Még kicsi voltam. Apámra alig, inkább csak a barna szekrény szárnyas ajtajára emlékszem, homályosan a mozdulatra és annál erősebben a szégyenre. Pedig a családunkban azt szokták mondani, a halottak szívében megfagy a szó, és megkeményedik, mint a legtörékenyebb üvegtáblák, amikből később nagyanyám vágta keretbe a méretet, ha ablakot hoztak üvegezni.
Szóval nem emlékszem, mit tettem. De akkor apám rácsapott a kezemre, és felvonszolt a sziklaszélre. Nem akartam elhinni, hogy megteszi. Nem akartam érteni, hogy mire készül. Minden lépése egy-egy tagadás, az életemből való kihurcolkodás volt, mintha egyetlen óra alatt kellett volna becsomagolnom, mindazt, aki addig voltam. Nyílt a bőrönd, a szívem a torkomon akart kiugrani, ismételgettem, most kell okosnak lenni, most kell józannak maradni, csak olyat választani, ami fontos, ami létszükséglet, de akkorra már halmokban állt az egész élet a szoba közepén. A halmokra visszagondolva később romokat láttam magam előtt, meghatározhatatlan formájú és anyagú bolygókat, a távolságról vett látleletet.
Apám nem szólalt meg. Egyetlen mozdulattal taszított bele a mélységbe, a vízbe. Emlékszem a sziklák között megbújó pozsgásra, a csöndre, ami megtört a hullámok között. Az a csönd azóta belém költözött, és nem enged teret bennem semmi másnak.
Halak ették meg a felázott bőrt. Az elszarusodó hámrétegek, a csont körül leszopogatott hús és a szemem kocsonyája. Nem volt mivel tapintani. Nem volt mivel mozdulni. És nem volt mivel látni sem többé. Aki megvakul, annak a mélytengeri homokdűnék ringatják a testéből azt, ami megmaradt. Csikorgott a homokszemcse a csontok alatt, ennyi maradt belőlem, ez lett a hangom is. Ha odafönn egy-egy nagyobb hajó elhaladt, görgetni kezdett a tenger, élettelenül hagytam, történjen meg ez is, addigra megtanultam, milyen ketten lenni vagy többen, de mindenképp a testen kívül, otthontalan.
Történt egyszer, hogy egy halász tűnt fel a vízen. Idegen volt ő, hisz a környékbeliek elkerülték az öblöt, tudták, élettelen testeket ringat a víz, hitték, szellemként kísértem őket és a gyermekeiket. A férfi messziről jött, tekintetében bogarak páncélos fénye csillogott. Teste sebekkel és horzsolásokkal volt tele, máshol, ahol ép volt még, tintával maratta a bőrt, telerajzolta figurákkal. Mintha térképet járna be, vánszorgott ott a só, kiült, aztán lepergett, hol a ladikra hullott, hol a vízbe vissza. Hosszú utakról mesélt a teste is.
A bordámhoz ért először, ahogy leeresztette a horgot. Kemény, fémes érintése volt. A csont megmordult, a halász pedig azt hitte, óriási halba akadt. Nyugtalanság vett rajta erőt, elképzelte, hogy a nagy fogásnak hála nem lesz egy ideig tennivalója, kimérten lépeget majd a tenger, és telik meg a hold, míg neki annyi dolga lesz csupán, hogy furulyázzon a hullámok dalára. De hirtelen tajtékot vetett a víz. Emelte, tolta, vonta és húzta őt és a csónakot is, a halász minden erejét összeszedve küzdött a zsákmányért, hitte, elég erős betörni a tenger bármely lakóját. Hitte, elbír velem.
A csontok megfeszültek. Fent és lent két erő ugyanazt művelte, hol az egyik, hol a másik csuklott össze az egymás elleni harcban. A mélyben ki akarta szabadítani magát az, ami a testemből maradt, a csónakban lévő nem tudta, egyre jobban belegabalyodok a hálóba. Hiába volt minden. Megállíthatatlanul, rendületlenül húzott felfelé. Nem volt maradásom. A felszín rettegett fénye már a csontokat súrolta, a horog nem engedett.
A halász elfordult, hogy a hálót kikészítse, így nem látta, mi emelkedik felé a mélyből. Mire elkészült, addigra már a vízfelszínen lebegtek a csontok. A koponya és a szem üregeibe betokosodott korallok, apró rákok és csigák a szabad levegőn fulladozni kezdtek, nem kaptak elég levegőt. A fogaimra zöldes moha nőtt, fésűkagylók ültek rajta. Ahogy visszafordult kezében a hálóval, az egész csontváz a víz felszínén lebegett, fogaimmal kapaszkodtam a csónakba.
