OHANA, AVAGY A KÖZÖS ÉG EREJE

A nagy folyó szült a világra. Hordalékos testét bántottam sokat. Medre egyre mélyült, de a fény csillogása elvakított. A felszínen úszó rönkökbe én bele tudtam szeretni, voltak bár hűtlenek hozzám, hisz nem lehet hű az, aki máshoz tartozik. Hűtlen így voltam én is azokhoz, akik engem vártak haza. Bolyongtam idegen terekben. Kotyogó ladik akartam lenni, mozdulatlanságában áramló, a felszín szerelmese. Hittem, biztonságos a part. Aztán széles vászon, vitorla, végtelenbe tartó állandó zajlás lenni vágytam. Ki is kötöttek. Teljesült. Akkor tanultam meg, a szó teremt. Mert jöttek kötéllel, kemény fával, lakattal, megtört a dallam, a nád susogása riadalommá lett, benne a szárcsa borzadva terelgette fiókáit egy másik világba, ahol nem fojtják a hangok, és a csönd sem vészterhes.

Aztán lettem örvény. Csak annyi történt, kíváncsi voltam, kik laknak a másik oldalon. Miféle rendet álmodott a túlpart, mekkorák ott a fák árnyékai.

Egy lagúnán indultam el. Nehéz volt a lapát a kezemben, sűrű a folyó, mint az olaj, nehezen haladtam benne. És valahol a közepén túl nem volt hogy tovább menni. Nem én döntöttem, rólam döntöttek. A test a testet tanította megpihenni. 

Az áldozat önámítása volt ez, hogy nincs szabad választásom. Ragaszkodásom a sebhez, a sebzettséghez, miszerint az élet elrendelés, ami kötéllel és vasakkal teremt kapcsolódást. Az a félreértés, hogy a szeretet úgy óv, hogy bezár, és eldobja a kulcsot is, ne legyen levegő fordulni sem. Szóval, úgy döntöttem, áldozat leszek. Majd én sírom el, mennyire fájt az örvény. Elmesélem, hol születik meg a fulladás, és mely törvényeket bontja hínáros, szúrós szálakká a felelősség hiánya, miközben azt hiszem, üdvözülés vár a végén. Hazudtam magamnak sokat, ezt is meg kell bocsátani.

De nem volt vége. Lehetett volna hagyni, vigyen mélyre, aztán lökjön fel, miután kifordított magamból. Ki gondolta, hogy van, amikor bele kell fulladni. Hogy van, amikor a legnagyobb fájdalomra van szükség ahhoz, hogy kilépjek a megszokott mederből. Hogy nem lehetek mindig okos, mert az élet azon túl keletkezik. Így kell lennie azért, hogy ne ugyanaz legyen.

Vitt a víz. Lebegett benne a testem. Mint a ködben a lámpafény, úgy hurcolt magával a folyó. Lágy volt, és fájt a lágyság. Mert úgy ért hozzám, ahogy még senki soha. Arra emlékeztetett, mennyi ölelést eltékozoltam. Fellazított, mint megdermedt zsírt olajjá a kályáhában ropogó tűz ereje tud oldani. Megemelt, mint csak a szél tud, a felfelé szálló meleg levegő, a termik, mely képes a madarakat messzire repíteni. Az elemek bennem lelték kedvüket, a tűz, a víz és a levegő mutatta, mind a részem.

A földdel még nem tudtam mit kezdeni. Fájt a sár. Az elengedés törvénye, hogy nincs mihez ragaszkodnom, mert szálló aranypor csupán, ami belőlem megmarad, aztán eltűnik az is, ha leszáll az éjszaka. Így tanították.

Hallottam távolról a vadkacsákat, a hajnal lobbanását. Hatalmas halak simítottak rajtam végig uszonyaikkal, ezüst tenyerük mosdatott, mintha én lennék a föld. Mintha én lennék az aranymosók álma. Dühös voltam, a testemben idegenség vajúdott, és akart a világra jönni, de én nem akartam, hogy kilépjen belőlem, ami mindezidáig a részem volt, bár boldogtalanná is tett a fájdalomhoz való ragaszkodásban. Álmodtam. Álmomban ülepedni kezdett a homok alattam, eszembe juttatta a napfényt, ahogy a kanapén elnyújtózik az ébredő reggel. Ott hirtelen megszűnt az idő, és nem kellett többé attól félnem, valami elvész, vagy valamit elhagyok, mert egyetlen időpillanatba sűrűsödött a lét, és rajtam múlt, merre indulok, melyik szálat kezdem fonni létfonalként. Akkor hallottam meg a víz dalát először, de csak sokára döbbentem rá, az az én hangom.

