Miskolc, zsinórmérték fokról fokra – A revizor

Egy köpönyeggel indult. Kisgimnazista voltam, és hatalmas létrákat cipeltünk át a városon, hogy megmutassuk Akakij Akakijevics életét úgy, ahogy a magyartanárom Gogolt megálmodta magának. A másik álmának részese lenni veszélyes terep. A saját álmot álmodni pedig olyan vállalás, amihez legalább bátorság kell, aztán mélységes hit, ami végigvisz a sziklaszirteken.

Miskolc A revizor című előadásban nekem a hitet tanítja. Hinni abban, vannak utak, amik hazavezetnek, legyenek bár túl a városon, legyenek bár belül, de mégis igazak. Mert nincs mit hazudni többet arról, aki lettél, sem arról, honnan jöttél, és hogy most éppen ki vagy.

A Miskolci Nemzeti Színházban az előadás végén egybeér két világ. Addig félszegen billegünk egymás mellett mi, nézők és ők, színészek. Vannak ott fenn ők, a színpadon, és vagyunk mi, odalenn, mérhető a távolság, tapsolunk, nevetünk, míg ők helyettünk vigadnak. Tudja, aki beül a darabra, hogy az összes illúzióját el fogja veszíteni. Hogy egyszercsak eltűnik a látszatfal, maja fátyla, és felgyulladnak a fények. Azokban lesz látható, hogy a falra szegezett állattetemek valójában saját kitömött vadjaink, szarvasok, fácánok, muflonok, akik nem voltunk elég bátrak lenni. Nem mertük vállalni sérülékenységünket.

Vadászházban sose legyen vágyad vadnak lenni. Ha vadászatra mész, ne csodálkozz, hogy végül golyó kerül a lábadba majd. Hullámzó Balatonba lépünk, minden annyira ismerősen otthonos és magyar, sírva vigadunk, no persze, így tanítom én is, aztán Ady ős Kajánja lép felém, és szó nélkül hagyja, hogy az ördögi körök önmagukat számolják fel, és induljanak el megint. Közben egyre több a fény, a sötét mélyén maga gyullad fel egyesével az emberi lélek, hogy új tereket ragyogjon be.

Saláta repül a földre. Medence nyílik a színpad közepén, kisportolt testű fiatal férfiszínészek hasítják ki azt a rést, amin át aztán felszívódik a szexualitás, mint ütődések helye harmadnapon. Testek, bankjegyek és közben egyre folyik a konyak, az ügyelő csöndesen neszez, amikor felpillant, kinek az álma ez, mi belőled a valóság?

Nyugatalanító belépni a magam teremtette fénybe. Nem úgy, mint 18 évesen, amikor a Földes-esten konferansziéként vártam a reflektort, aztán szavaltam, játszottam, mindig valaki más álmát. A közönség állva tapsolt. Korábban elsőként álltam volna fel. Most a székben próbáltam ocsúdva választ találni a feltett kérdésre, amit nekem szegezett az élet, hogy én hogy állok a hittel? Tudom-e, mennyi és mikor az elég? Tudok-e konyak nélkül ünnepelni, tudok-e úgy táncolni, hogy nem a szintetizátoros 3+2 szól, nem az az urambátyám dzsentriszív zakatol a síneken a megállíthatatlan meredély felé? Vissza tudok-e találni a testbe, amit annyi éven át olyan könnyen szórtam szét?

Hazafelé egy másik úton jöttem. Távoli világok festették fel az utakat, láttam azt a régi lányt, aki valaha voltam, és aki már sosem leszek, és láttam az üvegben tükröződni a mostani arcot is. Arról beszéltem annak a másik világnak, hogy a halál csupán a másik oldal, az élet része, s mint ilyet, tudom szépnek látni. Ő nem tudta, az, aki őrzőnek született, képes a kapuban úgy megállni, hogy az utazókat puszta hittel tartja meg. Úgy kíséri temetőkertbe a szerelmet, hogy a mécsesek maguktól gyulladnak meg, hogy világítsanak. És egyetlen levelet hív életre, azt, amelyik lehullik, hogy közvetítsen két világ között. 25 év után egy szavak nélküli üzenetet.

