Emlékszoba

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A feleségem azt mondta, várjam meg. Hosszú volt az út Pestig, megéhezett, és a vizünk is elfogyott. A kutya mellett a hátsó ülésen hevertek az összepréselt műanyagflakonok, boldogan ugrotta át őket, amikor kinyitottam az ajtót.

Rákötöttem a pórázt, lassan indultunk el a platánok között. A füredi sétányon május lévén alig volt néhány ember. Sok-sok évvel ezelőtt egy bangladesi lánnyal jártam arra, szerelem volt, amennyire egy középiskolai levelezésből szerelem lehet, egy nappal korábban érkezett, másnap már Füredre tartottunk a vonaton zötykölődve.

Augusztus volt, az a fullasztó fajta, őt persze nem zavarta, angol könyvekkel megrakott hátizsákkal érkezett, és az egyetlen vágya az volt, hogy meglátogassuk Tagore szobrát. A szívkórházban sikerült elérnem, hogy beengedjenek az emlékszobába, mondtam, csak ezért jött ide Disha Farhad Bangladesből, és végülis nem hazudtam nagyot.

Órák teltek el, mire megtaláltuk a szobrot, én legalábbis annak éreztem, és most, bő negyven évvel később, a kutyát sétáltatva, nem hittem a fülemnek.

– Búcsúzunk kedves iskolánktól, búcsúzunk Füredtől…

Mi az Isten, gondoltam magamban, és megszorítottam a pórázt Luca nyakán. A lány kezében a mappával újra belekezdett, búcsúzunk kedves iskolánktól, búcsúzunk, de már nem bírta befejezni, harmadjára csuklott el a hangja.

-Hagyja abba! – förmedtem rá, mire a vele szemben álló két fiú ingerülten hátrafordult, mit akarok.

-Hagyja már abba! Ennek semmi értelme. Jöjjenek, meghívom magukat egy süteményre az Annába.

A lány a fekete mappa szorítókötését zavartan pattogtatni kezdte, a másik kettő tanácstalanul méregetett. Előbb engem, aztán egymást. Az egyik, az erősebb, izmosabb, akinek frissen borotvált arca alig tizenhat évet sejtetett, lassan megvonta a vállát.

Tétován lépkedtek a kavicsokon. A mappát úgy szorította, mintha az élete múlna rajta, én a pórázt fogtam ugyanakkora erővel. A keze izzadt, közelebbről látszott, hogy kibolyhosodott a karton, az ujjak magasságában a szürke foltok a szorongás vagy az eső nyoma.

Luca haladt elől, mint aki tudja az utat, csak néha állt meg, és pillantott hátra, követem-e.

-Pénteken ballagtok?

-Aha.- morogta a harmadik, aki mostanra gyűjtött elég erőt, hogy kivegye a részét mindabból, ami történik, bár az az igazság, egyikünk sem értette, hogyan lehetséges az, hogy három végzős diák szó nélkül követni kezd egy idegen férfit.

A lány akkor erőre kapott, és vadul mesélni kezdett, hogy ez az utolsó hét, és őt kérték fel, hogy elmondja a ballagási beszédet, és bár segítséget kért Kati nénitől, de már voltak elképzelései, hogy mit akar elmondani, de az is igaz, hogy aztán elakadt benne, mert micsoda képtelenség egy oldalban összefoglalni négy évet. Nyolcat, szúrt közbe a hümmögő harmadik. Szerintem mondjuk épp ideje már, hogy vége legyen ennek az egésznek. Biztos nem fog hiányozni. Tiszta szar volt ez a suli, mire a lány rászólt az izmosra, hogy te akkora hülye vagy, nekem hiányozni fog, például a Soós meg a Hidvégi.

A két név hallatán a fiúk felröhögtek, Luca pedig megállt, hátranézett, megyek-e utána, biccentettem, haladjon. Akkor már az Anna lépcsőjén jártunk. Kétségbeesve próbáltam felidézni Disha Farhad bőrének színét, mert az, emlékszem, hogy már akkor elmesélhetetlen volt. A reptéren várakozva azt hittem, el fogok ájulni, annyira izgultam, hiszen a küldött fotókon is látszott, hogy elviselhetetlenül szép, apám viszont csak annyit mondott, egzotikus, és én gyűlöltem érte, mert leegyszerűsítette, mert Disha Farhad olajosan csillogó bőrében én csak elveszni tudtam, amíg néztem, de apám egyetlen szóval kijózanított, elvette tőlem a bolyongást, amit nem tudtam neki megbocsátani.

Egy Rigó Jancsi, egy dobostorta és egy gesztenyepüré. Én legyintve kértem a feketét, ez volt akkor is a szívkórház büféjében, az mondjuk förtelmesen keserű volt, a végén a kispohár alján megült a zacc, de én akkoriban ezt szerettem, és hirtelen azon kaptam magam, hogy kifeszítenek a csöndben, az izmos fiú megismétli a kérdést.

-Szóval, megkérdezhetem, hogy kinek tetszik lenni?

