Elsőként mindig a hangokat. Észleled a világ hangjait, mint a nyelv magánhangzóit, aztán megbízol a testben, hogy képes elkülöníteni a maga rendje szerint a zajokat, zörejeket és a surrogó neszeket is. Itt már megdől a világ. Az észlelés pillanatában válik millió apró darabra, tükörcserepekre, mely mindegyik szilánk saját világot teremt, arról csak álmodni lehet, hogy a dolgoknak van bármi köze is a valósághoz.
A képtelenség alakzatai ezek, amiket a rendszer önmagát felemésztő tüze éleszt, ahogy a hangokból szóelemek, szavak születnek, és azokhoz jelentést kapcsol az elme, fogalmakat, ízeket és arcokat, és tovább, a hat érzékszerv egymástól elváló útjain újabb tejútrendszerek születnek, és azok mint összegabalyodó spirálok gyűrűznek tovább. A karácsonyfaizzó kibogozhatatlan zsinórjaként minden élet egy vállalhatatlan küldetés lesz, beteljesíthetetlen feladat, de ezek csak üres, nagy szavak, éppen úgy vész ki belőle az értelem, ahogy az életből szórja ki önmagát az ember azzal, hogy folyton jelentést szeretne tulajdonítani neki.
A másik élete egy másik nyelv tere és ideje, látod és hallod, sőt, bátran állítod, érted, amit magadba fogadsz belőle, aztán az egész összességében félrehord. Egyszerűen az élet nem stimmel benned. Talán csak évek múlva, talán csak egy álmatlan éjszakán derül majd ki, hogy már az első pillanatban elcsúszott egy apró részlet, jelentéktelen momentum, de ahogy rárakódtak a tér és az idő rétegelt lemezei, most már arca és szaga is van az idegenségnek.
Így vagy saját magaddal is. A megismerés vágyának túlgondolt hálójában vergődsz, mint az édesvízi halak, a háló a tenger felé zubog, ebből az örvényből nincs, ami kiemelne. Addig, amíg elhiszed a hálót, a folyót és hogy mindebben te vagy a hal.
A víztükrön az arcot, az elmúlt harminc, ötven vagy hatvan év törmelékeit, a napok romjaira építkező ingoványos talajt a talpad alatt, elhiszed a neved, a tested, a foglalkozásod és a körülötted lévő emberekhez fűződő viszonyaid. Teremtesz ébredést és éjszakát, kibírhatatlan telet, aztán pattanásig feszülő tavaszt magadban, megteremted az első madarakat, a levegő izmosabb, űzöttebb szagát. Virrad, te egyre hamarabb ébredsz a tájjal, húzódnál bele vissza, mintha lenne közöd hozzá, pedig csak a félelem mozgat, a félelem hátrál benned, mert ez az utolsó mentsvár, hogy talán van még hely, ahol nem vagy idegen mégsem a világban.
Jótékonyan adsz időt magadnak hinni még ebben, amíg már önmagad számára válsz nevetségessé, és mindaz, amiben korábban hittél, aminek létezése megkérdőjelezhetetlen volt számodra, egyszer csak nincs, nem lesz. De az ürességnek ehhez még mindig nincs köze.
Ülsz az autóban, szereted az utazás paradoxonát, amikor eldönthetetlen, te haladsz vagy a táj benned, kívül vagy-e magadon, vagy valóban van valaki, aki téged szemlél, míg hiszed, hogy haladsz valamerre. A kormányba eleinte szinte kapaszkodsz, merev a hátad és az egész testeddel érzed az autót, a farpofákon felnevetsz, mert igaz, hogy érzik azok is a kavicsokat, amiken megdöccen a kerék. Előre nézel. Aztán lazul a szorítás, kiengednek az izmok a gerinc mentén, jó lenne hinni, hogy tart és egyenes, de most szerencsédre ez innen nem derül ki. A lábad még érzed, aprókat tolsz a pedálon, élvezed, ahogy felzúg a motor, élvezed, hogy mindezt te irányítod. Így hiszed.
A szomszédos ülés üres. A táblák ismerősek, aztán egyre kietlenebb a táj, a jól megtanult nyelv kötőszavai úgy szállnak fel, ahogy a köd le rád, egyelőre csak a mondatok közötti kapcsolódás szűnik meg. Lógnak a levegőben a mondataid, mint az út melletti kopár erdő ágai, benyúlnak, aztán mint aki gondol egyet, abbamaradnak, lógnak a gallyak a semmiben, értelmét veszti a kapcsolódás és a gömbölyűség fogalma. Minden éles és elkülönült. Fázol, rákapcsolod a fűtést, túl forró lesz a levegő, sehogyan sem jó, meg kellene állni, de azt kudarcként élnéd meg, tehát haladsz tovább.
