Még kicsi voltam. Apámra alig, inkább csak a barna szekrény szárnyas ajtajára emlékszem, homályosan a mozdulatra és annál erősebben a szégyenre. Pedig a családunkban azt szokták mondani, a halottak szívében megfagy a szó, és megkeményedik, mint a legtörékenyebb üvegtáblák, amikből később nagyanyám vágta keretbe a méretet, ha ablakot hoztak üvegezni.
Szóval nem emlékszem, mit tettem. De akkor apám rácsapott a kezemre, és felvonszolt a sziklaszélre. Nem akartam elhinni, hogy megteszi. Nem akartam érteni, hogy mire készül. Minden lépése egy-egy tagadás, az életemből való kihurcolkodás volt, mintha egyetlen óra alatt kellett volna becsomagolnom, mindazt, aki addig voltam. Nyílt a bőrönd, a szívem a torkomon akart kiugrani, ismételgettem, most kell okosnak lenni, most kell józannak maradni, csak olyat választani, ami fontos, ami létszükséglet, de akkorra már halmokban állt az egész élet a szoba közepén. A halmokra visszagondolva később romokat láttam magam előtt, meghatározhatatlan formájú és anyagú bolygókat, a távolságról vett látleletet.
Apám nem szólalt meg. Egyetlen mozdulattal taszított bele a mélységbe, a vízbe. Emlékszem a sziklák között megbújó pozsgásra, a csöndre, ami megtört a hullámok között. Az a csönd azóta belém költözött, és nem enged teret bennem semmi másnak.
Halak ették meg a felázott bőrt. Az elszarusodó hámrétegek, a csont körül leszopogatott hús és a szemem kocsonyája. Nem volt mivel tapintani. Nem volt mivel mozdulni. És nem volt mivel látni sem többé. Aki megvakul, annak a mélytengeri homokdűnék ringatják a testéből azt, ami megmaradt. Csikorgott a homokszemcse a csontok alatt, ennyi maradt belőlem, ez lett a hangom is. Ha odafönn egy-egy nagyobb hajó elhaladt, görgetni kezdett a tenger, élettelenül hagytam, történjen meg ez is, addigra megtanultam, milyen ketten lenni vagy többen, de mindenképp a testen kívül, otthontalan.
Történt egyszer, hogy egy halász tűnt fel a vízen. Idegen volt ő, hisz a környékbeliek elkerülték az öblöt, tudták, élettelen testeket ringat a víz, hitték, szellemként kísértem őket és a gyermekeiket. A férfi messziről jött, tekintetében bogarak páncélos fénye csillogott. Teste sebekkel és horzsolásokkal volt tele, máshol, ahol ép volt még, tintával maratta a bőrt, telerajzolta figurákkal. Mintha térképet járna be, vánszorgott ott a só, kiült, aztán lepergett, hol a ladikra hullott, hol a vízbe vissza. Hosszú utakról mesélt a teste is.
A bordámhoz ért először, ahogy leeresztette a horgot. Kemény, fémes érintése volt. A csont megmordult, a halász pedig azt hitte, óriási halba akadt. Nyugtalanság vett rajta erőt, elképzelte, hogy a nagy fogásnak hála nem lesz egy ideig tennivalója, kimérten lépeget majd a tenger, és telik meg a hold, míg neki annyi dolga lesz csupán, hogy furulyázzon a hullámok dalára. De hirtelen tajtékot vetett a víz. Emelte, tolta, vonta és húzta őt és a csónakot is, a halász minden erejét összeszedve küzdött a zsákmányért, hitte, elég erős betörni a tenger bármely lakóját. Hitte, elbír velem.
A csontok megfeszültek. Fent és lent két erő ugyanazt művelte, hol az egyik, hol a másik csuklott össze az egymás elleni harcban. A mélyben ki akarta szabadítani magát az, ami a testemből maradt, a csónakban lévő nem tudta, egyre jobban belegabalyodok a hálóba. Hiába volt minden. Megállíthatatlanul, rendületlenül húzott felfelé. Nem volt maradásom. A felszín rettegett fénye már a csontokat súrolta, a horog nem engedett.
A halász elfordult, hogy a hálót kikészítse, így nem látta, mi emelkedik felé a mélyből. Mire elkészült, addigra már a vízfelszínen lebegtek a csontok. A koponya és a szem üregeibe betokosodott korallok, apró rákok és csigák a szabad levegőn fulladozni kezdtek, nem kaptak elég levegőt. A fogaimra zöldes moha nőtt, fésűkagylók ültek rajta. Ahogy visszafordult kezében a hálóval, az egész csontváz a víz felszínén lebegett, fogaimmal kapaszkodtam a csónakba.
