hálás, legalábbis folyamatosan dorombol, a férfi az asztalra teszi a hozott csomagot, minden később lesz, mint tervezte. Leszokhatna erről.

A macska szeme villan, a híd alatt sárgára vált a lámpa, elég, förmed magára, és becsukja az ajtót, behúzza magára a rácsot is. Hosszú percekig ül a sötétben. Kintről hallani, ahogy szuszog, a lakásban meleg van, lehetne hűvösebb, hogy ne égjen úgy az arcán a bőr, forró minden, ami kint van, és ami belül is. A szomszédnál lámpa gyullad, a kislány csöndben szólongatja, ő cicának nevezi, a férfi arra gondol, rendben van akkor, minden a helyére kerül, elrendezi az ég.

Hallja, tejföllel etetik, ettől ingerült lesz, attól a macskája fosni fog. Kinek a macskája, mondja a sötétnek, a lámpa lekapcsol. Gyanúsan nagy a csönd, a férfi kimegy. Felkapcsolja a lámpát, lenéz a korláton keresztül, a hidegbe karcol egy megkönnyebbült „az isten verjen meg”-et, és felnevet, ahogy meglátja összegömbölyödve a lépcső alatt az állatot.

Az ágy mindkét oldalon megvetve, az ágyneműtartóból pokrócot vesz elő, leteríti a radiátor elé, a macska szótlanul megy utána, a lába között sündörög, mintha évszázados tölgy lenne, aztán lefekszik. Selymes a szőre és jóltáplált. Talán valaki várja. Nem riad, emberhez szokott. Ahogy leül mellé a férfi, a karjára teszi a lábait. Ekkor kezd kibírhatatlan lenni. Minden sokkal élesebb lesz, a fények, a meleg, a kinti hideg és a csönd, ahogy ketten vannak újra a rács mögött. Nézi, és arra gondol, ezt nem lehet. Magához édesgetni, lekenyerezni, aztán itthon hagyni naphosszat, hogy őt várja. Hogy ő ne legyen egyedül, ezért tenni magányossá a másikat. Összekötni a szabad lelkeket egy láthatatlan fonállal, és a végén azon himbálózni majd esetlenül, vagy rángatni egymást unalomból. Nézi a felesége hűlt helyét az ágyon, a párnából élesen kikandikáló utolsó hajszálak egyikét. Maradni fog.

A macska akkor alszik el. A feje lebukik, abbamarad a duruzsolás, mozdulatlan, mintha nem is élne. Hosszan kinyújtva mindkét mellső lába, a férfi a saját kezét nézi, hátha szemmel leválasztható magáról az érintés. De mint a forrasztott acél.

Velinger Ábel lassan tápászkodik fel.

Reggel arra ébred, a macska a rácson keresztül nézi. Eltelt négy óra az után, hogy hajnalban felriadt, és megint kirakta. Szigorú vagy magadhoz. Ezt mondaná a felesége. Nézi a macska Velinger Ábelt, és álmodik. Velinger Ábel álomból ébred, és nem érti, hova lett, akit az éjjel befogadott. Sárgán villog a lámpa, elfelejtett elindulni az autóban ülő, talán elaludt, vagy meghalt, mintha szünetelne az idő, nem mozdul semmi, csak a cserebogarak zörögnek.

Megjelent: http://ujszo.com/online/panorama/2016/12/18/csobanka-zsuzsa-emese-aramszunet

Angyalok városa

Szeptemberben tűnt fel először. Azzal a busszal járt ő is, amellyel anyámhoz jártam. Minden nap reggel 6.40-kor indultam otthonról, ő már rajta volt. Csak egy erős érzés, hogy valaki néz.

Akkoriban könyvvel a kezemben utaztam, azzal igyekeztem elhatárolni magam mindentől, ami körülvesz, legyen az a többi ember vagy maga Chilia Bhaaba. Legalább az az idő, amit nélküle töltök el, legyen az enyém, legalább az utak válhassanak belső hegyekké.

David sokszor eszembe jutott egy-egy sor végére érve, illetve amikor lapozni kellett, vagy ha egy fejezet véget ért. Tényleg így volt: amíg a saját útját járta, szabad volt, amint hazatért, apaként vagy férjként, de szerepeket játszott. Hatalmas árat fizetett anyámért és értünk, az elképzelt önmagáért, aki valójában sosem volt. Nem tudtam dűlőre jutni magamban, hogy ezt annyi év elteltével bevallani egész életében gyáva maradt, vagy úgy döntött, hogy elfogadja, amit teremtett maga köré. A tényeken már mit sem változtat.

