Értékleltár

 

Alan Feltus: La Nostalgia Del Figlio
A mentőautó kerekei lustán forgatták a hólevet, a sofőr ráérősen vette be a kanyart, amikor jelzett a telefon. Az üzenet feladóját évek óta ismerte, de sokéves kihagyással találkoztak csak, átlag ötévenként, olyankor sorsfordító változásokat eszközölve egymás életén. A gyerekkori tartozás leróhatatlannak tűnt. Önmagán állt bosszút minden alkalommal azért, mert egyszer felgyújtotta a lány haját. A szeme sarkából nyugtázta, hogy megint ő írt. A gyomrában bizsergő izgalom, kicsit erősebben szorított rá a kormányra. Szemben vele a szürke égbolt, az alkonyat a háta mögött hasította ketté a horizontot, rózsaszínes, narancsos élek választották el egymástól a nappalt és az éjszakát.
A lobos határsávban egy férfi kuporgott, a visszapillantóból pihent meg az idős férfin a tekintete. Az ölében egy Centrum feliratú nejlonszatyor, a fején koszosfehér kibolyhosodott sapka, a kabátja elnyűtt homokszín, sálat nem talált a fogason, összeszorult a szíve, ahogy meglátta a petyhüdt nyakat az előszobatükörben. A VII. kerületi garzonban erősködtek, hogy hozzon magával mást is, ki tudja, mennyi ideig marad. De mintha nem értette volna. Vladimir Storm Pomáz felé azon gondolkodott, vajon tudatánál van-e, és vajon helyesen jártak-e el, vagy pontos volt a diagnózis, és okkal viszik a pszichiátriára. Zavarodott volt, a szeme üveges. A bő fél óra alatt, amit a társaságában töltöttek, a nappallal együtt emelkedett el a földtől a férfi, szürkéből szurokfeketévé mélyült, mint a leghűségesebb állatok bogártekintete.
A szatyor tartalma a bejelentőlap egyetlen rubrikájában elfért, két db spirálozott asztali naptár, futotta át a sofőr újra, mielőtt beindította a motort. Rosszallással vegyes értetlenséggel dobta le maga mellé az ülésre. Csöndes útnak ígérkezett. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, és a felszálló fényben maga elé képzelte a két nőt.
Az egyik csöndes volt, reggelente kiflit készített neki a kávé mellé. A másik szótlanságától merevedni kezdett, éveken át üres gyomorra itta a feketét, csak utána nyúlt a vajért, sóért, hátha csillapodik a test láza. Az idős férfi alig hallhatóan motyogni kezdett, vagy a motor zaja zavarta meg a képet, a hídon haladtak, maga sem tudta eldönteni. Végig a budai oldalon a folyó mellett, az egyik megszokott hűvössége, a murvás part a lába alatt, a másik egy régebbi folyó, örökös deltatorkolat, és a belőle kifutó tenger, aminek rajongásig szerette a szagát. Arra a kamaszkori belga őszre emlékeztette, amikor Schuller Magdával együtt cserediákként vettek részt egy utazáson. A buszút hosszú volt. Bár jutott mindenkinek két ülés, ő Velinger mellett ült, hogy Schuller Magdát jobban lássa, mert Schuller Magda szerelmes volt a barátjába, és úgy helyezkedett, hogy minden pillanatban láthassa a fiút. A barátságot a szerelem mérte, ki gondolta, hogy Schuller Magda azóta őriz egy képet, amin két alvó férfi látható, Velinger és Storm, az egyik, aki mindent megadott volna érte, és a másik, akiért mindent megadott volna a nő.
A mentős közben unottan lapozgatta a naptárakat. Jó lett volna találni benne valami érdekeset, életmentés híján gyakran szórakoztatták egymást kitalált történetekkel, szociotrip minden műszak, pötyögte be a telefonján. Muszáj volt oldani a belső feszültséget, míg az értéklista készült, de most fásultan peregtek a napok és a hónapok a kezében, szinte üres volt mindkét esztendő. Mindkettő ugyanaz az év. Nem maradt semmi, ami ellensúlyozhatta volna a nyers valóságot.