Meglátott, és rémülten felkiáltott. Az arcáról olvastam le a borzalmat, amit a látványom jelentett számára. Undorral vegyes félelmet váltott ki belőle, távolságot, amit én annyira szerettem, hisz a közelséggel sosem tudtam mit kezdeni. Térdre rogyott, a hőköléstől elvesztette uralmát a teste felett. Vadul lelökte a fogakkal kapaszkodó csontvázat a csónakról, és sebesen evezni kezdett. De a csontváz a zsinóron maradt. Először az evezők keltette örvényben kezdett hullámozni a test, aztán megemelkedett. Életemben először a vízen jártam. A talpcsontok a felszínen siklottak, aztán el-elmerültek a vízben. A nagy mozgástól letört pár régi kagyló, a porhanyósabb korallok is hátramaradtak, elvált tőlem, ami már nem hozzám tartozott. Közben a halász rángatta az evezőt, vadul csapkodott, én biztonsággal követtem, össze voltunk kötve. Ahogy a parthoz ért, kiugrott a csónakból, és eszeveszetten rohanni kezdett. Át a parton, be a fák közé. Összekarcolták az ágak, talán ezért sem vette észre, hogy ami zörög, az nem az erdő, a csontasszony teste volt beléakadva. Én voltam hozzákötözve, egyetlen vékony zsinórral, mint a lélek, amikor testet ölt.
Volt ott levél, elhullott kisállat teteme és nyersszagú föld, lépett a halász termésre, kőre, míg rohant előlem, míg rohant önmaga elől. Egy fagyott földdarab megcsúszott alatta, elhasalt, a ruháját is kiszakította, az egyik cipőjét ott hagyhatta el. Rohant át a száradni kirakott húsokon, rohant tovább a jégkunyhóba. Magamhoz vettem néhányat a fagyos halakból, hiszen időtlen-idők óta nem ettem, de ő csak rohant tovább. A kunyhóhoz érve kúszni kezdett, a bejárati alagút után sebesen lihegve pihent meg, miközben a mélység anyjának adott hálát, aztán a Hollót emlegette, szinte félrebeszélt, és mint egy kisgyerek, kezdett sírni, hogy mégiscsak sikerült, megmenekült, életben maradt. Nagy sokára csöndesedett csak el.
Engem akkor vett észre, amikor meggyújtotta a bálnaolajlámpát. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, mit csinál, miféle félelem lakhat benne, ha előlem így menekül. Halomba szórva, mint régen az élet, összegörnyedve vártam, egyik sarkam a vállamon, egyik térdem a bordáim közé szorulva, másik sípcsontom a könyökömön. Talán a tűz fénye adott enyhet, talán az, hogy a halász magányos férfi volt.
Mert jóság szállta meg, és feltápászkodott, kedves szavakkal, mint mikor anyám ringatott, odamászott, és tengerszagú saras kezével fejtegetni kezdett. Néztem a kezét, az üregekben próbáltam megőrizni a mozdulatot, de akinek elveszik a szeme világát, az még képtelen olyat látni, ami előtte van. Az csak álmodik. Az álmodót viszont elhagyja a hite, egyik éjjel surrant ki az enyém is a nyitott ablakon, a réseket használta arra, hogy szabad legyen, és igaza volt, életemben nem becsültem meg őt.
Én addig a jóságot nem ismertem. Mutatták ez az, mondták, hogy milyen, de aki nem tapasztalja meg a puszta csontra mért időt, az nem tud belefeledkezni a másik érintésébe.
A lábujjakkal kezdte. Összerezzentem, szégyelltem mindig a görbe csontokat, a megereszkedett boltívet, az egymásra torlódást. Ahogy a kezét néztem, a kezén át a saját csontjaim, azáltal megláttam magamban valami szépet, hirtelen villanás volt csak, de fellobbant a fény, később hiába hessegettem volna el, hogy csak érzékcsalódás. Ő haladt tovább. A bokáról szedte le a sószagú, hínáros kötelet, szólongatott, hogy na, na, na, ügyködött egész éjszaka, türelmesen egyengette el a borda csontjait, a csigolyákat, a koponya gömbjét. Aztán prémeket szedett elő, gondosan bebugyolált, hogy felmelegedjek. Addig nem is tudtam arról, hogy hidegben lakom.
Ahogy lohadt a tűz, a hajából vágott le egy darabot, hogy életre lehelje, nagyot lobbant a halász haja, és egyre melegebb lett körülöttem és bennem is. Hallgattam. Hogy is mertem volna megszólalni. Rettegtem attól, ha megmutatkozom, majd ő is kivonszol a hidegbe, fel a sziklaszirtre, és letaszít, mint apám tette évekkel ezelőtt. Hallgattam, míg ő a csöndben megmerítkezett. Néztem, hogy merül el a csöndesség által teremtett térben, hogyan nyílik meg, ahogy mind közelebb kerül hozzám ezáltal. Nem törte össze a csontjaim.