Ahonnan én jövök, hamar láttam nőket halni meg. Tudom, milyen éveken át mások álmát élni a sajátom helyett, mire végül szinte el is felejtem, az enyém valójában mi volt. Mindezt azért mesélem, mert ez az előadás (a rendezés, a színészek és játékaik, az összes falra szegezett állat) a sok hang és salátalevél felett csöndesen feltett néhány belül évek óta üvöltő kérdést.

Kinek az életét éled?Vagy-e végre elég bátor megálmodni a sajátodat?Kész vagy-e odaadni magad a saját lelkednek, és feloldódni önmagadban?

Létrát ácsolni ég és föld közé a színpad tanított. Hogy hülyeség véresen komolyan venni az életet. Nevetve repes a szív, és aminek a lába alá aranyút fut, az a lélek. A többi mesésen emberi valóság.

—

Köszönöm az előadást az alkotóknak.

https://mnsz.hu/eloadasok/single/903

Belső havazás

Látni a nagyobb képet elkerülhetetlenül távolodással jár. Hátrébb és tőle el, távolítva a közelit, közelebb engedve a távolit, hogy új perspektívából új arcát mutathassa meg. Az ellenálláson túl van a rend. Azon a felismerésen túl, hogy az a sok lom, amivel az életem telepakoltam magam ellen, felzabál és megrohaszt. Az évek óta helyet bitorló, a lelket fullasztó dolgok és tárgyak és emberek ideje lejárt. Vége annak, ahogy magaddal mostanáig bántál, s ezért mások is így bántak veled.

Elejteni valamit, végre nem fogni, azt hozza, hogy üres és nyitott lesz a kezed. Képessé válsz arra, hogy végre megnyílj az érkezőnek. Teli marokkal hogyan is ölelnél. Képessé válsz arra, hogy helyet teremts magadban annak az új résznek, akit eddig elnyomtál, elhanyagoltál, hagytad, szemétben álljon, langyos, hideg vizekben ázva napra nap.

Most akkor nekiállsz, beleugrasz, elmerülsz. Végre nem agyból döntesz, nem akarsz, nem rakod fakkokba, nem számolod ki előre, elengeded a biztosítókötelet, amivel eddig magad tartottad függésben, kötésben, pedig csak féltél. Hagyod az életnek, mutassa meg, mit akar tőled. Hagyod, hogy az út a lábad alá lépjen, míg te befelé haladsz, vagyis megállsz. Hagyod, hogy addig állj az ablakban, míg elindul a belső havazás, és türelmet tanulva, megélve a várakozást, képes leszel belefeledkezni a fénybe. Végre elbírod a súlyát az arcodon.

Visz az út, ragyog az október, forró kacskaringón ömlik rád a fény. Mintha nyár lenne, pedig ez már a télelő, szívedbe gyűjtöd össze a levelek táncát az ágakon. Nézed, hogyan sodorja le őket az ágakról a szél. Most tanulsz emlékezni arra, ki is lehettél, mielőtt a félelmeidnek adtál tág teret. Mielőtt belaktak volna, mielőtt elfelejtettél figyelni azokra a részeidre, akiknek a leginkább szüksége van rád.

Hát most gyere közelebb. Ez itt az ágyad. Elbírja meztelenségedet. Pihenj kicsit, hagyd a kapkodást másra. Hidd el, elég az, ami a öröktől fogva a tiéd, nem kell a más vágya, sem álmai, sem élete. Lélegezz. Hagyj időt és helyet az életnek, élj azzal, ami eléd kerül, hagyd a hamisakat. Azok addig ostromoltak annyi éven át, annyi dühöt szítva benned, míg végre elég erős lettél elbírni a saját igazad, az igazit – belőled. Túl a megfelelésen, a teljesítményen, a kitalált álmokon végre a saját utadon lépkedsz. Lélegezz.

Belefeledkezni az élet áramába, a hideg mélységtől való félelmedben, a tévhitekkel szemben megnyílni magadban az érkező változásra, egy új kapcsolatra egy új időminőségben, végül olyan világba visz, ahol belül kezd el hullani a hó. És te csak állsz, és nézed, megszólalni nem tudsz, és nincs mit. Egyszerűen csak érzed. Látod, tapintod, hallod, ízleled, szagolod. Nézed a szállongó hópelyheket, hallgatod, ahogy lélegzik az idő. Hallgatod a saját szívverésed. De akkor az már nem idegen.

