(újabb mese az árva lányról, az Örkény István Színház alkotóinak ajánlva, a 2022.12.21. premiert látva)
,,Van egy ember, az embernek egy lova. A ló patája ferde, ő billeg és sánta, hátán hordja az élőket abba a másik világba, ahonnan érkezett. Van egy másik is, annak kehes testét ostorral csapkodja, állna már a saját lábára végre. Az hiába kér enni parazsat, aztán mégsem eszik, ezzel büntet. Aki életében két lovat próbált megülni, mind tudja, talpa alatt a föld mindig beszakad, addig lüktet. Meghasadt tárnába zuhanó napjait próbálja újrafűzni, egyről a kettőre lép, mondja, létra foka, de nincs, mibe kapaszkodjon. Feszül benne az ég, lába alatt a semmi. Van egy ember, s annak van két lova. Vajon melyik a Black Rider?”
Bennem lakik egy ördög. Amikor belém költözött, és igent mondtam rá, legszebb arcát mutatta, azt a nyílt tekintetűt, aki lenni akartam. Fonalat fűztem a derekára, azt követtem, a hajam kihullott, összesepertem, kidobtam. Azt ígérte, lehetek bárki. Nincs a testemen semmi szőr már, de ő azt mondja, neki így tetszem, csupaszon. Elhittem. Fázom, mindegy, ezen sem veszünk össze, majd az állatokhoz bújok éjjel. Azt ígértem, amilyet akar, én pont olyan leszek neki. Azt ígérte, nem kell többé nélkülöznöm, kapok új paripát, fegyvert. Azt ígértem, leszek az, aki beteljesíti az összes álmát, az sem baj, ha a szívem közben mint félrevert harang, ütőben leng céltalan. Nevetett, nevettem. Ígért nyugalmat, egyetlen utolsó éjszaka volt az ára. Ígértem vörösen izzó rúzst, hogy felkenem a számra, csak csókolja le rólam azt a részt, akitől félek. Neki elhittem, hogy nem baj, ha félrenézek, és az elfordulásnak nincsen ára. Hogyne lenne. Hogyne lett volna. Álmatlan éjszakáim lidérces hajnalokkal birkóznak, míg ő az igazak álmát alussza bennem. Vacogó lelkem az a tárna.
Ömlik a hab az égből. Önti az ördög, tetszem neki, ahogy félek. A gyomrom forogni kezdett, sok már, ő legyintett, ezt mindenki így csinálja. Kataton forgásban megannyi keréken, az elme börtönébe zárva. Mondtam, én más leszek, ő kacsintott, de a hab egyre folyt az égből.
Akkor hurcolkodtak ki az angyalok. Az utolsó még hátranézett rám. Végtelen szomorúság volt a szemében, tengerárok. Kértem az ördögöt, hagyja abba. Kértem, engedjen, legyen az ég alatt lakásom, hadd maradjon az angyal is. Mondta, most már csak olyat kérhetek, aminek ő is része, az angyalokat felejtsem el, különben is, miket képzelek magamról? Angyalnak kopasz fejű nő mellett nincs helye. Sálat kötöttem, legyen igaza.
Volt egyszer egy lány, nem volt szeretője. Azt mondta, ha az ördög jön is, szívébe fogadja. Szépnek lenni átok, a lány hamar megtanulta. Hóna alatt libát szorongatott, mintha pásztor lenne. Ment utána az a patás, ment a rétre és a fénybe, de sötétedésre a lány már álmában beszélt és hadonászott. Mindent félre. Félrenézett, félrelépett, félrehordott. Torzult a teste. A káprázat az ember józan eszét akarja, és a sánta tudta, a lánynak a szeme fénye a legszebb. Addig járt utána, míg kiénekelte belőle a lelket is.
A halott ember néma, olykor bár zsibbad szíve a merevre hűlt testben. Zsibbadt a szíve annak a lánynak is, aki kezében a madarat szorongatta, és hallgatott. Nem mozdult, a szíve hidegre fagyott. Nézte az ördög, miféle szerzet ez, hosszú idő telt el, mire belátta, ő is másról álmodott. Mert az ördögnek is kell legyen álma.
De addigra már mindegy volt, én akartam hinni, hogy újra megdobban, hogy az izomrost elég a létre verni. Muszáj volt hinnem, hogy megmenekülhet bennem az a rész, akit eladtam neki régen. De kételyeket ébresztett, és kétségbe taszított, végül saját szívem kínáltam az övé helyett. Hátha békén hagy akkor. Mondtam, vigye a zsibbadást, az izmot, a szívet, majd valahogy elleszek. Csak hagyjon.
