Lepketérkép

IMG_1640.JPG
Végül mind kikopnak, mint pergamenbe

rajzolt kacskaringós kezdőbetűk.

A női tarkó illata, a párás májusi reggelek

a réten, az első hó visszafojtott lélegzete

és a keresztben verdeső nyárfavatta.

 

Szép vagy, élet.

Minden hulló és virrasztó éjjeleddel,

szirmokra bontott, szétszálazott szőtteseddel.

Csak nem értelek.

 

Áttetsző fehér fonál a szíved,

pókok szőtték gyöngyházfényűre

az érzékcsalódást.

Mögöttük a valóság földi bája,

visszavont életek illanása,

míg az úton haladok.

 

Sziklákat görgetsz, aztán megállsz.

Még éppen nem indul meg a föld.

A mélyben alattam vándor atalantalepke,

bársonyfekete szárnya lepelként

borul álmodott életemre,

a cinóbervörös szalag

és a fehér folt elvakít.

 

Magasabbra nincs hova törni,

a mélyből zajos mindennapok sodra űzött

e szédítő vakságba. Mégis csak innen

láthatóak a természet áramló katedrálisai.

 

Zsibbadt testtel, elcsigázott éveimmel,

annyi falba vésett kétellyel –

végül Sorrento adott szállást.

A sziklamély odvas űr.

Hűvös tükröt tart az éjjel.

 

Reggel arra kelek, hogy a sárgás fény befogad,

megengedőn lehel be minket a nap.

 

A szikla körül azóta újra kilombosodott az erdő.

A vörösfenyő árnyékában a tériszony

egy suhanó gyerekroller.

Önfeledt játékban vívódik a halandóság –

és te gyönyörködsz teremtményeidben,

mint önmagadban.

 

De Sorrentóban azóta másképp fúj a szél.

Emlékünk sírként őrzi a sziklarepedés

és a tűlevelek zsongó mosolygása.

Nyom maradsz, élet, bizonyíték a megbocsátásra.

Reklámok
| Megjegyzés hozzáfűzése

Arany 100

https://videotorium.hu/hu/recordings/19410/csobanka-zsuzsa

| Megjegyzés hozzáfűzése

Szépen ölni

Az idei Ünnepi Könyvhétre jelenik meg az új regény Szépen ölni címmel a Kalligram Kiadó gondozásában. A borítót Sándorfi István festményének felhasználásával Hrapka Tibor készítette.

007-4-3_CSOBANKA-Zs_Szepen olni_COVER.jpg

| Megjegyzés hozzáfűzése

Fehér

Cascais Lisszabontól alig húsz percre van. Még reggel nyolc sincs, mikor a pályaudvarra ér. Az üdülővárosban elvétve lézeng néhány ember, többnyire álomittas, helyi lakosok, úgy bontogatják a hajnalban összekötözött székeket, napernyőket, mint a sziromleveleket a nap.

Minden olyan magas. A villák tőle jobbra, balra egy emlékhely hatalmas betontömbje, szemből egy család érkezik, szülők két gyerekkel. Az egyik durcás, a másik nevetve futkos az apja előtt, a nőnek egyelőre nincs helye. Félrehúzódik, aztán megáll, nézi a durcás gyereket. Úgy tesz, mintha az órát nézné, visszafordul. A toronyórát a tengerrel szemben állították fel, ha már az örökkévalóságot kell tükröznie, legalább hadd nézhesse a végtelent életeken át. A kikötő és a tenger, ezt látja, ha mer előre tekinteni, és nem rejtőzik el a két mutató merev pillája mögé. Nézi az embereket, nyáron a strandolókat, januárban a sátrat, amiben műjeget karistolnak össze a portugál gyerekek korcsolyás talpai. Szereti az éleket, a kontúrt, talán mert a hasonló hasonlót vonz. Ezt tőlük hallotta, de a fene se érti, a naplementében olyat is látott már, hogy az ellentétek mint a mágnes feszültek egymáshoz. A lélekharangnak dohog, aggasztó, hogy nincsenek szabályok. Minden gondjuk ritmusprobléma, sietnek, amikor meg kellene állniuk, és ácsorognak, amikor rohanni kellene. Folyton összekeverik, hogy mikor minek van ideje. A harang néma. Szereti hallgatni, ahogy az idő önmagával perel. Ő tudja egyedül, mekkora szíve van a mélyben.

A nő már odébb van, a Városháza teréről nem is látni. Míg az óra a távolba mered, mélyen szívja be a meleg, sós illatot, a tengerparti szél szagát, amibe hullámokban vegyül a nemrég kifogott halak és kagylók nyers, émelyítő fuvallata. A tornyok alját nyaldossa a tenger, hullám formában rakták le a térköveket. Kék és fehér fodor váltja egymást, a fiú végre elfeledkezik a dühéről, és míg ő kékről kékre ugrik, a testvére fehérről fehérre. A szülők mozdulatlan nézik őket. Az óra szemében ringani kezd a két gyerek, most nincs hiba, nincs eltolódás, minden most van, önfeledt, tiszta gyerekkacagás. Dél van.