Mert nincsen rajtam kívül semmi. Bennem laknak a szárcsák, keménységembe én ütközöm, ladikként is engem ringat a felszín, és én vagyok az örvény, amit nem mertem megélni olyan sokáig. És akkor megtörtént. Beleeresztettem magam. Hagytam, jöjjön  a fulladás, ha kell, szűnjön meg a lét, amit gyáva voltam szeretni, így birtokolni vágytam. Emlékszem, nem kaptam levegőt. Emlékszem, félrenyeltem a vizet, a sarat és a nyálam, egyetlen pillanaton múlt, életben maradok-e.

Mellettem hárman álltak. Egyikük a fejem tartotta, a másik kettő combjaim emelte, és a szívemből masszírozta ki, a torkomon át nyomta, tolta, mintha egy gyermek lenne, azt a sötétséget, amit megfogadtam, nem engedem soha, hogy láthatóvá váljon belőlem. Volt madártoll, dob szaggatott, csörgőkígyók és nyílt tengeri viharos szél hangja. Erősebbek voltak, én elgyengültem. Kérlelhetetlenül tartott a folyó medre, közben távolról valami zene szólt, hallottam, ahogy anyákat hívnak benne, és én még mindig nem tudom, van-e élet ezen túl, hogy a lábam megemelem az ég felé. A bizalom felé, ami halálfélelemmel töltött el, és ami újra meg akart születni bennem.

Kiszakadt. A világra jött, és befogadta őt a tér. Körülötte megannyi forma, fűzfák, lótuszok, borsócsíra, és volt felhő és köd, hajnali napfelkelte. Nem mondtak semmit. Nem csináltak semmit. Egyszerűen ott álltak, őrizték a bizalom újjászületését. Saját új otthonukat.

Szembenézve azzal a sötétséggel, immár derengeni kezdett a fény, és megnyílni a folyó, a torkolatnak, ahol aztán hullámaiban éli meg önmagát a tenger. Az álépést nem tudom megragadni. Nem tudok határt húzni, hol történt meg az átváltozás. De azon kaptam magam, tartanak és látnak. És a tenger morajában egy olyan álom kezd testet ölteni, amit elképzelni sem tudtam soha.

Ezeket dúdolta a víz. Én pedig elkezdtem kísérni őt. Lettem a föld, hagytam mosson porrá. Hagytam, emeljen meg a termik, megnyíltam rá, aztán engedtem azt is, vigyen le mélyre, játsszon velem, reptessen olyan világokba, ahol nem kell magam távol tartani a fénytől. Lebegett a por. A víz így mesélte. Aranyszemcsék csillantak meg a tenger fodrain. És mindezt valaki egy repülőből nézte, azt hitte felhő fodrozódik. Mert magasabbra szállt, mint ahol a nap lement. A pilóta úgy mesélte, vannak ilyen éjszakák, amikor találkoznak az idők, és kapuk nyílnak meg, a mikrofonba belenevetett, zavarba jött, nyelvet váltott, mondhatnánk, olyan, mint egy beavatás, aztán sorolni kezdte a számokat, a szélerőt, melyik ország húzódik a géptest alatt, hogy miféle magasságokat és mélységeket jár be az, aki most hazarepül.

(Köszönöm Tepes Ancsának és a társaknak)

Fotó: Pixabay

Hogyan éljünk izlandiul?

olvastam a borítón, és tudtam, meg fogom szólítani a nőt. Szőke haját kibontva hordta, lágy vonásait leheletnyi smink emelte ki. Szép szeme volt. De a fiú segített megszólalni. Ahogy elhelyezkedett a hátsó ülésen, kibugyogtak belőlem a szavak, mint egy felrázott ásványvizes palackból, pedig a narancssárga mellém ledobott borító címe megállíthatott volna. Hogyan legyünk egyedül? – betűztem lopva, a szerzője ismeretlen volt, talán francia, de ahhoz mindenképp elég érdekes, hogy bele tudjak kapaszkodni, mint valaki mellettem tette a biztonsági övbe az anyósülésen egy héttel ezelőtt.

