A férfi a volt szerelmemre emlékeztetett, hirtelen gurult ki az autó mögül a kisfia. Az apa görnyedt háttal követte, előrehajoltam, vajon ő-e az, de idegenek maradtak a mozdulatai. A bíróság épületénél járt a busz, az emlék szerint kettesben siettünk a tárgyalásra hónapokkal ezelőtt, kettesével szedtük a fokokat is a lépcsőn, mert késésben voltunk. Nyugodtnak tűnt, én nem mertem kérdezni, mégiscsak arról készültek dönteni, a közelében maradhat-e a fia. Itt Írországban az anyákkal szolidárisabb a törvény. Arról alig esik szó, micsoda meghurcoltatáson megy keresztül egy férfi, ha küzd a gyerekéért. A testet nem bocsátják meg, az, hogy ő hogy jutott oda, hogy kezet emeljen, keveseket érdekel. Pedig oda el kell jutni. A nők nem ütnek akkorát. Azt beszélik. Arról, hogy a férfitestben elszabaduló indulatok tüzére miféle olaj tud lenni egy nő egy-egy éles szava, metsző csöndje, hogy milyen mélyen alázza meg férfiasságában, amikor hónapokig elfordul tőle, vagy gúnyolódik a testén, mindenki hallgat. A férfi nem maszatol, üt, a nő mérgez. A fájdalom szaga acetonos, a nők hideg teste megbocsátható, mondják. A jégszív csak egy metafora, de ez nem igaz. Aki ilyet mond, azt még nem alázta meg az elutasítás. Az nem látott még a hazugságokban megcsúnyult, megöregedett és meggonoszodott nőt. A valahai szépet, azt a régit. Azok a legvonzóbbak eleinte. Azokat meg lehet menteni. Könnyűek, légiesek. A játék pedig ismerős, generációkon át nem volt kitől tanulni, hogyan érjek úgy hozzád, hogy az mindkettőnknek jó legyen. Bántani örökség. Elengedni a családi vagyont a magam értéke szerint – az gazdagság.
Senkit nem lehet megemelni akaratán kívül. Különben együtt torzul el a két ember. Előbb el kell rugaszkodni a repüléshez, erőt kell gyűjteni, de erre későn jött rá. A féri tűrjön, tanította az apja, de addigra a ketrec olyan szűk lett, hogy levegőt is alig kapott benne, hiába volt aranyból, és a nővel együtt építette. Jobb esetben szívinfarktus, ha balszerencse, rák. A láthatás így is, úgy is korlátozott. Apa, ma már másképp csinálnám, hogy ne jussunk el oda, hogy folyton fázom. Maradjon meg szépnek az a nő. Az ügyvéd hórihorgasan magasodott a csarnokban felette, a kezében forgatta a szemüveg szárát. Jobban tenné, ha új asszonyt keresne. Csináljon másik gyereket. Fiatal még, maga előtt az élet.
Láttam, hogy rúg bele az asztalba. Láttam, hogy hullok ki a térből, mint a cipőlap rései közé szorul sár. Láttam szárnyakat nőni a testen, de ha láttam, mégsem lehetett a sajátom.
Aznap öltönyben volt, reggel vasaltam az ingét, dohogott kicsit, hogy szűk derékban. Óvatlanul elszólta magát, hogy a gyerek anyját többször megütötte. Akkor egy pillanatra elfelejtette, hogy az áldozat is szagáról ismeri fel a tettest, kölcsönös a játék, és felkínálja magát, mert bele akar halni, hátha akkor megváltódik. Mert nincs felelősség. Akartam látni őt a maga valójában. Érteni, hogy hogy jutott ida. Hülyeség. Mennyi téves nézet egyetlen kapcsolatban.
A busz beszorult a reggeli csúcsforgalomba. A kisfiú a lépcsősorhoz ért, láttam, gyakorlott a mozdulat, amivel az apja balra előre megy, engedve a gyereket, hogy fellépjen a fokokra. Így csinálhatták minden reggel. Volt időm megszámolni, tizenkét fok összesen, a gyerek a harmadikra tette a rollert, egy pillanatra megállt, jobb lábbal készült elrugaszkodni. Az apja az épület előtt toporgott, lopva figyelte, a gyerek ne érezze fürkészőnek, elvárásmentes legyen, némi biztatással. Könnyedén gurult, sorra sorban. A férfi hagyta, hogy rollerestül érkezzen meg a lépcsőről. Néztem, hogy milyen bátor. Repült az apja mellett.