Üres szóviccel próbáltam elütni, egyre kevésbé tetszem magamnak, a lány arca felderült, a csöndesebb fiú elvigyorodott, én pedig időt nyertem, de tényleg, erősködött a fiú, én viszont egyre inkább éreztem, hogy fojtogat a sírás, bassza meg, érzelgős öregember lettél, dohogtam magamban, úgy éreztem, végtelenné tágul az idő, és egyszerre láttam magam előtt az egészet, az emlékszoba kárpitján a fényeket, ahogy nincsen semmi vágyam, csak hogy nézhessem ezt a nőt.

-Egy iskolában dolgozom. – löktem oda könnyedén magamat is meglepve.

-Na jó, de mit teszik tanítani? – noszogatott a lány, és akkor már tudtam, hogy soha nem fogom tudni elmondani nekik, hogy mit jelent a megalázottság, hogy egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy én mondjam el, azt akartam, hogy tartson még egy kicsit ez a semmi, higgyék azt, hogy … higgyenek el bármit, amit akarnak, merjenek hinni, legyek földrajztanár vagy igazgató, legyek olyan, akit szeretnek a gyerekek vagy akitől félnek, mindegy, legyek az, akinek akarnak látni ott a szívkórház mellett a teraszon május elsején.

-Karbantartó vagyok. – nyögtem ki végre, ettől érezhetően mind megkönnyebbültek.

-Az jó. – mondta a csöndes, az erősebb ekkor már percek óta feszengett a széken, kinyögte ő is, hogy ragaszkodik hozzá, hogy kifizesse a fogyasztásukat – erre én valahonnan mélyről felröhögtem, hogy hagyjad, talán ez volt az a pont, amikor véletlenül letegeztem, ez volt a vége, mert aztán egykettőre felálltak, megköszönték, és a mappának csak hűlt helyét láttam az üveglapon, mellette a három tányér, rajta a barna félkörívek a szalvétákon, annyi időm sem maradt, hogy kimondjam, köszönöm a közös időt.

Disha Farhad lassan fordult meg. Emlékszem, még hátranézett a lány is, nevetett, nyoma sem volt az arcán annak, hogy sírt. Sehol az iskola, sehol Füred, sehol a szívkórházban az aprócska szoba. A nővér kérte, hogy fordítsam, ez nem az eredeti Tagore-szoba, azt lebontották, de mutogatni ez is megteszi, na erre nem vitt a lélek, nevetve intettem neki, hogy induljunk, vége a látogatásnak. A haja körül szállt a kárpitpor, ott lebegtek a lefordíthatatlan szavakkal, hogy az a régi hely nincs sehol.

 

(fent: Mattijn Franssen képe)