Ahogy később belefáradt a narancssárga magányba, hátraejtette a fejét, akkor már bő egy órája utaztunk, a rádióban a Dirty Dancing című filmből a Hungry eyes című szám szólt, és én megírtam üzenetben, hogy ámulok, az élet tényleg ennyi csak, hogy eljátszható, színpadra vihető minden pillanat, ez is, amit éppen élek. Mert elöntött a döbbent felismerés, mi van, ha én ebben boldog vagyok, mi van, ha engem a papírra vetett élet emel meg, az a folyamat, amikor folyton kívül lehetek. A szemlélődés áhitatában. Mit jelent, ha valaki úgy van benne, hogy folyton nézi csak, mint tegnap a néni a Határ úti gyalogátkelőnél a szemközti oldalt és az átkelőket. Én átértem, ő mozdulatlanul nézte a lámpát, már elfordulni kellett volna, de mellé érve képtelen voltam nem megàllni. Csókolom, segíthetek? Fordultam felé, a szemében valami tétova üresség ellenére nyújtotta át a két agyonmosott nejlonzacskót, rajta a bolt nevével. Lopva belepillantottam, láttam, zacskóban zacskó, eltakart holmi. Nem volt választásom, ahogy a kezembe nyomta, közben a lámpa pirosra váltott. A 99-eshez megyek, mutatott a kezével jobbra, én viszont elbizonytalanodtam, melyik irányra gondol, merre van haza, de ő folytatta, erősen hallássérült vagyok, a 99-es busz odaát.

A fényről akkor még nem tudtam semmit. Az ötvenes nő Izlandot kétszer nevezte meg, hogy vissza kell mennie majd a sarki fény miatt. Eszembe jutott az én utam, az izlandi átszállás Oslo felé, ami mintha egy regény miatt lett volna. Ugyanis addig évek óta nem bírtam egy izlandi regény végére jutni, de ott a négy óra alatt sikerült. Mellettem helyi férfiak, rőtvörösek és szikárak. Volt bennük valami erős anyagiság, a föld szaga, a bőrük színe a napé, a körmük sárgás, mint aki nem törődik annyit a formával, hiszen éli azt. Így rúgták le magukról a cipőt, agg középkor, testük a súlyfelesleg nélküli kétlábon járó rögvalóság. Izlandon nincsenek fecskék, tudtam meg, mire földet értem, és addigra már egy olasz informatikus mutogatta a kis ablakon át a leghíresebb vulkánt. Idegen maradt a név, a férfi nem mozdított meg bennem semmit, visszagondolva micsoda centi ez, megmozdít-e engem vagy sem a másik. Mindig a másik, legkevésbé én, hogy vajon mozdulok-e magamtól, és választok-e olyat és azt, ami engem tesz boldoggá.

A néni a mellemig ért. Bal kezemben a szatyrokkal álltam, a karomat nyújtva felé. Megrendített a kiszolgáltatottsága, de főleg a bizalma, hogy ha valaki rossz szándékkal közeledne felé, semmi esélye nem lenne. Szoríts erősen, erre kért, de arra nem emlkészem, tényleg tegezett-e. És akkor elindult a tánc. Topogni kezdett, a jobb alkarjára fűzte a fekete műbőr retikült, hóna alá dugta a botját, nekem pedig Anka retikülje jutott eszembe, hogy abban is alig volt valami. A topogás egy tánc lett. Én derékból hajoltam meg, mint egy kérdőjel, hogy bírjam őt, folyton lassítottam, hagytam, ő vezessen, ő járjon elől, nehogy húzzam óvatlanul. Kifele kacsázott a két fekete cipő, nadrágban volt, ennyit láttam, meg a kék szemét, és végül a reflektort, ahogy az autós megállt. Mert kanyarodtak volna, és hagyták, haladjunk, engem elöntött a hála, kétszer biccentettem felé, hogy köszönöm. A fény kitakarta az arcát.

Izland az ellentétek országa, olvastam a borítón. Vitt a lábam, a néni rikítóan kék sapkája volt a jel, éreztem, néznek minket, vajon az unokája vagyok vagy egy idegen. Idegen maradtam, az biztonságosabb volt, a 99-es busz már indexelt, a néni legyintett, nem baj, megvárom a következőt. És így volt, ott állt a másik, az nem sietett, leeresztette nekünk a buszt, a nénit mint egy királynőt emeltem át belé.

Kép: Pixabay

A legjosszabb éjszaka

Egy évvel ezelőtt ezen a napon érkeztem Stavangerbe. Az oslói reptéren már nagy volt a hó, aztán az ugyanott játszódó netflixes sorozat miatt pár nappal később megelevenedett a tér, hiszen jártam arra. Mélybarna csillogás maradt belőle, ahogy keresem a kaput, a nagybőröndöt már leadtam, és mozgólépcsőkön vitt az út fefelé. Mindenhol gömbök és égők, mindenhol fény, óriás karácsonyfa sugallta, micsoda gazdag ország ez itt, ellensúlyozván a kinti sötétet.

