A hókotrók gyomrában a magas csönd lakik. 183 centiméter, és szereti nézni a szél táncát a csupasz ágakon. Nézi a hullámzó karokat, az ég felé nyúló üres kezeket a végeken, mintha tudnák, nekik csak ki kell nyújtani, az isten is arra tart, az irány ellentétes, hogy találkozhassanak megint. Zúgó szél emeli meg az ágakat, a fa gyökere egyre mélyebbre merül a földben, hogy megtarthassa az ég brokátját.
Nézd, ez itt a mélye. Hókotrónak lenni nem emlék és nem is ígéret, hóval vastagon belepett utakról érkezem meg hozzád, ahol majd megolvad a jég, és a fagy kienged. A hókotróban lakik egy óriás. Hallgatag szívében megannyi zene zsong, fülére tapasztott fülhallgatóval zárja el magát a világtól, mert nem bírja hallani, amit az élet dalolna.
Megtanulni bírni a saját életem. Nem kevesebb, nem több, amit advent adhat. Lépni a hit felé, a remény és az öröm felé, hogy megszülethessen a szeretet bennem. Botladozva hinni nem lehet, szüntelenül reménykedni is kevés, az öröm pedig a szívben lakik, úgy lesz sugárzón mindenki sajátja.
Az elmúlt hetek azt tanították, a szeretetről én vajmi keveset tudok. Szeretetben csak élni lehet, várni, elvárni nincs mit, és a szeretetet is ki kell hordani, hogy a világra jöhessen. Időben élni meg, nem rohanásban.
Bántottam annyit embert, gyereket, férfit, nőt, családtagot, de főleg és mindig magam. Idén nem csak a fény születik meg. Egy olyan türelemmel teli mély belátás, mely tudja öröktől fogva, hogy a szeretet rendjétől nem menekülhet. Ostorral a kézben nincs se megbocsátás, se megváltás.
Kaptunk még pár napot, hogy átforduljon. Ring a méh sötétjében a fény. Ring a lélek, mielőtt a formát öltött létezéssel táncba kezd, hogy megtapasztalja önmaga szabadságát.
A sötét lép ki az északi fénybe. Egymásnak mutatják meg, hogy szerethetők.
Csobánka Zsuzsa Emese 