Mentés másként – Trianon 100

Van egy férfi, aki sosem öregedik meg. A nő, aki szerette, magára rajzolta a ráncait. Sima az arca, olyannak mutatja magát, mint aki elvágólag éli meg az életet, átmenetek nélkül. Fekete-fehér a fotó és raszteres, apám szkennelése minden apró részletet megmutat. Látszanak a fotópapír rücskei, legalább van, ami ki tud emelkedni a térből, bejárható magaslat. Nagyapám úgy ment el fiatalon, hogy a bal oldalon, az aranymetszés szabályai szerint egy ősz tincset vitt magával a sírba. Hívom apát, kérdezem, mi jut eszébe Trianonról. Tudom, mélyen érinti a téma, fél éves volt, amikor az apja meghalt. Miközben beszél, én azokat a sík felületeket járom be, amiket örökifjú nagyapám arca tükröz vissza belőlem a monitoron. Én, akinek a születési anyakönyvi kivonatába az van beleírva, apja szovjet állampolgár. A születésem a bizonyíték, Kárpátalja más világ, Trianont a mózeskosárral hozom.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Apám egy órán belül küldi a családi képeket, előtte a maga tervezte aranyharangokat, a fájl neve kompozíció. Mentem a telefonra. A magyar zászló előtt harangon ül Szűz Mária, Nagymagyarország térképe, a magyar címer és a turulmadár. Apa évekkel ezelőtt kérte, írjam meg őket, süket fülekre talált. Azt hittem, apám gyűlölni tanított, amikor indulatosan halálra ítélt mindenkit, aki nem követte az általa kijelölt emberi mértéket. Akik loptak, csaltak, elvettek, azokkal ő hirtelen számolt le. Belőlem ez erős empátiát váltott ki, a lázadásnak megtaláltam a gyermeki formáját, magam ellen fordítottam apa haragját, mert valahogy tiltakozni kellett. A kapcsolódásnak ez is egy lehetséges formája. Csak a felszínt láttam, én, a dacos kamasz, aki híresen büszke voltam arra, milyen mélyen érzek. De van olyan fájdalom, ami képtelen a megengedésre, képtelen voltam meglátni én is, mennyi fájdalommal van tele apám szíve. Köveket görgetett maga előtt, hogy mutassa, legyen hiteles a példa, miszerint választhatok mást, nem kell a múlt súlya alatt megroppanni, ahogy ő tudott.

Van egy lugas, az utcanévre nem emlékszem, a kapura is alig, csak a nyugalomra, ami a fejem fölött leng. A gyerekkor almafényű időn kívüli tere, egy megosztott család hétköznapjaiból most az apai oldalé. Ungváron vagyok, apa ebben a házban nőtt fel, engem egy hatalmas szárnyas ajtó csalogat, muszáj bemennem, bármennyire félek a sötéttől, mert ott vannak a babák. Nem az enyémek, ezért annál jobban vágyakozom velük játszani. Balzsamosan csábító idegenség. Hibásan tanulom meg az elvágyódás örök törvényét. Apa azt mondja, ő itt van itthon a rahói hegyek között, és otthon van, amikor Pestre vágyik Németországból. Egy betű a különbség, nem értem. Ő a szigorú rend világába fut, a húgom Portugáliába, én Írországba. Hitler nyelvét képtelen vagyok megtanulni, és idegesít a német precizitás. Lisszabonban simogató, susogó nyelv és színesbőrű, hangos emberek között szorong a húgom. Keressük az anyanyelv paradigmáit, nézzük a végtelen tengert magunk előtt, mint az irányt tévesztett költöző madarak. Ha máshogy nem, hát a távolságban tudunk egymáshoz kapcsolódni, ez egy olyan család. Írország szép, csak egy kicsit nyers és rideg, összegez apám, amikor meglátogat. Biztat, hozzak ki valami jót ebből a magam választotta száműzetésből. Nem értem. A megélhetésre fogja, hogy nem hív haza. Közben azt ismételgeti, nem minden a pénz.

Ablakból nézem, lengedező villanydrót az ír esőben.

Nagypapa

Egyedül élek, itthonról dolgozom, az iskolába csak vasárnap kell menni, kevés gyerek vesz körül, ők már írnek mondják magukat, míg én példamutatással arról győzködöm őket, hogy magyarok is. Tanácstalan vagyok, remélem, nem kérdezik meg, hogy akkor ők most hogyan magyarok, ha én ilyen okos vagyok, mert nem tudnék válaszolni. A példa hiteles, csak épp a válasz más, mint amit magamtól vártam volna adni.

Pedig elég sokat tudok a megosztott lélek súlyáról. Hány kondulásban mért csöndüteg. Nagypapát szarrá verik, apám így mondja. Azonmód dobták a vagonba, amikor a zsidókat szidja, elfelejti a sorsközösséget. Vagy így emlékezik.

Nagymama

Nagymama két portréja a lelkembe mar. El kell forgatni őket, mentés másként, nyomok a gombra, elnevezem őket. Apa szereti úgy mesélni, nagyapámat a lembergi bányából hazatérve direkt mérgezték meg, mert a háború előtt zsidóknak segített. Meséli azt is, a munkácsi kereskedelmi iskola hallgatójaként már akkor is sokat ügyeskedett, megszerezte és kidolgozta az érettségi tételeket, és eladta pénzért. Mert jegyezzem meg jól, teszi hozzá, a zsidók között vannak a buták és az okosak. Én pedig évekig büszkén hangoztatom, tudod, apa, azt hiszik, zsidó vagyok. Olyankor ő az ütő az aranyharangban.

Mindketten nagysokára látjuk be, a különbség nem itt van. Nagyapám tekintete a távolba réved, és a másik képen, ahol nagymamát öleli, derűs, reményekkel telve néz a lencsébe. A lugas alatt ülnek, és előttük a füvön a gyermek keresztanyukám, apám nővére. Talán érdemes azzal kezdeni valamit, hogy más kép nincs is nagypapáról, csak ez a bátor, tettre kész. Nemsokára meghal, én már most többet éltem.

Amikor már nagyon nehéz a szigeten, végső elkeseredésemben apám nővérét hívom, aki gyermekorvos. Meghallgat, miközben szaggat a sírás, hogy nem találom a helyem, és elvesztettem a fogódzókat, kapaszkodnék a gyökerekbe, miközben szétporlad minden a kezem között. Nyugtatgat, majd’ hetven év bölcsessége ölt testet a csöndben, ami megtartani kész. Végül azzal köszön el, ne sírjak, erős nőnek kell lenni, legyek az.