Cascaistól távolodva fogynak a futók, egyre bujább viszont a növényzet, vastaglevelű pozsgások keverednek szúrós bokrokkal, a nő érzi, pisilnie kell, balra tér le az útról, ahol egy ösvényt lát. Guggolás közben ismételgeti: „Addig menj, amikor már mindenen túl vagy, ahol nincs semmi, és ne állj meg ott sem, mert még csak azután lesz, amit keresel.” Hülye egy térkép. De követi, muszáj hinnie, nincs más fogódzó. A lábfeje körül szanaszét papírzsebkendők és műanyagflakonok. Megcsapja a forró vizelet szaga, kicsit megemelkedik, ne fröcskölje össze a lábszárát.

Az óra felett megkondulnak a harangok. Ahogy kifordul a két öblös test, játékosan billennek az égre, Boca do Inferno visszainteget. Nézik a nőt a bokrok között, ha tudná, hogy alig van hátra a végéből, vajon lassítana vagy sietne-e. A Pokol szája, ő ez mondogatja magában guggolva, de a turistainformációt félrefordítja, Isten kapuja lesz belőle, vajon meg lehet-e ítélni bárkit is.

Ahogy meglátja őket, elfelejt levegőt venni. Kétségbeesik, megint nem éri el a kilincset. A bal kezében lóg a baba, összekócolódott haj, a sütővassal gondosan kialakított fürtök a padlót seprik. Hatalmas szárnyas ajtók merednek falként előtte, mögötte van a hinta, amiatt akar bemenni, alig négyéves.

Évekkel később egy másik kilincs, csak le kellene nyomnia, nem nehéz, a réz keserű ízét hozzáképzeli, valaha megvárta, amikor épp a vendégeket engedték ki a kapun, és torkában dobogó szívvel nyalta meg a foltos felületet. Őrült rég volt, úgy érzi. Hova lett?

Nem hozott semmit. Tegnap is itt volt, szögre pontosan emlékszik, hol mi maradt és mennyi belőle, a narancslé, az őszibarack, a nápolyi és a kréker. Legyen édes és sós is, kérte nagymama, pedig tudták mindketten, úgyis ő eszi meg az egészet.

Péntek esténként sötétedés előtt érkezett, a táskában mesekönyv, ruha, bár a komódban egy váltás fehérnemű mindig várta tisztán. A lift belül piros volt, kulccsal karcolhatták bele a neveket, szívek és rontott betűk meséltek arról, amit akkor még egyáltalán nem értett. Olyan bonyolultnak tűnt az egész. Amíg nagymama mesélt, addig egyszerűen festett az élet, a színek is inkább pasztelesek voltak, fekete-fehér a tévé képernyője, lenge narancsszínben úszott a terasz a fregolival. Mindenre volt felelet. Késő ősz lett, mire ki tudta betűzni az egész szót. Előbb félreolvasta, aztán csak nem értette. Örökre. Micsoda hülyeség, gondolta, és ingerült lett, a test mellette alig emelkedett, valamit csinálni kellene, valamibe kapaszkodni, mert ahogy öregszik, egyre több a kérdés, de elmaradnak a válaszok. A szót ő húzta át háromszor a postaládakulccsal. Aztán felé írta filccel: hazugság. Meggörbültek a betűk szombat reggelre, nagymama háta csúszda lett.

Volt idő, amikor listát írt, sötétlila füzetbe gyűjtötte a boldog pillanatokat. Nagymama halálával elmaradt, úgy gondolta, felesleges, nem beváltható az élet, nincsenek előjelek, mindegy, mennyi és hogyan telik. Aztán egyik éjjel arra riadt, hogy fél, hogy úristen, tékozol, az idős asszony álmában hiába simogatta hűs kezével a homlokát. Virradt már, mire nagy kínok között felírt 47-et. Azért tudja, mert megszámozta. Cascais volt a 48. A számra emlékszik, a részletekre alig. Dühöt érzett. Éveken át dühvel álmodta végig a nappalokat, hol egy mozdulat, egy tárgy vagy egy személy miatt, mert így szokta, így tanulta meg. A vétett hibának megvolt a saját helye. És ahogy múlt az idő, úgy szűkültek a testében az erek, mint elzárt szobákban a levegő szokott sűrűsödni.

Hogy nem lehet másképp csinálni. Nem tud magából kilépni, mint dagálykor a tenger.

A színek tüntetőleg jöttek, érte vagy ellene, ez ma sem világos, és elfáradt abba, hogy folyton mérlegeljen. Hatvanéves. Nincs mit takargatnia.

Meg fogsz halni. Nevetséges vagy, hogy mennyire félsz.

Ült a füles fotelben, és nézte a bal kezét, először azt hitte, csak árnyék, de hiába forgatta, az apró folt maradt. Rátette a jobbat, hátha elrejti, de napba vagy lámpafénybe tartva sem lehettek volna élesebbek a bőre alatt zajló évek.

