OHANA, AVAGY A KÖZÖS ÉG EREJE

A nagy folyó szült a világra. Hordalékos testét bántottam sokat. Medre egyre mélyült, de a fény csillogása elvakított. A felszínen úszó rönkökbe én bele tudtam szeretni, voltak bár hűtlenek hozzám, hisz nem lehet hű az, aki máshoz tartozik. Hűtlen így voltam én is azokhoz, akik engem vártak haza. Bolyongtam idegen terekben. Kotyogó ladik akartam lenni, mozdulatlanságában áramló, a felszín szerelmese. Hittem, biztonságos a part. Aztán széles vászon, vitorla, végtelenbe tartó állandó zajlás lenni vágytam. Ki is kötöttek. Teljesült. Akkor tanultam meg, a szó teremt. Mert jöttek kötéllel, kemény fával, lakattal, megtört a dallam, a nád susogása riadalommá lett, benne a szárcsa borzadva terelgette fiókáit egy másik világba, ahol nem fojtják a hangok, és a csönd sem vészterhes.

Aztán lettem örvény. Csak annyi történt, kíváncsi voltam, kik laknak a másik oldalon. Miféle rendet álmodott a túlpart, mekkorák ott a fák árnyékai.

Egy lagúnán indultam el. Nehéz volt a lapát a kezemben, sűrű a folyó, mint az olaj, nehezen haladtam benne. És valahol a közepén túl nem volt hogy tovább menni. Nem én döntöttem, rólam döntöttek. A test a testet tanította megpihenni. 

Az áldozat önámítása volt ez, hogy nincs szabad választásom. Ragaszkodásom a sebhez, a sebzettséghez, miszerint az élet elrendelés, ami kötéllel és vasakkal teremt kapcsolódást. Az a félreértés, hogy a szeretet úgy óv, hogy bezár, és eldobja a kulcsot is, ne legyen levegő fordulni sem. Szóval, úgy döntöttem, áldozat leszek. Majd én sírom el, mennyire fájt az örvény. Elmesélem, hol születik meg a fulladás, és mely törvényeket bontja hínáros, szúrós szálakká a felelősség hiánya, miközben azt hiszem, üdvözülés vár a végén. Hazudtam magamnak sokat, ezt is meg kell bocsátani.

De nem volt vége. Lehetett volna hagyni, vigyen mélyre, aztán lökjön fel, miután kifordított magamból. Ki gondolta, hogy van, amikor bele kell fulladni. Hogy van, amikor a legnagyobb fájdalomra van szükség ahhoz, hogy kilépjek a megszokott mederből. Hogy nem lehetek mindig okos, mert az élet azon túl keletkezik. Így kell lennie azért, hogy ne ugyanaz legyen.

Vitt a víz. Lebegett benne a testem. Mint a ködben a lámpafény, úgy hurcolt magával a folyó. Lágy volt, és fájt a lágyság. Mert úgy ért hozzám, ahogy még senki soha. Arra emlékeztetett, mennyi ölelést eltékozoltam. Fellazított, mint megdermedt zsírt olajjá a kályáhában ropogó tűz ereje tud oldani. Megemelt, mint csak a szél tud, a felfelé szálló meleg levegő, a termik, mely képes a madarakat messzire repíteni. Az elemek bennem lelték kedvüket, a tűz, a víz és a levegő mutatta, mind a részem.

A földdel még nem tudtam mit kezdeni. Fájt a sár. Az elengedés törvénye, hogy nincs mihez ragaszkodnom, mert szálló aranypor csupán, ami belőlem megmarad, aztán eltűnik az is, ha leszáll az éjszaka. Így tanították.