Nagymamáék

Anya gyerekkoromban azt mondogatta, ha kell, faszántos harangot is önt, a gyermekeit egyedül nevelő anya a ’80-as, ’90-es években önmagába kapaszkodik. Mondta, úgy áll fel, mint a keljfeljancsi. Kiabáltam vele álmomban, nem akarok olyan nő lenni, mint ő, így lettem pont olyan. Faszántos harangöntő elvesztett férfiak sírja felett. Az egyedüllét és az ír sziklák csiszolnak le, hogy végre megengedővé, lágyabbá válhassak. Túl a harangokon, ringó csípőjű nővé. Olyanná, aki befogad. Nem a harang, nem az ütő, hanem a kondulás.

Nézem nagymama arcát. Az elsőt, ahol nevet, csupa tűz, csupa kedvesség. Akkor még az elején jár az útnak, nagypapát talán már eltemette, de érzem, még nem keményedett meg. És ott a másik, ugyanaz az arc, egy riadt őz, eleganciába záródott porcelán a test, készül kilépni innen. Nem számon kér, de valami végtelen bizalmatlanság bujkál a tekintetében, és csalódás. Hogy elég.

Többször elolvastam a tékozló fiú történetét, hiába. Akit nyugtalan szív hajt, hiába vár bebocsátást a Teljesség országába. Itt, Corkban, ahol számos külföldre tévedt magyarral ismerkedtem meg, ugyanaz a minta rajzolódik ki. Elcsatolt területek, örök vágyódás, a régi gyerekkorba, egy bátor, boldog jövőbe, aztán a megakadás tűje egy végtelen bakelitlemezen. Önigazolási kísérletek, holott Trianon belül van. A zsigerekben éli meg mind, aki érintett. És érintettek vagyunk mindannyian, hiszen emberként egyetlen bolygón érnek a föld alatt a gyökereink egymással össze. A terekről beszél apám, ismétli, múlt nélkül nincsen jövő sem, de közben egy olyan térről álmodik, ahol már káromkodni sem lehet az anyanyelvén. Minden megosztás további ellenségeskedést szül, apám felé fordulok, nézem, milyen szabályos rendben sorakoznak a harangok a zászlón. Német precizitás. Aki hazatér, örökre ott marad belőle a végtelen tengerben egy rész. Amit elvesztettél, örökre a sebed marad, és hiába kiáltasz égre istenért, emberért, az elvesztett végtagok, bár viszketnek, nincs mód visszacsatolni. Hagyd, száradjon le a varr is. Sirasd el, aztán indulj haza.

Ha nincs lábad, amin járj, marad karod, kapaszkodni a földbe. Ha nincs karod, a száddal harapd ki a téged megemelő ágakat. És ha elvész a nyelv is, növessz szárnyakat, még mindig ott a gondolat, a lélek teremtő erejének magva. Az utat meg kell járni. És végül hazatér mind, akit anyaszült. Az árvák dala pedig másokat ringat álomba, segíti őket, hogy az övék ne rémekkel legyenek tele.

