Égigérő

Menjen mind.
Induljon a fűszálak között megbújó harmat,
induljon a reggeli pára és a köd.
Induljon a légbe kapaszkodva a szár,
a pattanó mag veszítse burkát,
ahogy a napba néz.
Elvakult hittel ne várja élő a világot,
teremtsen olyat, ami illékonyabb, mint önmaga,
bontsa vissza szálanként a szőttest,
amin repült annyi éven át.
Aztán ne bogozza tovább, engedje el
a szőnyegbe rejtett varázsigéket.
Minek mormolni annyi rontást.
Tanuljon inkább kimondhatatlan neveket.
Tanulja meg a derűt és az örömöt,
a létezés kacskaringóit a lombból letekintve.
Földbe kötve láthatatlan aranyfonalát engedi Ariadné,
lazul a kötelék, amibe eddig kapaszkodott.
Zsinóros kincseit szerteszórja,
világok csodálják önmagukat,
térben és időben táguló megvalósulásait.
A lengő légben az Isten hintája lobban.
Fáj? Hogyne fájna, hisz káprázik,
botlik a bal láb a jobban.
Mint a fűszálon illanó harmat,
a földről felszálló köd. Hasít, ha csillan.
Érzi megbillenni a szárnyait,
ahogy elrugaszkodik éppen.
De a tollak emelkedni készek
a labirintust álmodó nyitott tenyerében.

IMG_4734

Reklámok
Kategória: Egyéb kategória | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s