Helgoland szigetén alacsonyan jár a nap. És a környékbeli népek azt beszélik, jobb, ha messzire kerüli az ember fia ezt a vidéket, mert aki arra tévedt, még nem jött vissza onnan.
Bendik Aamodt áldott volt, ahogy a neve is mutatta. Két folyó találkozott benne életében, távoli világokból érkező apja és anyja a Sötétség Méhén kelt át, hogy egymásra találjon.
Azon a szigeten, ahol Bendik Aamodt megszületett, hallgatni tanult a csönd, mert szószátyár ősei egymással hadba estek, és végül nem maradt más a földek helyén, mint a puszta jég. Jégföldnek is nevezték a Sötétség Méhén túli világot, mert senki nem mert eztán arra indulni, hogy meglássa, ki lakik ott, él-e az áldott gyermek, Bendik Aamodt, vagy mendemonda az is, álmok világa.
Ayla Lund egy árvalány volt. Tölgyfában találtak rá, erdő nevelte. Hallotta a meséket arról az áldott fiúrúl, és arra gondolt, annál többet, mit eddig, már nem veszíthet. Aki tölgyfában él, annak odvakat váj testébe az idő. Ayla Lund szemében háncs kérgesedett meg. Úgy indult útnak minden nélkül, üres kézzel, hátha megtanul ölelni, nyitott tenyerén megtartja az eget.
Át a hegyen, lápos és mocsaras vidéken. Fák emelték ki a mélyből, ahol szerelembe esett vele a mélység. Iszamos vidéket hiába jár be az, aki nem tapasztalja meg, milyen, amikor képesnek kell lennie megemelni önnön gyökerét.
A hegyen túl a jég lakik. A Sötétség Méhében a végtelennel mért idő. Ayla Lund ott megdermedt a télben, és összenéztek az állatok, hogy talán elkésett az úttal. Egyetlen madár volt és egy hatujjú kutya a társa, akik titkon követték őt. Gyerekkori játszópajtásai valaha egymást ették volna meg, de egy régi vadászaton Ayla meggyógyította a sebesült ellenségeket. A lundehund lábain akkor nőtt ki a hatodik ujj is, a lundemadár pedig akkor tanulta meg a napot őrizni.
Látták, hogyan fagy bele Ayla Lund a fénybe. Látták, hogy a Sötétség Méhe egy olyan világ, ahol szikrázó hideg dermeszti meg az emberek lelkét, és nem dalol semmi, elnémulnak a fűcsomók is, összetörhető lesz a világ, mint a kristályüveg.A lundehund emlékezett, Ayla hogyan mentette meg. Emlékezett arra, hogyan ült mellette órákon, napokon, heteken át, azt tanítva neki, nincs idő, csak figyelem, jelenlét és gondoskodás. Hogy kinőtt a hatodik ujja, maga sem értette. Nézte a saját mancsát, miféle szörnyszülötté vált most ő, de életben maradt. Az a hatodik ujj mentette meg.
A lundemadár pedig végre mert a napba nézni, erős csőrével szikrát emelt át az égről, és vitte távoli vidékre magával minden sziklaszélre, hogy meséljen arról az övéinek, a fénybe emelt sebekre létezik gyógyír. Ayla addig ringatta a szárnyait, míg újra megtanult repülni. Addig dúdolt a tollnak, míg végre megemelkedett. És aki látta, hogyan szeli a magas eget a lundemadár szárnya, szívében és lelkében átmelegedett. Kihűlt Ayla Lund, mire átvergődte magát a Sötétség Méhén. A jeges vidéken, ahova eztán ért már nem volt maradása. Lelkében szomjúság fogant meg az égboltra vágyva, azt álmodta félholtra fagyva, talán mégis jobb a kő és a mozdulatlanság, mint maga az élet. Méhében tölgyfák ringtak, szemében altató, Ayla Lund mozdulatlanságában megértette, büntetlenül nem lehet a sötétség és a hideg földjeit bejárni.
És akkor a lundehund és a lundemadár énekelni kezdtek. Nem mást, mint ugyanazt a dalt, mit korábban Ayla nekik. A dal egy tölgyfáról szólt, aki maga mélyét, odvát adta egy árvának, legyen maradása. Ágaival hajolt le hozzá, és gyantával itatta, szomját oltani. Mézet a méhek hordtak annak a lánynak, zsongó hangjuktól tanult annyi mesét mesélni. A tölgyfába költözött Ayla Lund az odúból úgy lépett ki, mint vadak engedik el tavasszal téli bundájukat.
Az odú valahol egy norvég erdő mélyén méheket tanít úgy hordani a mézet, hogy az, akinek hordják, egy másik világba indult, oda, ahol a sötétségen túl és a jeges földeken túl bizalommal tele az élet. A lundehund és a lundemadár most erről mesélnek.
Miként érkezett meg Ayla Lund egy távoli vidékre, ahol azt mesélik, egy áldott fiú lakik. Most még csak az állatok mesélnek, egy hűséges kutya és egy naptól nem riadó madár, Helgoland szigetére a fényt majd ők hozzák, ahogy szívük abban átfényesedik.
Csobánka Zsuzsa Emese 