A Fekete Bika fénye 13.
Az idő minőségét megtanulni születtünk ide. Mert az időtlenségben nincs tapasztalat, nincs íze, illata, hangja, látványa semminek, érzékektől vezetve juthatunk el egy más minőséghez. Illúzió mind, egy megteremtett, megálmodott, létében teremtett valóság, saját teremtő képességünk bizonyítéka. Annak a bizalomnak a felismerése és megélése, amit a leszületésünkkel magunk mögött hagytunk, feladtunk, hiszen ez volt az ára a tapasztalásnak. A játék arról is szól, hogyan fedezzük fel újra a már meglévőt, saját elfátyolozott részeink. Nem rosszabbak, jobbak ezek, hanem egyetlen érme két oldala, mely felületek érintésével újabb és újabb rétegek nyílnak meg, újabb és újabb terekbe tágulunk bele, ahol aztán újra eljutunk oda, ahol érvényét veszti az íz, az illat, a hang, a kép is is.
Félek a haláltól. Holott az élet létfeltétele az. Félek az élettől, holott meghal benne minden, hiszen mint teremtett létezőnek, elemem a keletkezés és az elmúlás. A megújulás nélküle elképzelhetetlen, a végtelen számú csoda létesülése, alaköltése ebben a keresztmetszetben vizsgálható, amikor látom a nyalábok futását, a sejtek lámpásait. Mert nincs egyetlen lámpás, csak fény van, és az bomlik lámpások csóváira, melyek az idő ölelésében képesek megfoganni, azokat hordja ki a test, aztán világra hozza, és azt hagyjuk hátra magunk mögött, ha eljön az idő. És kezdődik elölről.
A Fekete Bika fénye 14.
Ez az első időzített posztom, miközben kikerül, zajlik a foglalkozás Pasaréten. Most délelőtt 10 van, hűvösen indult a reggel, a Szarvasbogár Rusty Coffe asztalai sokáig álmosan várakoztak, a vállamra sálat tekertem, meg ne fázzak.
Közben A kis hableányra készülve egy másik asszonyról olvastam, mert Andersen meséje még mindig csupa feszültség, jó eséllyel majd az esti csoport oldja könnyű habbá. De most az villant be, hogy talán mégis és mindennek ellenére A kis hableány nem egy boldogtalan mese. Van feloldozás, hiába hisszük, hogy a boldogtalan szerelem története.
Két vágyat érlel ugyanis. A herceg csak az egyik, és ennyi vele töltött idő után azt mondom, ez csak a felszín, a külcsíny. A herceg önmagán túlmutat, nem beszélve arról, hogy Ő az, aki tehetetlenségbe fullad, akinek elég a csinos láb és az igéző tekintet elcsavarni a fejét. Vágyakat kerget ő is, a szépség vágyát, és mint Nárcisz néz szembe menyasszonyával, keresve benne saját magát, azt akarja belelátni, hogy a menyasszony mentette meg korábban, de nem is hagyja szóhoz jutni, nem kérdezi, igaz-e, amit gondol. A vetítés nagymestere ő. És innen nézve a kis hableánnyal a lehető legjobb, ami történt, hogy a királyfi nem ismerte fel benne, nem benne ismerte fel megszabadítóját.
Ellenben a kis hableány másik vágya a halhatatlan lélek, mert a hableányok 300 év után lelküket is temetik, nem úgy az emberek, tudja meg a nagyanyjától. Szóval, a két lábon járás, az emberi minőség megtapasztalása végül is a halhatatlanná válás záloga. És mit tesz a kis hableány? Hőssé válik, minthogy legyőzi legnagyobb félelmét. Szembemegy vele. Jöjjön a tengeri boszorkány, jöjjön a némaság, jöjjön a késszúrásszerű fájdalom minden lépésnél, de ő követi vágya tárgyát. Talán itt válik majd ketté, hogy itt még külön van egy vágytárgy, a királyfi, mellette párhuzamosan a vágy, az igazi, a halhatatlanságé. Megtanul vágyakozni az után, ami tényleg az övé.
(Lábjegyzet: ilyen, ha nem egyenrangú a kapcsolat, a kis hableány meglát, és vetíteni kezd, hogy a királyfi az ő párja, realitásérzék nulla, elérhetetlen férfit kerget, szó szerint lebeg a föld felett. És persze, hogy a kapcsolat nem lesz egynerangú, hisz sosem volt az. Nő futott férfi után, ő vállalta a nagyobb áldozatot, így herélve ki a férfit a másik oldalon. Esélyt sem adott neki arra, küzdjön érte, hisz ott hevert a lábai előtt meztelen a tengerparton. De ideje megszeretni a kis hableányt, mert van még tovább, mire is ez az egész – írom ezt 16.19-kor, miután életemben először megültem szőrén egy lovat.)
Ha a félelmeiddel szembemész, biztos, hogy találkozni fogsz a halállal. Elpusztulnak az illúzióid, mindaz, ami ábrándot a világgal, a másikkal, és elsősorban önmagaddal szemben kergettél. Na, akkor menj tovább. Akkor dobd el a kést, amit a valóság szívébe kellene fúrnod, hogy hableány maradhass. Akkor dobd a tengerbe, és válj habbá, mert olyat tapasztalsz, amit még elképzelni sem tudtál. Pont ettől gyökeres a változás. Hogy most, ebben a bátorság előtti pillanatban még te magad sem látsz rá.
Ott, abban a merülésben, abban a sorsfordító odaadásban tanulsz meg igazán szeretni. Ott és akkor nyitod meg a szíved. Szeretni, vagyis együtt maradni – jelen esetben a félelemmel. Hogy alakuljon benned át szeretetté, és ne azt tükrözze a világ, amit megálmodsz magad köré róla. A bántást, az éles késeket, az elválasztottságot. Amikor elfogadod az Élet, Halál, Élet ciklusát. Amikor felismered, se kanál nincs, se halál. Mert a mátrixod te teremted. Innen nézve mintha elkerülhetetlen lenne, hogy a kezdeti érzékcsalódás. Az nem mindegy viszont, hogy aztán mi történik, hogy te a kapcsolódásban mit csinálsz. Hogy mondta Jézus? Kelj fel, és járj.
(Felkészülés közben Boldizsár Ildikó és Antalfai Márta írásait is olvastam gondolatébresztőként.)
Fotó: saját
Csobánka Zsuzsa Emese 