A hó miatt késve indultunk. Én már tűkön ültem, pár száz kilométerrel arrébb vártak. Az üvegfalhoz közel találtam egy helyet, a műanyagdoboz üresen tátongott mellettem a földön, nem találtam kukát. Néztem a havat, néztem a reptéri munkásokat, ahogy dacolnak az idővel, viszik, forgatják, emelik a bőröndöket, talán az enyém is köztük volt, nem láttam odáig. Keresztben fújta a havat a szél.

Akkor szólalt meg. Azt hittem, viccel. Nyugodt hangon, angolul a norvég után, a visító csengőszó után, majd megint és újra. Udvariasan kérte, keressek menedéket, menjek biztonságos helyre, mert tűz van. A reptéren tűz van. Dear passangers.

Így kezdte, mint általában, ha fontos mondandója volt, és mi mind megtanultunk fél füllel a hangjára figyelni, ha szólítana. Belém kíváncsisággal vegyes szorongás költözött, gépiesen nyúltam a hátizsákomért, lógott a laptopból a zsinór a végén a mobillal. Körülöttem az enyémhez hasonló tanácstalan arcú férfiak és nők, tébláboló döntések a vállakon, hogy ilyenkor mit kell csinálni. Nem mozdult senki. Megmerevedtem én is. A gép indulását már kiírták, el akartuk érni, nyűgösek voltunk, haza akartunk érni, vagy legalábbis bárhova, ahol nincsenek ilyen magas égősorok a fenyőkön, ahol belátható a plafon magassága. Úgy tettünk, mintha azok, akik vártak volna minket, képtelenek lettek volna a megértésre, elfogadásra, annak a belátására, hogy az élet ilyen is. Pedig a norvégok lassabban élnek tényleg, és tényleg tudják. Alázattal az élet és a természet iránt, legyen az hó vagy erdő. Hogy van tűzriadó, hogy a gondos norvég szellem védi az utazókat is, rend van a nagy jólét mögött. Utóbb arra gondoltam, a jólét ettől is függ, hogy itt mindenki tudja és teszi a dolgát. A kelet-európai szemmel már-már túlszabályozott rend kiskapuit okosan kiismerik, hétvégente aranyárban részegednek le, átélvén értékességüket, vagy egyszerűen marad a snüssz. Aztán fizetik a büntetéseket, ha gyorshajtásért kiszabják.

Kipróbáltam. Mert aki várt, a rabja volt, és megint bebizonyosodott, a függő kapcsolat függő kapcsolatot kíván. Nekem ő volt a szer, neki a snüssz és az autó, az utazás, a vége és az eleje is a közös lebegés, bármi, csak ne kelljen két lábon járni többé. Haladjunk, még véletlenül se álljunk meg soha. Előbb megszédültem, aztán hányingerem lett. Kínzó fejfájás és a rettegés, hogy meg fogok halni. Hogy a lebegés méreg, én pedig nem mértem fel a távolságot, és kirepülök idő előtt a sztratoszférából, meg sem állok a sarki fényig.

A csalódás gyermekei voltunk. Menekültünk az üresség elől, amit az évek alatt magunkban felismertünk, de akkor már nem volt mire mutogatni, mert felnőttként szánalmassá váltunk volna önmagunk előtt. Pedig mutogattunk. És szànalmassá váltunk. Mi lettünk azok, akik örök gyerekként vártunk a mindenkori karácsonyt, akik elhittük, hittük és éltük, nekünk minden kell és minden jár a betölthetetlen hiányok után.

De aki hiányból teremt, az hiányt teremt. A hiány félelem, az pedig a szeretet ellentéte. Az minden más, birtoklás, gőg, marhabillog, de főleg játék magunkkal és a világgal, aki előtt szerettünk volna jól szerepelni. Sosem tanították meg nekünk, jól szerepelni nem utánzás. Hogy nem jól szerepelni kell, hanem belefeledkezni a játékba. A másik a másik, az élete az övé, és nem dolgunk vakon követni azt, mert a nagy megfelelésben épp magunkról feledkezünk meg. Az önmagunk előtt felállított elvárásrendszerben szétfoszlunk, mint a selyemzsinór. Holott mi vagyunk a rendező, a statiszta és a kellékes is.

Alig tettem meg pár métert, a tűzjelző leállt. Visszaültek páran, mi, többiek, állva maradtunk, hogy beszálljunk végre a gépbe. Az üres műanyagdoboz ott maradt, a gépen arra a munkásra gondoltam, ahogy lenyúl érte, felveszi. Megáll, átnéz az üvegfalon, én ott ülök a gépben, de nem látjuk egymást, a kezében lévő tátongó hiány az egyetlen kapocs.