| Megjegyzés hozzáfűzése

Női minta

xi-pan
Kintről koccanás zaja szűrődik be. A szoba szőnyegpadlójának mintáját nézem, mustárszínű alapon barnás kacskaringó. Bár ekkor még a mustárszínre nincs szavam. Szemben a rácsos ágy, aztán megfordul a tér, mintha ébrednék, és nemrég nyitottam volna ki a szemem, egy pillanatra nem tudom eldönteni, benne vagyok-e, vagy rajtam kívül van a rács. Mögöttem a krémszínű szekrénysor szorosan egymáshoz csavarozott elemei, tudom, hogy van benne tükör is, de majd csak évek múlva nézek először bele. Még fel sem érem. Láttam már előtte állni másokat, olyankor hátulról érkezik a fény, az ablak merőleges a szekrényre, a nyitott ajtóban olykor feltűnnek a felhők is, ha elég gyorsan kergeti őket a szél. Magasan lakunk.
Ingerültek odakint. Veszekednek. A rácsos ágy üres, de már nem vagyok magam. A testvérem nem keresem, utálom, hogy nem vagyok egyedül, utálom, ha ott van a szobában, és szuszog. Van, hogy lassabban lélegzem, visszatartom, mintha helyettem lélegezne ő. Egy kilégzés elég egy szobára, egy belégzés egyetlen éjszakára, régen ez elég volt, szeretném, ha megint régen lenne.
Nem békülnek. Semmi okuk arra, hogy ne akarjanak közeledni, mégis pontosan érzem, hogy minden lélegzetvétel erőgyűjtés az újabb támadáshoz. Nem érzek semmit. Illetve az ürességet érzem, kitölt, és betölti a körülöttem lévő teret is, a levegőt, a padlószőnyegből kisöndörgetett szöszös szálakat. A szoba maga az üresség, ahogy engem lélegzik. Beszív és kifúj, odakint a vita erőre kap, a csönd persze még ennél is rosszabb, mert tudom, hogy utána valami fájóbb következik. Nem lehet könnyebb és puhább, túl nagy a csönd, a folyosó kongása visszhangzik bennem. A padlón műanyag, mintája szerint gyerektenyérnyi négyzeteken lépeget anyám és apám, miközben veszekszenek.
Anya sírva nyit be. Bezuhan a szobába, az ürességnek hirtelen karja lesz, megtartja a testét. Nézem anyát, ahogy a karjába vesz, egyszerre húz le, és tart meg a súlya, amivel a padlóra nehezedik. Nem tudok örülni az érintésének, hideg. Az aranycirádás barna sötétítőfüggönybe kapaszkodom, legalább a szemem tartaná meg valami, ha már anyát nekem kell, de az előbbihez már túl nagy vagyok, az utóbbihoz viszont túl kicsi. Hallom, ahogy gurul a függönyön a szemem. A függőlegesekben akkor tanulok meg nem bízni, falra hányt borsóról anya még nem beszél, majd csak kamaszként és vádló hangsúlyként élem meg, de már most ezt tanítja némán, konokul. Azzal, ahogy leszorítja a szemét, és magába néz, miközben azt várja, én ringassam őt.
A nyakamba dünnyög. Nem értem, amit mond, a könnye csikizi a fülem, nem akarom látni az arcát, mert félek, felismerhetetlenné torzította a fájdalom. Nem mondja, csak mutatja, hogy lesz amorf tőle a test. Az évek alatt ebből páncélt növeszt, sosem találom meg mögötte azt a nőt, akiben otthon voltam, és aki a világra hozott. Ez itt még nem lehet bárhogy, de eldöntöm, nem fogom soha megtalálni, csak keresni akarom. A megtalálásban elveszek.
Nem akarom érteni, de sikerül belém beszélnie. Nem baj, mi itt vagyunk egymásnak. Érzem, ahogy fogy a tüdőmből a levegő, kapkodok az üresség után, abban legalább volt valami otthonos, most ez még annál is nehezebb, mintha magamból költöznék ki. Nem értem. Mi az, hogy apa nem szeret. A kettőből hirtelen lehetetlen újra egyet teremteni, nem mondja ki, csak a hangsúlyból érzem, hogy választani kell, és csak őt lehet, csak az a jó, a nyomatékban benne van apám összes bűne, főleg azok, amiket nem követett el, és amiket soha életében nem fog ellenem elkövetni. A létező létezhetetlenek. Anyám szavaiban nagymama csalódásai, a generációkon edzett női minta négyzethálója, a háborúk és a század hazugságai, mint a pókháló, napról napra szövi be a testem.
Érzem, ahogy szűnök meg lenni. Mint a tavaszi záporok utáni utca, hirtelen lesz éles fény körülöttem, felettem kergetik egymást a felhők, nincs már, ami vészjósló lenne, nincs már az sem, aki vagyok. Anya szorít, mondja, hogy szeret. Belül ismételgetik a sejtek is, hogy aki szorít, az szeret, aki szeret, az szorít. Tanulok hazudni, tanulom az életet.
Egyetlen pukkanás.
A gömb nincs, a színek legurulnak a felületről. A levegőben szappanszag dereng, odalépek mellé. Hagyja, hogy átöleljem, csöndesen sír, mint aki már egy élet óta zokog, és végre belefárad. Az izmokig érzem a fájdalmát, már nincs bennem számonkérés, se düh. Finoman ringatni kezdem, mint az égboltot szokták a csillagok, ha elég sokáig nézi az ember. Vibrálnak a sárga hólyagok, mellkas tájékán szakad ki belőlem, és indul meg felé. Valami hála, valami nehézkedés, de íve van, az nem kérdés. Sőt, ívei vannak, és mind egy irányba halad, anyám testében akar megmártózni, és egyszerre kíváncsiság lesz rajtam úrrá, hogy mi történik, de anyám befogadja. A hő végigsiklik benne, és legnagyobb meglepetésemre visszafordul felém. Akkor már elnyílik a szám a csodálkozástól, és készül a bugyogó nevetés, mintha táncolnánk, egyetlen erős áram a testből, külön van, de mire megérint, már eggyé válik kettőnkben, csatlakozik egy bennem lévő tengermélyi áramlathoz, az viszi felfelé, és robbantja ki a kacagást, ő elhallgat, kimerevednek az arcán csorgó könnycseppek, látom benne tükröződni a saját arcomat, a felhőket a fejem felett, eldönthetetlen, engem kergetnek-e, vagy ők állnak mozdulatlanul, és én hátrálok, ki tudja, mit jelent ésszel felérni bármit.
Megjelent: http://ujszo.com/online/kultura/2017/02/19/tarca-a-szalonban-noi-minta
| Megjegyzés hozzáfűzése

Értékleltár

 