Hallottam távolról a vadkacsákat, a hajnal lobbanását. Hatalmas halak simítottak rajtam végig uszonyaikkal, ezüst tenyerük mosdatott, mintha én lennék a föld. Mintha én lennék az aranymosók álma. Dühös voltam, a testemben idegenség vajúdott, és akart a világra jönni, de én nem akartam, hogy kilépjen belőlem, ami mindezidáig a részem volt, bár boldogtalanná is tett a fájdalomhoz való ragaszkodásban. Álmodtam. Álmomban ülepedni kezdett a homok alattam, eszembe juttatta a napfényt, ahogy a kanapén elnyújtózik az ébredő reggel. Ott hirtelen megszűnt az idő, és nem kellett többé attól félnem, valami elvész, vagy valamit elhagyok, mert egyetlen időpillanatba sűrűsödött a lét, és rajtam múlt, merre indulok, melyik szálat kezdem fonni létfonalként. Akkor hallottam meg a víz dalát először, de csak sokára döbbentem rá, az az én hangom.

Mert nincsen rajtam kívül semmi. Bennem laknak a szárcsák, keménységembe én ütközöm, ladikként is engem ringat a felszín, és én vagyok az örvény, amit nem mertem megélni olyan sokáig. És akkor megtörtént. Beleeresztettem magam. Hagytam, jöjjön  a fulladás, ha kell, szűnjön meg a lét, amit gyáva voltam szeretni, így birtokolni vágytam. Emlékszem, nem kaptam levegőt. Emlékszem, félrenyeltem a vizet, a sarat és a nyálam, egyetlen pillanaton múlt, életben maradok-e.

Mellettem hárman álltak. Egyikük a fejem tartotta, a másik kettő combjaim emelte, és a szívemből masszírozta ki, a torkomon át nyomta, tolta, mintha egy gyermek lenne, azt a sötétséget, amit megfogadtam, nem engedem soha, hogy láthatóvá váljon belőlem. Volt madártoll, dob szaggatott, csörgőkígyók és nyílt tengeri viharos szél hangja. Erősebbek voltak, én elgyengültem. Kérlelhetetlenül tartott a folyó medre, közben távolról valami zene szólt, hallottam, ahogy anyákat hívnak benne, és én még mindig nem tudom, van-e élet ezen túl, hogy a lábam megemelem az ég felé. A bizalom felé, ami halálfélelemmel töltött el, és ami újra meg akart születni bennem.

Kiszakadt. A világra jött, és befogadta őt a tér. Körülötte megannyi forma, fűzfák, lótuszok, borsócsíra, és volt felhő és köd, hajnali napfelkelte. Nem mondtak semmit. Nem csináltak semmit. Egyszerűen ott álltak, őrizték a bizalom újjászületését. Saját új otthonukat.

Szembenézve azzal a sötétséggel, immár derengeni kezdett a fény, és megnyílni a folyó, a torkolatnak, ahol aztán hullámaiban éli meg önmagát a tenger. Az álépést nem tudom megragadni. Nem tudok határt húzni, hol történt meg az átváltozás. De azon kaptam magam, tartanak és látnak. És a tenger morajában egy olyan álom kezd testet ölteni, amit elképzelni sem tudtam soha.

Ezeket dúdolta a víz. Én pedig elkezdtem kísérni őt. Lettem a föld, hagytam mosson porrá. Hagytam, emeljen meg a termik, megnyíltam rá, aztán engedtem azt is, vigyen le mélyre, játsszon velem, reptessen olyan világokba, ahol nem kell magam távol tartani a fénytől. Lebegett a por. A víz így mesélte. Aranyszemcsék csillantak meg a tenger fodrain. És mindezt valaki egy repülőből nézte, azt hitte felhő fodrozódik. Mert magasabbra szállt, mint ahol a nap lement. A pilóta úgy mesélte, vannak ilyen éjszakák, amikor találkoznak az idők, és kapuk nyílnak meg, a mikrofonba belenevetett, zavarba jött, nyelvet váltott, mondhatnánk, olyan, mint egy beavatás, aztán sorolni kezdte a számokat, a szélerőt, melyik ország húzódik a géptest alatt, hogy miféle magasságokat és mélységeket jár be az, aki most hazarepül.

(Köszönöm Tepes Ancsának és a társaknak)

Fotó: Pixabay