És most ott állok, ahol a hitetlenek. Szívvel együtt vájta ki belőlem a lelket is. Nincs kihez szólni, mert égő sorokat perzsel fel a szám. A harang értem is szól, az igaztalanok méhében kong a magány, nincs már mit félreverni, üres a falu is, mind elmenekültek az élők. A pincékben az a fekete bujkál, ami a patája réseibe szorult be, sár vagy puszta kosz. A szurokfekete magány, amit elhittem, létezik. Az az idegen anyag, amivé váltam abban az ámokfutásban, a hazugság sivataga, hogy nincs kihez kapcsolódni. Pedig az elhagyatottság éppen olyan káprázat, mint a szép lányok tekintete.
Tudom, milyen igent mondani rá újra. Tudom, hol van az a pont, ahol még elfordulhatok, ahol még nem ér el. De valami mindig visszaránt. Nézem, mi van mögöttem, hátha. De nincs mögöttem semmi. Nézem, mi van előttem. Ott sincs senki élő. Nézem, ahol állok, halottat szólít meg a lét, miközben velem babrál, hogy talán még sikerül. De annak a régi lánynak meg kell halnia.
Ő hisz. Mármint hisz bennem az élet. Hiszi, hogy a poklok mélyén túl mégis van egy álom. Hiszi, hogy azt a mozdulatlanságot egyszer megtalálom, amiből kiindulva a mozgás végre nem önmagát számolja fel. Azt a pontot kerestem az ördögben, ami átemel. Káprázatra káprázatot, fals szólamot. Nem létezik. Végső elkeseredésemben meglékeltem a végtelen tengert, süllyedjen el a világ, ne legyen benne sár, se kosz.
Meg kell halnia annak, aki szívében őrzi a kételyt. Mákonyos reggelekre többé nem ébredhet, mert az is az övé, az ördögi terv része volt. Most, hogy a téli napfordulóval egyre hosszabb a napos órák száma, kicsit kiülök a teraszra a két fa elé, csak nézni. Kicsit minden nap többet, nem csinálni semmit. Szemlélni. Nézni a jegenyét és a gesztenyét, üres ágaikat a fényben. Jön az ördög, az jön, hogyne jönne, de most már emlékszem a lékre, amit a tengerbe vájtam. A kulcslyukon láttam, az ördög agyakat evett, mint a pirosbelű dinnyét. Emlékszem, és mondom. Kimondom azt is, patája volt. Emlékszem, mind aki élt bennem, addigra halott volt. És amikor ölelt, én a húsába nyúltam, nem volt neki rendes teste, hiányra húzott göndör fürtű bundát, hiányra hívtam szeretőnek, mert nem tanultam meg tűrni. Én vagyok a felelős érte, kimondom. Én választottam az ördögöt szeretőnek.
Az ördög ellen nincs más, mint más utakra menni. Túljárni az eszén, elhagyni a járt utat. Jön, mondja, kimeri a tengert. Mondja, nem fogok túljárni az eszén, ő képes bármire. Nő a szeme, az orra, a szája, most már látom, valójában mekkora. Hallgatok, ő mondja, milyen ügyes, megmutatja nekem, mire képes, de én csak nézem, nem mozdulok. Bőszül az ördög, végre ő csinálja, nem kell tükröket tartani, emberléptű táblát, hiszi, nincs lehetetlen, látom, hogy vergődik magában. Én megtanultam, van olyan. Vele például lehetetlen dűlőre jutni, nyerni. Hisz ő adta a paripát, a fegyvert, ellopva álmomat.
Nem igaz. Nem lopta, én adtam a puszta két kezemmel, vigye, használja.
Elkezdi merni a tengert. Bennem rügyezni kezdenek a fák, addig nézem őket. Mellettem a paripa és a fegyver, az ördögtől valók, hagyom, vigye. Karddal szeli a vizet, micsoda őrültség ilyet csinálni. Micsoda őrültség, hogy ezt csináltam annyi éven át. Egyre merül az ördög, én egyre nézem. Egyik létrafok a másik után, nem mozdulok.
Lassan indul el az angyal az égből, hogy a földre szálljon. Van ideje rám, türelmes is. Egyik fok a másik után. Olykor megáll, nem sietős a dolga, csöndben merítkezik. Nézi a földet, csillagok helyett emberek gyúlnak ki ott, rácsodálkozik, milyen tágas e bolygó. Az árvákat így szelídíti meg az élet. Egy angyal álma repkényes sötét lett, rózsát ringatnak a szirmok a szárnya alatt.
(Az írást az előadás ihlette, illetve saját tapasztalatok. Köszönet és hála az alkotóknak.)
Csobánka Zsuzsa Emese 