Alan Feltus: La Nostalgia Del Figlio
A mentőautó kerekei lustán forgatták a hólevet, a sofőr ráérősen vette be a kanyart, amikor jelzett a telefon. Az üzenet feladóját évek óta ismerte, de sokéves kihagyással találkoztak csak, átlag ötévenként, olyankor sorsfordító változásokat eszközölve egymás életén. A gyerekkori tartozás leróhatatlannak tűnt. Önmagán állt bosszút minden alkalommal azért, mert egyszer felgyújtotta a lány haját. A szeme sarkából nyugtázta, hogy megint ő írt. A gyomrában bizsergő izgalom, kicsit erősebben szorított rá a kormányra. Szemben vele a szürke égbolt, az alkonyat a háta mögött hasította ketté a horizontot, rózsaszínes, narancsos élek választották el egymástól a nappalt és az éjszakát.
A lobos határsávban egy férfi kuporgott, a visszapillantóból pihent meg az idős férfin a tekintete. Az ölében egy Centrum feliratú nejlonszatyor, a fején koszosfehér kibolyhosodott sapka, a kabátja elnyűtt homokszín, sálat nem talált a fogason, összeszorult a szíve, ahogy meglátta a petyhüdt nyakat az előszobatükörben. A VII. kerületi garzonban erősködtek, hogy hozzon magával mást is, ki tudja, mennyi ideig marad. De mintha nem értette volna. Vladimir Storm Pomáz felé azon gondolkodott, vajon tudatánál van-e, és vajon helyesen jártak-e el, vagy pontos volt a diagnózis, és okkal viszik a pszichiátriára. Zavarodott volt, a szeme üveges. A bő fél óra alatt, amit a társaságában töltöttek, a nappallal együtt emelkedett el a földtől a férfi, szürkéből szurokfeketévé mélyült, mint a leghűségesebb állatok bogártekintete.
A szatyor tartalma a bejelentőlap egyetlen rubrikájában elfért, két db spirálozott asztali naptár, futotta át a sofőr újra, mielőtt beindította a motort. Rosszallással vegyes értetlenséggel dobta le maga mellé az ülésre. Csöndes útnak ígérkezett. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, és a felszálló fényben maga elé képzelte a két nőt.
Az egyik csöndes volt, reggelente kiflit készített neki a kávé mellé. A másik szótlanságától merevedni kezdett, éveken át üres gyomorra itta a feketét, csak utána nyúlt a vajért, sóért, hátha csillapodik a test láza. Az idős férfi alig hallhatóan motyogni kezdett, vagy a motor zaja zavarta meg a képet, a hídon haladtak, maga sem tudta eldönteni. Végig a budai oldalon a folyó mellett, az egyik megszokott hűvössége, a murvás part a lába alatt, a másik egy régebbi folyó, örökös deltatorkolat, és a belőle kifutó tenger, aminek rajongásig szerette a szagát. Arra a kamaszkori belga őszre emlékeztette, amikor Schuller Magdával együtt cserediákként vettek részt egy utazáson. A buszút hosszú volt. Bár jutott mindenkinek két ülés, ő Velinger mellett ült, hogy Schuller Magdát jobban lássa, mert Schuller Magda szerelmes volt a barátjába, és úgy helyezkedett, hogy minden pillanatban láthassa a fiút. A barátságot a szerelem mérte, ki gondolta, hogy Schuller Magda azóta őriz egy képet, amin két alvó férfi látható, Velinger és Storm, az egyik, aki mindent megadott volna érte, és a másik, akiért mindent megadott volna a nő.
A mentős közben unottan lapozgatta a naptárakat. Jó lett volna találni benne valami érdekeset, életmentés híján gyakran szórakoztatták egymást kitalált történetekkel, szociotrip minden műszak, pötyögte be a telefonján. Muszáj volt oldani a belső feszültséget, míg az értéklista készült, de most fásultan peregtek a napok és a hónapok a kezében, szinte üres volt mindkét esztendő. Mindkettő ugyanaz az év. Nem maradt semmi, ami ellensúlyozhatta volna a nyers valóságot.
Így telt el az a hét Belgiumban. Álmodó fiúk a buszon, és egy őket figyelő lány, állandó fénytörés az ablaküvegen. Schuller Magdában az ég hagyott nyomot, a hosszú belga sztrádákon érezte meg először, ahogy a felhők süllyedni kezdenek, és kimossák a testét mint homokos partokat szokta a víz. Magda rajongott a fényekért. Velinger is ezért vakíthatta el, pedig árnyékként Storm nehezedett kettejük közé, egy lélekugráshoz szükséges kötél tartópilléreiként. Végre Pomázra értek. A kaput jelző két kőbástya sorompója nyűgösen mordult, a kar, mint valaha Schuller Magda, hittel emelkedett a fák lombja fölé. Storm azt érezte, megoldhatatlan helyzetbe sodorta magát, a két nőből az egyiket választani egy részének a feladását is jelenti, önmagával szemben pedig gyűlölt veszíteni. De egy élethez két naptár is kevés. Már nem volt szomorú, csak fáradt. Belefárad az ember a szerelembe. Felszisszent, ennyire egyszerű az egész.
A hosszú évek alatt voltak napok, olykor hetek is, amikor csapzottan riadt fel az ágyon, fejfájással és a szemében égő fájdalommal ébredt, mert újra Magdával álmodott. Magda, amint a tengerbe hatol, és ő ettől bátor lesz, és vetkőzni kezd, alsógatyában szalad a jeges vízbe. Ha nincs Magda mosolyában annyi levegő, ő biztosan elsüllyed a sós habok között. Így viszont belülről figyelte, ahogy a lány vaskos bokáját nyaldossa a hullám, örömében két karját V alakban maga fölé tartja, és rikoltozni kezd, szevasz, Magda, ide nézz, és hirtelen veti magát a mélybe, az ívben Magdát képzelve maga elé, mintha Magda testében merítkezne meg, Magda ízét érezné a fogai között, az orrában, a szemét csípő só is Magda kikristályosodott hangja lenne.
A telefon megint jelzett. Van valami? – szólt hátra a sofőr, de nem jött válasz, mire megismételte a kérdést. A naptárok fölé görnyedve csak a fejével intett. Egyetlen hirtelen biccentés, egy félbe hagyott hullám, aminek a vége visszafordult a gubbasztó testbe, önmaga farkába harapó kígyó ez is, futott át Stormon a gondolat, és hogy Velinger, talán Velinger meg sem érdemelte Magdát. Ingerült lett, ugyan. Mi a fenét érdemelhet ki az ember? Szemben a kék alapra festett kórháztérkép, az épület ismerősen hosszúkás vízszintesei. Mégis így volt. Tehát így volt rendben.
Az ügyeletes orvosra várni kellett. Storm némán meredt maga elé, kezébe vette a telefont. Írt, törölt. Megint írt, megint törölt. Nem tudom, segítünk-e bárkinek is. Magda arca, ahogy a lift kinyílt, felragyogott a neonban. Szabad? – kérdezte az idős férfit, az tétován átnyújtotta a szatyrot és a naptárakat. Az elsőből a januárt tépkedte ki. A földre hópelyhekként hullottak az apró papírdarabok, ahogy elengedték a spirált. Magda arca, ahogy Storm árnyékként alá húzódik, kiemelve a nő fényét, és a bőr lobosodik, nézi Stormot, és narancsszín az éle, a szeme kék, mint a tenger, hullámzik. Az idős férfi felköhög, a naptárat Storm hirtelen csukja be, érzi csak, hogy valaki felülről fölé nehezedik, egy árnyék zuhog rá fehér köpenyben, mond is neki valamit, látja mozogni a száját, de olyan homályos innen minden él, felszáradnak a test körvonalai, mintha verőfényben állna. Tiszta kék az ég, nincs egyetlen felhő sem.
| Megjegyzés hozzáfűzése