Mese: A jégen fonó lányok

Kép: Sándorfi István

Tangó

Ez itt a forduló, Wekerle sarka, a mandalaközép. A Kós Károly tér és A másik bolt felett az aranytalléros lombok, lassan alkonyodik. Felszívja a fényt az idő, mintha az aranynapok is behúzódzkodnának a kinti hűvös ellen. A belégzés és a kilégzés egyenletes puha ritmusa, ahogy sóhajtanak az égre hajolva a fák. A Corvin körút platánja lombzajjal int, így szokta, üdvözöl mint régi ismerőst, hisz az vagyok. Átitatódik az égbolt, és átitatódik a távoli vidék, messziről kiemelt szavakat rakosgatok, a teret harangszó lengi be, este hat van.

A történetek szálai egymáshoz érnek, néztem a könyvespolcom, hogyan lesz egyre tágasabb az üresség, ahogy telnek a dobozok az asztal alatt. Férfiak jönnek, és a hőfokról beszélnek, hogy vannak otthonok, ahol máshogy telik az idő, gázlánggal mért melegség dajkál, Wekerle is egy a sok közül. Az ablakon úgy hajolok ki, hogy csak az árnyékát nézem, éveken át minden reggel ő ébresztett, pedig a nevét sem tudom, milyen fajta fa. De mindegy is, a vége a megnyíló tenyér, a táncba hívott test alakzata.

Nem látom, vakon mozdulok. Érzem a hőjét, az irányait, töredékpillanattal odébb billen bennem a rend, ez jelenti követni a férfit. Azt mondja, egy sétával indult, a nő mellé lépett a férfi, együtt haladtak, a nő hagyta ezt, a férfi kísérte a nőt, aztán engedte, vezesse, engedte, vezetve legyen, bár az irányok belőle indultak. A férfi úgy kísérte, és addig, amíg engedte őt a nő. Egyetlen lépés. Mindig csak egy. És az a végtelen bizalom, amivel úgy bízza rá magát test a testre, ahogy csak az tudja, aki megélte már az élet áramát. Az egyensúly kristályos törékenységét, a megbonthatatlan hitet abban, nincs hova rohanni, minden a megfelelő időben történik, és a lét szívén egyetlen séta kering át.

A meseterapeuta naplója

Visszatalálni ahhoz az önmagát szerető részhez, akire hosszú évek óta rá sem néztél, mert bélyeget sütöttél rá, marhabillogot, végül azt eredményezi, hogy vulkanikus mélységekben forrongó lávaként önt majd el a düh. Előbb azt hiszed, a másikra, aztán fájdalmas a belátás, valójában magadra haragszol. És még nincs vége. Mert a düh gyűrűzik, és lassan, lassan, ki tudja, mikor, megtalálja azt a követ, amit a vízbe dobtál, azt a helyzetet, benne szülőt, társat vagy gyermeket, amiben a fájdalom megfogant, és amibe aztán belekövülni lett kész a jelenvalóság. A stigma a te kezedhez vezet, te égetted magadra, te hagytad el magad, mert még mindig kevésbé volt fájdalmas, mint szembenézni azzal, ami veled történt.

Onnantól ördögi körökben forog a világ. Kilépni esély kevés, mert egy olyan tiszta pillanatra van szükség, ahol a hiányokra rá bírsz nézni. Ahol tükröt tartva annak a régi arcnak végre nem te kövülsz bele a fájdalomba, hanem visszatükrözve szétszóródni kész a múlt, apróságokra, darabokra, hogy feldolgozható legyen. Amikor jobban akarod a gyógyulást, mint a fájdalom mákonyos otthonosságát. Amikor kimondod, elindulsz érte, bárhol legyen.

Szilánkosra tört önképedet sepregetni nem kis idő. Megtalálni benne újra azt az elvesztett szálat, amiről lemondtál, pedig a tiéd, de lemondtál a másoknak való megfelelés, vagyis az önmagad iránt érzett szeretet hiányából fakadó üresség miatt.

Nincsen más út, és más útja nem vezet haza. Mert egy az otthon mindenkinek, egymagában rejlő birsalmafényű délután, ahol bekuckózni kész a csönd, és ahol nem falod fel sem magadat, sem a másikat.

Előbb kirázni magadból a halott csontokat, először, másodszor és harmadszor újra. Aztán türelemmel várni, míg eljön az idő. A megfelelő időben mutatni meg a magad erejét, amikor már megérett benned az erő mást mutatni, mint amit eddig láttak belőled, mást, mint amit eddig mutattál magadból. Amikor már nem fordítod magad ellen, hanem teremtesz az erőddel. Rombolás után új élő részeket.