A könyv, amit olvastam épp, a Kailashról szólt, hiszen mint egy oknyomozó riporter, kutattam fel a Himalájáról szóló összes beszámolót, útikönyvet, abban bízva, ha rekonstruálom azt, ami történt, végre eljutok arra a pontra, ahonnan nem kell többet visszanézni. Oda, ahol leválik rólam a múlt, és végre nem apám köreit rovom magamban, nem Chilia mantráit morzsolom, hanem ki merem mondani a magamét. Olyan nehezen mozdul ilyenkor az emberi száj. A félelem mindent betöltött hosszú éveken át, ki tudja, miféle sors keze ölelt fel, amikor annyiszor eldőltem. A botlásokat, az újraírt leveleket, az unalomig ismételt kérdéseket végül csak a fáradtság számolta fel, amiben mint a forró kád vízben ellazultak az izmok, a gőztől lassabban vettem a levegőt, és a párától homályosabb lett az engem körülvevő világ. A ritkuló oxigénre, mondják, fel lehet készülni. Én akkoriban addig szívtam a cigarettát, míg a fejfájást másnap és harmadnap émelygés és gyomorfájás követte, szoktattam a szívem a szapora ritmushoz, kényszeresen új ütemre vágytam a sajátom helyett. A nikotin vastag réteget képezett a szájpadlásomon, keserű volt minden ébredés, hiába mostam nagy gonddal fogat lefekvés előtt. Tudni akartam azt is, milyen, ha nem kapok levegőt, ahogy szorít a mellkas, és a test feletti hatalom csupán illúzió, mert a függés hatalmasabb, nincs szabad akaratom, csak önáltatás marad a hétköznapokban.

Tiltakoztam az étellel és az itallal, annyi éven át az undorig ettem, hajnaltájt indulva meg a hűtő felé, mint anyám, titkon abban bízva, egyszer csak átfordul bennem az anyai minta a csömörtől. Azt nem láttam be, hogy valaki bennem erősen ragaszkodik mindehhez. Anyámat úgy teremtettem meg újra és újra, ilyenkor minden éjjel, hogy helyette indultam meg a konyha felé, ahogy apám útjait is helyette jártam végig a hegy körül, áldozva az emléknek, a halottnak. Még mindig könnyebbnek tűnt magamat áldozni fel, mint elengedni őket.

Sebes lett a térdem a sok hajlongástól, de mint gyerekkoromban, körömmel kapartam le a vart, aztán elcsócsáltam, ne vesszen kárba semmi. Semmi múltpocsékolás.

Egyik szerda reggel átlósan ültem le vele szemben, olvasott ő is akkor már, én pedig makacsul megfogadtam, nem keresem a tekintetét. Annyi történt, hogy a busz megállt, én pedig éppen egy oldal végére értem, lapozni kellett. Véletlenül akadt össze a tekintetünk. Az arcát nem akkor vettem szemügyre, hanem sokkal korábban, egyik alkalommal, amikor leszállt, az üvegen át figyeltem az aszimmetrikus formákat, azon csodálkozva, hogy lehet ennyire izgalmas az arcba rejtett hiba, az eltolódás. Mélyek voltak a csont körüli árkok, a bőre szorosan a járomcsontra feszült, látszott, hajlamos magát emészteni, elrévedni, úgy képzeltem, maga elé bambul hosszú perceken át, szereti a más világokat. Abban a diagonálban feszes húr lett a szemünk közti tér, nem mozdultak a buszon ülő és álló nők és férfiak, elcsöndesedett a bolond lány is, kezében az egyszarvú plüssfigurával. A mellettem ülő diáklányok felől nem szűrődött ki a fülhallgató zaja, a középkorú férfi, akinek ritkuló hajában szerettem elveszni, most sapkát viselt, a szerelő, aki mindig hatalmas szerszámosládával járt, ma később indulhatott, nem volt jelen ő sem. Üres volt a tér kettőnk között, üres, hogy hely legyen benne egymásnak akkor reggel, szerettem volna azt hinni, a véletlenek összejátszottak, de addigra már nem hittem az ilyesféle romantikában.

Nézett, én hagytam, hogy nézzen. Csak a szeme volt és a szemem, egymásba fúródva a kora reggeli őszi sötétben, hintázva az aszimmetrián. Akkor nem, de később utánaszámoltam, újrajátszva a tekintet hosszát, legalább öt másodperc. Ennyi lehetett az is, amikor David Einsof tudatáig eljutott, hogy nem fog leérni már a hegyről. Újabb öt másodperc, amíg finom mosolyra húzza a száját, abban a hidegben és szélben értelmetlen szépség minden mosolygás, amit a hegy és a természet szépsége kivált, nemhogy egy kósza gondolat. Idegen észre sem vette volna, de én hiszem, hogy felismertem volna rajta az örömöt, valami földöntúli nyugalmat és megbékélést, amivel végre hazatér.

Chiliát meglátva szokott ilyenné válni az arca, és emlékszem, egyszer meglestem, azt hitte, alszom az esti mese után, akkor is ilyen volt. Hallgatott, nézett. A férfi óvatosan engedte el a köztünk feszülő fonalat, hagytam én is, hogy megroggyanjon a szál, nem kötök csomót semmiből, ami emberek között feszül, ismételgettem magamban a mondatot mint valami mantrát. Nem szólt a zene. Nem mozdult senki, csak az egyszarvú sörényével kezdett játszani a kislány. Onnan indult a mozgás, aztán vajszínű bakancsával rugdosni kezdte a fémkorlátot, az anyja pedig rászólt, hogy Bogi, nyugodjál már. Nem rökönyödött meg senki az élességen, minden reggel láttuk őket, az anyja végtelen türelemmel és józansággal evezett a buszon a lánnyal, aki olyan volt, mint a csónakból kilógó két lifegő lapát, arra sodródott, amerre a hullámok vitték. Néztem az aszimmetrikus férfi arcát, gondterheltnek látszott. Nem emlékeztetett belőle semmi apámra.