Láttam, egyre lassabban veszi a levegőt, az arcán a bőr elnehezedett, ahogy elálmosodott. Nagyot ásított, elbóbiskolt, feje le-lebukott. Aztán aludni tért. Vannak álmok, melyeket a vágyakról és a szív fájdalmáról szőnek, ezek az álmok aztán egy-egy könnycseppet gördítenek ki az alvók szeméből, mely a szemzugban gyűlik össze. Vannak könnycseppek, amiket az sosem ért meg, akikért ők a világra jöttek, ám a száj sarka felé haladva mégis értelmet nyer mindegyikük. Ők azok, aki emlékeznek és emlékeztetnek, akik szívében a lélek lakik, akik nem félnek az életbe belevetni magukat, bármily félelmetesnek is tűnik az.
Így volt ez a halásszal is.
Pislákolt a tűz, fényében láttam meg a könnyet. Hirtelen iszonyú szomjúság tört rám, és összeszedve minden erőmet, zörögve kúsztam oda hozzá. Inni kezdtem, és a könnycseppből patak lett, majd folyó, áramló, végtelennek tűnő zubogás. És ittam az eltelt évekért, ittam a csontokért és a korallokért, ittam a csigákért és a hullámokért, ittam érte is. Álmomban sem gondoltam, van olyan időtlen szomjúság, mely ennyi vizet nyel el, mikor megálltam, döbbenten néztem azt a tüzet, hogy hát hogy volt, annyi éven át hogy lehetett a vizek nélkül élni? Se forrás, se patak, se ér, se folyó, hogy volt, hogy elmerülve a mélységben, a tenger fenekén mégis maradt bennem egy rész, aki emlékezett a vízre. És akkor elkezdtem inni végre magam miatt is.
Lefeküdtem mellé. Kivettem a szívét, megdöngettem a szív mindkét oldalát, mint egy dobot, és énekelni kezdtem.
A húst hívtam, a húst, a húst, a húst. Az ereket és az inakat, a nyirok rendszerét és a hálókat a testben, a májat, a gyomrot, a beleket és a tüdőt, hívtam a húst, hogy életre keljen. Hívtam a melleket, a telt, karcsú formát, hívtam a lágyságot és hívtam az öl melegét, hívtam a megértést, a megengedést és a megbocsátást, hívtam a fényt, hogy lássam benne őt mint magamat.
Aztán tovább daloltam. A dalommal a halász ruhája magától hullott le, megnyílt a prém, és bebújtam a csupasz testéhez, bebújtam mellé, majd visszatettem a hangszert a mellkasa mögé. A szíve immár újra bent dobolt, a kezem melegének emlékével forgatta a halász vérkörét, míg fel nem ébredt.
Akkor átöleltük egymást, és úgy maradtunk egész éjszaka, szív a szívhez, bőr a bőrhöz ért, míg a tűz lobogott, és helyet cserélt a lélek, átfolyt egyik a másikba, majd vissza, ringatózott a tűz lángja is a szemünkben, és a szemünkben kotyogott az élet, mint valami kis ladik. Aztán reggel lett.
Azt már én sem tudom, hogyan történt régen. Eltemettem az a lányt, aki a sziklaszirtről zuhant a mélység felé. Én a halásszal maradtam, és a mélység kincsei jósorsot rendeltek körénk. Mind, akit a mélyben megismertem, később táplált, életet lehelt belénk. Így történt. S hogy így történt, így mesélem a halász és a csontasszony történetét.
Mese Clarissa Pinkola Estes nyomán.
Megjelent az élet és Irodalom 2022.december 16. számában.
(újabb mese az árva lányról, az Örkény István Színház alkotóinak ajánlva, a 2022.12.21. premiert látva)
,,Van egy ember, az embernek egy lova. A ló patája ferde, ő billeg és sánta, hátán hordja az élőket abba a másik világba, ahonnan érkezett. Van egy másik is, annak kehes testét ostorral csapkodja, állna már a saját lábára végre. Az hiába kér enni parazsat, aztán mégsem eszik, ezzel büntet. Aki életében két lovat próbált megülni, mind tudja, talpa alatt a föld mindig beszakad, addig lüktet. Meghasadt tárnába zuhanó napjait próbálja újrafűzni, egyről a kettőre lép, mondja, létra foka, de nincs, mibe kapaszkodjon. Feszül benne az ég, lába alatt a semmi. Van egy ember, s annak van két lova. Vajon melyik a Black Rider?”