És akkor még mindig összevérezhet a szál. De a kút mélyére menni már lélekválasztás, a félelem vezet majd oda. Az a belső hang, amit szerettél elhessegetni. Ahol a leghangosabb, ahol az eszméletedet veszted, ott találsz majd magadban kincsekre, aranykapura. És azon átlépve, teleszórva hóval a fenti világot, végre visszatér hozzád a gyermeki öröm, amit elveszettnek hittél. Ami mindig is a tied, benned volt.

Akkor szólsz először a saját hangodon. Akkor mondasz igent a benned élő összes világra. Mint finom szellő, úgy érint meg majd a birsalma illata.

—

Tegnap este volt a zárt női csoport második alkalma. Köszönöm a közös időt. Soron következő nyitott foglalkozás:Örömtér címmel lesz a Pasaréti Közösségi Házban október 21-én.

(mesék: Kagzagzuk és Holle anyó)

A lehetetlen magányossága

Heilbronnban lassabban mordulnak meg a fák. A Ferenciek terén a nő mellém köp, aztán a buszmegálló kis padjára dobja a szatyrait. Szukát emleget, meg hogy ‘72-ben kellett volna nemet mondani, most már hiába. Erő van benne, munkál a téboly, talán részeg is. Megint mellém köp, nincs semmi hiába.

Szidja a férfiakat, rikácsoló hangja elűzi a fiatal lányokat, rebbenve rakják fejükre a fejhallgatót, egy elguruló kerékpáros visszafordul, miért ülök még mindig ott.

Reggel valaki azt mondta nekem, ahol megfér a félelem, ott hely a szeretetnek nem jut. Szétnéztem, bennem miből mennyi van, aztán átpörgettem magamban, hogy vagyok azzal, ha bántanak. Bár hosszú volt a lista, gyorsan dolgoztam, a hentesek gyakorlottak, legyen szó bármi húsról, az évek száma mérvadó, a lélekről itt hallgatni kell.

Mert a végén csak a csont marad. És azt úgy fogja ki a halász, hogy hálóját napokba és hetekbe meríti, míg egyszer csak elég bátor lesz rám nézni. Szembenézni a halottal, azzal a csukott szemű bántalmazottal, aki folyton mások súlyával mérte saját életét. Aki nappal úgy alszik, mint kinek az élete múlik azon, képes-e holdakat hazudni a földi világra.

Hazudtam annyi holdat. Annyi halott csontba merített hálót az a bennem munkálkodó dühös, másik rész, míg végre hozzám jutott. Szemével felfogja az esőt, függöny mögül nézi tegnapjait. Aztán egyszercsak megáll. Nem fut tovább hiába maga elől, sem más után, elkezdi mélyebben szívni be a levegőt. Leállítja a futópadot.

Azt mondja, aki látta, azon a színpadon egy nő egyszerre volt önmaga és a saját árnyéka, mert mint a nap ragyog, mióta megtanulta szeretni önmagát.

(A szöveget a Stúdió K-ban Hegymegi Máté Heilbronni Katica rendezése ihlette.)

Tértisztítás Pasaréten, a szív hangjai

Szemben villog a fény. Nézem a fákat, a szél beléjük hajol, suhog a fényessége, emeli és rántja, lombokban mozdul meg a teste, mintha karja és lába lenne a gesztenyefának. A jegenye most rugaszkodik el a földtől. Ez a belső kert. A Pasaréti úton túl a lom lakik, gondosan kihordott, feleslegessé vált tárgyakat, az ott lakók életének darabjait emeli meg ott a szél, és hívja táncba.

A Jurányi környékén tegnap már csak a romok maradtak, Pasaréten még várták a délutáni esőt. Láttam újrakövezni a Margit körutat, az a várostégla jutott eszembe, amit Miskolcról loptam el még évekkel ezelőtt. A síneken célirányosan haladtunk, a sárga híd részben a boldogság. Hiszen átlátni a hidat ölelő városra, az az apám élete. A vágy Budapestre, az elnyúló rakpartra szombat délután. Így lettem én annak a vágynak a lánya, aki mindentől ugyanannyira lenni soha nem tudott. Hídon állni, középen lenni mozdulatlan, míg alatta zajlik az elérhetetlen folyó.