| Megjegyzés hozzáfűzése

Akár lehetnél is

Azt mondja, itt is vagyok, ott is vagyok, sehol sem vagyok otthon. Mondom, most foglaltad össze egy mondatban az életed.
Testesedik a csönd. Nem zavaró, csak épp alakja lesz. Mint egy régi barát, akivel egyszer le kell ülni megbeszélni. Nagyokat hallgatni az elmúlt évekről. Mert a szavak hol életlenek, hol túl élesek. Hallgatni, aztán elköszönni. Egyetlen öleléssel, hogy köszönöm, hogy voltál.
Pedig apa két országról beszél. Épp szökni készül Németországba, hogy lássa az unokáját. Kifele a német lakcímkártyát veszi elő, hogy beengedjék, a magyar határon, azt reméli, elég lesz a céges papír visszajönni.
Majd azt mondom, utánfutókat gyártok, engedjen haza.
Sehol sem vagyok otthon. Ez megüti. Megüt engem is. Nem bántani akartam. Mert igaz.
Megismétli, és nevet, közben tölt a pezsgőből, mert megígérte, ha karantén után újra találkozunk, pezsgőt bont, hogy rohadjon meg a Corona. Én nézem a cirillbetűket, kiolvasni sem tudom a nevét, pedig a szüleim Leningrádban szerettek egymásba, és mindketten kiválóan beszélik azt a nyelvet is. Mindebből a Leningrad zenekar maradt, és egy melltartóban végigtáncolt Sziget fesztiváli koncert. Az első sorban álltam, a szerelmem a hátam mögött, úgy védett, ne sérüljek a dühöngő tömegben.
Apám tud vagy hat nyelven, csak az angolt nem hajlandó beszélni, nemhiába, egy árva kisfiú az anyám nyelvét, az Anya nyelvét muszáj, hogy megtagadja, különben hogy tud hű maradni a saját anyjához. Micsoda fintora a sorsnak, hogy a lányai mind ezen a nyelven készülnek vallani a világnak.
Vajon elárulom-e apámat, ha megtanulok igazán angolul beszélni? És a testvérem? Ha ő angolul esküszik örök hűséget, az vajon miféle istenkáromlás?
Engedi-e a rendszer? Átírhatóak-e a Trianonban szerzett sebek?
Nézhetünk-e végre előre ahelyett, hogy folyton hátra és lefele?
Mit tudsz, te, magyar nyelv, amit ilyen nehezen engedek el magamból?
Ki vagy te, akiben egyedül otthonra lelek?
Van egy pillanatnyi csönd a szavak között. Hontalan férfi ne sírjon, pláne, ha törpe, ezt is ő mondja, de ezt már a zárt ajtókon keresztül hallom, kacag mellette egy nő. Az a másik, akinek azt köszönhetem, hogy nekem mindenből kettő van. Kétféle palacsintaíz és két világ. Ma tudom meg azt is, immár harminc éve.
Nézem őket, apa megint a tepsinél tart, hogy ki tudja, mikor tetőzik újra a hullám, inkább elmondja ezt is. Ki tudja, nem kerül-e a tespibe? Tudom-e, őt Rahón úgy hívták, hogy Figaró. Mert olyan gyors volt a lába, hogy azt a pár száz métert hipp-hopp megtette. Egyik lába itt, a másik ott. Nevetünk. Nem emlékszem, hogy Figaró miért gyors. Nem emlékszem, hogy hogy lehet két világ közötti szétszakadás helyett két világ felett élni, lenni, azon a síkon, ahol nem kell választani, mert a hullámok maguk emelnek meg az osztottságból. Nem emlékszem, mert nincs rá mintám. Magam rajzolom.
Ahol a víz a gyerekkori sós, egy olasz tengerparti sáv, ott a bátyám és a húgom, apa és a mostohaanyám, és egy borsodi városban a másik, az édes, mellette a nagymamák, mindezek kereszttüzében a férfiak és a nők, akik valaha fontosak voltak, mert a szív az úgy van kitalálva, hogy végtelen számú személynek van benne lakása. Kérdezik, hogy akkor most hogy lesz Írország után. Apa már azt ajánlgatja, segít lerakni az új laminált padlót, mert emlékszik, a konyhám és az előszoba felázott. A teraszon ülünk, csendesen kezd rá az eső. Egészen más, mint az ír. Mert az zuhatag és szenvedélyes, felkorbácsolja a betont, a buszokban vigyorgó sofőröket látok, nevetve dohognak, ez ilyen. Itt nem olyan. Itt napokig beáll, szottyos, szürke, keresem rá az angol szavakat, de más nyelven más még az eső illata is.
Keresem a szavakat arra, ami van, de nincsenek magyar betűk sem. Nézem, ahogy tölt, mesél, abból tudom, hogy örül nekem, hogy meg nem áll, a konyha és a terasz között rohangál, hol szelőkést hoz a paradicsomhoz, hol friss hallal kínál. Pezsgőt tölt, aztán bort. Egyik lába itt, a másik ott.
Fogalmam sincs, neked mit hozott ez a kilenc hét. De továbbmegyek. Nem tudom, hogy mit hoztak az évek, amiken most egyenesen vagy épp görnyedt háttal állsz. Hajnal egy lesz, kint kutyák ugatnak. Magyar kutyák. Holnap magyar gyerekeket tanítok magyar betűkre, magyar szavakra, és lassan kapok új jogosítványt. De hiszem, mert megéltem, van hitele az esőnek. Az ég ugyanaz. És az élet szempontjából egészen mindegy, hogy melyik oldalon állsz. A Föld nevű bolygón ezek csak karcolások, te hiába éled meg úgy, földrészekre szakadt a világ.
Néztem Pest felé a búzamezőket.
Elmondhatatlan zöld színűek voltak. És a nő arca mellettem. A félrebukó fej, halántékra kihúzott szemhéjtus, a zsírfelesleg és a fekete csipke. Megdicsértem, elmosolyodott. Pedig temetésen volt, és otthon háromhetes újszülött várja. Mellettem a férfi divatosra szaggatott nadrágban, azt mondanák rá, cigány, a borsodi sofőr indiánnak nevezte. Köztük én. Szemben az út. Azon tűnődtem valahol Gyöngyös magasságában, mennyi bántás érhette őket is, csupán csak a test miatt. Miféle szétszakítottságra vagyunk mi kárhoztatva, megemelve, hogy végre belássuk, ez az egész több ennél? A YouTube-on a Beszélgetések-et hallgattam, anno így indult Cork, most így zárul száz szezám. Isten azt kérdezte, honnan tudod, hogy az, amit gondolsz, az úgy van. Visszakérdezek. Mi van, ha ez is másképp van? Máshogy áll a korona a világ fején, máshogy a hazatalálás?
Tékozolhatsz-e bármit, ha teljességben élsz? Látod, te ezt magad körül? Éled magadban? Megengeded? Befogadod?
Tudom, idegesítően sok a kérdés. Ebben éltem idáig.
Lassan kezdett rá az eső. Szitált, szemetelt, ezt ezen a vidéken így mondjuk, így értjük egymást.
A levegőnek szabadságillata volt. Az esőnek szabadságszíne. A kisbolt előtt férfiak ültek vodkával és cigarettával a kezükben. Átfutott rajtam, hogy meztelen a király.
Nincs hova jutni. Nincs hol sehol lenni. Itt vagy otthon. Nem az országban, nem a nyelvben. Nem a múlt szerelmeiben, nem a vágyott ölelésben. Nem a hiányban, hanem a teremtésben. Ebben a pillanatban. Most.
Te hagyod, hogy éljen?

| Megjegyzés hozzáfűzése

Téridő, Hang Massive

A hibiszkusszal kezdődött. Miután visszatértem a gyökereimhez, itt volt a kert, megmetszeni a fa és a bokor. Földelődni nekem mindig időszerű. Drága Sándor gyakran mondogatta, a habokat le kéne szedni a szövegről. Olykor tudom látni, mintha papírsárkány lennék, eregethető. A fához asztalra széket tettem, anya alulról tartott – szemmel inkább, mint máshogy. Március 22-t írtunk.
Ma hajnal fél 5-kor keltem, egy álom és az eső keltett, a víz, ha belül zuhog, hosszabb ideig tart, míg felszáradnak a tócsák. A gyomokat könnyebb lesz kihúzkodni, mondja anya, persze polgárlány gyomokról mit beszél, maradjon meg a vitrinnél és a nippeknél, de ez most már nem kérdés. Tudja. Nem származástól függ a merülés, és mindennek rendelt helye, saját útja van.
Álmomban jött megint a Binder. Nála voltam, indultunk ki cigizni a teraszra, a lakás tele édességgel, negrókat ragasztottunk puszedlikra, nem is értem, előtte hosszan öleltük egymást. Alig telt el húsz óra, a mackók arcát elfelejtettem, csak a kacagás maradt. Pont olyan volt, mint Dublin utcáin éjszaka, októberben, amikor olyan szerelmes voltam belé.
De egy városba nem lehet szerelmesnek lenni. Illetve mindent lehet, csak egy városba hülyeség. Térkép nélkül könnyen eltéved az ember, én viszont dafke nem sétálok papírral a kezemben. Úgy akarok idegen maradni, mintha közülük való lennék. Egy átutazó inkognitóban.
Tudod-e, milyen amikor 36 után összeroskadsz a városi séta alatt? Elönt a forróság, valami szédület, hőhullám, hogy utána csönd dobogjon, víz alá bújt halak tátogjanak némán a lélek terében. Puffadásig a fojtogató iszapban. És ez még nem a kávé, sem az ír sör. Attól repkedni fogsz Dublin éjjeli utcái felett.
Ma visszatért ugyanaz a zene, mint akkor. Novemberben a koncertre közös megegyezéssel nem mentünk el. Tudod, milyen az, felöltözni csinosba, Binder meg én és ő, Dub és Co és az éjszaka? Ő inget vasalt, én kirúzsoztam a számat. A vége egyetlen kandalló lett, hajnalig tartó beszélgetés és gyertyafény. Vadromantika. Hajnalban pedig a róka. Cork Douglas városrészben, azt hittem, álmodok megint.
De így van. Mert a megszelídítettek időn kívül élnek. Tér is csak akkor van, ha elképzelik maguk köré. Hol bolygókat, hol várost, hol göncölfényű csillagot. Máskor koronát a fej felé. Kit mivel vakít el a félelem.
Azt is mondta, nincsen halasfiú, azt is csak álmodtam, és tényleg, hiába kerestem, az English Market azóta többször kinyitott és bezárt nélküle. Viszont van egy város, aminek kívülről tudom az összes kávéját, van egy város, ahol a galambokkal együtt reptetnek. Csak ott úgy neveznek, kite. Papírsárkány. Gyerekek kezére madzagoznak, fentről nézem, hogy nevetnek. Úgy hiszem, boldogok.
Volt karantén, de nem az elmúlt 10 hét, hanem előtte majd’ másfél év KCSP. Cork, Írország. Visszaszámolok belőle, ahogy annyi ösztöndíjas társam. Magával ragadó nő a június. Kivillan a bokája, úgy csinál, minta véletlen lett volna. Vagy mintha direkt. Nem értem, megőrjít. És közben nevet. Varázslatos a mosolya. Tudod, olyan, akit látni akarsz minden reggel innentől fogva. Túl a téridőn. Csodálatos egy nő. Mostantól nincs számomra másnak helye.