Áramszünet

unnamed_8_4

A szentjánoskenyér termé­seitől édeskés szag terjeng a házak között. Ha rálép az ember, úgy ropog, mintha cserebogarakat taposna el.

Ahogy a férfi befordul a sarkon, a szemetes mellett mozgásra lesz figyelmes, mögötte az éppen üresben álló autó, hamarabb indult el a zebrán, mint hogy zöldre váltott volna a lámpa, már a túloldalra ért, amikor fékezett, aztán tette üresbe a sofőr a sebváltót.
A zsebében a celofánba csomagolt mogyoró, vagy húsz szem. Hideg az este, a híd alatt a galambok ellen kiszögelt töviseknek hála néma az átjáró, a karácsonyi fények is csak odébb vannak, ezek a házak sötétek, se csillag, se villogó jégcsapok, csönd van, a bekötőút csöndje.
A fémrombuszok alatt motoz, lyukas nejlonban kotorászik, most borul ki valami fehér apró bogyóhegy, pattogatott kukorica vagy savanyú túró, azt eszi. Szaporán szaglászik, éhes lehet. A férfi megáll, áll odébb az autó is. Eszébe jut az idős nő az utcából, bevásárlókocsiszerű keretet tol maga előtt, aztán ahhoz lép jobbal, a háta görnyedt, a kapucnitól egyenesedik ki, különben szabályos 45 fok, tol és lép, mindig jobbal, a balt bénán húzza maga után. A fején nincs sapka, ősz haja kócosan borítja be, néha izzadtabb, máskor selymes a friss mosás után. Előtte és utána jönnek az állatok. Minden lépésnél szólongatja, hol az egyiket, hol a másikat, a kezével erősen kapaszkodik a fogantyúba. Ahogy egyre hosszabb a tél, mind hamarabb indul a macskákkal, egyszer megleste, egy bozótos kerttel szegélyezett házban lakik.
A férfi még mindig áll, menni kellene, nem hajolni le a macskához, hagyni, hogy túrja a savanyú szagú fehér gömböket, ehelyett elkezd beszélni hozzá. Minden itt dől el, a megszólítás tanult betűsorain.
Hagyd már, förmed rá, magában teszi, azt is hihetnénk, magának mondja, ki tudja, nem ő-e a macska vagy a puha gömb, jön a karácsony, időben kellene lazítani a szíven is, olyan legyen, mint a házi krémes, nem pedig, mint szokott, a fagyos föld.
Megsimogatja, az állat dorombol. Elindul, vissza-visszanéz, követi-e. Belül ujjong, és hazudik, jó, legyen így, hagyom, ahogy akarja, úgy legyen, és keresi maga felett a fényeket, legyen az a Hold vagy bármely csillagok. Az első sarkon megáll, úgy fordul vissza. A másodiknál sincs mögötte senki. Elszomorodik. Erősebb, mint az érzés, ami azt súgja, nem szabad visszafordulni, előre nézz, előre, de elhessegeti. Gyere. A macska a semmiből szalad elő, az éjjeli lámpa bekapcsol, felderül a férfi arca, láthatóvá válik a macska pofája is. Szép cirmos, homokszín keveredik benne a földdel. A fejtetőn egy amorf jel, a férfi szeretné, ha csillag lenne, a fehér csillagos sün meséjére emlékezteti. Ritmust váltanak, az út egyenes, a férfi megelőzi, aztán bevárja, ismételgeti, gyere, gyere, táncol az aszfalt az árnyékokkal.
A kerítés mellett szalad, sietnie kell, hogy tartani tudja a lépést az emberrel, ropog a szentjánoskenyér a talpuk alatt, aztán ahol a kerítések találkoznak két ház között, a férfi lehajol, és kézzel emeli meg a kemény drótot, hogy kiférjen alatta. Ez valahogy közel hozza, most ijed meg igazán először. Át az úttesten, keresztbe a fűcsonkokon a fák körül hullámoznak. A lépcső alján megtorpan, nézik a fokok, melyikük bizonytalanabb.
A spájzból konzervet vesz elő, tőkehalmájat, később heringet, aranykarimás a tányér, amiről eszik a macska, van három családra való, 18 személyes étkészlet, de csak egyet használ. Inni nem kér, hálás, legalábbis folyamatosan dorombol, a férfi az asztalra teszi a hozott csomagot, minden később lesz, mint tervezte. Leszokhatna erről.
A macska szeme villan, a híd alatt sárgára vált a lámpa, elég, förmed magára, és becsukja az ajtót, behúzza magára a rácsot is. Hosszú percekig ül a sötétben. Kintről hallani, ahogy szuszog, a lakásban meleg van, lehetne hűvösebb, hogy ne égjen úgy az arcán a bőr, forró minden, ami kint van, és ami belül is. A szomszédnál lámpa gyullad, a kislány csöndben szólongatja, ő cicának nevezi, a férfi arra gondol, rendben van akkor, minden a helyére kerül, elrendezi az ég.
Hallja, tejföllel etetik, ettől ingerült lesz, attól a macskája fosni fog. Kinek a macskája, mondja a sötétnek, a lámpa lekapcsol. Gyanúsan nagy a csönd, a férfi kimegy. Felkapcsolja a lámpát, lenéz a korláton keresztül, a hidegbe karcol egy megkönnyebbült „az isten verjen meg”-et, és felnevet, ahogy meglátja összegömbölyödve a lépcső alatt az állatot.
Az ágy mindkét oldalon megvetve, az ágyneműtartóból pokrócot vesz elő, leteríti a radiátor elé, a macska szótlanul megy utána, a lába között sündörög, mintha évszázados tölgy lenne, aztán lefekszik. Selymes a szőre és jóltáplált. Talán valaki várja. Nem riad, emberhez szokott. Ahogy leül mellé a férfi, a karjára teszi a lábait. Ekkor kezd kibírhatatlan lenni. Minden sokkal élesebb lesz, a fények, a meleg, a kinti hideg és a csönd, ahogy ketten vannak újra a rács mögött. Nézi, és arra gondol, ezt nem lehet. Magához édesgetni, lekenyerezni, aztán itthon hagyni naphosszat, hogy őt várja. Hogy ő ne legyen egyedül, ezért tenni magányossá a másikat. Összekötni a szabad lelkeket egy láthatatlan fonállal, és a végén azon himbálózni majd esetlenül, vagy rángatni egymást unalomból. Nézi a felesége hűlt helyét az ágyon, a párnából élesen kikandikáló utolsó hajszálak egyikét. Maradni fog.
A macska akkor alszik el. A feje lebukik, abbamarad a duruzsolás, mozdulatlan, mintha nem is élne. Hosszan kinyújtva mindkét mellső lába, a férfi a saját kezét nézi, hátha szemmel leválasztható magáról az érintés. De mint a forrasztott acél.
Velinger Ábel lassan tápászkodik fel.
Reggel arra ébred, a macska a rácson keresztül nézi. Eltelt négy óra az után, hogy hajnalban felriadt, és megint kirakta. Szigorú vagy magadhoz. Ezt mondaná a felesége. Nézi a macska Velinger Ábelt, és álmodik. Velinger Ábel álomból ébred, és nem érti, hova lett, akit az éjjel befogadott. Sárgán villog a lámpa, elfelejtett elindulni az autóban ülő, talán elaludt, vagy meghalt, mintha szünetelne az idő, nem mozdul semmi, csak a cserebogarak zörögnek.
Megjelent: http://ujszo.com/online/panorama/2016/12/18/csobanka-zsuzsa-emese-aramszunet
| Megjegyzés hozzáfűzése