Középen állni, a hídon megállni, miközben késeket dobál az élet, ahogy abban a régi fekete-fehér filmben, ami miatt levágattam a hajam rövidre. Nézem a fákat, elindultak a levelek a föld felé. Csak felkapta, csak megemelte, táncba hívni akkora messzeség, amennyit a szem képes felfogni, amikor egy mozdulatban keresi önmagát. Ez itt még mindig a fény, a villanás tere, a bőség tágassága, ahol az áramlás meg tudja mutatni önmagát a lomtalanítás utáni budai világnak.

Kihordták a régi cipőket, a tankönyveket és a jegyzetlapokat. Láttam a CD-ket, a vodkásüveget, az ollót, a szúnyogriasztó készüléket. Felismerhetetlen darabok, felismerhető használhatatlanok, egy képeslap elázva, műanyag hajgumi az elszáradt levél mellett, mint aki még kapaszkodna, kapcsolódna, hátha összefogható ez-az, ami az életből maradt. A várostéglák közé szorult a csönd, éjjel a város ilyenkor némán neszez. Az őrködő férfiak beleszundítanak a kihajított centrifugába, majd hajnalban jönnek azok, akik mindent összeszednek, végzik a dolgukat.

Felmarkolják azt, aki voltál. Nagy gépekkel emelik ki a halott részeket. Derékon ragadják a halott menyasszonyt és a meghiúsult igeneket. Viszik a ragaszkodásaidat, viszik a szégyenedet. Viszik a szeretet nélkül magadhoz forduló belső tereket, viszik, és nagy zajjal mennek tovább. Ne nyafogj, ne siránkozz, ne nosztalgiázz. Lomok nélkül kezdj el végre élni.

Reggel arra ébredsz, hogy már nincsenek ott. Te döntöttél, a második levitte, a harmadik letette, a negyedik megindult a lépcsőn felfelé, az ötödik pedig érte jött. Nézed a lomok hűlt helyét, nézed a fényeket. Az ad formát a testnek, attól hitted, hogy hozzád tartoznak ők is, mert túl sokáig tartottad őket a fény felé. Aztán most más van. A hűlt helye van, az üresség van, a hiány van, betölthető terek mindenfelé, és valami savanyú szorongás íz a szádban, hogy jó lenne megőrizni ezt a friss, vad emelő szelet magadban, ami képes volt megválni végre a hozzá nem tartozóktól. Ami képes nem azonosulni végre.

Nagy a csönd. A fény a testeden mozog. Ez itt a forrósága. Ez itt a hidege, de magadat hiába keresed benne most. Ami megmutatkozni kész, azt nem sürgetheted, maradj kicsit ott a hídon, hogy megtaláld hozzád tartozó részeket. Aztán majd apád felkiált, hogy folyik a híd, Bébi. Visszhangzik, megismétli. Jól hallod. Megmozdult benned a folyó.

—

Elindult pénteken a zárt női meseterápiás csoport, köszönöm a közös időt. Útjára indult a hathónapos belső munka.

Soron következő programok:

szeptember 24. Miskolc, felnőtteknek szóló mesefoglalkozás

szeptember 30. Pasarét, felnőtteknek szóló mesefoglalkozás

október 2. Magnet Ház, Sisterhood, Movement Medicine és mese

Érdeklődni: csobanka@gmail.com

Belső bolygó

Az önmagunk ellen forduló részeinkről mind sokat tudunk. Ismerjük a csábító hangokat, tudjuk, miféle szirének mozdulnak meg belül, hogy olyan táncba hívjanak, aminek a vége csak a fulladás lehet, a fej felett összecsapó hullámok temetője.

És mégis, és mégsem, nem lehet siettetni. Nem lehet idő előtt átlépni, meglépni, kilépni belőle sem lehet, ha valami, az a titkos, érthetetlen, emberi szavakkal megfoghatatlan minőség meg nem történik. A csoda. Amikor egyszercsak már nem. Egyszercsak már nem úgy. Nem azt. 

A döntésen túl ott az elköteleződés, a másképp gondolkodás, a kijózanodás tiszta szele, ami arra hivatott a lélekben, az a pillanat, amiben tényleg a koordináta-rendszeren kívül vagy képes lenni. A gondolkodáson túl, a ragaszkodásokon túl, az azonosuláson túl. Élni.