Az erdő erdő volt, az erdő erdő maradt.
Aki hazatért, az már nem ugyanaz.
És te. Te ki vagy?

(Köszönöm, Melinda, a mait is. Az ég áldjon érte. Na, meg Ildikó, a meséket.)

| Megjegyzés hozzáfűzése

Rend a lelke

Azt mondja, ha meghal, locsolókannával temessük el. Nevetünk, mert van benne valami. Nélküle Anya virágai elpusztulnának. De azért a szívem megszakad közben. Ez a férfi sosem akart apám helyett apám lenni, mint annyian, mégis az egyetlen, aki minden nőnap, névnap és szülinap alkalmával az első, aki felköszönt. Semmi felhajtás, csak vágott virág, két puszi. Stabilan.

Ha itthon vagyok, ahogy a régi időkben, celofánban rózsa. A butikban ki tudja, mit mond, talán olyasmit, hogy de szép legyen. Mindig emlékeztet arra, hogy nő vagyok, nőnapon küldi a kökörcsint fotón, ha épp világgá mentem magam elől. Járja az erdőket, tenyerében a Bükk. Régebben kerékpárral ment, aztán egy kullancs miatt már csak gyalog és ritkán. Szeret enni. Nem dicséri a főztöm, szó nélkül eszi, mit kell annyit beszélni. Mindig kér repetát.

Végighallgatja az összes mondatom, amíg Anyával beszélek. Nem szól bele, nem tudja jobban, Anyától tudom, csak nem érti, miért nem találok rendes férfit, és mit bonyolítom túl a dolgokat. Lányos a ház.

Van egy esernyője. Úgy hordja magánál, mint a lovagok a kardokat. Minőségi bőrcipője három, a karján olyan óra, amire hónapokon át gyűjtött kitartóan. Nem is a pénz, mint inkább a megengedés. Hogy miért ne, ha úgy tetszik. Időjárásjelentésből perfekt. És órát lehet hozzá állítani.

Nem végzett egyetemet, nem keres isten tudja, mennyit, de lehet rá számítani. Ott van. Anya mellett úgy áll, mint egy bástya, nem tudok eléggé hálás lenni neki, hogy él. Hálás vagyok, hogy van.

Amikor kicsi voltam, akkor is az életünk része volt. Aztán vagy 20 évig nem. A nagy barna tigrismintás pléd alatt játszottunk, én már akkor is hajlamos voltam vadabb lenni. Míg ugrálva kiabáltam az ágyon, ő nevezett el Zsoltikának. Iszonyúan haragudtam rá ezért. Egy dühös, vadóc, apját vesztett négyéves persze, hogy dühös, ha szembesítik az igazsággal.

Ő az a férfi, aki mindent tud Széchenyi Zsigmondról, és Elza kölykeiről csillogó szemmel beszél. Életében alig tette ki a lábát Miskolcról, de a National Geographic révén bejárta az egész világot. Tudja a bogarakat, a fákat. Nem ragozza, csak nagyon tud figyelni. Hallgat. Ja. És kizárólag fülhallgatón hajlandó Zappát hallgatni. Az megvan? Kissámlin, szombat délután. Gyönyörű.

Szombatonként kabarét hallgat, munkanapokon a miskolci közlekedést irányítja. Anya vele kacag. Amíg mosogatok, mosolyogok én is. Hogy micsoda vidámság van.

A mostohaapám a szülővárosom iránytűje. Hiszen forgalomirányító. De az úgy van, hogy például van valaki még a családban, aki imád olvasni. Tele a feje képekkel, és bár vannak mesés órái, úgy mondanám, az idő ölelésében él. Hajnalban kell, ha reggeles, hajnalban indul a Bükkbe is. És megszállottan nézi a Grand Slamet és az Austral Opent. Nélküle nincs focibajnokság.

Szereti a sört, és szereti Anyát. Amikor elment, éveken át őrizgettem a barna fésűjét, az valahogy a fürdőben maradt. Bűntudatom volt, hogy miattam ment el. Azért, mert én rossz voltam. Zsoltika. Azt hittem, az úgy van, hogy én rossz vagyok, és a férfiak elmennek. Azt hittem, a világ fekete-fehér, vannak a jók meg a rosszak. A jók sokan vannak, nekem meg eleve a rosszak között jutott hely. Amikor a nagymamám beteg lett, akkor jött az életünkbe vissza.

Nem azért mondom ezt, mert nincs titok. Én is csak tapogatózom. Azért osztom meg ezt, mert minden máshogy van, mint gondoltam. És ezt ki kell mondani. Mert ő tanítja napra nap, hogy van szeretet férfi és nő között, ahol nem számít az idő.

Mert aki van, az van.
Mindegy, hogy közben évek telnek el. Mindegy, ki mit csinált az emberi esendőség jogán.
Vannak nők, akik kiszínezik bizonyos férfiak életét.
Akik nélkül fekete-fehér lenne a világ.
Holott egyáltalán nem az.
És vannak férfiak, akik iránytűként vannak jelen, hogy azok a bizonyos nők hazataláljanak magukba.

