A leveleket mindig ugyanúgy kezdte, de én most a második mondattal folytattam, idézve a könyvből: Valóban szép ez a tájék. Akkorra már elmeséltem neki az ír sziklaszirtet érintő összes szélfajtát, ismerte a hidegét, a nedvességét és a fényét is annak a vidéknek, pedig csak rajtam keresztül jutott hozzá, ő, aki először beszélt nekem a szélről és az esőről, és akivel úgy tudtunk egymás mellett ülni, mint az egymásban gyökeret eresztett fák.
Látok egy férfit egy távoli kertben. Egy pohár víz van a kezében, azzal sétál. Fel-alá járkál, mintha cigarettázna, egy ideje úgy döntött, nem gyújt rá. Viszont valami kell helyette. Valami vízió az egészről, a folyamatról, mintha lenne egy könyv, amit éppen ír, ezért legalább címet ad neki, legalább a kezében tartson egy pohár vizet, és abban bízik, a dolgok behelyettesíthetőek, mert valójában csak a körülményektől függ a mélyebb jelentés. A bokrok közt arra gondol, a megismerés a test révén születik meg, és az emberek egymás számára is a testen keresztül válnak elérhetővé. Minden azon múlik, hogy hova irányítja az ember a figyelmét.
Egy hónappal a kiutazásom előtt ismertem meg. A nyelv és a gondolat megszállottja volt, a megismerés szerelmese. Ebben hasonlítottunk. Mindketten lenyűgözve álltunk a világ teremtményei előtt, aztán a kipreparált tetemekkel már nem törődtünk. A tudós érzéketlensége és józansága a legváratlanabb pillanatban tört elő belőlünk, kegyetlenek voltunk, mint csak a gyerekek tudnak lenni. Egyszerre ártatlanok és kérlelhetetlenek. Párhuzamosan több világban éltünk, hittük, mindegyiket uralhatjuk büntetlenül.
– De akkor mit keresel itt? – tettem fel a kérdést, neki háttal állva, miközben a csészéket szedegettem elő a kávéhoz.
– Kávézni jöttem – kezdett bele a hazugságba, de ahogy megfordultam, elharapta a mondatot. – Kíváncsi lettem rád – válaszolta, és nem is állított valótlant, mert messzebb pillanatnyilag nem látott, nem tervezett, hagyta sodródni magát a közös áramlattal.
Minden mondat után meg kellett állni. Nagy lendülettel kezdtem bele hosszabb történetekbe, a kezem közben önálló életre kelt, éreztem, nem vagyok ura magamnak. Legalább a karomat hagytam szabadon nyílni felé. A jobb lábam magam alá húztam, bal lábfejemmel görcsösen kapaszkodtam a széktartó keresztlécbe, mint villanydróton a madarak szoktak. Jött a csönd, és abban igyekezett kerülni a tekintetem, veszélyes terep lehetett számára. Hosszúnak tűnt, amíg belebambult a mögöttem, körülöttem lévő világba. Úgy éreztem, a testemet üres öntőformaként érzékeli, a hiányzó rész körüli felületeket járja körbe, hogy aztán kialakíthassa a körvonalaimat.
Másnap a zöldruhás lányt követtem, amikor úgy döntöttem, mezítláb indulok el a Holdvilág-árok felé. Nejlont kért tőlem, miközben kibújt a cipőjéből. Ugyanaz a lány volt, aki korábban a padka fölé görnyedve ruha alatt vette le a melltartóját. Az anyagon keresztül áttűntek apró mellei. A kapcsok engedtek, a melle a föld felé zuhant, aztán saját súlya állította meg. Az út elején mögötte mentem, követtem a lépéseinek nyomát, ígéret volt, arra kell menni. Ahogy kanyarogtunk a forrás körül, mintha megigézni készülnénk, igyekeztem befele figyelni. A meztelenség nem is nagyon engedett mást, figyelni kellett a kövekre, a kiálló, szúrós darabokra, a rönkökre, ágakra, a billenő és a stabil részekre magam alatt. A zivatartól felázott saras földbe mélyen elmerültem, aztán a forrás következő szakaszánál a vízben hagytam a föld egy részét. De mindig került újabb és újabb darab a lábamra, volt sárcsomó, amit egészen a létráig felcipeltem. Addigra már megszáradt a körömágy körül a föld, kiszáradt a forrás, illetve olyan magaslaton lépkedtünk, ahol nem volt víz alattunk. Az árokhoz vezető utolsó emelkedőnél a fülemben éreztem a szívem, a dobogása süketítő volt, megszűnt a kapcsolatom a külvilággal. Ez az elvett valóságdarab megijesztett. Felerősítette a belső hangokat, túl hangossá vált a kapaszkodó nélküli belső tér, eluralkodni látszott a félelem, hogy mi van, ha nem tudom megcsinálni.