Isten színe csak a fehér lehet. Isten színe csak az összes lehet, morogta maga elé a pecséttel számozott paplan alatt nagymama is, aztán most megint itt van, hatvanévesen, és ez jut eszébe a Pokol kapujában. Nem guggol, nem emelkedik. Ahogy mögötte van a végtelen, és átjárja a sós, meleg szél, egyre könnyebb a lelke, nézi a hullámokat a sziklákon, úgy törnek meg, mintha ez lenne minden vágyuk. És akkor arra gondol, hogy az, ami van, az a beteljesülés.

Végre nem ellenkezik, hagyja. A hullámok által kivájt barlangok olyan hívogatóak, megérinti az embert a mélység, a halálban mégiscsak van valami csalogató, éteri. Körben a halálhetérák, ki tudja, hol vagyunk és melyik időben, nagymama kórházi pecsétes paplanja és a tenger mentén a futósáv ugyanúgy önmagába ér vissza. Boldog érzékcsalódás.

Nézi a hullámokat, nézi benne önmagát, a sziklákhoz csapódik a víz. Ebből a szögből koszos zöld a víz, a habos hullámok összekuszálódott pókhálóként szabdalják részekre, olyan, mintha tükörbe vágott volna bele, kimerevített a pillanat, amikor még nem hullik minden elé, a földre, hogy a harangok zenéje moshassa vissza a kikötő hálói közé.

A legkisebb harang a templomban színekkel álmodik.

 

(Kaposfest, 2017)

Megjelent: http://www.villanoel.ro/evenimente-det/vrs/IDev/349

| Megjegyzés hozzáfűzése

A másik életem

IMG_0506Elsőként mindig a hangokat. Észleled a világ hangjait, mint a nyelv magánhangzóit, aztán megbízol a testben, hogy képes elkülöníteni a maga rendje szerint a zajokat, zörejeket és a surrogó neszeket is. Itt már megdől a világ. Az észlelés pillanatában válik millió apró darabra, tükörcserepekre, mely mindegyik szilánk saját világot teremt, arról csak álmodni lehet, hogy a dolgoknak van bármi köze is a valósághoz.

A képtelenség alakzatai ezek, amiket a rendszer önmagát felemésztő tüze éleszt, ahogy a hangokból szóelemek, szavak születnek, és azokhoz jelentést kapcsol az elme, fogalmakat, ízeket és arcokat, és tovább, a hat érzékszerv egymástól elváló útjain újabb tejútrendszerek születnek, és azok mint összegabalyodó spirálok gyűrűznek tovább. A karácsonyfaizzó kibogozhatatlan zsinórjaként minden élet egy vállalhatatlan küldetés lesz, beteljesíthetetlen feladat, de ezek csak üres, nagy szavak, éppen úgy vész ki belőle az értelem, ahogy az életből szórja ki önmagát az ember azzal, hogy folyton jelentést szeretne tulajdonítani neki.

A másik élete egy másik nyelv tere és ideje, látod és hallod, sőt, bátran állítod, érted, amit magadba fogadsz belőle, aztán az egész összességében félrehord. Egyszerűen az élet nem stimmel benned. Talán csak évek múlva, talán csak egy álmatlan éjszakán derül majd ki, hogy már az első pillanatban elcsúszott egy apró részlet, jelentéktelen momentum, de ahogy rárakódtak a tér és az idő rétegelt lemezei, most már arca és szaga is van az idegenségnek.

Így vagy saját magaddal is. A megismerés vágyának túlgondolt hálójában vergődsz, mint az édesvízi halak, a háló a tenger felé zubog, ebből az örvényből nincs, ami kiemelne. Addig, amíg elhiszed a hálót, a folyót és hogy mindebben te vagy a hal.

A víztükrön az arcot, az elmúlt harminc, ötven vagy hatvan év törmelékeit, a napok romjaira építkező ingoványos talajt a talpad alatt, elhiszed a neved, a tested, a foglalkozásod és a körülötted lévő emberekhez fűződő viszonyaid. Teremtesz ébredést és éjszakát, kibírhatatlan telet, aztán pattanásig feszülő tavaszt magadban, megteremted az első madarakat, a levegő izmosabb, űzöttebb szagát. Virrad, te egyre hamarabb ébredsz a tájjal, húzódnál bele vissza, mintha lenne közöd hozzá, pedig csak a félelem mozgat, a félelem hátrál benned, mert ez az utolsó mentsvár, hogy talán van még hely, ahol nem vagy idegen mégsem a világban.

Jótékonyan adsz időt magadnak hinni még ebben, amíg már önmagad számára válsz nevetségessé, és mindaz, amiben korábban hittél, aminek létezése megkérdőjelezhetetlen volt számodra, egyszer csak nincs, nem lesz. De az ürességnek ehhez még mindig nincs köze.