Bennem lakik egy ördög. Amikor belém költözött, és igent mondtam rá, legszebb arcát mutatta, azt a nyílt tekintetűt, aki lenni akartam. Fonalat fűztem a derekára, azt követtem, a hajam kihullott, összesepertem, kidobtam. Azt ígérte, lehetek bárki. Nincs a testemen semmi szőr már, de ő azt mondja, neki így tetszem, csupaszon. Elhittem. Fázom, mindegy, ezen sem veszünk össze, majd az állatokhoz bújok éjjel. Azt ígértem, amilyet akar, én pont olyan leszek neki. Azt ígérte, nem kell többé nélkülöznöm, kapok új paripát, fegyvert. Azt ígértem, leszek az, aki beteljesíti az összes álmát, az sem baj, ha a szívem közben mint félrevert harang, ütőben leng céltalan. Nevetett, nevettem. Ígért nyugalmat, egyetlen utolsó éjszaka volt az ára. Ígértem vörösen izzó rúzst, hogy felkenem a számra, csak csókolja le rólam azt a részt, akitől félek. Neki elhittem, hogy nem baj, ha félrenézek, és az elfordulásnak nincsen ára. Hogyne lenne. Hogyne lett volna. Álmatlan éjszakáim lidérces hajnalokkal birkóznak, míg ő az igazak álmát alussza bennem. Vacogó lelkem az a tárna.
Ömlik a hab az égből. Önti az ördög, tetszem neki, ahogy félek. A gyomrom forogni kezdett, sok már, ő legyintett, ezt mindenki így csinálja. Kataton forgásban megannyi keréken, az elme börtönébe zárva. Mondtam, én más leszek, ő kacsintott, de a hab egyre folyt az égből.
Akkor hurcolkodtak ki az angyalok. Az utolsó még hátranézett rám. Végtelen szomorúság volt a szemében, tengerárok. Kértem az ördögöt, hagyja abba. Kértem, engedjen, legyen az ég alatt lakásom, hadd maradjon az angyal is. Mondta, most már csak olyat kérhetek, aminek ő is része, az angyalokat felejtsem el, különben is, miket képzelek magamról? Angyalnak kopasz fejű nő mellett nincs helye. Sálat kötöttem, legyen igaza.
Volt egyszer egy lány, nem volt szeretője. Azt mondta, ha az ördög jön is, szívébe fogadja. Szépnek lenni átok, a lány hamar megtanulta. Hóna alatt libát szorongatott, mintha pásztor lenne. Ment utána az a patás, ment a rétre és a fénybe, de sötétedésre a lány már álmában beszélt és hadonászott. Mindent félre. Félrenézett, félrelépett, félrehordott. Torzult a teste. A káprázat az ember józan eszét akarja, és a sánta tudta, a lánynak a szeme fénye a legszebb. Addig járt utána, míg kiénekelte belőle a lelket is.
A halott ember néma, olykor bár zsibbad szíve a merevre hűlt testben. Zsibbadt a szíve annak a lánynak is, aki kezében a madarat szorongatta, és hallgatott. Nem mozdult, a szíve hidegre fagyott. Nézte az ördög, miféle szerzet ez, hosszú idő telt el, mire belátta, ő is másról álmodott. Mert az ördögnek is kell legyen álma.
De addigra már mindegy volt, én akartam hinni, hogy újra megdobban, hogy az izomrost elég a létre verni. Muszáj volt hinnem, hogy megmenekülhet bennem az a rész, akit eladtam neki régen. De kételyeket ébresztett, és kétségbe taszított, végül saját szívem kínáltam az övé helyett. Hátha békén hagy akkor. Mondtam, vigye a zsibbadást, az izmot, a szívet, majd valahogy elleszek. Csak hagyjon.
És most ott állok, ahol a hitetlenek. Szívvel együtt vájta ki belőlem a lelket is. Nincs kihez szólni, mert égő sorokat perzsel fel a szám. A harang értem is szól, az igaztalanok méhében kong a magány, nincs már mit félreverni, üres a falu is, mind elmenekültek az élők. A pincékben az a fekete bujkál, ami a patája réseibe szorult be, sár vagy puszta kosz. A szurokfekete magány, amit elhittem, létezik. Az az idegen anyag, amivé váltam abban az ámokfutásban, a hazugság sivataga, hogy nincs kihez kapcsolódni. Pedig az elhagyatottság éppen olyan káprázat, mint a szép lányok tekintete.
Tudom, milyen igent mondani rá újra. Tudom, hol van az a pont, ahol még elfordulhatok, ahol még nem ér el. De valami mindig visszaránt. Nézem, mi van mögöttem, hátha. De nincs mögöttem semmi. Nézem, mi van előttem. Ott sincs senki élő. Nézem, ahol állok, halottat szólít meg a lét, miközben velem babrál, hogy talán még sikerül. De annak a régi lánynak meg kell halnia.