Fotó: Pixabay

Nyílt sebek

A te nagypapád mit hagyott örökségül?

Éjjel láttam az üzenetet, illetve annak hűlt helyét. Aztán veled álmodtam. Azt mondtad, törlés után te is velem álmodtál, de most nehéz időszakod van, válsz, és a halálról kezdtünk el beszélgetni, annak kapcsán a testről. Reggel kinézve az ablakon eldőlt, ezek tényleg a legsötétebb napok a napforduló előtt, köd van és abban kivilágló, szorongató semmi, de mint könnyű permet, fehér szórás is ül az itt felejtett leveleken, mint a hit, hogy van, kell legyen, ami látható, ami megtart.

A gyakorlásról is beszélgettünk, bennem felszakadt az ismerős szégyen, de már tudom, belőlem indul ez mind, nincs hozzá közöd, és az elengedés egy döntéssel kezdődik, ami mellett elköteleződöm, hogy aztán legyen hely magamnak, hogy fogadhassak, teremthessek mást, mint amit eddig. Halottak helyett élőt.

Vak alak odakinn az idő, tapogatja a fákat, az autót és a lelkeket, éreztem, tudtak félni, amikor elmúlt éjfél, de a vége az, hogy felismerem, nincs a félelemnek tárgya.

Itt ülök, és egy néma alakhoz beszélek. Nagypapa, hogy elmentél, megborultak otthon a nők, mint a tekebábuk. Nagypapa, elvitted, és azóta nincs karácsony, csak kérges arcú anyáim könnyei a fényes fa körül egy-egy üveggömbben. Látom őket sírni, torzak és nagyok, mint a mesebeli farkas szemei, orra és szája, és félek, mert nem értem, ha mi mind itt vagyunk, ők miért hurcolkodnak át folyton egy másik világba. Miért nem tudunk örülni többé? Hova lett a gyöngyöző nevetésünk?

Akkor kezdek el a másik világ felé fordulni. Úgy döntök, utánad megyek. Orpheusként visszahozlak a sötétség országából, hogy láthassam megint nevetni anyáimat. Van vakhit, remény és hit. Én babonás leszek.

Mondják, az üresség mögött düh van. Én nem tudom, mert bennem most nincsen semmi, hogy lenne mögötte düh. Hiány vagy, nagypapa, mint az egyetlen férfi, aki menedék tudott lenni, és most a két lábon járó félelem lettem, aki ordít veled, egy árnnyal.

A testedből a jegygyűrű maradt. Mondták, a nagy fájdalom idején megroppant, mert olyan erősen szorítottad a kórházi ágy fémkeretét. Mondd, én mit szorítsak? Mondd, ha se gyűrű, se fény, miféle erők felé induljak el magamban, hogy ne pusztítsam el mégsem az életet? Hogy találhatok vissza magamban a könnyedséghez és a szépséghez, ahhoz a lágy nőhöz, akit anyáim a testeddel együtt a földbe raktak?

Nagypapa, én megtalálom magamban a folyót. Megyek olyan mélyre, hogy a megroppanó hegyek alatt vízre találjak. Legyen bennem a föld alatt nedvesség, mely majd újra képes táplálni a fiam. Álmomban válaszolok annak, aki kérdez, de most már nem leszek halott levél az avarban, amíg veszek levegőt, addig legalábbis nem felejtek el kilélegezni sem. Legyen egyensúly élő és halott, férfi és nő között bennem.

Mert a bent tartott levegőtől megfulladok. Mert a folyamatos sírás mocsárrá rohasztja a karácsonyt, pedig a veszteségek elengedése egyetlen bölcs belátás, hogy a kiszabott időt megéltem veled. Talán azért sírtak annyit, mert felismerték, de elfelejtették, hogy van más világ. Helyetted temették el magukat, hogy te élj. Félreolvasott ima ez, átok, mely valaha áldás volt a térben.

Nem kell Orpheusként utánad menni. Nőként egyáltalán nem kell sehova menni, se tenni, az erőnk máshol fogan meg. Van találkozás, mert ami az égben köttetett, az nem ismeri az idő természetét. Csak a test múlik el, zörgő levél az avarban, rajta hó és köd üli meg a fehér levélhátakat, de tudod, a halálra elkezdeni készülni most mégis szabaddá tesz. Mert amint belátom, a vak köd is belőlem fakad, már nincs mitől félni. Tudom, választhatok másik színt, másik formát, képes vagyok meglátni egy törölt üzenetben az odagondolást, mint egy intést, tudok gyönyörködni az avar felé hulló levélben is, hiszen várja egy másik időben a hó.