Angyalok városa

tumblr_m9femwuwe01rcpuf4o1_500Szeptemberben tűnt fel először. Azzal a busszal járt ő is, amellyel anyámhoz jártam. Minden nap reggel 6.40-kor indultam otthonról, ő már rajta volt. Csak egy erős érzés, hogy valaki néz.
Akkoriban könyvvel a kezemben utaztam, azzal igyekeztem elhatárolni magam mindentől, ami körülvesz, legyen az a többi ember vagy maga Chilia Bhaaba. Legalább az az idő, amit nélküle töltök el, legyen az enyém, legalább az utak válhassanak belső hegyekké.
David sokszor eszembe jutott egy-egy sor végére érve, illetve amikor lapozni kellett, vagy ha egy fejezet véget ért. Tényleg így volt: amíg a saját útját járta, szabad volt, amint hazatért, apaként vagy férjként, de szerepeket játszott. Hatalmas árat fizetett anyámért és értünk, az elképzelt önmagáért, aki valójában sosem volt. Nem tudtam dűlőre jutni magamban, hogy ezt annyi év elteltével bevallani egész életében gyáva maradt, vagy úgy döntött, hogy elfogadja, amit teremtett maga köré. A tényeken már mit sem változtat.
A könyv, amit olvastam épp, a Kailashról szólt, hiszen mint egy oknyomozó riporter, kutattam fel a Himalájáról szóló összes beszámolót, útikönyvet, abban bízva, ha rekonstruálom azt, ami történt, végre eljutok arra a pontra, ahonnan nem kell többet visszanézni. Oda, ahol leválik rólam a múlt, és végre nem apám köreit rovom magamban, nem Chilia mantráit morzsolom, hanem ki merem mondani a magamét. Olyan nehezen mozdul ilyenkor az emberi száj. A félelem mindent betöltött hosszú éveken át, ki tudja, miféle sors keze ölelt fel, amikor annyiszor eldőltem. A botlásokat, az újraírt leveleket, az unalomig ismételt kérdéseket végül csak a fáradtság számolta fel, amiben mint a forró kád vízben ellazultak az izmok, a gőztől lassabban vettem a levegőt, és a párától homályosabb lett az engem körülvevő világ. A ritkuló oxigénre, mondják, fel lehet készülni. Én akkoriban addig szívtam a cigarettát, míg a fejfájást másnap és harmadnap émelygés és gyomorfájás követte, szoktattam a szívem a szapora ritmushoz, kényszeresen új ütemre vágytam a sajátom helyett. A nikotin vastag réteget képezett a szájpadlásomon, keserű volt minden ébredés, hiába mostam nagy gonddal fogat lefekvés előtt. Tudni akartam azt is, milyen, ha nem kapok levegőt, ahogy szorít a mellkas, és a test feletti hatalom csupán illúzió, mert a függés hatalmasabb, nincs szabad akaratom, csak önáltatás marad a hétköznapokban.
Tiltakoztam az étellel és az itallal, annyi éven át az undorig ettem, hajnaltájt indulva meg a hűtő felé, mint anyám, titkon abban bízva, egyszer csak átfordul bennem az anyai minta a csömörtől. Azt nem láttam be, hogy valaki bennem erősen ragaszkodik mindehhez. Anyámat úgy teremtettem meg újra és újra, ilyenkor minden éjjel, hogy helyette indultam meg a konyha felé, ahogy apám útjait is helyette jártam végig a hegy körül, áldozva az emléknek, a halottnak. Még mindig könnyebbnek tűnt magamat áldozni fel, mint elengedni őket.
Sebes lett a térdem a sok hajlongástól, de mint gyerekkoromban, körömmel kapartam le a vart, aztán elcsócsáltam, ne vesszen kárba semmi. Semmi múltpocsékolás.
Egyik szerda reggel átlósan ültem le vele szemben, olvasott ő is akkor már, én pedig makacsul megfogadtam, nem keresem a tekintetét. Annyi történt, hogy a busz megállt, én pedig éppen egy oldal végére értem, lapozni kellett. Véletlenül akadt össze a tekintetünk. Az arcát nem akkor vettem szemügyre, hanem sokkal korábban, egyik alkalommal, amikor leszállt, az üvegen át figyeltem az aszimmetrikus formákat, azon csodálkozva, hogy lehet ennyire izgalmas az arcba rejtett hiba, az eltolódás. Mélyek voltak a csont körüli árkok, a bőre szorosan a járomcsontra feszült, látszott, hajlamos magát emészteni, elrévedni, úgy képzeltem, maga elé bambul hosszú perceken át, szereti a más világokat. Abban a diagonálban feszes húr lett a szemünk közti tér, nem mozdultak a buszon ülő és álló nők és férfiak, elcsöndesedett a bolond lány is, kezében az egyszarvú plüssfigurával. A mellettem ülő diáklányok felől nem szűrődött ki a fülhallgató zaja, a középkorú férfi, akinek ritkuló hajában szerettem elveszni, most sapkát viselt, a szerelő, aki mindig hatalmas szerszámosládával járt, ma később indulhatott, nem volt jelen ő sem. Üres volt a tér kettőnk között, üres, hogy hely legyen benne egymásnak akkor reggel, szerettem volna azt hinni, a véletlenek összejátszottak, de addigra már nem hittem az ilyesféle romantikában.