Szemből fényszóró vág a szemedbe, figyelmetlen voltál, de ki gondolt arra, hogy a semmi közepén is a padkát kell nézni, hogy mindig el kell nézni, mindig egyetlen pontba kell belefeledkezni, legyen az egy nő vagy egy tárgy, nem lehet törvényeket kiszabni magadra, de ragaszkodsz ehhez is. Marad az elvakítottság. Pár másodperc vakság, és közben elönt az erő, mintha csukott szemmel futnál az egyenes pályán, mintha a folyó újra melletted lenne, a társad, ahogy előtted és mögötted a fák, mindannyian egyetlen játék elemei.
A kabát a hátsó ülésen, lehúzod az ablakot, friss levegőre vágysz, érzed, különben elalszol, hosszú még az út haza, a sztráda aszfaltja nedves, rosszul tapad, figyelned kellene erre is, de annyi minden van belül, folyton eltereli az útról a figyelmed. A kabát mellett a függöny, csupa por, hegyek és lankák pora, egy kolostor pora, mintha te magad rakódtál volna az anyagra kikristályosodva az elmúlt húsz évben, míg magadat kerested hiába. A függöny sötétbordó sávval van körbeszegve, belül ugyanez a szín az örökcsomóé. Az egyik tér olyan lett, mint egy kibelezett állat teste, a másik otthonos. Viszed egyikből a másikba, szeretnéd, ha a régi függöny választaná el megint a tereket. Három szöggel kerül az ajtókeretre, jobb kézháttal hajtod majd oldalra, ha be akarsz lépni, a többit elintézi a levegő. Nincs elkülönülés, ezt tanítja, te pedig érzed, ahogy repedni kezdesz, mert vakon hittél abban, van, kell, hogy legyen fal, de miközben azt a megállót bámulod, emelkedni kezd a föld, hátrafelé vetődik a fal, omlik, ami eddig elválasztotta a belső felületeket. Olyan leszel, mint az állat belsőségek nélkül, a hentes keze kiemeli a bél, a máj, a vese még forró és bűzös anyagát, de hát te vagy az, odébb rakja le, ha megfelelő szögből nézed, látod, gőzölög. Dől a fal, emelkedik a föld, csak te nem mozdulsz, mert épp mozgatod a világot, és azt hiszed, a világ mozog, nem pedig te. Folyton elfeledkezel a törvényről, amit magad alakítottál ki, és amelyben létezel, képzelt utakon képzelt átjárót.
Megint az üres terem jut eszedbe, a falakon csak a képek maradtak, azt nem volt szíved levenni, mindent elbírsz, ezt tudtad, csak a képek mögött hagyott üres helyeket nem, ahogy a falfestéken nyomot hagy az idő, és büntetően mutatja valaminek a helyét a por. Hagyod a képeket, és most ott állsz gondolatban megint a térben, mintha az összes arc feléd meredne, vadul hatolnak beléd, szinte érzed, ahogy metsz egy-egy tekintet, túl gyors, túl erős, de hagyod ezt is, nem tehetsz úgysem semmit, mint belátod. Évek vonulnak el, te nézed, mint az Auschwitz felé gyalogló szomszédokat, a padkán állsz, máskor az ablak mögül lesed, de nem szólsz egy árva szót sem. Hagyod. Aztán álmok lesznek belőlük is, és végül te gyalogolsz súlyos bőrönddel a kezedben, mintha a te életed lenne egyetlen bőrdobozba hajtogatva, amit cipelni kell, a te gyereked nem bírná tartani a lépést, és nem veled, te lassítanál, de most nem te diktálsz, ez egy olyan élet, amikor nem is hiheted, hogy van erőd, jogod, lehetőséged beleszólni bármibe. Álmodban fogadkozol, legközelebb máshogy lesz, itt hibázol megint, hogy elhiszed, lesz legközelebb, és nézed az ablaküveg mögött az arcodat, üres a szemed, se sajnálat, se rettegés, pont olyan kemény, mint a selyemcukor vagy az üveggolyó. Nem segít senki, mert te sem segíthetsz magadnak.
A falak dőlnek, most a padka emelkedik, a lányod felnő, és folyton valakinek a kezébe kapaszkodik, te pedig hiába dadogsz arról, hogy minden üveg mögött önmagát látja, úgy játszik a férfiakkal, mint a szivárvánnyal, és az ajka lesz cserepes tőlük. Haladsz tovább, megtanulsz nevetni.