Ő hisz. Mármint hisz bennem az élet. Hiszi, hogy a poklok mélyén túl mégis van egy álom. Hiszi, hogy azt a mozdulatlanságot egyszer megtalálom, amiből kiindulva a mozgás végre nem önmagát számolja fel. Azt a pontot kerestem az ördögben, ami átemel. Káprázatra káprázatot, fals szólamot. Nem létezik. Végső elkeseredésemben meglékeltem a végtelen tengert, süllyedjen el a világ, ne legyen benne sár, se kosz.
Meg kell halnia annak, aki szívében őrzi a kételyt. Mákonyos reggelekre többé nem ébredhet, mert az is az övé, az ördögi terv része volt. Most, hogy a téli napfordulóval egyre hosszabb a napos órák száma, kicsit kiülök a teraszra a két fa elé, csak nézni. Kicsit minden nap többet, nem csinálni semmit. Szemlélni. Nézni a jegenyét és a gesztenyét, üres ágaikat a fényben. Jön az ördög, az jön, hogyne jönne, de most már emlékszem a lékre, amit a tengerbe vájtam. A kulcslyukon láttam, az ördög agyakat evett, mint a pirosbelű dinnyét. Emlékszem, és mondom. Kimondom azt is, patája volt. Emlékszem, mind aki élt bennem, addigra halott volt. És amikor ölelt, én a húsába nyúltam, nem volt neki rendes teste, hiányra húzott göndör fürtű bundát, hiányra hívtam szeretőnek, mert nem tanultam meg tűrni. Én vagyok a felelős érte, kimondom. Én választottam az ördögöt szeretőnek.
Az ördög ellen nincs más, mint más utakra menni. Túljárni az eszén, elhagyni a járt utat. Jön, mondja, kimeri a tengert. Mondja, nem fogok túljárni az eszén, ő képes bármire. Nő a szeme, az orra, a szája, most már látom, valójában mekkora. Hallgatok, ő mondja, milyen ügyes, megmutatja nekem, mire képes, de én csak nézem, nem mozdulok. Bőszül az ördög, végre ő csinálja, nem kell tükröket tartani, emberléptű táblát, hiszi, nincs lehetetlen, látom, hogy vergődik magában. Én megtanultam, van olyan. Vele például lehetetlen dűlőre jutni, nyerni. Hisz ő adta a paripát, a fegyvert, ellopva álmomat.
Nem igaz. Nem lopta, én adtam a puszta két kezemmel, vigye, használja.
Elkezdi merni a tengert. Bennem rügyezni kezdenek a fák, addig nézem őket. Mellettem a paripa és a fegyver, az ördögtől valók, hagyom, vigye. Karddal szeli a vizet, micsoda őrültség ilyet csinálni. Micsoda őrültség, hogy ezt csináltam annyi éven át. Egyre merül az ördög, én egyre nézem. Egyik létrafok a másik után, nem mozdulok.
Lassan indul el az angyal az égből, hogy a földre szálljon. Van ideje rám, türelmes is. Egyik fok a másik után. Olykor megáll, nem sietős a dolga, csöndben merítkezik. Nézi a földet, csillagok helyett emberek gyúlnak ki ott, rácsodálkozik, milyen tágas e bolygó. Az árvákat így szelídíti meg az élet. Egy angyal álma repkényes sötét lett, rózsát ringatnak a szirmok a szárnya alatt.
(Az írást az előadás ihlette, illetve saját tapasztalatok. Köszönet és hála az alkotóknak.)
Helgoland szigetén alacsonyan jár a nap. És a környékbeli népek azt beszélik, jobb, ha messzire kerüli az ember fia ezt a vidéket, mert aki arra tévedt, még nem jött vissza onnan.
Bendik Aamodt áldott volt, ahogy a neve is mutatta. Két folyó találkozott benne életében, távoli világokból érkező apja és anyja a Sötétség Méhén kelt át, hogy egymásra találjon.
Azon a szigeten, ahol Bendik Aamodt megszületett, hallgatni tanult a csönd, mert szószátyár ősei egymással hadba estek, és végül nem maradt más a földek helyén, mint a puszta jég. Jégföldnek is nevezték a Sötétség Méhén túli világot, mert senki nem mert eztán arra indulni, hogy meglássa, ki lakik ott, él-e az áldott gyermek, Bendik Aamodt, vagy mendemonda az is, álmok világa.
Ayla Lund egy árvalány volt. Tölgyfában találtak rá, erdő nevelte. Hallotta a meséket arról az áldott fiúrúl, és arra gondolt, annál többet, mit eddig, már nem veszíthet. Aki tölgyfában él, annak odvakat váj testébe az idő. Ayla Lund szemében háncs kérgesedett meg. Úgy indult útnak minden nélkül, üres kézzel, hátha megtanul ölelni, nyitott tenyerén megtartja az eget.