Meglátott, és rémülten felkiáltott. Az arcáról olvastam le a borzalmat, amit a látványom jelentett számára. Undorral vegyes félelmet váltott ki belőle, távolságot, amit én annyira szerettem, hisz a közelséggel sosem tudtam mit kezdeni. Térdre rogyott, a hőköléstől elvesztette uralmát a teste felett. Vadul lelökte a fogakkal kapaszkodó csontvázat a csónakról, és sebesen evezni kezdett. De a csontváz a zsinóron maradt. Először az evezők keltette örvényben kezdett hullámozni a test, aztán megemelkedett. Életemben először a vízen jártam. A talpcsontok a felszínen siklottak, aztán el-elmerültek a vízben. A nagy mozgástól letört pár régi kagyló, a porhanyósabb korallok is hátramaradtak, elvált tőlem, ami már nem hozzám tartozott. Közben a halász rángatta az evezőt, vadul csapkodott, én biztonsággal követtem, össze voltunk kötve. Ahogy a parthoz ért, kiugrott a csónakból, és eszeveszetten rohanni kezdett. Át a parton, be a fák közé. Összekarcolták az ágak, talán ezért sem vette észre, hogy ami zörög, az nem az erdő, a csontasszony teste volt beléakadva. Én voltam hozzákötözve, egyetlen vékony zsinórral, mint a lélek, amikor testet ölt.
Volt ott levél, elhullott kisállat teteme és nyersszagú föld, lépett a halász termésre, kőre, míg rohant előlem, míg rohant önmaga elől. Egy fagyott földdarab megcsúszott alatta, elhasalt, a ruháját is kiszakította, az egyik cipőjét ott hagyhatta el. Rohant át a száradni kirakott húsokon, rohant tovább a jégkunyhóba. Magamhoz vettem néhányat a fagyos halakból, hiszen időtlen-idők óta nem ettem, de ő csak rohant tovább. A kunyhóhoz érve kúszni kezdett, a bejárati alagút után sebesen lihegve pihent meg, miközben a mélység anyjának adott hálát, aztán a Hollót emlegette, szinte félrebeszélt, és mint egy kisgyerek, kezdett sírni, hogy mégiscsak sikerült, megmenekült, életben maradt. Nagy sokára csöndesedett csak el.
Engem akkor vett észre, amikor meggyújtotta a bálnaolajlámpát. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, mit csinál, miféle félelem lakhat benne, ha előlem így menekül. Halomba szórva, mint régen az élet, összegörnyedve vártam, egyik sarkam a vállamon, egyik térdem a bordáim közé szorulva, másik sípcsontom a könyökömön. Talán a tűz fénye adott enyhet, talán az, hogy a halász magányos férfi volt.
Mert jóság szállta meg, és feltápászkodott, kedves szavakkal, mint mikor anyám ringatott, odamászott, és tengerszagú saras kezével fejtegetni kezdett. Néztem a kezét, az üregekben próbáltam megőrizni a mozdulatot, de akinek elveszik a szeme világát, az még képtelen olyat látni, ami előtte van. Az csak álmodik. Az álmodót viszont elhagyja a hite, egyik éjjel surrant ki az enyém is a nyitott ablakon, a réseket használta arra, hogy szabad legyen, és igaza volt, életemben nem becsültem meg őt.
Én addig a jóságot nem ismertem. Mutatták ez az, mondták, hogy milyen, de aki nem tapasztalja meg a puszta csontra mért időt, az nem tud belefeledkezni a másik érintésébe.
A lábujjakkal kezdte. Összerezzentem, szégyelltem mindig a görbe csontokat, a megereszkedett boltívet, az egymásra torlódást. Ahogy a kezét néztem, a kezén át a saját csontjaim, azáltal megláttam magamban valami szépet, hirtelen villanás volt csak, de fellobbant a fény, később hiába hessegettem volna el, hogy csak érzékcsalódás. Ő haladt tovább. A bokáról szedte le a sószagú, hínáros kötelet, szólongatott, hogy na, na, na, ügyködött egész éjszaka, türelmesen egyengette el a borda csontjait, a csigolyákat, a koponya gömbjét. Aztán prémeket szedett elő, gondosan bebugyolált, hogy felmelegedjek. Addig nem is tudtam arról, hogy hidegben lakom.