És hogy a tested nincsen itt, tudom, majd egyszer én sem leszek. Ez megnyugtató. Kaptam még időt élni most, átlélegezni a ködöt, a sötétséget, és várni, várni, ahogy csak nők tudják a szeretett férfit, megérkezzen, amikor annak ideje van. Kétség nélkül hisznek benne és a szeretetben – az életben, magukban.

Fotó: Anthony Murphy

Gyógyító fák

Anyai ágon a bükkfák lánya vagyok. Apámat a Kárpátok szülték. Sima és kifinomult kérge az égbe nyúl a bükknek, alatta csak az fér meg, aki bírja e magas mércét. Zárt lombkoronája ernyőt képez ég és föld között, elzár. Áthatolhatatlan világokat teremt, nehéz így eljutni a fényhez, kihűl a föld, ami táplálja őt.

Nincs mélyreható gyökere, bizonytalan földi lábaival meginog alatta a föld, amibe kapaszkodik, hisz miközben vágya az égig ér, elveszti kapcsolatát a mélyebb rétegekkel. Ha tudná látni, miféle szépség lakik benne sima kérge mögött, nem kellene metsző tekintettel méregetnie a világot.

A Kárpátok tekintete megfoghatatlan. Nézem apámét, ahogy a képernyőre mered, s abban elveszik, látom, már nincs itt, a sorozat kockái most az ő fái azon az elvesztett hegyoldalon. Nem könnyű érzés látni megöregedni a szülőket. Mert mit kezdesz azzal, ha a hegy megroggyan, és teszi mindezt úgy, hogy megfoghatatlan, hol az eleje, és hol lesz a vége. Nem tudsz alá nyúlni, hogy megtartsd.

Van, akit ingerültté tesz. Ahogy merevednek ők, rugalmatlanná váló sejtjeik valójában csak vizet veszítenek. És emlékeztetnek arra, bennem hol apadt el a folyó. Hol nem engedem meg az áramlás hullámait, hol lettem merev én, ragaszkodva a régi karácsonyok illatához, amiben engem akartak csodával szembesíteni.

Talán a csalódás fáj, hogy annak vége van. Hogy most már, hogy felnőttem, az a csillogó szemű gyermek mélyen bennem van, nekem kell megállítani az idő kerekét, és rajtam múlik az is, képes vagyok-e megmozdítani magamban az erdőt és a hegyeket. Hogyan kell mélyebbre ereszteni azokat a gyökereket?

Nem tudom, hol billen át. Valami fátyolosság, tompaság az, ahol az erő elfolyni kezd, nézem a szemét, a képernyő árnyékát, és ring az íriszen a múlt, amikor még gyerekkènt arra vágytam, nyakába ülve emeljen fel az égig.

Anyai ágon a bükkfák lánya vagyok. Apámat a Kárpátok szülték. Mégis a tenger hulláma lakik bennem, képes vagyok földeket hordani el, és új világokat mosni ki a térből. Mindez csak addig nehéz, amíg belátom, átlélegezhető minden minta. A bükkfák fölött az ég is én vagyok. Én vagyok a kő, bennem lakik az erdő, ha végre hajlandó vagyok megállni, és meghallani a föld és a víz szíve dobbanását. Kamrák és pitvarok nyílnak. Vérereken át zubog a nedv, mint edénynyalábokban kering az élet, mely végre befogadhatóvá lesz. Mert nincs benne ellenállás önmagával szemben, amiből lett, amivé vált, és ami lehet.

Fotó: Pixabay

Megnyílni a sötétségnek

Az ünnep most születik. Ebben a kihordásra kész csöndben, a várakozásban és a türelemben. Abban a szinte légnemű mozdulatban, ahogy megigazítom a hajam, pedig még annyi minden fogja érni, mielőtt te belehajolsz.

Lesz párnahuzat, forgolódó éjszaka. Érinti majd a hajnal is, amikor megint felébredek. A redőnyökön keresztül falra vetülő fény, mint apró morzejelek, eltanulni az élet azon ritmusát, mely jöttödre keringeti a szivattyút és a vért. Bújik a kávé és a forró tej szaga. Zsályát gyújtok megint, burkot képez köré a füst, aranyporrá szelídíted álmodban, másra nem hallgat. És lesz induló motor, a konvektor addigra már működik a másik lakásban, őrlángra érsz ide.

Viszem a hajam. Viszem a szálakat. Az élet összesodort, gubancos hétköznapjait. Viszem az ősz szálakat is. Nem festek többé hajat, nem hazudok színt neked, ragyogni vágyom, máskor fakónak lenni, aminek éppen ideje van. Nyersnek és lágynak. Hogy álljon el a lélegzeted a valóság leheletétől a nyakszirteden.