Át a hegyen, lápos és mocsaras vidéken. Fák emelték ki a mélyből, ahol szerelembe esett vele a mélység. Iszamos vidéket hiába jár be az, aki nem tapasztalja meg, milyen, amikor képesnek kell lennie megemelni önnön gyökerét.
A hegyen túl a jég lakik. A Sötétség Méhében a végtelennel mért idő. Ayla Lund ott megdermedt a télben, és összenéztek az állatok, hogy talán elkésett az úttal. Egyetlen madár volt és egy hatujjú kutya a társa, akik titkon követték őt. Gyerekkori játszópajtásai valaha egymást ették volna meg, de egy régi vadászaton Ayla meggyógyította a sebesült ellenségeket. A lundehund lábain akkor nőtt ki a hatodik ujj is, a lundemadár pedig akkor tanulta meg a napot őrizni.
Látták, hogyan fagy bele Ayla Lund a fénybe. Látták, hogy a Sötétség Méhe egy olyan világ, ahol szikrázó hideg dermeszti meg az emberek lelkét, és nem dalol semmi, elnémulnak a fűcsomók is, összetörhető lesz a világ, mint a kristályüveg.A lundehund emlékezett, Ayla hogyan mentette meg. Emlékezett arra, hogyan ült mellette órákon, napokon, heteken át, azt tanítva neki, nincs idő, csak figyelem, jelenlét és gondoskodás. Hogy kinőtt a hatodik ujja, maga sem értette. Nézte a saját mancsát, miféle szörnyszülötté vált most ő, de életben maradt. Az a hatodik ujj mentette meg.
A lundemadár pedig végre mert a napba nézni, erős csőrével szikrát emelt át az égről, és vitte távoli vidékre magával minden sziklaszélre, hogy meséljen arról az övéinek, a fénybe emelt sebekre létezik gyógyír. Ayla addig ringatta a szárnyait, míg újra megtanult repülni. Addig dúdolt a tollnak, míg végre megemelkedett. És aki látta, hogyan szeli a magas eget a lundemadár szárnya, szívében és lelkében átmelegedett. Kihűlt Ayla Lund, mire átvergődte magát a Sötétség Méhén. A jeges vidéken, ahova eztán ért már nem volt maradása. Lelkében szomjúság fogant meg az égboltra vágyva, azt álmodta félholtra fagyva, talán mégis jobb a kő és a mozdulatlanság, mint maga az élet. Méhében tölgyfák ringtak, szemében altató, Ayla Lund mozdulatlanságában megértette, büntetlenül nem lehet a sötétség és a hideg földjeit bejárni.
És akkor a lundehund és a lundemadár énekelni kezdtek. Nem mást, mint ugyanazt a dalt, mit korábban Ayla nekik. A dal egy tölgyfáról szólt, aki maga mélyét, odvát adta egy árvának, legyen maradása. Ágaival hajolt le hozzá, és gyantával itatta, szomját oltani. Mézet a méhek hordtak annak a lánynak, zsongó hangjuktól tanult annyi mesét mesélni. A tölgyfába költözött Ayla Lund az odúból úgy lépett ki, mint vadak engedik el tavasszal téli bundájukat.
Az odú valahol egy norvég erdő mélyén méheket tanít úgy hordani a mézet, hogy az, akinek hordják, egy másik világba indult, oda, ahol a sötétségen túl és a jeges földeken túl bizalommal tele az élet. A lundehund és a lundemadár most erről mesélnek.
Miként érkezett meg Ayla Lund egy távoli vidékre, ahol azt mesélik, egy áldott fiú lakik. Most még csak az állatok mesélnek, egy hűséges kutya és egy naptól nem riadó madár, Helgoland szigetére a fényt majd ők hozzák, ahogy szívük abban átfényesedik.
Mit csinál a fürdőben, vizet ereszt, vagy tusolni fog? Hol alszik, hogyan fekszik le, hord-e pizsamát? Vajazza-e a kenyeret, teavizet forral, vagy kávét főz inkább?
Van-e a fénynek olyan útja, amit reggeltől úgy jár be a lakásban, hogy nem hagy jelet, de nyomában vonja be a felszínt arannyal. Kredencet töröl át, aztán felszárítja a tányéron lévő vízcseppeket, és később a déli időben kiemeli a tárgyak körvonalát, nem enged teret az árnyéknak megszületni.
Apám hagyta. Az árnyékot így én hamar megtanultam átölelni. Sarkokban bújt meg a hiány, kiégette a szemem a nap, nem akartam látni a hideg hegyet, és azt sem, ami utána maradt.
Évek teltek el, egy fél élet, mire odáig jutottam, hogy már nincs mire, kire mutogatni. A hiányok hiányokat szülnek, és árnyékos erdőben felcseperedett lánygyermekeknek nincs tűlevelek közt átszűrődő fény az arcán, csak rozsdafolt.
