Van egy kert, amiben én évek óta nevelgetek egy virágot. A magról leváló, lerohadó részeket a föld tartja meg. Zsíros, fekete anyagba burkolózik a test, és nevezi világnak, életnek, Földnek, és olyan dimenziókba lép, ahol van olyan idő, ahol elhallgatnak az istenek.
Hittel mérik a változást abban a földben, felette temérdek szín és zsongás, állatok, de a mélyben egyetlen megbúvó mag alszik hó alatt, és várja, hogy beteljen az idő.
Várakozni annyi, mint tudni, hogy ami bekövetkezni kész, az rendületlen.
Várakozni annyi, mint kétség nélkül maradni egyhelyben. Kérdéseket feltenni anélkül, hogy a másik azt érezné, ő kérdőjeleződik meg. Talán nem is tenni fel kérdéseket, hanem megvárni, míg a másik megszólal, amíg megnyílni kész a rózsa.
Tavasz, nyár, ősz, tél és újra tavasz. Kim Ki-Duk filmjéhez hasonlóan ebben a mesében is forog a kerék, köveket köt egy gyermek egy béka testére, és gyilkol a szerelmes, miután áthaladt a tóba nyíló kapukon minden évszakban. Mi bajod? – kérdem, és hallgatok. Mi az a kérdés, amit neked nem tettek fel soha, hogy bimbó jelenjen meg rajtad, és meg tudj nyílni végre, hogy el tudd engedni a téged rágó, téged emésztő tegnapot, azt a fekete hernyót, ami áldozatszerepben tart, és aztán feljogosít arra, hogy gyilkolj, ha épp kard van a kezedben. Mert elhitted, túlélőnek lenni valami dicséretes dolog.
Mondd, milyen lenne, ha letennéd a kardot és a páncélt? Milyen lenne vért nélkül, csak úgy, vállalva önmagad, annak sérülékenységében, abban a puha rózsaszín rendben, amit képes megtartani az idő? Milyen lenne rábízni magad?
Milyen lenne újra bízni, újra hinni, újra rendeződni a térben, és megadni magadnak azt az időt, ami ahhoz kell, hogy végre és először igazán önmagad lehess? Milyen lenne teljességben élni, nemcsak lépkedni felé, hanem virágba borulni, mondd, elbírnád ezt?
Mondd, milyen lenne a csillagokat egyesével köszönteni, és úgy nézni fel az égre, mint aki kétség nélkül tudja, halhatatlan, hogy van benne halhatatlan, s mint ilyen, többé nem fél, bármi is jöjjön elébe.
Ennek van ideje. Hagyni, hogy a víz elmossa, elvigye, fellazítsa, öntözze, essen rá olyan eső, ami egy belső felhőből, belső égboltról hullik alá. Lágyan mossa össze, aminek ideje van. Találkozni a rendben önmagunkkal. Úgy, ahogy az létezik, egyszerűen van.
Csobánka Zsuzsa Emese 