Gyerekkoromban fogalmam sem volt, hol a helye.
Mit csinál a fürdőben, vizet ereszt, vagy tusolni fog? Hol alszik, hogyan fekszik le, hord-e pizsamát? Vajazza-e a kenyeret, teavizet forral, vagy kávét főz inkább?
Van-e a fénynek olyan útja, amit reggeltől úgy jár be a lakásban, hogy nem hagy jelet, de nyomában vonja be a felszínt arannyal. Kredencet töröl át, aztán felszárítja a tányéron lévő vízcseppeket, és később a déli időben kiemeli a tárgyak körvonalát, nem enged teret az árnyéknak megszületni.
Apám hagyta. Az árnyékot így én hamar megtanultam átölelni. Sarkokban bújt meg a hiány, kiégette a szemem a nap, nem akartam látni a hideg hegyet, és azt sem, ami utána maradt.
Évek teltek el, egy fél élet, mire odáig jutottam, hogy már nincs mire, kire mutogatni. A hiányok hiányokat szülnek, és árnyékos erdőben felcseperedett lánygyermekeknek nincs tűlevelek közt átszűrődő fény az arcán, csak rozsdafolt.
Páncélos testű nőnek lenni hamar megtanultam. Nem engedni be magamba mást, mint amit ismerek, elutasítani a kedvességet, a figyelmességet és a megbocsátást, és forrongó dühben élni meg a mindennapot. Őrjöngeni, sárkánynak lenni, tüzet okádni, aztán szégyenkezni miatta. Folytatni másnap. A külső keretek védelmében bízni, hogy az majd idővel börtönné szelídül. És életfogytiglan szabadulhatok, ördögi körömben ázva.
A rácsoknak csak árnyéka van. És hideg a fém, ha hozzáér a testhez. A férfi helye ki van hűlve, Észak-fok bennem, idegenség. Zárkában várja a megbocsátást, engedjem már ki, lehessen szabad, ne kelljen az én női testembe szorulva élnie meg az életet, hisz abban sosem lesz otthona.
Hűlt helyét annak a férfinak én gondoltam, megtalálom. Ha addig élek is. Betöltöm magammal, gondoltam először, leszek apám helyett apám, vagy találok valakit helyette, közben döbbenten láttam be, én a hiányra vágyom. Hideg és lefagy. Kiabál és bezár. Elvág és elfordul. Nem mozdul, nem mozdul soha. Hideghez szokott léleknek van-e maradása?
Ismerem magamban a nőt, aki mérgeket kever. Méregzöld illattal parfümözi be a testét, azzal csábít, ő a pókasszony a térben. Van bennem olyan is, aki folyton kalapál, és üvegtáblákkal és tükrökkel próbál túllátni önmagán. Szilánkosra törik minden évszakban a szíve, komolyzenét hallgat, hogy csönd legyen benne végre. Van olyan is, aki idegen nyelveken szólal meg, hátha az tisztább, mint minden korábbi. De idegenségében veszti el a hangját, mert idegen nyelven nem lehet álmodni. Van, aki bezár, téglákkal bástyázza el magát, ő az apám anyja. És van olyan rész, aki ír, elemez, kockára bontja le a létet. Azt reméli, ha megérti a világot, az érzelmek is preparálhatóak lesznek – na ott kezdtem hazudni magamnak.
Vaknak a színekről nem lehet beszélni. És nincsen forma, mely ne torzulna el attól, hogy valaki éveken át nézi, álljon bár bármilyen messze tőle. Én mindezidáig úgy éltem, hogy a sötétben és az árnyékban hittem, és lámpások körül repkedtem, mint lepketánc éjszaka. Megégett szárnyaimnak vége. Elégtem. A főnixről azt mondják, hamvaiból éled újra.
Itt állok, balkonról nyíló téli világom arra az új nőre vágyik. Arra a régi szépre, aki tünde fény otthona. Olyanra, aki képes a férfinak teret engedni, s önmagában szépből teremti meg a nőt. Nem mérgez, nem kalapál, hallgat, ha a csönd dalol. Az éneklő asszony álmában hangszeren játszik, és szívében fogan meg a fény, ha föléhajol.
Csobánka Zsuzsa Emese 