A sírásról hallgatsz, azt úgyis megtanulja mind, aki fontos neked, a képek a falon, mint belőled kivetült árnyékok kérnek, kiabálnak, dühösek, szelídek, nem tudod egyiknek sem a nevét. Elfelejtetted. Egyszerűen kiestek a fejedből, és akkor arra gondolsz, akkor nem voltak fontosak, de arra még emlékszel, hogy ez nem igaz. Fontosnak hitted őket, volt olyan idő, de most mindebből annyi marad, hogy fáradsz, egyre fáradtabb és csalódottabb vagy, összekeverednek a dolgok és a nevek, elkezdesz vágyni arra, hogy csak a hangokat halld, te némulj meg, meg se különböztesd őket egymástól. Egyetlen hullámmá olvadnál, legyen az zene vagy víz vagy a lomb, a suhanás lennél az út mellett egy fában, ahol haladsz az autóval éppen most.
Hátul a láda, megint délután öt óra, de végre világos van, újra tavasz, hihetetlen erre ocsúdni. Oldalra nézel, térdig ér a zokni, a rövidnadrág felett sildes sapka, de alig látni a gyerekből az arcot, a térden a plezúrt és a bőrt, akkora hozzá képest a puli, kitakarja. A gyerek szorítja, mintha az élete múlna rajta, nem világos, hol kezdődik az ember és hol az állat, te pedig arra gondolsz, hogy nem az övé, hanem a tied múlik. Nem néz rád, de pontosan tudod, hogy te vagy. A kutya a Bogár, az előbb fordította a fejét feléd, ez így volt régebben is: hamarabb választott ő ki téged, mint te őt, van, amit nem felejtesz. A jelentés köztetek értelmét veszíti, meglát, te vagy, ránézel, én vagyok. A felismerésben nincsen visszatükröződés, a fény olyankor hálás, nem rajtad törik meg, hanem benned. Te leszel a fény. A nyelve kilóg, ismered, ilyen, mikor vigyorog, ismeri már a kisfiú is, aki melletted ül, és fogja a kutyáját. Mondanád neki, hogy, de elakadsz, annyi mindent akarsz mondani, de a jeges rémület fut csak át rajtad, ugyan mit mondanál neki, amit megértene, mi mást, amit nem tudna már eleve, ami ne lenne benne? Nem ő bánja, te vagy végtelenül magadra hagyva ezen a szakaszon, se padka, se kilométerkő. Tud ő mindent, te pedig feleslegesen sokat, átadhatatlanul sokat, és így válik feleslegessé az egész. A szomorúság egy kút, az lesz úrrá rajtad, és a düh és a kétségbeesés szaga. A gyomrod összerándul, meglepődsz, a hányingerre emlékeztet, a nyelved is húzódik hátra, megint minden visszafele van, most aztán tudod magadban gyűlölni a teret és az időt, pedig látja feletted az isten is, hogy az úton előre fele haladsz. Látod, ugye? Fordulsz el a fiútól, mert nem akarod, hogy sírni lásson, nem miatta, hanem magad miatt, mert úgy érzed, megint kudarcot vallottál. Nincs benned semmi alázat és elfogadás önmagad iránt, holott egy életen át küszködtél érte. Feladod. Jó, akkor legyen itt vége.
Az öledben Bogár, alig látsz ki az ablakon, nézed a lábadon a szandált, a zoknit, amit anyád térdig húzott rád a vérhabos tavaszban, a fejeden a sapka, Bogár visszafordul feléd. Ránevetsz, Bogár is mintha visszanevetne, kilóg a nyelve, olyankor úgy látod, mosolyog. A szemét nem látni, benövi a szőr, elönt valami erős érzés, hogy istenem, mennyire szereted, és milyen jó most, persze nem arra gondolsz, hogy megállíthatnád az időt, fogalmad sincs, mi az, hogy tér és idő, csak Bogár van és az ölelés ebben a pillanatban, az út. Úgy öleled, hogy jobbra fordítod a fejed, az övé a bal válladon. Így szoktátok csinálni. Csukva a szemed, érzed az állat meleg testét, érzed, bár nem érted a szó jelentését: szeret. Egy apró kavics a kerekek alatt, a szemed kinyitod, az ablaküveg felől hallod visszhangozni a szót, ami betölt, mint egy hívás, hogy hazaértem. Elmosolyodsz. Az üvegre nézel, a fák lombjai sűrű zöld fényben érnek össze, még néhány pillanat, mire felfogja az agyad is, amit látsz. Az üvegen a csontra szikkadt bőr, hatvan év ráncai, a petyhüdt szem alatti táskák, az évek barna foltjai, mint a kosz, a test csúfolódása és gőgje, nézed tovább, ki tudja, hány kilométerkő, mennyi lomb, nézed, nézed. És egyszerre nincs már sehol a büszkeség, nincs kérdés, se zajok, se zörejek, csak a csönd, mire a kép szemébe nézel, és meglátod benne magadat.
Megjelent az Élet és Irodalom 2017.06.23-i számában