Két héttel később, egy hétfői napon üres volt mellette a dupla ülés. Nem gondolkodtam, amint megláttam, elindultam felé, pont olyan voltam, mint az a két lapát, a legerősebb hullámra bízva magam. Könyvekkel a kezünkben olvastunk, aznap reggel a sapkás férfi figyelt fel ránk. Aztán a szerelő, aki szerette a szimmetrikusakat, a párhuzamosan futó kábeleket. A férfi mocorogni kezdett, felé fordultam. Leszállsz? Majd, még most nem, válaszolta. A mondat tartalma tökéletesen jelentéktelen volt, addigra már pontosan tudtam, még két megállót megy, és csak ott száll le, de akartam hallani a hangját. Ő olvasott, én a könyvben tekergő selyemszalaggal kezdtem játszani. Kihajtottam, készen arra, hogy majd használom, ha szükség lesz rá. Éreztem, hogy fel-felnéz a könyvből, de nem mertem oldalra fordulni, felé, ő viszont nem kezdett beszélni hozzám. A légzésére figyeltem, hangos volt, szinte zihált. A betűk összefolytak a szemem előtt, fogalmam sincs, mit olvasok, később nekifutottam megint, a halállal kezdődött, és a hitről szólt a Malamud-novella, egy ezüstkoronán múlt az apa megváltása, de a fia nem hitt a csodákban.

Elrakta a könyvet, megemelkedett, követtem a mozgását. Oldalra húzódtam ki, lelépve az ülések közti folyosóra, és ráemelve a tekintetem, mélyen a szemébe nézve mosolyogtam rá. Megköszönte, kikászálódott, és miközben én lehuppantam a helyére, ő a korlátba kapaszkodott, hogy el ne dőljön, bár az egyenes úton semmi jel nem utalt arra, hogy a busz hirtelen változtatna sebességet vagy irányt.

Visszafordult. Nem volt két másodperc sem, de felesleges szépség sem a mosolyában.

A jobb válla felett keresett engem, az arcán láttam kiegyenlítődni újra az aránytalanságot.

Sípolva nyílt az ajtó, két szárnya mintha a férfi két karjává vált volna, az öle melegét magam alatt érezve úgy láttam, megemeli a testet. Kilépett, aztán a buszmegállóban megállt.

Egyenesen velem szemben, szilárdan, pedig akkor már tudtam, repülni készül. Az angyalok hajnaltájt szoktak a mélybe vetődni, ahhoz már késő lett volna. Néztem az üvegen keresztül az arcom, az arcát. Összekenődtek a színek, a sárgás, meleg fények és a barna árnyalatai, elmosódtak a kontúrok is, amíg állt a busz, eldönthetetlen volt, melyik vonás az övé, melyik tartozik hozzám.

Megjelent: Új Szó

http://ujszo.com/online/kultura/2016/11/20/csobanka-zsuzsa-emese-angyalok-varosa

2016.11.20.

Hóatlasz (Szép versek – 2016)

Míg kimenekíti az álmokat, a megtépázott

délutánból sarjadni kezd az éjszaka.

Megbillen az áramszedők lassú, nagy feje,

elalszanak a tűleveleken az álarcosok.

A zuhogó ég, mint húrokon,

penget rajtuk egy dallamot,

és vakító némaságba úgy merül,

mint ki először látott életében

egyszerre tegnapot és holnapot.

 

Áttűnik az élet az elkeskenyedő házakon,

a spaletta reped, pattogzik,

miközben a fény rajta olvadni kezd.

Süket hullócsillagokkal a feje felett

saját templomot épít világnak.

Harang is kondul, de hiába, belül

betapaszt mindent az égi zaj.

Csak a ringató belső csöndet hallani,

hullámtörést a szirteken.

 

Kinyit, hagyod, dobogjon benned fölfelé.

Ha merülő tengerben kő marad,

nem lehet ember, ki égig ér.

Süllyed, hogy a mélyben megálljon,

egy életbe sűrített pillanat,

körvonal nincs, se súly, se szín,

térképet kutat a hó alatt.

 

A világ az arcán elcsitul,

van, aki végtelen álmodik.

Burában lüktetnek erei,

mint kit fényébe zárva hagytak itt.

 

Elejti szárnyát az angyal,

szikrázó hóban keresi

pallosának komplementerét.

Kitakarózott tollai újra és újra

hullanak minden időben.

Végtelen a fény.

 

Nézi föntről az ács fia,

képtelenség, de benne fel az merül,

hogy nem sajnál tőle semmit sem:

a fájdalom létre szenderül.

Forrás: Mandalay