93180925_554276815470090_8258696620959334400_n

| Megjegyzés hozzáfűzése

Eső itthon

Egy órája elkezdett esni, a macskát beengedtem.
Rég éreztem az itthoni eső szagát. A tavaszi eső szaga végképp új idén. Tudod, az, amelyiknek por illata van. Mintha kiázott volna a földből, és most párolog. Egyszerre van benne a két elem, és így éppen olyan paradox, mint az élet. A kihúzott gyomok nyers szaga, a rovarok és a pattanó rügyek, a sebesre vágott ágak lehelete – ez mind benne van. Tavalyról még néhány feketére száradt orgonalevél. Nem ijesztget, csak felmutatja a halált.
Kopog az ereszcsatornán. Úgy ömlik, ahogy csak itthon tud. Ismerős az összes forma. Kívülről mondom. Szorzótábla életközépre mérve.
Aludni hiába próbálnál.
Tudod, milyen örülni az itthoni esőnek? Egyáltalán. Tudtad, hogy az esőnek is lehet otthona? Micsoda hülyeség. Én nem tudtam. Hogy van magyar eső és ír eső és portugál eső. Ahogy magyar szél és ír szél és portugál szél is. Meg lengyel. Meg holland.
Csak eső van és szél van és a mindent beborító elmejáték. Karikatúramátrix.
Neked milyen esőd van? Mitől a tied? Mi a tied benne? A hangja, az illata vagy a színe? Láttad már valaha benne önmagad? Hány szerelmet őriz? Miféle esernyőket tagadtál meg, ahogy bevágtad a kukába, csak mert kifordította a szél, és megátkoztad? Ott rohadjon meg. Hagytad, hogy essen? Álltál már bele elengeve minden ellenállást? Hajnalban, délben, éjszaka? Most? El mered hinni, hogy minden másképp van, mint amin eddig álltál?
Beengedem a macskát, lassan bukkan fel a fehér fej, kirajzolódó terrakotta. Éhes lehet. A tányérja mellett rostokol.
Odakint nem vittem magammal esernyőt sehova. Minek? Egy órán belül akár többször is nekikezdett, elállt, és a leglehetetlenebb helyekről indult. Volt olyan, amikor éjjel hömpölygött az úton, mert felkorbácsolta a szél. Az ablakból néztem az elemek játékát.
Mondják, a sziget ilyen. Sok az eső. Sokféle, szeszélyes.
Holnap 37 éves leszek.
Virrasztok, mintha ettől több lenne még a 36-ból. Mondják, ez csak egy szám. Tudom, kár túldramatizálni. Azt is, lakik bennem egy drámakirálynő. Your Majesty. Kibékülhetnénk ennyi év után.
Téged is lebont az eső? Nézed a szobádból, van keret körülötted, annyi lettél, mint egy sziget, körbeölel a víz. Ringatózhatnál is benne.
Mondd. Miféle álmokat álmodnál újra, ha lehetne?
És elhiszed, ha azt mondják, lehet? Lehet most. Most lehet.
Te miket írtál fel a kis cetlire?
IMG-8966
| Megjegyzés hozzáfűzése

A Földes Szelleme

A félelem sokféle. Kálmán László a második évben érkezett, hogy matematikát tanítson nekünk. Korábban 25 évig ő volt a Földes igazgatója. Anyának is vannak történetei loboncos hajú fiúkról, akiknek röptében adott egy akkora pofont, hogy a fal adta a másikat. Maroknyi gyerek, biológia tagozat, én úgy maradtam ott, mint akit ott felejtettek – akkor már nem orvos akartam lenni, hanem színésznő. Csupa nagybetűvel.
A padtársamba szerelmes voltam vakon, ő nevezte Leslie-nek, máskor Pingvinnek, rajzolt is a tolltartómra tollal egy hajlott hátú pingvint, a mi drága matematikatanárunkat. Neki vágott az esze matekból és jégkorongozott, én csak szorgalmas voltam és nagyon féltem. Mindenféle verset farigcsáltam neki a szünetekben.
A szerelem vakság.
Viszont én voltam az örök hetes. Az állandó jelentő. Tudni, ki van jelen, ki hiányzik, figyelni tanított a helyzet.
Tanár úrnak szokása volt sorozatban osztani az elégtelent. Kis füzetét kinyitotta, az a katedrán várta, hogy belevéssék a jegyet. Ha így volt, akkor többnyire elégtelent. Vihogott a szerelmem. Talpas egyest.
Sorozatgyilkos, pontosan célzott. Előttem már négyen egyest kaptak, én azt ismételgettem, ez képtelenség. Hogy egyest vigyek haza, olyan a világon nincsen. Természetesen egy szót nem értettem abból, amit vettünk. Koordináta geometria – ha jól emlékszem.
Én kerültem sorra, kimentem a táblához. Csobánka, kezdje.
Döcögtem, nyögtem, fájtam. Aztán kifakadtam. Tanár úr, én ezt nem értem. Csend. Örök csend, mint a mesében.
Csobánka, menjen a helyére.
Sosem fogom megtudni, mi történt. Hogy a korábbi jelentéseken, az állandó vigyorgáson múlt-e a katedra szélén… De nem kaptam egyest.
Csobánka, maga mit vigyorog ennyit?
Semmit, Tanár úr. Csak nagyon félek.
Amikor a Földes Esten konferáltam, verset mondtam, színészkedtem, a szünetben nem volt rest megkeresni az édesanyámat, hogy gratuláljon.
Érettségin ő vigyorgott. Ragyogó arccal jött felém, hogy Csobánka, megcsinálta! Néztem bután. Emlékszem, volt a feladatok között koordináta geometria is.
Ötös az érettségi dolgozata matematikából!
Vannak csodák.
A félelem pedig átalakítható vigyorgássá.
Minimum érettséget ment.
Tanár úrnak tisztelettel jelentem, vigyorgok, de most azon, hogy maga mekkora Ember volt. És hogy még hegedült is. Atyaég. Köszönöm. Könnyű a Föld, jelentem, gyönyörűbb a világon nincsen.

90672439_3144416012236643_4428541573474549760_n

| Megjegyzés hozzáfűzése

A muzsika hangjai

Gyermekkorom kedvenc musilcalje volt A muzsika hangja. Van bennem mélyen egy Maria, aki apácának vonult, aztán leselejtezett függönyökből varr gyerekeknek játszóruhát, és aki bolondul szerelmes lesz a magát megközelíthetetlennek mutató von Trapp kapitányba.