Ez most a kapu. Felettem a boltívnek nemcsak formája, súlya van. Tere és fénye, áthajol rajta most a testem, pedig mozdulatlan várom, teljen az idő.

Belőlem lép ki az ünnep. Hozza a napokat, a hónapokat és az éveket, míg vonult bennünk egymás felé a rend. Nézd, a te hajad is rövidebb lett, nem emlékszem, valaha értem volna hozzád. A várakozást, a távolságot és a hitet ismerem. Tudom a lég sűrűségét, az éjjeli lámpán fennakadó arany leveleket és az emeletes busz ablakán megnyíló, új vidéket.

Drombegbe mentem így a kövekhez. Ömlött az eső, mint tegnap éjszaka, amikor az ünnep vigíliáját képzeltem el. Milyen lenne, ha holnap szombat lenne. Milyen lenne, ha a hajam lennék, amikor belehajoltál.

Megjelent az Irodalmi Jelen oldalán: https://irodalmijelen.hu/2023-dec-12-1110/megnyilni-sotetnek?fbclid=IwAR06fbMYuN9zBmpAv5RHTVmcYA5ne8sLtMIt8wX8UpO67I1NOsedJ8JffhY

Idő előtt című novellám jelent meg a decemberi Alföld folyóiratban

,,Közben én mindenféle táncba kezdtem, olyan férfiak felé fordultam, akik ismerős világokba hívtak, de sosem ők döntöttek rólam, mindig én akartam a kapcsolódást. Mert szerettek beszélni. Szerették, ha hallgatják őket. Én meg szerettem elhinni, amit mondanak, hiszen addig sem kellett dönteni, szólni, magamra figyelni. Akkor még úgy gondoltam, a szavakon múlik minden. Amit kimondunk, az úgy van, és képes vagyok megérteni is. Erre ő folyton kérdezett. Okosakat, meglepőket, mintha érdekelné az idegenségem. Ezzel arányosan lett kényelmetlen, hogy nincsenek kész válaszaim.

Minden mondat és kimondó azt tanította, nem értem a férfiak nyelvét. Vagy félreértem, és megbicsaklik, kifordul, törik, mintha inas végtag lenne, a fordulópontok magánya. Mint egy térd vagy boka, ahol lehetőségem lenne az irányváltásra, a változásra, hogy ne akarjak, hanem egyszerűen hagyjam megtörténni, aminek ideje van.

Én neki folyton ellenálltam. Aznap este is, amikor visszaadta a kardigánom, egy hosszú villamosúttal próbáltam felkészülni a találkozásra. Sűrű pára burkolta be a lombokat, nekem meg elkezdte szorítani a szívemet ez az egész, amit életnek hívunk. Sokat gondolkozol, az a te bajod, írta korábban, és igaza volt. Néztem a hirtelen sötétedő várost, a platán leveleit a járdaszegélyen, a lovára gondoltam és a hosszú utakra, amiket végigjár munkájából kifolyólag, aztán a hegyekre, a szász falvakra, ahol meg szokott pihenni. A fényképekben rögzített világra, a letisztultságra, a szellősségre és a térre, amit maga köré teremtett, bármerre is fordult meg. Ami egyszerre hívott, és közben menekültem belőle, mert túl tágas volt nekem, belakhatatlan. Határaimon túli vidék.”

Fotó: Szakács Tamás

Advent második, a változás ígérete

Vakon, az áthatolhatatlannak tűnő ködben haladva nincs tovább hova sietni. Csöpög az eresz, a hóemberből csupán folt maradt, egy férfi jön mögöttem kutyával, ahogy hazafele tartok. Nemsokára éjfél.

Nincs most irányjelző. Nem mutatja, merre van az út, csak a lábam marad, a talpam alá gördülő föld, és a sötétből átszivárgó remény, hogy hazatalálok, tudom az utat. Ebben a puha létezésben, amit a köd nyit meg bennem, arra van most lehetőségem, hogy megtanuljak újra, másként lélegezni. A kifújt levegő az utca üvegén hagy párás nyomot, abban tükröződöm, ahogy ujjal formákat rajzolok, alakokban testet öltő másik életet.