Páncélos testű nőnek lenni hamar megtanultam. Nem engedni be magamba mást, mint amit ismerek, elutasítani a kedvességet, a figyelmességet és a megbocsátást, és forrongó dühben élni meg a mindennapot. Őrjöngeni, sárkánynak lenni, tüzet okádni, aztán szégyenkezni miatta. Folytatni másnap. A külső keretek védelmében bízni, hogy az majd idővel börtönné szelídül. És életfogytiglan szabadulhatok, ördögi körömben ázva.
A rácsoknak csak árnyéka van. És hideg a fém, ha hozzáér a testhez. A férfi helye ki van hűlve, Észak-fok bennem, idegenség. Zárkában várja a megbocsátást, engedjem már ki, lehessen szabad, ne kelljen az én női testembe szorulva élnie meg az életet, hisz abban sosem lesz otthona.
Hűlt helyét annak a férfinak én gondoltam, megtalálom. Ha addig élek is. Betöltöm magammal, gondoltam először, leszek apám helyett apám, vagy találok valakit helyette, közben döbbenten láttam be, én a hiányra vágyom. Hideg és lefagy. Kiabál és bezár. Elvág és elfordul. Nem mozdul, nem mozdul soha. Hideghez szokott léleknek van-e maradása?
Ismerem magamban a nőt, aki mérgeket kever. Méregzöld illattal parfümözi be a testét, azzal csábít, ő a pókasszony a térben. Van bennem olyan is, aki folyton kalapál, és üvegtáblákkal és tükrökkel próbál túllátni önmagán. Szilánkosra törik minden évszakban a szíve, komolyzenét hallgat, hogy csönd legyen benne végre. Van olyan is, aki idegen nyelveken szólal meg, hátha az tisztább, mint minden korábbi. De idegenségében veszti el a hangját, mert idegen nyelven nem lehet álmodni. Van, aki bezár, téglákkal bástyázza el magát, ő az apám anyja. És van olyan rész, aki ír, elemez, kockára bontja le a létet. Azt reméli, ha megérti a világot, az érzelmek is preparálhatóak lesznek – na ott kezdtem hazudni magamnak.
Vaknak a színekről nem lehet beszélni. És nincsen forma, mely ne torzulna el attól, hogy valaki éveken át nézi, álljon bár bármilyen messze tőle. Én mindezidáig úgy éltem, hogy a sötétben és az árnyékban hittem, és lámpások körül repkedtem, mint lepketánc éjszaka. Megégett szárnyaimnak vége. Elégtem. A főnixről azt mondják, hamvaiból éled újra.
Itt állok, balkonról nyíló téli világom arra az új nőre vágyik. Arra a régi szépre, aki tünde fény otthona. Olyanra, aki képes a férfinak teret engedni, s önmagában szépből teremti meg a nőt. Nem mérgez, nem kalapál, hallgat, ha a csönd dalol. Az éneklő asszony álmában hangszeren játszik, és szívében fogan meg a fény, ha föléhajol.
A hókotrók gyomrában a magas csönd lakik. 183 centiméter, és szereti nézni a szél táncát a csupasz ágakon. Nézi a hullámzó karokat, az ég felé nyúló üres kezeket a végeken, mintha tudnák, nekik csak ki kell nyújtani, az isten is arra tart, az irány ellentétes, hogy találkozhassanak megint. Zúgó szél emeli meg az ágakat, a fa gyökere egyre mélyebbre merül a földben, hogy megtarthassa az ég brokátját.
Nézd, ez itt a mélye. Hókotrónak lenni nem emlék és nem is ígéret, hóval vastagon belepett utakról érkezem meg hozzád, ahol majd megolvad a jég, és a fagy kienged. A hókotróban lakik egy óriás. Hallgatag szívében megannyi zene zsong, fülére tapasztott fülhallgatóval zárja el magát a világtól, mert nem bírja hallani, amit az élet dalolna.
Megtanulni bírni a saját életem. Nem kevesebb, nem több, amit advent adhat. Lépni a hit felé, a remény és az öröm felé, hogy megszülethessen a szeretet bennem. Botladozva hinni nem lehet, szüntelenül reménykedni is kevés, az öröm pedig a szívben lakik, úgy lesz sugárzón mindenki sajátja.
Az elmúlt hetek azt tanították, a szeretetről én vajmi keveset tudok. Szeretetben csak élni lehet, várni, elvárni nincs mit, és a szeretetet is ki kell hordani, hogy a világra jöhessen. Időben élni meg, nem rohanásban.