Kívülről tudom, zöld hegyi legelőkön hogyan vonulnak a végén, de főleg azt, milyen nehéz is a szív szavát meghallani, követni. Ahogy az apácazárda főnöknője utasítja Mariát, hogy menjen oda, ahol szeret és azok közé, akik szeretik, engem is úgy lökött a szívem haza.

Anya szokta mondani, ha az Isten bezár egy ajtót, valahol ablakot nyit. Az apácazárda főnöknőjétől tanulta. A mi családunkban ez már egy az örökölt sorsok mondatai közül. De ez legalább megtartásra van.

A hétfő Miskolcon kukanap. Nem tudtam eddig elég korán kelni, hogy ne szorongjak, időben érjek ki. Anya nem szereti kitolni, így ilyenkor, amikor itthon vagyok, ez az én feladatom. Én vagyok a szemétkitoló.

Legfeljebb a csipát mosom ki és a számat öblítem egy pisi után, dacosan, hogy mégiscsak a test az első, és régi pongyolába bújva, azonmód pizsamában indulok az utca felé. Dufart, garázs, óvatosan kell húzni a kis kék kukát, döcög is, régi ismerős.

Kiskulcs felakasztva, mindennek van helye, rendje, a kapun megbillen a kuka test, atyaég, én három napja nem léptem át a küszöböt.

Szemből jön egy férfi, azonmód billen a kezem, a ballal még a kukát húzom, úgy intek, és akkora a vigyor az arcomon, hogy szétreped az ég. Integet ő is. Aztán az égre mutat, most már két kezével mutatja, hogy nahát, nem hallom, mert nem beszél, nem mondja, a kezeivel mutatja, és az arcát sem látom, mert nagykabáttal takarja, de kapcsolódik, hozzám beszél.

Mutatja az eget, Csodálkozik. Én bőszen bólogatok, hogy igen, hogy nahát. Reggelre leesett a hó. Miskolc, 2020.március 23. A volt szerelmemet az Isten éltesse, legyen boldog, legyen szerető kedvességgel tele, legyen jól. Van egy öröknaptár az elme terében.

Nézem a képet a kertről, az oszlopok mint börtöncella rácsai, de ez micsoda hülyeség. Minden nézőpont kérdése. A párhuzamosokról azt tanultam, a végtelenben mindegyik összeér, és tudom, mert anya megtanította, ha a Jóisten bezár egy ablakot, valahol ajtót nyit. Ez is nézőpontkérdés.

Amikor már tudtam, hogy válni fogok, még elmentünk egy baráti társaságba, Szegő barátom tudta, mire készülök, ő is egyik volt a statiszták között, bőven több, maga a vőfély. YouTube-on kezdtünk zenéket hallgatni. És akkor derült ki, micsoda közös ügy A muzsika hangja. Van muzsika, ami megtart. Akkor is, ha nagyon fáj, amikor végre a szív szavára figyelmes az ember. És ezzel másokat megbánt, mert korábban elárulta a saját szíve hangját.

Van ablak, ami szárnyas. van szerelem, volt házasság, Edelweiss, edelweiss, bless my homeland forever.

90544960_721735431899845_4234566092879560704_n

| Megjegyzés hozzáfűzése

Ikarosz

A férfi a volt szerelmemre emlékeztetett, hirtelen gurult ki az autó mögül a kisfia. Az apa görnyedt háttal követte, előrehajoltam, vajon ő-e az, de idegenek maradtak a mozdulatai. A bíróság épületénél járt a busz, az emlék szerint kettesben siettünk a tárgyalásra hónapokkal ezelőtt, kettesével szedtük a fokokat is a lépcsőn, mert késésben voltunk. Nyugodtnak tűnt, én nem mertem kérdezni, mégiscsak arról készültek dönteni, a közelében maradhat-e a fia. Itt Írországban az anyákkal szolidárisabb a törvény. Arról alig esik szó, micsoda meghurcoltatáson megy keresztül egy férfi, ha küzd a gyerekéért. A testet nem bocsátják meg, az, hogy ő hogy jutott oda, hogy kezet emeljen, keveseket érdekel. Pedig oda el kell jutni. A nők nem ütnek akkorát. Azt beszélik. Arról, hogy a férfitestben elszabaduló indulatok tüzére miféle olaj tud lenni egy nő egy-egy éles szava, metsző csöndje, hogy milyen mélyen alázza meg férfiasságában, amikor hónapokig elfordul tőle, vagy gúnyolódik a testén, mindenki hallgat. A férfi nem maszatol, üt, a nő mérgez. A fájdalom szaga acetonos, a nők hideg teste megbocsátható, mondják. A jégszív csak egy metafora, de ez nem igaz. Aki ilyet mond, azt még nem alázta meg az elutasítás. Az nem látott még a hazugságokban megcsúnyult, megöregedett és meggonoszodott nőt. A valahai szépet, azt a régit. Azok a legvonzóbbak eleinte. Azokat meg lehet menteni. Könnyűek, légiesek. A játék pedig ismerős, generációkon át nem volt kitől tanulni, hogyan érjek úgy hozzád, hogy az mindkettőnknek jó legyen. Bántani örökség. Elengedni a családi vagyont a magam értéke szerint – az gazdagság.

Senkit nem lehet megemelni akaratán kívül. Különben együtt torzul el a két ember. Előbb el kell rugaszkodni a repüléshez, erőt kell gyűjteni, de erre későn jött rá. A féri tűrjön, tanította az apja, de addigra a ketrec olyan szűk lett, hogy levegőt is alig kapott benne, hiába volt aranyból, és a nővel együtt építette. Jobb esetben szívinfarktus, ha balszerencse, rák. A láthatás így is, úgy is korlátozott. Apa, ma már másképp csinálnám, hogy ne jussunk el oda, hogy folyton fázom. Maradjon meg szépnek az a nő. Az ügyvéd hórihorgasan magasodott a csarnokban felette, a kezében forgatta a szemüveg szárát. Jobban tenné, ha új asszonyt keresne. Csináljon másik gyereket. Fiatal még, maga előtt az élet.

Láttam, hogy rúg bele az asztalba. Láttam, hogy hullok ki a térből, mint a cipőlap rései közé szorul sár. Láttam szárnyakat nőni a testen, de ha láttam, mégsem lehetett a sajátom.