Ülsz az autóban, szereted az utazás paradoxonát, amikor eldönthetetlen, te haladsz vagy a táj benned, kívül vagy-e magadon, vagy valóban van valaki, aki téged szemlél, míg hiszed, hogy haladsz valamerre. A kormányba eleinte szinte kapaszkodsz, merev a hátad és az egész testeddel érzed az autót, a farpofákon felnevetsz, mert igaz, hogy érzik azok is a kavicsokat, amiken megdöccen a kerék. Előre nézel. Aztán lazul a szorítás, kiengednek az izmok a gerinc mentén, jó lenne hinni, hogy tart és egyenes, de most szerencsédre ez innen nem derül ki. A lábad még érzed, aprókat tolsz a pedálon, élvezed, ahogy felzúg a motor, élvezed, hogy mindezt te irányítod. Így hiszed.

A szomszédos ülés üres. A táblák ismerősek, aztán egyre kietlenebb a táj, a jól megtanult nyelv kötőszavai úgy szállnak fel, ahogy a köd le rád, egyelőre csak a mondatok közötti kapcsolódás szűnik meg. Lógnak a levegőben a mondataid, mint az út melletti kopár erdő ágai, benyúlnak, aztán mint aki gondol egyet, abbamaradnak, lógnak a gallyak a semmiben, értelmét veszti a kapcsolódás és a gömbölyűség fogalma. Minden éles és elkülönült. Fázol, rákapcsolod a fűtést, túl forró lesz a levegő, sehogyan sem jó, meg kellene állni, de azt kudarcként élnéd meg, tehát haladsz tovább.

Szemből fényszóró vág a szemedbe, figyelmetlen voltál, de ki gondolt arra, hogy a semmi közepén is a padkát kell nézni, hogy mindig el kell nézni, mindig egyetlen pontba kell belefeledkezni, legyen az egy nő vagy egy tárgy, nem lehet törvényeket kiszabni magadra, de ragaszkodsz ehhez is. Marad az elvakítottság. Pár másodperc vakság, és közben elönt az erő, mintha csukott szemmel futnál az egyenes pályán, mintha a folyó újra melletted lenne, a társad, ahogy előtted és mögötted a fák, mindannyian egyetlen játék elemei.

A kabát a hátsó ülésen, lehúzod az ablakot, friss levegőre vágysz, érzed, különben elalszol, hosszú még az út haza, a sztráda aszfaltja nedves, rosszul tapad, figyelned kellene erre is, de annyi minden van belül, folyton eltereli az útról a figyelmed. A kabát mellett a függöny, csupa por, hegyek és lankák pora, egy kolostor pora, mintha te magad rakódtál volna az anyagra kikristályosodva az elmúlt húsz évben, míg magadat kerested hiába. A függöny sötétbordó sávval van körbeszegve, belül ugyanez a szín az örökcsomóé. Az egyik tér olyan lett, mint egy kibelezett állat teste, a másik otthonos. Viszed egyikből a másikba, szeretnéd, ha a régi függöny választaná el megint a tereket. Három szöggel kerül az ajtókeretre, jobb kézháttal hajtod majd oldalra, ha be akarsz lépni, a többit elintézi a levegő. Nincs elkülönülés, ezt tanítja, te pedig érzed, ahogy repedni kezdesz, mert vakon hittél abban, van, kell, hogy legyen fal, de miközben azt a megállót bámulod, emelkedni kezd a föld, hátrafelé vetődik a fal, omlik, ami eddig elválasztotta a belső felületeket. Olyan leszel, mint az állat belsőségek nélkül, a hentes keze kiemeli a bél, a máj, a vese még forró és bűzös anyagát, de hát te vagy az, odébb rakja le, ha megfelelő szögből nézed, látod, gőzölög. Dől a fal, emelkedik a föld, csak te nem mozdulsz, mert épp mozgatod a világot, és azt hiszed, a világ mozog, nem pedig te. Folyton elfeledkezel a törvényről, amit magad alakítottál ki, és amelyben létezel, képzelt utakon képzelt átjárót.

Megint az üres terem jut eszedbe, a falakon csak a képek maradtak, azt nem volt szíved levenni, mindent elbírsz, ezt tudtad, csak a képek mögött hagyott üres helyeket nem, ahogy a falfestéken nyomot hagy az idő, és büntetően mutatja valaminek a helyét a por. Hagyod a képeket, és most ott állsz gondolatban megint a térben, mintha az összes arc feléd meredne, vadul hatolnak beléd, szinte érzed, ahogy metsz egy-egy tekintet, túl gyors, túl erős, de hagyod ezt is, nem tehetsz úgysem semmit, mint belátod. Évek vonulnak el, te nézed, mint az Auschwitz felé gyalogló szomszédokat, a padkán állsz, máskor az ablak mögül lesed, de nem szólsz egy árva szót sem. Hagyod. Aztán álmok lesznek belőlük is, és végül te gyalogolsz súlyos bőrönddel a kezedben, mintha a te életed lenne egyetlen bőrdobozba hajtogatva, amit cipelni kell, a te gyereked nem bírná tartani a lépést, és nem veled, te lassítanál, de most nem te diktálsz, ez egy olyan élet, amikor nem is hiheted, hogy van erőd, jogod, lehetőséged beleszólni bármibe. Álmodban fogadkozol, legközelebb máshogy lesz, itt hibázol megint, hogy elhiszed, lesz legközelebb, és nézed az ablaküveg mögött az arcodat, üres a szemed, se sajnálat, se rettegés, pont olyan kemény, mint a selyemcukor vagy az üveggolyó. Nem segít senki, mert te sem segíthetsz magadnak.