Bántottam annyit embert, gyereket, férfit, nőt, családtagot, de főleg és mindig magam. Idén nem csak a fény születik meg. Egy olyan türelemmel teli mély belátás, mely tudja öröktől fogva, hogy a szeretet rendjétől nem menekülhet. Ostorral a kézben nincs se megbocsátás, se megváltás.
Kaptunk még pár napot, hogy átforduljon. Ring a méh sötétjében a fény. Ring a lélek, mielőtt a formát öltött létezéssel táncba kezd, hogy megtapasztalja önmaga szabadságát.
A sötét lép ki az északi fénybe. Egymásnak mutatják meg, hogy szerethetők.
Ebben a szívben egy tűlevél lakik. A tűlevélben egy megálmodott erdő. Az erdőben északi népek hideg levegőt hasítanak ketté, ahogy haladnak benne előre, önmaguk felé.
Fjordok és csipkés égbolt szitálja a szívre a régi világot. Már nem lesz semmi olyan, mint volt valaha. Álmomban tobozokkal játszom, és olyan férfi ölel, aki biztos kézzel tartja a kormányrudat.
A tűlevélben lakik egy szív is. Szívben szív, mondod, és tudod, az egy orosz játékbaba. Gyermekként egyesével nyitottad ki őket, hangosan nyikorgó fákat lehelt be a fény, ahogy a térbe léptek, végtelenbe nyíló párhuzamosak.
Hárman egyben, test, lélek és szellem, festett héjak alatt légüres tér, álmok álmodói. Egy repülőgép most száll fel Göteborg felé. Hagymát pucolsz így, ahogy az engedi el a súlyokat.
Dobog a hó, pedig csöndes szokott lenni. Hó alatt magba vájt utak vezetnek önmagad felé. Közben nagy pelyhekben szitál, zuhog a szív.
Ha elhallgatod kicsit, végül megszólít a léted. Álmodból ébredsz fel a létezésre.
Van egy kert, amiben én évek óta nevelgetek egy virágot. A magról leváló, lerohadó részeket a föld tartja meg. Zsíros, fekete anyagba burkolózik a test, és nevezi világnak, életnek, Földnek, és olyan dimenziókba lép, ahol van olyan idő, ahol elhallgatnak az istenek.
Hittel mérik a változást abban a földben, felette temérdek szín és zsongás, állatok, de a mélyben egyetlen megbúvó mag alszik hó alatt, és várja, hogy beteljen az idő.
Várakozni annyi, mint tudni, hogy ami bekövetkezni kész, az rendületlen.
Várakozni annyi, mint kétség nélkül maradni egyhelyben. Kérdéseket feltenni anélkül, hogy a másik azt érezné, ő kérdőjeleződik meg. Talán nem is tenni fel kérdéseket, hanem megvárni, míg a másik megszólal, amíg megnyílni kész a rózsa.
Tavasz, nyár, ősz, tél és újra tavasz. Kim Ki-Duk filmjéhez hasonlóan ebben a mesében is forog a kerék, köveket köt egy gyermek egy béka testére, és gyilkol a szerelmes, miután áthaladt a tóba nyíló kapukon minden évszakban. Mi bajod? – kérdem, és hallgatok. Mi az a kérdés, amit neked nem tettek fel soha, hogy bimbó jelenjen meg rajtad, és meg tudj nyílni végre, hogy el tudd engedni a téged rágó, téged emésztő tegnapot, azt a fekete hernyót, ami áldozatszerepben tart, és aztán feljogosít arra, hogy gyilkolj, ha épp kard van a kezedben. Mert elhitted, túlélőnek lenni valami dicséretes dolog.
Mondd, milyen lenne, ha letennéd a kardot és a páncélt? Milyen lenne vért nélkül, csak úgy, vállalva önmagad, annak sérülékenységében, abban a puha rózsaszín rendben, amit képes megtartani az idő? Milyen lenne rábízni magad?
Milyen lenne újra bízni, újra hinni, újra rendeződni a térben, és megadni magadnak azt az időt, ami ahhoz kell, hogy végre és először igazán önmagad lehess? Milyen lenne teljességben élni, nemcsak lépkedni felé, hanem virágba borulni, mondd, elbírnád ezt?
Mondd, milyen lenne a csillagokat egyesével köszönteni, és úgy nézni fel az égre, mint aki kétség nélkül tudja, halhatatlan, hogy van benne halhatatlan, s mint ilyen, többé nem fél, bármi is jöjjön elébe.
Ennek van ideje. Hagyni, hogy a víz elmossa, elvigye, fellazítsa, öntözze, essen rá olyan eső, ami egy belső felhőből, belső égboltról hullik alá. Lágyan mossa össze, aminek ideje van. Találkozni a rendben önmagunkkal. Úgy, ahogy az létezik, egyszerűen van.
Csobánka Zsuzsa Emese 