Nézett, én hagytam, hogy nézzen. Csak a szeme volt és a szemem, egymásba fúródva a kora reggeli őszi sötétben, hintázva az aszimmetrián. Akkor nem, de később utánaszámoltam, újrajátszva a tekintet hosszát, legalább öt másodperc. Ennyi lehetett az is, amikor David Einsof tudatáig eljutott, hogy nem fog leérni már a hegyről. Újabb öt másodperc, amíg finom mosolyra húzza a száját, abban a hidegben és szélben értelmetlen szépség minden mosolygás, amit a hegy és a természet szépsége kivált, nemhogy egy kósza gondolat. Idegen észre sem vette volna, de én hiszem, hogy felismertem volna rajta az örömöt, valami földöntúli nyugalmat és megbékélést, amivel végre hazatér.
Chiliát meglátva szokott ilyenné válni az arca, és emlékszem, egyszer meglestem, azt hitte, alszom az esti mese után, akkor is ilyen volt. Hallgatott, nézett. A férfi óvatosan engedte el a köztünk feszülő fonalat, hagytam én is, hogy megroggyanjon a szál, nem kötök csomót semmiből, ami emberek között feszül, ismételgettem magamban a mondatot mint valami mantrát. Nem szólt a zene. Nem mozdult senki, csak az egyszarvú sörényével kezdett játszani a kislány. Onnan indult a mozgás, aztán vajszínű bakancsával rugdosni kezdte a fémkorlátot, az anyja pedig rászólt, hogy Bogi, nyugodjál már. Nem rökönyödött meg senki az élességen, minden reggel láttuk őket, az anyja végtelen türelemmel és józansággal evezett a buszon a lánnyal, aki olyan volt, mint a csónakból kilógó két lifegő lapát, arra sodródott, amerre a hullámok vitték. Néztem az aszimmetrikus férfi arcát, gondterheltnek látszott. Nem emlékeztetett belőle semmi apámra.
Két héttel később, egy hétfői napon üres volt mellette a dupla ülés. Nem gondolkodtam, amint megláttam, elindultam felé, pont olyan voltam, mint az a két lapát, a legerősebb hullámra bízva magam. Könyvekkel a kezünkben olvastunk, aznap reggel a sapkás férfi figyelt fel ránk. Aztán a szerelő, aki szerette a szimmetrikusakat, a párhuzamosan futó kábeleket. A férfi mocorogni kezdett, felé fordultam. Leszállsz? Majd, még most nem, válaszolta. A mondat tartalma tökéletesen jelentéktelen volt, addigra már pontosan tudtam, még két megállót megy, és csak ott száll le, de akartam hallani a hangját. Ő olvasott, én a könyvben tekergő selyemszalaggal kezdtem játszani. Kihajtottam, készen arra, hogy majd használom, ha szükség lesz rá. Éreztem, hogy fel-felnéz a könyvből, de nem mertem oldalra fordulni, felé, ő viszont nem kezdett beszélni hozzám. A légzésére figyeltem, hangos volt, szinte zihált. A betűk összefolytak a szemem előtt, fogalmam sincs, mit olvasok, később nekifutottam megint, a halállal kezdődött, és a hitről szólt a Malamud-novella, egy ezüstkoronán múlt az apa megváltása, de a fia nem hitt a csodákban.
Elrakta a könyvet, megemelkedett, követtem a mozgását. Oldalra húzódtam ki, lelépve az ülések közti folyosóra, és ráemelve a tekintetem, mélyen a szemébe nézve mosolyogtam rá. Megköszönte, kikászálódott, és miközben én lehuppantam a helyére, ő a korlátba kapaszkodott, hogy el ne dőljön, bár az egyenes úton semmi jel nem utalt arra, hogy a busz hirtelen változtatna sebességet vagy irányt.
Visszafordult. Nem volt két másodperc sem, de felesleges szépség sem a mosolyában.
A jobb válla felett keresett engem, az arcán láttam kiegyenlítődni újra az aránytalanságot.
Sípolva nyílt az ajtó, két szárnya mintha a férfi két karjává vált volna, az öle melegét magam alatt érezve úgy láttam, megemeli a testet. Kilépett, aztán a buszmegállóban megállt.
Egyenesen velem szemben, szilárdan, pedig akkor már tudtam, repülni készül. Az angyalok hajnaltájt szoktak a mélybe vetődni, ahhoz már késő lett volna. Néztem az üvegen keresztül az arcom, az arcát. Összekenődtek a színek, a sárgás, meleg fények és a barna árnyalatai, elmosódtak a kontúrok is, amíg állt a busz, eldönthetetlen volt, melyik vonás az övé, melyik tartozik hozzám.
kondakov
Megjelent: Új Szó
2016.11.20.
| Megjegyzés hozzáfűzése