Így telt el az a hét Belgiumban. Álmodó fiúk a buszon, és egy őket figyelő lány, állandó fénytörés az ablaküvegen. Schuller Magdában az ég hagyott nyomot, a hosszú belga sztrádákon érezte meg először, ahogy a felhők süllyedni kezdenek, és kimossák a testét mint homokos partokat szokta a víz. Magda rajongott a fényekért. Velinger is ezért vakíthatta el, pedig árnyékként Storm nehezedett kettejük közé, egy lélekugráshoz szükséges kötél tartópilléreiként. Végre Pomázra értek. A kaput jelző két kőbástya sorompója nyűgösen mordult, a kar, mint valaha Schuller Magda, hittel emelkedett a fák lombja fölé. Storm azt érezte, megoldhatatlan helyzetbe sodorta magát, a két nőből az egyiket választani egy részének a feladását is jelenti, önmagával szemben pedig gyűlölt veszíteni. De egy élethez két naptár is kevés. Már nem volt szomorú, csak fáradt. Belefárad az ember a szerelembe. Felszisszent, ennyire egyszerű az egész.
A hosszú évek alatt voltak napok, olykor hetek is, amikor csapzottan riadt fel az ágyon, fejfájással és a szemében égő fájdalommal ébredt, mert újra Magdával álmodott. Magda, amint a tengerbe hatol, és ő ettől bátor lesz, és vetkőzni kezd, alsógatyában szalad a jeges vízbe. Ha nincs Magda mosolyában annyi levegő, ő biztosan elsüllyed a sós habok között. Így viszont belülről figyelte, ahogy a lány vaskos bokáját nyaldossa a hullám, örömében két karját V alakban maga fölé tartja, és rikoltozni kezd, szevasz, Magda, ide nézz, és hirtelen veti magát a mélybe, az ívben Magdát képzelve maga elé, mintha Magda testében merítkezne meg, Magda ízét érezné a fogai között, az orrában, a szemét csípő só is Magda kikristályosodott hangja lenne.
A telefon megint jelzett. Van valami? – szólt hátra a sofőr, de nem jött válasz, mire megismételte a kérdést. A naptárok fölé görnyedve csak a fejével intett. Egyetlen hirtelen biccentés, egy félbe hagyott hullám, aminek a vége visszafordult a gubbasztó testbe, önmaga farkába harapó kígyó ez is, futott át Stormon a gondolat, és hogy Velinger, talán Velinger meg sem érdemelte Magdát. Ingerült lett, ugyan. Mi a fenét érdemelhet ki az ember? Szemben a kék alapra festett kórháztérkép, az épület ismerősen hosszúkás vízszintesei. Mégis így volt. Tehát így volt rendben.
Az ügyeletes orvosra várni kellett. Storm némán meredt maga elé, kezébe vette a telefont. Írt, törölt. Megint írt, megint törölt. Nem tudom, segítünk-e bárkinek is. Magda arca, ahogy a lift kinyílt, felragyogott a neonban. Szabad? – kérdezte az idős férfit, az tétován átnyújtotta a szatyrot és a naptárakat. Az elsőből a januárt tépkedte ki. A földre hópelyhekként hullottak az apró papírdarabok, ahogy elengedték a spirált. Magda arca, ahogy Storm árnyékként alá húzódik, kiemelve a nő fényét, és a bőr lobosodik, nézi Stormot, és narancsszín az éle, a szeme kék, mint a tenger, hullámzik. Az idős férfi felköhög, a naptárat Storm hirtelen csukja be, érzi csak, hogy valaki felülről fölé nehezedik, egy árnyék zuhog rá fehér köpenyben, mond is neki valamit, látja mozogni a száját, de olyan homályos innen minden él, felszáradnak a test körvonalai, mintha verőfényben állna. Tiszta kék az ég, nincs egyetlen felhő sem.
Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s