– A nézőpontokról akarok írni egy könyvet. Hogy a világ mennyire viszonylagos, az érzékelés és a gondolkodás hogyan teremt önálló világokat.
– Amelyek olyan, mintha egymástól teljesen függetlenek lennének – vágtam a szavába –, mintha nem lenne egy egész, de közben mégis ugyanarról beszél a sarki kocsma pultosa és az egyetemi előadó is. Csak más a nyelv tere.
És ez végtelenül izgalmas, gondoltuk mindketten, de nem mondtuk ki, tudta ő és tudtam én is, hogy töredékpillanatokon múlik, hogy ami közöttünk zajlik, átfordul-e valami visszafordíthatatlanná. Mélység és magasság abban a világban ugyanannak a dolognak egy másik neve volt, leérve az erdei létrán annyira rövidnek tűnt az út, hogy felfoghatatlannak éreztem, az előbb még nem mertem elindulni az árok felé. Egyszerűbb lett volna kihátrálni, megvárni odafönt a többieket, tudni, amit évek óta tudok, a kilépést, ismerni az ösztönös rettegést. Nem tudom, a közösség ereje lendített-e tovább, vagy az, hogy volt egy korlátszerű vaspánt a létra fokai körül, de ereszkedni kezdtem.
– Iszonyúan vonzódom hozzád. De szeretnék tisztán látni. Túl sokáig bántottam magam, most már nem tehetem meg, hogy ne tiszteljem. Most már tétje van bennem, és emiatt tétje van benned is.
Néztem az előttem elindulót, belül izgalmat éreztem, sürgetett a kíváncsiság. Rögzítettem a mozdulataikat, apránként, lépésről lépésre, fokról fokra haladtak. Elöntött a csodálkozás. Van idő. Elég idő van mindenre, nem tudok elkésni, sem lemaradni. Ami az enyém, az megvár, kikerülhetetlen a találkozás, ami viszont nem, azért kár nyúlkálni. A tér, amit közösen teremtettünk és tartottunk, eddig még nem ismert biztonságot jelentett. Nem álltam fel, pedig csapkodta a szél a fürdőszoba ajtaját, ülve maradt ő is. Az asztal keresztben húzódott végig a konyhán, rövidebb széleivel az ablak és az ajtó felé mutatva, most úgy láttam, ez az a korlát, ami megtart, nem engedi, hogy lezuhanjon, hogy lezuhanjak.
Előbb a jobb, aztán a bal, ugyanez talppal a csúszós, sáros fokokon, szemben az elhagyott szintek. A tanmese jutott eszembe a tigrisről, aki a szakadék szélén várja az embert, és ő egyetlen szálba kapaszkodik, amikor meglátja a szederszemet. És akkor énekelni kezdtem. Kizártam minden mást, csak a fém volt a szemem előtt, a fűcsomó és a dúdolás végestelen-végig, míg leértem. Az árok alján a döbbent csönd, hogy csak ennyi, hogy ha így is végig lehet menni, akkor vajon van-e bármi jogos és valós a félelemben? A megszokásszerű lépésektől el lehet rugaszkodni, hasított belém a felismerés, nézve szemközt a férfi arcát, ahogy elkerül, folyton félrenéz, míg én mosolygok, és hagyom, hogy legyen elég ideje megtalálni a szavakat, amiket nekem szán.