A falak dőlnek, most a padka emelkedik, a lányod felnő, és folyton valakinek a kezébe kapaszkodik, te pedig hiába dadogsz arról, hogy minden üveg mögött önmagát látja, úgy játszik a férfiakkal, mint a szivárvánnyal, és az ajka lesz cserepes tőlük. Haladsz tovább, megtanulsz nevetni.

A sírásról hallgatsz, azt úgyis megtanulja mind, aki fontos neked, a képek a falon, mint belőled kivetült árnyékok kérnek, kiabálnak, dühösek, szelídek, nem tudod egyiknek sem a nevét. Elfelejtetted. Egyszerűen kiestek a fejedből, és akkor arra gondolsz, akkor nem voltak fontosak, de arra még emlékszel, hogy ez nem igaz. Fontosnak hitted őket, volt olyan idő, de most mindebből annyi marad, hogy fáradsz, egyre fáradtabb és csalódottabb vagy, összekeverednek a dolgok és a nevek, elkezdesz vágyni arra, hogy csak a hangokat halld, te némulj meg, meg se különböztesd őket egymástól. Egyetlen hullámmá olvadnál, legyen az zene vagy víz vagy a lomb, a suhanás lennél az út mellett egy fában, ahol haladsz az autóval éppen most.

Hátul a láda, megint délután öt óra, de végre világos van, újra tavasz, hihetetlen erre ocsúdni. Oldalra nézel, térdig ér a zokni, a rövidnadrág felett sildes sapka, de alig látni a gyerekből az arcot, a térden a plezúrt és a bőrt, akkora hozzá képest a puli, kitakarja. A gyerek szorítja, mintha az élete múlna rajta, nem világos, hol kezdődik az ember és hol az állat, te pedig arra gondolsz, hogy nem az övé, hanem a tied múlik. Nem néz rád, de pontosan tudod, hogy te vagy. A kutya a Bogár, az előbb fordította a fejét feléd, ez így volt régebben is: hamarabb választott ő ki téged, mint te őt, van, amit nem felejtesz. A jelentés köztetek értelmét veszíti, meglát, te vagy, ránézel, én vagyok. A felismerésben nincsen visszatükröződés, a fény olyankor hálás, nem rajtad törik meg, hanem benned. Te leszel a fény. A nyelve kilóg, ismered, ilyen, mikor vigyorog, ismeri már a kisfiú is, aki melletted ül, és fogja a kutyáját. Mondanád neki, hogy, de elakadsz, annyi mindent akarsz mondani, de a jeges rémület fut csak át rajtad, ugyan mit mondanál neki, amit megértene, mi mást, amit nem tudna már eleve, ami ne lenne benne? Nem ő bánja, te vagy végtelenül magadra hagyva ezen a szakaszon, se padka, se kilométerkő. Tud ő mindent, te pedig feleslegesen sokat, átadhatatlanul sokat, és így válik feleslegessé az egész. A szomorúság egy kút, az lesz úrrá rajtad, és a düh és a kétségbeesés szaga. A gyomrod összerándul, meglepődsz, a hányingerre emlékeztet, a nyelved is húzódik hátra, megint minden visszafele van, most aztán tudod magadban gyűlölni a teret és az időt, pedig látja feletted az isten is, hogy az úton előre fele haladsz. Látod, ugye? Fordulsz el a fiútól, mert nem akarod, hogy sírni lásson, nem miatta, hanem magad miatt, mert úgy érzed, megint kudarcot vallottál. Nincs benned semmi alázat és elfogadás önmagad iránt, holott egy életen át küszködtél érte. Feladod. Jó, akkor legyen itt vége.

Az öledben Bogár, alig látsz ki az ablakon, nézed a lábadon a szandált, a zoknit, amit anyád térdig húzott rád a vérhabos tavaszban, a fejeden a sapka, Bogár visszafordul feléd. Ránevetsz, Bogár is mintha visszanevetne, kilóg a nyelve, olyankor úgy látod, mosolyog. A szemét nem látni, benövi a szőr, elönt valami erős érzés, hogy istenem, mennyire szereted, és milyen jó most, persze nem arra gondolsz, hogy megállíthatnád az időt, fogalmad sincs, mi az, hogy tér és idő, csak Bogár van és az ölelés ebben a pillanatban, az út. Úgy öleled, hogy jobbra fordítod a fejed, az övé a bal válladon. Így szoktátok csinálni. Csukva a szemed, érzed az állat meleg testét, érzed, bár nem érted a szó jelentését: szeret. Egy apró kavics a kerekek alatt, a szemed kinyitod, az ablaküveg felől hallod visszhangozni a szót, ami betölt, mint egy hívás, hogy hazaértem. Elmosolyodsz. Az üvegre nézel, a fák lombjai sűrű zöld fényben érnek össze, még néhány pillanat, mire felfogja az agyad is, amit látsz. Az üvegen a csontra szikkadt bőr, hatvan év ráncai, a petyhüdt szem alatti táskák, az évek barna foltjai, mint a kosz, a test csúfolódása és gőgje, nézed tovább, ki tudja, hány kilométerkő, mennyi lomb, nézed, nézed. És egyszerre nincs már sehol a büszkeség, nincs kérdés, se zajok, se zörejek, csak a csönd, mire a kép szemébe nézel, és meglátod benne magadat.