Ahogy lohadt a tűz, a hajából vágott le egy darabot, hogy életre lehelje, nagyot lobbant a halász haja, és egyre melegebb lett körülöttem és bennem is. Hallgattam. Hogy is mertem volna megszólalni. Rettegtem attól, ha megmutatkozom, majd ő is kivonszol a hidegbe, fel a sziklaszirtre, és letaszít, mint apám tette évekkel ezelőtt. Hallgattam, míg ő a csöndben megmerítkezett. Néztem, hogy merül el a csöndesség által teremtett térben, hogyan nyílik meg, ahogy mind közelebb kerül hozzám ezáltal. Nem törte össze a csontjaim.
Láttam, egyre lassabban veszi a levegőt, az arcán a bőr elnehezedett, ahogy elálmosodott. Nagyot ásított, elbóbiskolt, feje le-lebukott. Aztán aludni tért. Vannak álmok, melyeket a vágyakról és a szív fájdalmáról szőnek, ezek az álmok aztán egy-egy könnycseppet gördítenek ki az alvók szeméből, mely a szemzugban gyűlik össze. Vannak könnycseppek, amiket az sosem ért meg, akikért ők a világra jöttek, ám a száj sarka felé haladva mégis értelmet nyer mindegyikük. Ők azok, aki emlékeznek és emlékeztetnek, akik szívében a lélek lakik, akik nem félnek az életbe belevetni magukat, bármily félelmetesnek is tűnik az.
Így volt ez a halásszal is.
Pislákolt a tűz, fényében láttam meg a könnyet. Hirtelen iszonyú szomjúság tört rám, és összeszedve minden erőmet, zörögve kúsztam oda hozzá. Inni kezdtem, és a könnycseppből patak lett, majd folyó, áramló, végtelennek tűnő zubogás. És ittam az eltelt évekért, ittam a csontokért és a korallokért, ittam a csigákért és a hullámokért, ittam érte is. Álmomban sem gondoltam, van olyan időtlen szomjúság, mely ennyi vizet nyel el, mikor megálltam, döbbenten néztem azt a tüzet, hogy hát hogy volt, annyi éven át hogy lehetett a vizek nélkül élni? Se forrás, se patak, se ér, se folyó, hogy volt, hogy elmerülve a mélységben, a tenger fenekén mégis maradt bennem egy rész, aki emlékezett a vízre. És akkor elkezdtem inni végre magam miatt is.
Lefeküdtem mellé. Kivettem a szívét, megdöngettem a szív mindkét oldalát, mint egy dobot, és énekelni kezdtem.
A húst hívtam, a húst, a húst, a húst. Az ereket és az inakat, a nyirok rendszerét és a hálókat a testben, a májat, a gyomrot, a beleket és a tüdőt, hívtam a húst, hogy életre keljen. Hívtam a melleket, a telt, karcsú formát, hívtam a lágyságot és hívtam az öl melegét, hívtam a megértést, a megengedést és a megbocsátást, hívtam a fényt, hogy lássam benne őt mint magamat.
Aztán tovább daloltam. A dalommal a halász ruhája magától hullott le, megnyílt a prém, és bebújtam a csupasz testéhez, bebújtam mellé, majd visszatettem a hangszert a mellkasa mögé. A szíve immár újra bent dobolt, a kezem melegének emlékével forgatta a halász vérkörét, míg fel nem ébredt.
Akkor átöleltük egymást, és úgy maradtunk egész éjszaka, szív a szívhez, bőr a bőrhöz ért, míg a tűz lobogott, és helyet cserélt a lélek, átfolyt egyik a másikba, majd vissza, ringatózott a tűz lángja is a szemünkben, és a szemünkben kotyogott az élet, mint valami kis ladik. Aztán reggel lett.
Azt már én sem tudom, hogyan történt régen. Eltemettem az a lányt, aki a sziklaszirtről zuhant a mélység felé. Én a halásszal maradtam, és a mélység kincsei jósorsot rendeltek körénk. Mind, akit a mélyben megismertem, később táplált, életet lehelt belénk. Így történt. S hogy így történt, így mesélem a halász és a csontasszony történetét.
Mese Clarissa Pinkola Estes nyomán.
Megjelent az élet és Irodalom 2022.december 16. számában.
Fotók: L.P.
Csobánka Zsuzsa Emese 