Fehér

Cascais Lisszabontól alig húsz percre van. Még reggel nyolc sincs, mikor a pályaudvarra ér. Az üdülővárosban elvétve lézeng néhány ember, többnyire álomittas, helyi lakosok, úgy bontogatják a hajnalban összekötözött székeket, napernyőket, mint a sziromleveleket a nap.

Minden olyan magas. A villák tőle jobbra, balra egy emlékhely hatalmas betontömbje, szemből egy család érkezik, szülők két gyerekkel. Az egyik durcás, a másik nevetve futkos az apja előtt, a nőnek egyelőre nincs helye. Félrehúzódik, aztán megáll, nézi a durcás gyereket. Úgy tesz, mintha az órát nézné, visszafordul. A toronyórát a tengerrel szemben állították fel, ha már az örökkévalóságot kell tükröznie, legalább hadd nézhesse a végtelent életeken át. A kikötő és a tenger, ezt látja, ha mer előre tekinteni, és nem rejtőzik el a két mutató merev pillája mögé. Nézi az embereket, nyáron a strandolókat, januárban a sátrat, amiben műjeget karistolnak össze a portugál gyerekek korcsolyás talpai. Szereti az éleket, a kontúrt, talán mert a hasonló hasonlót vonz. Ezt tőlük hallotta, de a fene se érti, a naplementében olyat is látott már, hogy az ellentétek mint a mágnes feszültek egymáshoz. A lélekharangnak dohog, aggasztó, hogy nincsenek szabályok. Minden gondjuk ritmusprobléma, sietnek, amikor meg kellene állniuk, és ácsorognak, amikor rohanni kellene. Folyton összekeverik, hogy mikor minek van ideje. A harang néma. Szereti hallgatni, ahogy az idő önmagával perel. Ő tudja egyedül, mekkora szíve van a mélyben.

A nő már odébb van, a Városháza teréről nem is látni. Míg az óra a távolba mered, mélyen szívja be a meleg, sós illatot, a tengerparti szél szagát, amibe hullámokban vegyül a nemrég kifogott halak és kagylók nyers, émelyítő fuvallata. A tornyok alját nyaldossa a tenger, hullám formában rakták le a térköveket. Kék és fehér fodor váltja egymást, a fiú végre elfeledkezik a dühéről, és míg ő kékről kékre ugrik, a testvére fehérről fehérre. A szülők mozdulatlan nézik őket. Az óra szemében ringani kezd a két gyerek, most nincs hiba, nincs eltolódás, minden most van, önfeledt, tiszta gyerekkacagás. Dél van.

Cascaistól távolodva fogynak a futók, egyre bujább viszont a növényzet, vastaglevelű pozsgások keverednek szúrós bokrokkal, a nő érzi, pisilnie kell, balra tér le az útról, ahol egy ösvényt lát. Guggolás közben ismételgeti: „Addig menj, amikor már mindenen túl vagy, ahol nincs semmi, és ne állj meg ott sem, mert még csak azután lesz, amit keresel.” Hülye egy térkép. De követi, muszáj hinnie, nincs más fogódzó. A lábfeje körül szanaszét papírzsebkendők és műanyagflakonok. Megcsapja a forró vizelet szaga, kicsit megemelkedik, ne fröcskölje össze a lábszárát.

Az óra felett megkondulnak a harangok. Ahogy kifordul a két öblös test, játékosan billennek az égre, Boca do Inferno visszainteget. Nézik a nőt a bokrok között, ha tudná, hogy alig van hátra a végéből, vajon lassítana vagy sietne-e. A Pokol szája, ő ez mondogatja magában guggolva, de a turistainformációt félrefordítja, Isten kapuja lesz belőle, vajon meg lehet-e ítélni bárkit is.

Ahogy meglátja őket, elfelejt levegőt venni. Kétségbeesik, megint nem éri el a kilincset. A bal kezében lóg a baba, összekócolódott haj, a sütővassal gondosan kialakított fürtök a padlót seprik. Hatalmas szárnyas ajtók merednek falként előtte, mögötte van a hinta, amiatt akar bemenni, alig négyéves.

Évekkel később egy másik kilincs, csak le kellene nyomnia, nem nehéz, a réz keserű ízét hozzáképzeli, valaha megvárta, amikor épp a vendégeket engedték ki a kapun, és torkában dobogó szívvel nyalta meg a foltos felületet. Őrült rég volt, úgy érzi. Hova lett?