A reggeli város kék, mondja a kávézóban a lány, felragyog a szeme, hogy mennyire szereti ezt, ahogy ébred színről színre Cork. Összemosolygunk, én ezért vagyok itt, ezekért a színekért. Nyolckor még sötétben főzi nekem a kávét, meséli, most költöztek vidékre, igazi cottage, onnan jár be nyitni a kávézót. Nagyon boldog, öt percre a terem. Visszakérdezek, mit csinál, mondja, mindketten jiu jitsuznak. Neki is van csoportja. Nőket tanít arra, hogyan üssenek. Jó a félelem ellen, teszi hozzá, bár eleinte nehéz volt közel lenni, míg a tejhabból önt sziromlevelet. Amíg beszél, az utcát nézem, hömpölyög a városban a reggel, A három bolond, mutatja az üvegen a tábla, itt indul a nap a könyvtárral szemben, a folyó ölelő karja ringatja őket is.
Álmomban egy ír pubban voltunk, a térben egy ágy, benne a fiam apja és én, a gyerek akkor ébredt. Néztem, hogyan fordulsz felém lassan, hagytad, a kezemben a farkad megmerevedjen, pedig alig értem hozzá. Van hő, ami világokat mozgat meg, és ha túl közel lépsz, éget, mint a nap. Hagytad, történjen, legyen, közben dúdolni kezdtél, a fehér lepedőre és a dallamra tisztán emlékszem. Szerelem, szerelem. A hang és az érintés vezetett hozzád. A kisfiunk azt mondta, pisilnie kell, te keltél ki az ágyból, én onnan néztem, hogy követitek egymást, hogy követ téged. Bevillant az a másik két gyerek. Milyen hosszú az út, amire hozzátok értem. Visszafordult felém, és a szeretetről kezdett beszélni, hogy az feltétel nélküli, meglepődtem. Nem azon, hogy beszél, hanem hogy honnan tudja. A következő pillanatban a karod simogattam, azt is újra kellett tanulni, hogyan beszél a kar a tenyér rejtjeleivel, érti-e a kódokat, elbírja-e az életvonalat magán. Emlékszem, az ő szeme kék volt, láttam benne valami ismerőset, kicsit félelmeteset, kegyelten erőt, honnan van ez a kék, honnan benne a végtelen, de minden rendben, ezt mi teremtettük. Végtelen, mint a sziklák felett a szigeten túli semmi. Az álom körei némán egyenesítik ki a belső utakat.
Odébb, a buszról leszállva láttam, a fán diónyi selymes rügyek csipkézik a fát, lassan kitavaszodik. A zsinórt csak később vettem észre. A karácsonyi égősor szorosan a fa törzsére tekeredett, mintegy emlékként. Az izzók és a fakadó rügyek, egymáshoz rendelve, a kezdet és a vég, azzal a konok hittel, hogy minden csak a gondolat teremtette kép. A repülő fiú addigra ki tudja, merre járt. A volt szerelmemtől kaptam egy levelet, kérdezte, hogy vagyok, de a levél valódi üzenete az volt, megnyerte a pert. Emlékszem, akkoriban napokon át boszorkányokkal álmodott. Az egyik lehettem volna én is, nem hitetnék senkit azzal, hogy bennem nincsen olyan nő. Azok korán kelnek, keveset alszanak, merengve nézik a reggelt, sóval szórják be az utat, el ne csússzanak rajta az élők. Ez most egy másik ég másik komplementere, nem olvadnak a szárnyak, nem repül túl magasra senki. Az égősorra rügyeket tekerni lehet-e? Szabad-e a múltra lapot húzni, egyáltalán. Hogyan bír élni az ember, miután ennyi mindent elkövetett mások, legfőképp pedig önmaga ellen? Hol van az az óvó szem, ami látja a horizontot a tenger felett?