De mindennek ára van. Mert a ragaszkodás ólmelege, a jól ismert ördögi körök, ostorcsapások és vágányok, sínek után mi van? Az ismeretlentől való félelem teljes joggal szedi szét az eszedet. Nem tud mást tenni. Mert az ismerősön túl nincs semmi. Semmi olyan, amit korábban ismertél volna, s mint ilyen, nincs, nem létező. 

Pedig ezt keresed. Én is, te is, ő is. Ebben vagyunk közösek, ebben tudunk együtt lenni. A megválaszolhatatlan kérdéseink iránt érzett rianásban. Abban a megszeppenésben, ami az ugrás és a szabadság előtt van. A szégyenen túl. A bűntudaton, az akaraton, a megfelelésen túl, túl az önostorozáson.

Ott, ahol megengeded mindazt, amit a lelked elképzelt. Honnan is tudhatnád, mi az? Hisz ő sokkal tágasabban lát, máshonnan tekint rád, egyáltalán. El tudsz-e képzelni egy olyan szemet, ami benned képes körbeforogni mint egy belső bolygó, és ami saját naprendszerének is maga álmodja titkait? Ő a bolygó, a forgás és a mozdulatban megbújó szélcsend is.

Egyensúly aranyban

Betapasztottam mindkét fülem, amikor Mami elkezdte vágni a keretlécet. Gyűlöltem a hangját. Később a kis faláda mellé guggolva játszottam a faforgáccsal, alányúltam, megemeltem, forgattam, mint a fürdőkádban a habbal péntek esténként a dédimnél. Homlokegyenest két más minőség. Az egyik a száraz süteményvégek világa, a kereteké, a másik a puha bundáskenyéré, ahol bársonypalást volt az éjszaka.

Az egyensúlyról akartam írni. Ahogy nagymamám a keretet vágta, és összeillesztette a darabokat, nekem pedig megengedte, hogy a papírcsíkot benedvesítve elfedjem a fa és a paszpartu találkozásánál keletkező réseket. Én festhettem be aranyporral a szögek fába szorult fejét is. Ma már tudom, a japán kintsugit gyakoroltam – arannyal vontam be az összetört cserépedény sérüléseit, az életem, és aztán addig ültem a hűlő vízben, míg körülöttem el nem pattant az összes hab. Így léptek át a túlvilágra, a figyelmem kapuján keresztül.

Így vagyunk mind ezzel a létidővel. Hol aranyport festünk összeszáradt ecsettel a sarkokon, hol habok halála mellett virrasztunk, míg elhűl a víz. Hol a fedések, a rések gyógyítása, hol a puszta szemlélődés, amíg valaki fontos kivonul a földi világból. Egyetlen töredékpillanat alatt. És ott a hitehagyottság, az elárultság érzése, hogy már megint nem úgy van. Pedig csak magunkat okolhatjuk, hogy nem voltunk hajlandóak azt látni, amit az élet mutat, és kerestünk mindenféle varázsport, túlhabzó életfordulatot, drámát a józan tények helyett.

Marad a kérdés, hogy mi végre. És a sürgető másik, hogyan kell a kereteken kívül szemlélni a képet? Egyben látni az egészet. Időt hagyni a megérkezésre és a folyamat végén az elcsöndesedésre is. Hogyan lehet a kettőt ötvözni – aranyporral szórni be a kád habjait, nézni a csillogó semmit, mint a szálló port a fényben? És hogyan lehet a szögekre úgy emlékezni, mint valami szervesült részre az egészben, nem pedig a fülsiketítő hang utáni metsző csöndre, hogy valakinek megint a fejét verik. Megint egy fal, a téglasor bennünk épül rendszerint. És még azt is elhisszük, az éghez jutunk így közelebb, pedig csak távolabb magunktól.

Kilépni abból, ami már nem szolgál. Kilépni a helyzetből, egy kapcsolatból, a hozott keretből. Egyszerűen átbújni rajta, mint gyerekkorodban, amikor a lavórt magadra téve hol teknősbéka voltál, hol katicabogár, olykor csiga is. És felfogni édesanyád szemében a fényt, az örömöt, amikor arra a töredékpillanatra ő is belefeledkezik. Jelen van.

