Miskolc, zsinórmérték fokról fokra – A revizor

Egy köpönyeggel indult. Kisgimnazista voltam, és hatalmas létrákat cipeltünk át a városon, hogy megmutassuk Akakij Akakijevics életét úgy, ahogy a magyartanárom Gogolt megálmodta magának. A másik álmának részese lenni veszélyes terep. A saját álmot álmodni pedig olyan vállalás, amihez legalább bátorság kell, aztán mélységes hit, ami végigvisz a sziklaszirteken.

Miskolc A revizor című előadásban nekem a hitet tanítja. Hinni abban, vannak utak, amik hazavezetnek, legyenek bár túl a városon, legyenek bár belül, de mégis igazak. Mert nincs mit hazudni többet arról, aki lettél, sem arról, honnan jöttél, és hogy most éppen ki vagy.

A Miskolci Nemzeti Színházban az előadás végén egybeér két világ. Addig félszegen billegünk egymás mellett mi, nézők és ők, színészek. Vannak ott fenn ők, a színpadon, és vagyunk mi, odalenn, mérhető a távolság, tapsolunk, nevetünk, míg ők helyettünk vigadnak. Tudja, aki beül a darabra, hogy az összes illúzióját el fogja veszíteni. Hogy egyszercsak eltűnik a látszatfal, maja fátyla, és felgyulladnak a fények. Azokban lesz látható, hogy a falra szegezett állattetemek valójában saját kitömött vadjaink, szarvasok, fácánok, muflonok, akik nem voltunk elég bátrak lenni. Nem mertük vállalni sérülékenységünket.

Vadászházban sose legyen vágyad vadnak lenni. Ha vadászatra mész, ne csodálkozz, hogy végül golyó kerül a lábadba majd. Hullámzó Balatonba lépünk, minden annyira ismerősen otthonos és magyar, sírva vigadunk, no persze, így tanítom én is, aztán Ady ős Kajánja lép felém, és szó nélkül hagyja, hogy az ördögi körök önmagukat számolják fel, és induljanak el megint. Közben egyre több a fény, a sötét mélyén maga gyullad fel egyesével az emberi lélek, hogy új tereket ragyogjon be.

Saláta repül a földre. Medence nyílik a színpad közepén, kisportolt testű fiatal férfiszínészek hasítják ki azt a rést, amin át aztán felszívódik a szexualitás, mint ütődések helye harmadnapon. Testek, bankjegyek és közben egyre folyik a konyak, az ügyelő csöndesen neszez, amikor felpillant, kinek az álma ez, mi belőled a valóság?

Nyugatalanító belépni a magam teremtette fénybe. Nem úgy, mint 18 évesen, amikor a Földes-esten konferansziéként vártam a reflektort, aztán szavaltam, játszottam, mindig valaki más álmát. A közönség állva tapsolt. Korábban elsőként álltam volna fel. Most a székben próbáltam ocsúdva választ találni a feltett kérdésre, amit nekem szegezett az élet, hogy én hogy állok a hittel? Tudom-e, mennyi és mikor az elég? Tudok-e konyak nélkül ünnepelni, tudok-e úgy táncolni, hogy nem a szintetizátoros 3+2 szól, nem az az urambátyám dzsentriszív zakatol a síneken a megállíthatatlan meredély felé? Vissza tudok-e találni a testbe, amit annyi éven át olyan könnyen szórtam szét?

Hazafelé egy másik úton jöttem. Távoli világok festették fel az utakat, láttam azt a régi lányt, aki valaha voltam, és aki már sosem leszek, és láttam az üvegben tükröződni a mostani arcot is. Arról beszéltem annak a másik világnak, hogy a halál csupán a másik oldal, az élet része, s mint ilyet, tudom szépnek látni. Ő nem tudta, az, aki őrzőnek született, képes a kapuban úgy megállni, hogy az utazókat puszta hittel tartja meg. Úgy kíséri temetőkertbe a szerelmet, hogy a mécsesek maguktól gyulladnak meg, hogy világítsanak. És egyetlen levelet hív életre, azt, amelyik lehullik, hogy közvetítsen két világ között. 25 év után egy szavak nélküli üzenetet.

Ahonnan én jövök, hamar láttam nőket halni meg. Tudom, milyen éveken át mások álmát élni a sajátom helyett, mire végül szinte el is felejtem, az enyém valójában mi volt. Mindezt azért mesélem, mert ez az előadás (a rendezés, a színészek és játékaik, az összes falra szegezett állat) a sok hang és salátalevél felett csöndesen feltett néhány belül évek óta üvöltő kérdést.

Kinek az életét éled?Vagy-e végre elég bátor megálmodni a sajátodat?Kész vagy-e odaadni magad a saját lelkednek, és feloldódni önmagadban?

Létrát ácsolni ég és föld közé a színpad tanított. Hogy hülyeség véresen komolyan venni az életet. Nevetve repes a szív, és aminek a lába alá aranyút fut, az a lélek. A többi mesésen emberi valóság.

—

Köszönöm az előadást az alkotóknak.

https://mnsz.hu/eloadasok/single/903

Hírdetés