Hóatlasz (Szép versek – 2016)

Míg kimenekíti az álmokat, a megtépázott

délutánból sarjadni kezd az éjszaka.

Megbillen az áramszedők lassú, nagy feje,

elalszanak a tűleveleken az álarcosok.

A zuhogó ég, mint húrokon,

penget rajtuk egy dallamot,

és vakító némaságba úgy merül,

mint ki először látott életében

egyszerre tegnapot és holnapot.

 

Áttűnik az élet az elkeskenyedő házakon,

a spaletta reped, pattogzik,

miközben a fény rajta olvadni kezd.

Süket hullócsillagokkal a feje felett

saját templomot épít világnak.

Harang is kondul, de hiába, belül

betapaszt mindent az égi zaj.

Csak a ringató belső csöndet hallani,

hullámtörést a szirteken.

 

Kinyit, hagyod, dobogjon benned fölfelé.

Ha merülő tengerben kő marad,

nem lehet ember, ki égig ér.

Süllyed, hogy a mélyben megálljon,

egy életbe sűrített pillanat,

körvonal nincs, se súly, se szín,

térképet kutat a hó alatt.

 

A világ az arcán elcsitul,

van, aki végtelen álmodik.

Burában lüktetnek erei,

mint kit fényébe zárva hagytak itt.

 

Elejti szárnyát az angyal,

szikrázó hóban keresi

pallosának komplementerét.

Kitakarózott tollai újra és újra

hullanak minden időben.

Végtelen a fény.

 

Nézi föntről az ács fia,

képtelenség, de benne fel az merül,

hogy nem sajnál tőle semmit sem:

a fájdalom létre szenderül.

trenderli

Forrás: Mandalay

| Megjegyzés hozzáfűzése

InstaVers

Screen Shot 2016-04-10 at 14.26.27

InstaVers – Kele Dóri költészeti projektjének részese leszek, köszönet érte.

2016 júniusában jelenik meg az ehhez kapcsolódó antológia az Atheneum kiadó gondozásában.

QR-kód stb.:

| Megjegyzés hozzáfűzése