Hol van benned az a rész, az a gyermeki és önfeledt, aki képes még a világot teljességében szemlélni? Aki nem kövül bele, nem ragaszkodik, nincsenek elvárásai, és aki úgy adja át magát a létnek, mintha nem tudna arról, az élete múlik azon, hogyan nézi önmagát. Hagyja, hogy élje az élet, haladjon rajta át. Nem állítja meg az áramlást, mert nincs benne félelem. Tudja, játék ez is. Álomidő. Felhőkben mért hétköznapok, gomolygó habok a fürdőszobában. Meg a por tünékeny megszilárdulása. A test labirintusa.

Arról a száműzött részről beszélek, aki szabad, és úgy nyilvánul meg, ahogy megálmodta a létezőt. És ebben a testben, azt belakva, azt áttáncolva és átszeretve eljut a szögtől a fényig. Csillámló porrá válik egy üres kádban, emléke lesz annak, valaha egy gyerek fürdött ott gondtalan.

Emlékszem, felnőtt akartam lenni. Mert tudtam, a felnőtt olyan, aki azt éli, ami van. Bármit megtehet, hiszen benne gyönyörködik a teremtő, és áll mellette őrt, amíg habbá nem válik egy péntek éjszaka.

Fotó: hermag.co

III. Richárd betiltva – szubjektív

Szombaton színházban jártam.

Szikszai Rémusz rendezésében néztem meg a Matei Vişniec: III. Richárd betiltva című előadást. Az hagyján, hogy a Bárka Színház valahai hajónaplósaként ujjongva láttam újra Bérczes Lászlót, és a BME-ből kilépve 16 éves lettem megint, mert ott állt Alföldi, akiért én annyira rajongtam anno, hogy filmet forgattak belőlem. Nem tudtam, hogy Fodor Tamás aznap 80, pedig Gabnai tanárnő meg is osztott róla egy bejegyzést.

Arra én nem tudok szavakat, hogy mi örömöt okoz Egyed Bea mozgását nézni, egyszerűen földön túli jelenlét, és most már ott van mellette Eszter Bánfalvi bőre, szeme és szája, ahogy a súgás közben jeges veríték fut rajtam végig, mert ennek a nőnek még a puhasága is képes csattogni, amikor megmutatja a trauma képtelenségét. Van oximoron a testbe zárva. Láttam őt.

Szóval, ideje van. Mert hiába szorult össze a torkom, hiába örültem, látva mindezt a csodát, a vége valami feloldhatatlan feszültség lett, valami tettvágy, hogy végre mozduljon már meg az ember. Tudtam, hogy Mucsi Zoltán képes olyat játszani, hogy azt nézve átértékelődöm, de most újra megéltem, milyen, amikor a fájdalom olyan méreteket ölt, hogy abban az ember állattá szelídül.

És mégis.

Hiába halt meg Mejerhold, Nagypál Gábor III. Richárdjáról hiába hullott le minden palást és talmi dísz, a vége az, hogy van még ember, aki érti ezt a beszédet. Van még alkotó és egyszerű néző, aki hisz abban, betonzárkában is képes kinőni virág. Lassan mozdul hogyne, és a megszült magzatok végül félelem vizéből kerülnek ki a fényre, de.

Annyit biztosan tudok, hogy amíg van ilyen színészi játék, rendezés, lélekerő és összefogás, amíg van, aki mellé ennyi ember oda tud állni, addig nincs minden veszve. És nem a reményről beszélek, hanem a hitről. Arról, amikor nem tudom, mi van a semmi után. Amikor csak halottak hevernek körülötted, porba hullott értékek és testek, megannyi meztelen láb, de mégis.

Mi van, ha III. Richárdban is van valami emberi?

Mi van, ha a szabadság legalább abban testet tud ölteni, ahogy a saját poklát éli meg?

Mi van, ha van a félelem szétrágta elmén túl, ha ott van valójában az élet?

Nézem a fákat, rozsdamarta haldokló testek. Nézem a törzseiket, az azokat átölelő gyerekkezeket, nézem a gyerekek tekintetét az iskolában. Hogyan sírja el magát az első napon, mert fél, aztán hogyan kacag, amikor a semmivel játszik, amikor képes belefeledkezni a létbe.

Szóval ide hívlak. Menj a Szkénébe, nézd meg ezt az előadást, ha még nem láttad, nézz szembe azzal, milyen, amikor félsz. Mert innen indulunk mindannyian. Az éjszakai árnyaktól, a rémektől és a hallgatástól.