Aznap öltönyben volt, reggel vasaltam az ingét, dohogott kicsit, hogy szűk derékban. Óvatlanul elszólta magát, hogy a gyerek anyját többször megütötte. Akkor egy pillanatra elfelejtette, hogy az áldozat is szagáról ismeri fel a tettest, kölcsönös a játék, és felkínálja magát, mert bele akar halni, hátha akkor megváltódik. Mert nincs felelősség. Akartam látni őt a maga valójában. Érteni, hogy hogy jutott ida. Hülyeség. Mennyi téves nézet egyetlen kapcsolatban.

IMG_3450

A busz beszorult a reggeli csúcsforgalomba. A kisfiú a lépcsősorhoz ért, láttam, gyakorlott a mozdulat, amivel az apja balra előre megy, engedve a gyereket, hogy fellépjen a fokokra. Így csinálhatták minden reggel. Volt időm megszámolni, tizenkét fok összesen, a gyerek a harmadikra tette a rollert, egy pillanatra megállt, jobb lábbal készült elrugaszkodni. Az apja az épület előtt toporgott, lopva figyelte, a gyerek ne érezze fürkészőnek, elvárásmentes legyen, némi biztatással. Könnyedén gurult, sorra sorban. A férfi hagyta, hogy rollerestül érkezzen meg a lépcsőről. Néztem, hogy milyen bátor. Repült az apja mellett.

A reggeli város kék, mondja a kávézóban a lány, felragyog a szeme, hogy mennyire szereti ezt, ahogy ébred színről színre Cork. Összemosolygunk, én ezért vagyok itt, ezekért a színekért. Nyolckor még sötétben főzi nekem a kávét, meséli, most költöztek vidékre, igazi cottage, onnan jár be nyitni a kávézót. Nagyon boldog, öt percre a terem. Visszakérdezek, mit csinál, mondja, mindketten jiu jitsuznak. Neki is van csoportja. Nőket tanít arra, hogyan üssenek. Jó a félelem ellen, teszi hozzá, bár eleinte nehéz volt közel lenni, míg a tejhabból önt sziromlevelet. Amíg beszél, az utcát nézem, hömpölyög a városban a reggel, A három bolond, mutatja az üvegen a tábla, itt indul a nap a könyvtárral szemben, a folyó ölelő karja ringatja őket is.

Álmomban egy ír pubban voltunk, a térben egy ágy, benne a fiam apja és én, a gyerek akkor ébredt. Néztem, hogyan fordulsz felém lassan, hagytad, a kezemben a farkad megmerevedjen, pedig alig értem hozzá. Van hő, ami világokat mozgat meg, és ha túl közel lépsz, éget, mint a nap. Hagytad, történjen, legyen, közben dúdolni kezdtél, a fehér lepedőre és a dallamra tisztán emlékszem. Szerelem, szerelem. A hang és az érintés vezetett hozzád. A kisfiunk azt mondta, pisilnie kell, te keltél ki az ágyból, én onnan néztem, hogy követitek egymást, hogy követ téged. Bevillant az a másik két gyerek. Milyen hosszú az út, amire hozzátok értem. Visszafordult felém, és a szeretetről kezdett beszélni, hogy az feltétel nélküli, meglepődtem. Nem azon, hogy beszél, hanem hogy honnan tudja. A következő pillanatban a karod simogattam, azt is újra kellett tanulni, hogyan beszél a kar a tenyér rejtjeleivel, érti-e a kódokat, elbírja-e az életvonalat magán. Emlékszem, az ő szeme kék volt, láttam benne valami ismerőset, kicsit félelmeteset, kegyelten erőt, honnan van ez a kék, honnan benne a végtelen, de minden rendben, ezt mi teremtettük. Végtelen, mint a sziklák felett a szigeten túli semmi. Az álom körei némán egyenesítik ki a belső utakat.

Odébb, a buszról leszállva láttam, a fán diónyi selymes rügyek csipkézik a fát, lassan kitavaszodik. A zsinórt csak később vettem észre. A karácsonyi égősor szorosan a fa törzsére tekeredett, mintegy emlékként. Az izzók és a fakadó rügyek, egymáshoz rendelve, a kezdet és a vég, azzal a konok hittel, hogy minden csak a gondolat teremtette kép. A repülő fiú addigra ki tudja, merre járt. A volt szerelmemtől kaptam egy levelet, kérdezte, hogy vagyok, de a levél valódi üzenete az volt, megnyerte a pert. Emlékszem, akkoriban napokon át boszorkányokkal álmodott. Az egyik lehettem volna én is, nem hitetnék senkit azzal, hogy bennem nincsen olyan nő. Azok korán kelnek, keveset alszanak, merengve nézik a reggelt, sóval szórják be az utat, el ne csússzanak rajta az élők. Ez most egy másik ég másik komplementere, nem olvadnak a szárnyak, nem repül túl magasra senki. Az égősorra rügyeket tekerni lehet-e? Szabad-e a múltra lapot húzni, egyáltalán. Hogyan bír élni az ember, miután ennyi mindent elkövetett mások, legfőképp pedig önmaga ellen? Hol van az az óvó szem, ami látja a horizontot a tenger felett?

| Megjegyzés hozzáfűzése

Zsoltár női hangra

A város, ami felnevelt, egyre lassabban lépked.

Esernyőt tartottam a feje fölé, el ne ázzon,

pedig csak cseperészett.

 

Te tanítottál összekulcsolni a kezem,

égre emelni azt. Hol szitkozódni,

hol áldásért könyörögni,

s mindvégig néma maradtál.

Hagytad, ringassak harminchat tavaszt.

 

Adtál tudást, gondolkodást,

adtál idegen nyelveket.

A lélek hegyének Bábelét,

önmagam szótárát

magam fejteni meg.

Törni saját nyelvem adtál

távolságot is a hangok között.

Hogy neveden szólítsalak,

egy élet is kevés.

A csöndet, uram, a hallgatás

köveit add a számba végre.

Hagyd a színes szavakat,

beszéljen félre más.

 

Uram, köszönöm a kezem.

Köszönöm a teremtést,

az összes fát, ami átölelt,

amikor csak dőlni bírtam,

mert nem vitt tovább a lábam,

és sárba ragadt a cipőm.

 

Súgtad a széllel, hagyjam őket ott.

Megijedtem, ha semmi sincs,

ami véd, ki áll őrt mellettem,

míg egyesével szedegetem ki

a szilánkokat és a tüskét?

Ki várja meg, míg beheged

valamennyi seb a talpamon?

Zörgő, nagy szívem rólad álmodik.

 

Hallgattál.

Mint a leghűségesebb állatok,

nedves orral böködtél,

meg ne álljak,

idegen partokon befogad a világ,

akit emlő táplált,

bízni kell megtanuljon újra.