IMG_0517

Megjelent az Élet és Irodalom 2017.06.23-i számában

| Megjegyzés hozzáfűzése

Női minta

xi-pan
Kintről koccanás zaja szűrődik be. A szoba szőnyegpadlójának mintáját nézem, mustárszínű alapon barnás kacskaringó. Bár ekkor még a mustárszínre nincs szavam. Szemben a rácsos ágy, aztán megfordul a tér, mintha ébrednék, és nemrég nyitottam volna ki a szemem, egy pillanatra nem tudom eldönteni, benne vagyok-e, vagy rajtam kívül van a rács. Mögöttem a krémszínű szekrénysor szorosan egymáshoz csavarozott elemei, tudom, hogy van benne tükör is, de majd csak évek múlva nézek először bele. Még fel sem érem. Láttam már előtte állni másokat, olyankor hátulról érkezik a fény, az ablak merőleges a szekrényre, a nyitott ajtóban olykor feltűnnek a felhők is, ha elég gyorsan kergeti őket a szél. Magasan lakunk.
Ingerültek odakint. Veszekednek. A rácsos ágy üres, de már nem vagyok magam. A testvérem nem keresem, utálom, hogy nem vagyok egyedül, utálom, ha ott van a szobában, és szuszog. Van, hogy lassabban lélegzem, visszatartom, mintha helyettem lélegezne ő. Egy kilégzés elég egy szobára, egy belégzés egyetlen éjszakára, régen ez elég volt, szeretném, ha megint régen lenne.
Nem békülnek. Semmi okuk arra, hogy ne akarjanak közeledni, mégis pontosan érzem, hogy minden lélegzetvétel erőgyűjtés az újabb támadáshoz. Nem érzek semmit. Illetve az ürességet érzem, kitölt, és betölti a körülöttem lévő teret is, a levegőt, a padlószőnyegből kisöndörgetett szöszös szálakat. A szoba maga az üresség, ahogy engem lélegzik. Beszív és kifúj, odakint a vita erőre kap, a csönd persze még ennél is rosszabb, mert tudom, hogy utána valami fájóbb következik. Nem lehet könnyebb és puhább, túl nagy a csönd, a folyosó kongása visszhangzik bennem. A padlón műanyag, mintája szerint gyerektenyérnyi négyzeteken lépeget anyám és apám, miközben veszekszenek.
Anya sírva nyit be. Bezuhan a szobába, az ürességnek hirtelen karja lesz, megtartja a testét. Nézem anyát, ahogy a karjába vesz, egyszerre húz le, és tart meg a súlya, amivel a padlóra nehezedik. Nem tudok örülni az érintésének, hideg. Az aranycirádás barna sötétítőfüggönybe kapaszkodom, legalább a szemem tartaná meg valami, ha már anyát nekem kell, de az előbbihez már túl nagy vagyok, az utóbbihoz viszont túl kicsi. Hallom, ahogy gurul a függönyön a szemem. A függőlegesekben akkor tanulok meg nem bízni, falra hányt borsóról anya még nem beszél, majd csak kamaszként és vádló hangsúlyként élem meg, de már most ezt tanítja némán, konokul. Azzal, ahogy leszorítja a szemét, és magába néz, miközben azt várja, én ringassam őt.
A nyakamba dünnyög. Nem értem, amit mond, a könnye csikizi a fülem, nem akarom látni az arcát, mert félek, felismerhetetlenné torzította a fájdalom. Nem mondja, csak mutatja, hogy lesz amorf tőle a test. Az évek alatt ebből páncélt növeszt, sosem találom meg mögötte azt a nőt, akiben otthon voltam, és aki a világra hozott. Ez itt még nem lehet bárhogy, de eldöntöm, nem fogom soha megtalálni, csak keresni akarom. A megtalálásban elveszek.
Nem akarom érteni, de sikerül belém beszélnie. Nem baj, mi itt vagyunk egymásnak. Érzem, ahogy fogy a tüdőmből a levegő, kapkodok az üresség után, abban legalább volt valami otthonos, most ez még annál is nehezebb, mintha magamból költöznék ki. Nem értem. Mi az, hogy apa nem szeret. A kettőből hirtelen lehetetlen újra egyet teremteni, nem mondja ki, csak a hangsúlyból érzem, hogy választani kell, és csak őt lehet, csak az a jó, a nyomatékban benne van apám összes bűne, főleg azok, amiket nem követett el, és amiket soha életében nem fog ellenem elkövetni. A létező létezhetetlenek. Anyám szavaiban nagymama csalódásai, a generációkon edzett női minta négyzethálója, a háborúk és a század hazugságai, mint a pókháló, napról napra szövi be a testem.
Érzem, ahogy szűnök meg lenni. Mint a tavaszi záporok utáni utca, hirtelen lesz éles fény körülöttem, felettem kergetik egymást a felhők, nincs már, ami vészjósló lenne, nincs már az sem, aki vagyok. Anya szorít, mondja, hogy szeret. Belül ismételgetik a sejtek is, hogy aki szorít, az szeret, aki szeret, az szorít. Tanulok hazudni, tanulom az életet.
Egyetlen pukkanás.
A gömb nincs, a színek legurulnak a felületről. A levegőben szappanszag dereng, odalépek mellé. Hagyja, hogy átöleljem, csöndesen sír, mint aki már egy élet óta zokog, és végre belefárad. Az izmokig érzem a fájdalmát, már nincs bennem számonkérés, se düh. Finoman ringatni kezdem, mint az égboltot szokták a csillagok, ha elég sokáig nézi az ember. Vibrálnak a sárga hólyagok, mellkas tájékán szakad ki belőlem, és indul meg felé. Valami hála, valami nehézkedés, de íve van, az nem kérdés. Sőt, ívei vannak, és mind egy irányba halad, anyám testében akar megmártózni, és egyszerre kíváncsiság lesz rajtam úrrá, hogy mi történik, de anyám befogadja. A hő végigsiklik benne, és legnagyobb meglepetésemre visszafordul felém. Akkor már elnyílik a szám a csodálkozástól, és készül a bugyogó nevetés, mintha táncolnánk, egyetlen erős áram a testből, külön van, de mire megérint, már eggyé válik kettőnkben, csatlakozik egy bennem lévő tengermélyi áramlathoz, az viszi felfelé, és robbantja ki a kacagást, ő elhallgat, kimerevednek az arcán csorgó könnycseppek, látom benne tükröződni a saját arcomat, a felhőket a fejem felett, eldönthetetlen, engem kergetnek-e, vagy ők állnak mozdulatlanul, és én hátrálok, ki tudja, mit jelent ésszel felérni bármit.
Megjelent: http://ujszo.com/online/kultura/2017/02/19/tarca-a-szalonban-noi-minta
| Megjegyzés hozzáfűzése