Amikor még a csöndet is súgják, akkor te mit csinálsz?

Hol lakik benned az az ember, aki végre elég bátor hallatni önmaga valódi hangját? Függetlenül attól, mit gondolnak róla mások. Mit gondol róla ő maga? Az a tanult, szerepbe zárt én.

Hol lakik benned a szabadság? Tudod? Ismered? Látod?

Én pillanatokra már fel tudom fedezni magamban. És láttam abban a tükörben is, amit ez az előadás mutatott.

Függőkert

Mi vagyunk az a nemzedék, aki nem kapott. Nem kaptunk elég szeretetet, mert a szüleink sem kaptak, és mert mással voltak elfoglalva, tereket alkottak, építettek, dolgoztak, hisz őket is azzal mérték. A teljesítménnyel, a munkaórák számával és a víkendházzal. És mi így maradtunk, üresen, függő világban. A víkendházak üresen kongó szobáiban, összezárva saját démonainkkal. És folyton kérünk. Figyelmet, szeretetet, pénzt, elismerést, visszaigazolást, megerősítést, fényt és tapsot. Fogyasztunk. Hogy adja meg más, ha már nekünk nem jutott. De ez a hiány betölthetetlen. Ez az űr ebben a formában belakhatatlan. Legalábbis mások által az.

Mert nem tudsz annyit enni, szívni, inni, venni, hogy elcsöndesedjen az a száműzött rész belül. Ez a mutogatás már sehova sem vezet. Egy ponton túl mindegy, mikor nem vett ölbe az édesanyád, édesapád mikor és hogyan ment el, téged hátrahagyva, mindegy, a nagyszüleid a háborúban miféle borzalmak és titkok után álltak feletted őrt, hogy kifésülted-e a szőnyegrojtokat – csak olyan ördögi körökhöz jutsz ezeket analizálva, amelyek végén megint te állsz ott megokosodva, gonoszan. Mint az a hülye rojt. Folyton összegubancolódva. Hogy oké, de most akkor. mi van. Két József Attila sort mélyen ismersz, azt ismételgeted. Azt, ahol a homokos part és a semmi ága van. Innen kéne kibolondulni végre.

Ideje szembenézni ezzel. Ideje kibogozni. Hogy mi maradt ki, mi nem lesz soha. Mennyi ideje hagytad egyedül önmagad, mondtál nemet arra, aki valóban hiányzik. Felméred, és elindulsz érte. Saját magad pótolod a hiányaidat. Mert amíg mástól várod, hogy ez megtörténjen, addig függeni fogsz. Ételtől, szertől, férfitól vagy nőtől, egy másik ember tükrétől, de az mindig csak tükör marad.

“Mert nem mindegy, hogy miből adsz. És csak olyat tudsz adni, amid van, csak abból. És ha neked hiányod van, akkor a hiányt adod tovább. A társadnak, a kollégádnak, a főnöködnek és a gyermekednek is.”

Felnőttnek lenni azt jelenti, szabad vagy. Nem függő. Elvágod mind a szálakat, mint a legszebb házasságban, elhagyod anyádat és apádat, és így melléjük állsz, felnőttként leszek társ az úton. És elhagyod a szereket, elhagyod a téveszméket, az illúziókat, az ismerőseidnek nevezett használati tárgyakat, és végre igaz kapcsolódásba kezdesz. Először magaddal. Mindig magaddal először. Aztán tudsz nyitni valóban és más felé.

Ez hosszú lesz, legalábbis nem rövid, mert túl régóta mondtál nemet arra a részre. És fel sem fogod eleinte, micsoda mélységek vannak még ott, micsoda fájdalom. Hogy tökélyre fejlesztetted az önámítást, és abban lubickolsz, hogy te ismered magad. Dehogy. Ez még mindig csak a fecsegés, a felszín hullámverése.

—

Szeptember 30-án nem férfi csoportot indítok, hanem folytatódik a felnőtteknek szóló vegyes csoport Pasaréten. Először a száműzött részért indulunk, a bennünk lakó tékozló fiúért. Tudom, hogy neked is van olyan. Esemény is készül nemsokára, de fix: szeptember 30. 18.00-20.00 Pasaréti Közösségi Ház.

Köszönöm Halmi Móninak a segítséget. A szövegben József Attilától idéztem sorokat.