 

Uram, te elvetted ezt is.

Anyám mellén csüngő rojt a testem,

addig gyötörtem, míg végre felismertem,

az ágtól el tud válni a levél.

És a test csupán levedleni való bőr,

kígyótermészetünk vaksi hagyatéka.

 

Nézd, uram, tökéletlenségem.

Azt a változót, függőt,

a cérnaszál lebbenést,

a függöny álmát,

akinek nevet is adott anyám,

és aki magát olyan fontosnak hiszi.

Van neve, neme, kora.

Ezekről papírjai.

A-ból B-be tart, útnak nevezi,

bár tapogatózva lépked.

Hajnalra leizzad, strigulázza

feje fölött a vétket.

 

Épp annyi, mint a születés és a halál,

az akarat bújócskája.

Török, zúzok, verdeső madarad

kalickába zárva.

Uram, engedd, varrjam magam a szárnyam.

Nézd, a szerelem nyitja a tenyerét,

uram, megpihennék rajta.

A tehetetlenségem áldás,

az átkokat a föld felissza.

 

Add, uram, kinyitni a szívem.

Add, hogy legyek a másik tenyér,

illeszkedni minden időben hozzá.

Jöhet az eső, a fagy és a szél,

nem félek már, uram, beleállok.

Egy tenyér , uram, hogyan tapsol?

Bólints, és én kifordítom négy sarkából a világot.

 

Nézd, uram, magam mögött csak a cipőimet

hagyom a színpadon hátra.

Mint akit vízbe lőttek.

Követlek a vízen is, ha azt mondod,

hogy létezzenek, előbb hinnem kell a csodákat.


 

Görög László, köszönöm Anatevkát.

 

4FCFD392-F78C-40E2-87A9-34AB7ACBAF89

| Megjegyzés hozzáfűzése

Sorsjegyesek

A bőröndöt a székek között hagyom, reggel fel nyolc múlt, a posta üvegajtaján át halványsárga fény dereng. Sorszámot húzok, hamar szólítanak, nagy mosollyal köszönök rá az ablakban ülő férfira. Ő megáll, szemében kikristályosodik a pillanat, kérdezi, mitől van ilyen jókedvem. Mondom, igyekszem mindig. Visszakérdez, hogy csinálom. Magamban hosszú mondatokat fogamazok arról, ha tudná, honnan jövök, ha ismerné a túloldalt, az önsajnálat kocsonyás éjszakáit, de nem kezdek bele, minden újramesélt történet csak felsebez, és én már nem akarok fájni. Magánügy. Hagyom, szűküljön a kitágult pillanat, ne másszak bele az életébe a soraimmal. Annyit mondok, hogy így döntöttem. Mosolygok, ahogy az írektől tanultam. Ezen felbátorodva mesélni kezd. A kezében a csekkem és a pénz, úgy nézi, mintha még nem látott volna ilyet, kérdezi, talán akkor ismerem az élet játékát. Felkacagok. Na, igen! Most már engedem, legyen. Egy lányról szó, aki felnőtté válik, és persze egy morcos nagynénihez kerül, és megváltoztatja maga körül a környezetet. Imádom az életből vett történeteket, amiknek van valóságalapja. Előveszi a telefonját, keresni kezdi a címet, az antikváriumban sem találja, közben van időm megfigyelni, az inge kilóg, a nyakkendője egyenes, egyetlen számsorra redukálva az ember. A középső ujján hordja a jegygyűrűjét. Szeretném a nevén szólítani, de már nem bizalmaskodok, igyekszem figyelni a határaira és az enyémekre is. Megérteni a szót, amit nemrég tanultam: magánügy. Nem találja a címet. A szomszédos ablakokból a nők átlesnek, a férfi felkiált, megvan, és hozzáteszi, keressek rá a Youtube-on a filmre is. Az persze csak kivonat. Papírt vesz elő, lassan írja az angol betűket, egyesével, mint a gyerekek, szabadkozik a kiejtése miatt. Az írónő azt tanítja, az életben keresni kell a pozitív dolgokat, ahogy az a kislány, de tudja, nem görcsösen. Bólogatok. Maga is ír? Most bennem hőköl vissza a pillanat. Igen, az vagyok. Sandán a bőröndre nézek, apám szerint az éjjel elnehezedett, a felesége felidézi, amikor a csehekhez vezetett az első utam vele a kápolnába. Életem legdrágább bőröndje, anya nem is értette, minek költök ennyit, engem csak valami belső erő hívott, hogy jól jön majd. Azóta számos úttal magam mögött élem, hogyan zár egyetlen hajókofferbe az élet és a hit.
A tombolán nyert babát a bőröndből a polcra tettem, a kislány, aki kezét tördelve nézte, nem kapta meg, nem akartam megtanítani arra, hogy tárgyakban mérje az örömöt. Búcsúzáskor leguggoltam hozzá, tudod, Emma, nagyon szeretlek, okos mélybarna szeme csillogott, tudod, Emma, bár nem ismerlek, de érzem, van valami kötelék, megtartó madzag kettőnk között, oldani, kötni, masnira és biztosítékra, hol feszesen, hol lazábban, akkor már ragyogott az arca is. Bólintott. Hogy tudja. Nincs mit magyarázni, a szemekben dől el, és töredékpillanat alatt.
A babák helye a polcon van, ahogy Cseh Tamás énekelte, éltek-e mind, régi lányok. Vagy alusztok már. Én lassan ébredek. Nincs hova vissza. A régi babák a polcról nézik a kofferem, vannak utak, ahova egyedül kell menni. Ilyen a sziget is, ahol szobrok várnak az esőben, hogy életre keljenek. Jegyet váltottunk egymáshoz, bár a viszontlátás és a felismerés tud időbe telni. Amíg felszáll a köd, és leül a por. Az idő viszont nem számít, Emma arcában ez ragyog, és a postás szemében is, ki tudja, mióta állok a csekk miatt előtte. Türelmesen várakozik körülöttünk a reggel, van ideje ránk. A kőben áramló mozdulat, a kontraposzt bizonyíték, valami ősbizalom, nem üres ígéret a hitre. A postás a szelvényre néz megint, a fehér lapot felém nyújtja, akkor ezt a nevet keressem, mosolyog, mosolygok, igen, én sorban mindent megköszönök, a visszajárót, a címet, a történetet, az idejét és a teret, az áramlást, úgy indulok a szigetre, az élet felé a sorok között.

80254431_569819663839348_8080457436680421376_n

| Megjegyzés hozzáfűzése