Értékleltár

 

Alan Feltus: La Nostalgia Del Figlio
A mentőautó kerekei lustán forgatták a hólevet, a sofőr ráérősen vette be a kanyart, amikor jelzett a telefon. Az üzenet feladóját évek óta ismerte, de sokéves kihagyással találkoztak csak, átlag ötévenként, olyankor sorsfordító változásokat eszközölve egymás életén. A gyerekkori tartozás leróhatatlannak tűnt. Önmagán állt bosszút minden alkalommal azért, mert egyszer felgyújtotta a lány haját. A szeme sarkából nyugtázta, hogy megint ő írt. A gyomrában bizsergő izgalom, kicsit erősebben szorított rá a kormányra. Szemben vele a szürke égbolt, az alkonyat a háta mögött hasította ketté a horizontot, rózsaszínes, narancsos élek választották el egymástól a nappalt és az éjszakát.
A lobos határsávban egy férfi kuporgott, a visszapillantóból pihent meg az idős férfin a tekintete. Az ölében egy Centrum feliratú nejlonszatyor, a fején koszosfehér kibolyhosodott sapka, a kabátja elnyűtt homokszín, sálat nem talált a fogason, összeszorult a szíve, ahogy meglátta a petyhüdt nyakat az előszobatükörben. A VII. kerületi garzonban erősködtek, hogy hozzon magával mást is, ki tudja, mennyi ideig marad. De mintha nem értette volna. Vladimir Storm Pomáz felé azon gondolkodott, vajon tudatánál van-e, és vajon helyesen jártak-e el, vagy pontos volt a diagnózis, és okkal viszik a pszichiátriára. Zavarodott volt, a szeme üveges. A bő fél óra alatt, amit a társaságában töltöttek, a nappallal együtt emelkedett el a földtől a férfi, szürkéből szurokfeketévé mélyült, mint a leghűségesebb állatok bogártekintete.
A szatyor tartalma a bejelentőlap egyetlen rubrikájában elfért, két db spirálozott asztali naptár, futotta át a sofőr újra, mielőtt beindította a motort. Rosszallással vegyes értetlenséggel dobta le maga mellé az ülésre. Csöndes útnak ígérkezett. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, és a felszálló fényben maga elé képzelte a két nőt.
Az egyik csöndes volt, reggelente kiflit készített neki a kávé mellé. A másik szótlanságától merevedni kezdett, éveken át üres gyomorra itta a feketét, csak utána nyúlt a vajért, sóért, hátha csillapodik a test láza. Az idős férfi alig hallhatóan motyogni kezdett, vagy a motor zaja zavarta meg a képet, a hídon haladtak, maga sem tudta eldönteni. Végig a budai oldalon a folyó mellett, az egyik megszokott hűvössége, a murvás part a lába alatt, a másik egy régebbi folyó, örökös deltatorkolat, és a belőle kifutó tenger, aminek rajongásig szerette a szagát. Arra a kamaszkori belga őszre emlékeztette, amikor Schuller Magdával együtt cserediákként vettek részt egy utazáson. A buszút hosszú volt. Bár jutott mindenkinek két ülés, ő Velinger mellett ült, hogy Schuller Magdát jobban lássa, mert Schuller Magda szerelmes volt a barátjába, és úgy helyezkedett, hogy minden pillanatban láthassa a fiút. A barátságot a szerelem mérte, ki gondolta, hogy Schuller Magda azóta őriz egy képet, amin két alvó férfi látható, Velinger és Storm, az egyik, aki mindent megadott volna érte, és a másik, akiért mindent megadott volna a nő.
A mentős közben unottan lapozgatta a naptárakat. Jó lett volna találni benne valami érdekeset, életmentés híján gyakran szórakoztatták egymást kitalált történetekkel, szociotrip minden műszak, pötyögte be a telefonján. Muszáj volt oldani a belső feszültséget, míg az értéklista készült, de most fásultan peregtek a napok és a hónapok a kezében, szinte üres volt mindkét esztendő. Mindkettő ugyanaz az év. Nem maradt semmi, ami ellensúlyozhatta volna a nyers valóságot.
