Hóatlasz (Szép versek – 2016)

Míg kimenekíti az álmokat, a megtépázott

délutánból sarjadni kezd az éjszaka.

Megbillen az áramszedők lassú, nagy feje,

elalszanak a tűleveleken az álarcosok.

A zuhogó ég, mint húrokon,

penget rajtuk egy dallamot,

és vakító némaságba úgy merül,

mint ki először látott életében

egyszerre tegnapot és holnapot.

 

Áttűnik az élet az elkeskenyedő házakon,

a spaletta reped, pattogzik,

miközben a fény rajta olvadni kezd.

Süket hullócsillagokkal a feje felett

saját templomot épít világnak.

Harang is kondul, de hiába, belül

betapaszt mindent az égi zaj.

Csak a ringató belső csöndet hallani,

hullámtörést a szirteken.

 

Kinyit, hagyod, dobogjon benned fölfelé.

Ha merülő tengerben kő marad,

nem lehet ember, ki égig ér.

Süllyed, hogy a mélyben megálljon,

egy életbe sűrített pillanat,

körvonal nincs, se súly, se szín,

térképet kutat a hó alatt.

 

A világ az arcán elcsitul,

van, aki végtelen álmodik.

Burában lüktetnek erei,

mint kit fényébe zárva hagytak itt.

 

Elejti szárnyát az angyal,

szikrázó hóban keresi

pallosának komplementerét.

Kitakarózott tollai újra és újra

hullanak minden időben.

Végtelen a fény.

 

Nézi föntről az ács fia,

képtelenség, de benne fel az merül,

hogy nem sajnál tőle semmit sem:

a fájdalom létre szenderül.

trenderli

Forrás: Mandalay

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s