Nem igazítom már a légcserét az apáméhoz, mint gyerekként, hogy ha majd nem lesz velem, valami maradjon belőle bennem. Ahogy elment mindig a fulldás maradt, betöthetetlem hiánya, a hideg éjszaka. Nem várom a másikat, hogy benne mutatkozzam meg, hogy az ő tekintete leheljen belém életet, hiszen ködben bolyong ő is önmaga felé, egymásban így elveszni felelőtlenség és olyan határtalanság, mely háborúkhoz vezet. Magam válok láthatóvá, megkeresem azt, aki belülről ragyog.

A fénybe tartok. A megnyíló apró láng felé fordulok, hittel, reménnyel, az örömre készülve, hogy aztán a szeretetben találja meg önmaga beteljesülését. Ahol meleg szobákban ülve gőzölgő csöndben ring a lét, forró teák tükrében látja imbolyogni azt a megtalált fényt, amit oly sokáig hiába kívül keresett.

Fotó: PixabayA

Advent első, a hit fényessége

,,Ha Isten nincs, és nem is volt, miért hiányzik annyira?” – tettem fel a kérdést a legutóbbi regényemben öt évvel ezelőtt. Aztán a mai művészetterápiás képzésre készülve már hetekkel ezelőtt díszbe öltöztettem a lelkem, tudtam, a csodavárás az egyik legnagyobb misztérium, az apa-gyerek téma következik. Misztérium, amit alig engedek meg magamnak, várni, lenni, hagyni megtörténni azt.

Hát ma hagytam. A sötétben vakon tapogatózva indultam el, azzal a hittel, kell legyen csoda. Megdöbbenve fordultam újra Rembrandt festménye felé, mert van bennem is tékozló, aki nagysokára érkezett haza.

Emlékszem, volt, hogy gyerekként kikutattam, aztán csalódottan bontottam ki az ajándékot, pedig azt kaptam meg, amire vágytam. Állatenciklopédia volt, anya biedermeier ruhásszekrényében leltem rá a pulóverek között. Az árulás fájt, vagy az, hogy nem tiszteltem meg az időt, talán mindkettő kicsit.

De ma mindez arra emlékeztetett, hogy a legnagyobb csoda mégis az idő megélésének lehetősége. A képesség arra, a dolgok megérjenek. Megfoganjanak, fejlődjenek, aztán világra jöjjenek. És mindebben az alázat, ahogy az apa a fiú vállára teszi a kezét. A hit, hogy aki szeret, annak csak szeretni van dolga, a tékozlót is az hozza haza. A közös tér, amit az idő teremt meg azzal, hogy létezik.

Anya csengetett a kisharanggal. Én rohantam a teraszajtóhoz, hátha válthatok pár szót még vele. Hátha el tudom neki mondani, mennyire vártam, és milyen sokat jelent, hogy létezik. De az ég szenteste mindig üres maradt, nem értettem, hova siet ennyire. Talán mások jobban várják. Hát megfogadtam, megtanulom a legjobban várni őt. Így teremtettem végtelen hiányt a szüntelen várakozással. Mert közben elfelejtettem szeretni őt.

Szeretni magamban az életet. A hegyek csöndjét, a levelek szállingózását és a havat, a havas hajnalokban a lámpafényt, a hideget, most pedig a Bon Jovi számot a kávézóban, ahova beültem vasárnap este, magamban gyertyát gyújtani.

Szóval most ez van. A csoda most van, a Pozsonyi úton az égősorba öltöztetett fák, bennem még az agyaggolyó érintése, amit pár órája gyúrtam, és hagytam, hulljon le róla, ami le akar, mert ami marad, már csak arra van szükség. A hit talán éppen ez. Amikor elkezdek emlékezni arra, megvan minden. Nem hiányzik, mert ami belül van, nem hiányozhat. Legfeljebb úton van, érkezik. A megérkezés ideje pedig Isten dolga. Nekem bőven elég, hogy adott kezet teremteni.

#1 The Case of the Iberian Wolf with the Full Moon

You can’t change the world at once. There is something shimmering in you, swirling and tingling and elusive, and then you swing, why believe in that which is so far. Your life, given from air, looks as a small pearl, you tremble as if you were a deer. Even-toed, hoofed, the night is gentle in your heart.

Then it won’t let you have a rest. Instead of the drowsiness of the old mornings, you get an alert taste of what it would be like to forget who you were, all your words and your silence. What if you surprised yourself?

What if you finally fixed the stones with mortar? What if you built a staircase with a view of the climbing mountain, which is a true witness to what you were called to do? You are not a lonely man, but the only living human seen and admired by the motionless stone. Kingdom has no rival to a kingdom.An Iberian wolf is now waking up in the Basque mountains. He flaps his ears to the sky, sniffing the cool air. He starts to meets you in the dark. He came to teach you to let your previous self go. Let him greet you. Let yourself flow.