Így telt el az a hét Belgiumban. Álmodó fiúk a buszon, és egy őket figyelő lány, állandó fénytörés az ablaküvegen. Schuller Magdában az ég hagyott nyomot, a hosszú belga sztrádákon érezte meg először, ahogy a felhők süllyedni kezdenek, és kimossák a testét mint homokos partokat szokta a víz. Magda rajongott a fényekért. Velinger is ezért vakíthatta el, pedig árnyékként Storm nehezedett kettejük közé, egy lélekugráshoz szükséges kötél tartópilléreiként. Végre Pomázra értek. A kaput jelző két kőbástya sorompója nyűgösen mordult, a kar, mint valaha Schuller Magda, hittel emelkedett a fák lombja fölé. Storm azt érezte, megoldhatatlan helyzetbe sodorta magát, a két nőből az egyiket választani egy részének a feladását is jelenti, önmagával szemben pedig gyűlölt veszíteni. De egy élethez két naptár is kevés. Már nem volt szomorú, csak fáradt. Belefárad az ember a szerelembe. Felszisszent, ennyire egyszerű az egész.
A hosszú évek alatt voltak napok, olykor hetek is, amikor csapzottan riadt fel az ágyon, fejfájással és a szemében égő fájdalommal ébredt, mert újra Magdával álmodott. Magda, amint a tengerbe hatol, és ő ettől bátor lesz, és vetkőzni kezd, alsógatyában szalad a jeges vízbe. Ha nincs Magda mosolyában annyi levegő, ő biztosan elsüllyed a sós habok között. Így viszont belülről figyelte, ahogy a lány vaskos bokáját nyaldossa a hullám, örömében két karját V alakban maga fölé tartja, és rikoltozni kezd, szevasz, Magda, ide nézz, és hirtelen veti magát a mélybe, az ívben Magdát képzelve maga elé, mintha Magda testében merítkezne meg, Magda ízét érezné a fogai között, az orrában, a szemét csípő só is Magda kikristályosodott hangja lenne.
A telefon megint jelzett. Van valami? – szólt hátra a sofőr, de nem jött válasz, mire megismételte a kérdést. A naptárok fölé görnyedve csak a fejével intett. Egyetlen hirtelen biccentés, egy félbe hagyott hullám, aminek a vége visszafordult a gubbasztó testbe, önmaga farkába harapó kígyó ez is, futott át Stormon a gondolat, és hogy Velinger, talán Velinger meg sem érdemelte Magdát. Ingerült lett, ugyan. Mi a fenét érdemelhet ki az ember? Szemben a kék alapra festett kórháztérkép, az épület ismerősen hosszúkás vízszintesei. Mégis így volt. Tehát így volt rendben.
Az ügyeletes orvosra várni kellett. Storm némán meredt maga elé, kezébe vette a telefont. Írt, törölt. Megint írt, megint törölt. Nem tudom, segítünk-e bárkinek is. Magda arca, ahogy a lift kinyílt, felragyogott a neonban. Szabad? – kérdezte az idős férfit, az tétován átnyújtotta a szatyrot és a naptárakat. Az elsőből a januárt tépkedte ki. A földre hópelyhekként hullottak az apró papírdarabok, ahogy elengedték a spirált. Magda arca, ahogy Storm árnyékként alá húzódik, kiemelve a nő fényét, és a bőr lobosodik, nézi Stormot, és narancsszín az éle, a szeme kék, mint a tenger, hullámzik. Az idős férfi felköhög, a naptárat Storm hirtelen csukja be, érzi csak, hogy valaki felülről fölé nehezedik, egy árnyék zuhog rá fehér köpenyben, mond is neki valamit, látja mozogni a száját, de olyan homályos innen minden él, felszáradnak a test körvonalai, mintha verőfényben állna. Tiszta kék az ég, nincs egyetlen felhő sem.
| Megjegyzés hozzáfűzése