Beszél, hiszen azzal is tovább húzhatja az együtt töltött időt. Hallgat, hosszan, a tér csöndjébe belefeledkezve, ezáltal is egymás idejében haladunk beljebb. A barlangban volt ennyire sötét, mint a szemében. Apró pislákoló fények a mécsesek, látom a tüzet, a vajúdást, hogy melyiket bátrabb meglépni. Megélni a vágyat, vagy elengedni, átalakítani azt. Hallom, ahogy beszélek, szeretnék így kapcsolódni hozzá, a nyelven keresztül, kikerülve az érintést, mintha lenne olyan magaslat, ami bejárható szárnyak nélküli szárnyalással.
És létezik. Boldognak érzem magam, mert ami történik, abban szabad vagyok, abban még bármi lehet. Nincsenek súlyok egyikünk kezén és lábán sem. Egy szarvasról szóló történetbe kezd, ahol a vad és a vadász egymást megteremtő minőségekké válnak, hosszú, kimerítő hajsza és üldözés után elcsigázva várják mindketten a beteljesülést.
– Mintha a szarvasnak is az lenne a legfőbb vágya – mondom –, hogy elejtsék, és ebben a halálban teljesedik be az élete.
Nem szól, csak néz, végre a szemembe, én akkor érek be a barlang mélyére, a talpam alatt érzem a hideget és a nedvességet, nyirkos a levegő, nyugtázom, hogy betakartam a vállam egy sállal, anélkül biztosan fáznék. Felállunk mind egy körben a barlang falához simulva, alattam a hullámzó hűvös talaj. Várunk. Ő néz, én nézem, kívül esik minden, ami nem ebben az időben történik, mintha én lennék a szarvas. A fülem hegye rebben, egyszerre lélegzem a vadásszal. Emelkedik, süllyed a hasa, lassú a légcsere, mintha a zihálás állati ösztönét borogatná. Érzem a leheletének ízét a levegőben, a gyomor kipárolgását, a visszafojtott erőt, a megemésztett és a megemészthetetlen részeket, és mélyen magamba szívom, legyőzve, megengedve az undort, amit a másik test haldoklása kelthet. Hiszen az ő haldoklása az én haldoklásomra emlékeztet, a szagok és az ízek teszik végessé az időt, míg a hátam mögött végigpásztázott tűzhely, kredenc és mosogató végtelen, és végtelen az ablak és az ajtó is, ami kettőnket köt össze, és választ el egymástól. Az ajtót kinyitva magamba fogadom, az ablakot kitárva magától röppen el.
Eldönthetetlen, hogy mikor ki vezet. A testek fogalommá válnak, feláll, megköszöni a vizet és a kávét. Követem, mezítláb állok előtte, emberi mértékkel mérve nagyon lassan bújik bele a cipőbe. Van idő. Külön a balba és a jobba, igazgatja a belső pántokat, a fűző alatti részt, a vállára veszi a táskát, és megáll.
– Az érintés veszélyes – mondja, és elmosolyodik.
Eldönthetetlen, hogy a vad iramlik vagy a vadász lő.
Lendül mindkét karom, a válláról hangos robajjal zuhan a földre a táska. Lábujjhegyre állok, úgy ölelem, vad és vadász egyszerre kezd bele a vágtába, élet és halál harca alig egy négyzetméteren.
A novellát még aznap délután elolvastam. Apró részlet, de a fegyver szándékosan nem volt megtöltve vadászat előtt. A műben a kisfiúnak más sorsot szánnak, tanulnia kell, hogy taníthasson másokat. A konyhában erről nem beszélt. Tudni, mi a jó és a rossz, és aztán tenni a jót, egyszerűen tenni azt. A pohár áttetsző üvegén megcsillan a fény, amit itt hagyott. Aki távol van, az idegen, a közel, annak itt van helye. Átülök a helyére, nézem, hogy mit látott, míg bennem sétált, lustán cigarettázva, ácsorogva, egyik lábáról a másikra állva, mintha csak várakozna. Álmában tüzet gyújt, hajnalban riad fel arra, hogy üvölt benne a szél. Visszaaludni meg sem próbál, kiül a kertbe. A kezében pohár vizet forgat, levelet fogalmaz magában. Ugyanúgy kezdi.
Forrás: http://irodalmiszemle.sk/2018/10/csobanka-zsuzsa-emese-merules-proza/
Fotó: Nádas Anna