Nem hozott semmit. Tegnap is itt volt, szögre pontosan emlékszik, hol mi maradt és mennyi belőle, a narancslé, az őszibarack, a nápolyi és a kréker. Legyen édes és sós is, kérte nagymama, pedig tudták mindketten, úgyis ő eszi meg az egészet.

Péntek esténként sötétedés előtt érkezett, a táskában mesekönyv, ruha, bár a komódban egy váltás fehérnemű mindig várta tisztán. A lift belül piros volt, kulccsal karcolhatták bele a neveket, szívek és rontott betűk meséltek arról, amit akkor még egyáltalán nem értett. Olyan bonyolultnak tűnt az egész. Amíg nagymama mesélt, addig egyszerűen festett az élet, a színek is inkább pasztelesek voltak, fekete-fehér a tévé képernyője, lenge narancsszínben úszott a terasz a fregolival. Mindenre volt felelet. Késő ősz lett, mire ki tudta betűzni az egész szót. Előbb félreolvasta, aztán csak nem értette. Örökre. Micsoda hülyeség, gondolta, és ingerült lett, a test mellette alig emelkedett, valamit csinálni kellene, valamibe kapaszkodni, mert ahogy öregszik, egyre több a kérdés, de elmaradnak a válaszok. A szót ő húzta át háromszor a postaládakulccsal. Aztán felé írta filccel: hazugság. Meggörbültek a betűk szombat reggelre, nagymama háta csúszda lett.

Volt idő, amikor listát írt, sötétlila füzetbe gyűjtötte a boldog pillanatokat. Nagymama halálával elmaradt, úgy gondolta, felesleges, nem beváltható az élet, nincsenek előjelek, mindegy, mennyi és hogyan telik. Aztán egyik éjjel arra riadt, hogy fél, hogy úristen, tékozol, az idős asszony álmában hiába simogatta hűs kezével a homlokát. Virradt már, mire nagy kínok között felírt 47-et. Azért tudja, mert megszámozta. Cascais volt a 48. A számra emlékszik, a részletekre alig. Dühöt érzett. Éveken át dühvel álmodta végig a nappalokat, hol egy mozdulat, egy tárgy vagy egy személy miatt, mert így szokta, így tanulta meg. A vétett hibának megvolt a saját helye. És ahogy múlt az idő, úgy szűkültek a testében az erek, mint elzárt szobákban a levegő szokott sűrűsödni.

Hogy nem lehet másképp csinálni. Nem tud magából kilépni, mint dagálykor a tenger.

A színek tüntetőleg jöttek, érte vagy ellene, ez ma sem világos, és elfáradt abba, hogy folyton mérlegeljen. Hatvanéves. Nincs mit takargatnia.

Meg fogsz halni. Nevetséges vagy, hogy mennyire félsz.

Ült a füles fotelben, és nézte a bal kezét, először azt hitte, csak árnyék, de hiába forgatta, az apró folt maradt. Rátette a jobbat, hátha elrejti, de napba vagy lámpafénybe tartva sem lehettek volna élesebbek a bőre alatt zajló évek.

Isten színe csak a fehér lehet. Isten színe csak az összes lehet, morogta maga elé a pecséttel számozott paplan alatt nagymama is, aztán most megint itt van, hatvanévesen, és ez jut eszébe a Pokol kapujában. Nem guggol, nem emelkedik. Ahogy mögötte van a végtelen, és átjárja a sós, meleg szél, egyre könnyebb a lelke, nézi a hullámokat a sziklákon, úgy törnek meg, mintha ez lenne minden vágyuk. És akkor arra gondol, hogy az, ami van, az a beteljesülés.

Végre nem ellenkezik, hagyja. A hullámok által kivájt barlangok olyan hívogatóak, megérinti az embert a mélység, a halálban mégiscsak van valami csalogató, éteri. Körben a halálhetérák, ki tudja, hol vagyunk és melyik időben, nagymama kórházi pecsétes paplanja és a tenger mentén a futósáv ugyanúgy önmagába ér vissza. Boldog érzékcsalódás.

Nézi a hullámokat, nézi benne önmagát, a sziklákhoz csapódik a víz. Ebből a szögből koszos zöld a víz, a habos hullámok összekuszálódott pókhálóként szabdalják részekre, olyan, mintha tükörbe vágott volna bele, kimerevített a pillanat, amikor még nem hullik minden elé, a földre, hogy a harangok zenéje moshassa vissza a kikötő hálói közé.

A legkisebb harang a templomban színekkel álmodik.

 

(Kaposfest, 2017)

Megjelent: http://www.villanoel.ro/evenimente-det/vrs/IDev/349

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s