Új versek az Irodalmi Jelenen

Betlehem

 

Ez lett végül a leghosszabb, legfényesebb éjszaka.
Egyre táguló csönd, a hóra lépek.
Odakint a bőröm, mint ablakra zúzmara,
a bőrödre rajzol repkényes vidéket.

Felettem billegő egek, ragadozók a kertben.
Keresem, nem találom.

Elképzelem, hogy a szád az,
rálehel, belesuttog a számba.
Minden ropog ebben a tátongó
sötétben, némaságban.
Ingerült leszek.
A hó, a csontok és a szavak
zúgva állnak meg, mint az égitestek.
És a kövek, a testedből kiforduló
zajtalan tejút, simára csiszol,
míg hazaérek rajta.
Gyalog megyek, mint a királyok.
Három nap, három éjjel.

Kerestem, nem találtam.

Ez még az az éjszaka. A jászol,
az asszony és az elcsigázott
új élet nem megváltó.
E terhet ki aggatná egy gyerekre?
Hagyom, hegedűhúr az ujjam, ringassa.
Dúdoljanak életet köré a térítők és a sarki fények.

Nem tudom, hol lakik az isten.
Lassan hajnalodik.
Lassan olvad a hó.
Vízen járunk, mintha hólében.

Az ács fia rólunk álmodik,
szépnek látja az embert.
Rakpartra rakpartot hord ki,
szájában kerek kövekkel.

Odabenn dereng a fény,
hallgatom, ahogy nézel.
Mély a csönd, mint a kövek belsejében.

 

 

 

Vakhit

 

 

 

Mondják, hagyjak rá időt, ez neki is jár.

Téged is gyászol a halottad.

Legyen az álmod, kicsi,

mit kimasszíroz majd az éjszaka,

de ne aludj, ha velem álmodsz,

hagyd a siratást másokra.

 

Sose kérte, csak hagyta,

s én hagytam, hogy hagyja.

Mint a teremtő.

A hitetlenek melyik sorban állnak?

Célt tévesztettek a kerengők.

 

A vágyakat szitálni tanulom,

feldolgozni, mint az állatok testét.

Hadd játsszanak vele gyerekek a gangon,

a rothadó húsnak később lesz szaga.

Meg ne fázz, kicsi,

hűvösek még a februári esték.

 

Ez itt a lába, az a hasa, amott a lelke,

aztán úgyis lesz, aki összegyúrja eggyé.

A kerítésen éles hangon szól át az alkony,

látom, tele hóvirággal a kert.

Reggel nyílik bennük fény.

 

Kicsi, ott nincsenek világok.

Szemedben őrzött világom

szememben őrzött világodé.

Nincs kit meglopni,

civakodni istent önmagával,

ugyan… Ki mer még?

 

Elválik, mint a házfaltól

a délutáni fény.

Mintha sosem lett volna benne otthon.

Elválik, mintha lenne különbség

bolyongó és bolyongás

negyven napja között.

Lehetne bármelyikünk a hóvirág erős feje.

 

Kicsi, madarak ébresszenek.

Hajnalban dúdolj másik dallamot.

Érkezz meg magadba úgy,

mint aki hazaköltözött,

akaszd fel, mint kabátot, téli szögre,

a feslő kárpitot húzd magadon össze,

jönnek még fagyok.

 

Nincs más, kire jobban illene nálad,

foszlik, reped, keringenek a szálak,

s a csöndben újraszövődik az éjszaka.

 

 

 

Sziklazátony

 

 

Aztán veled álmodtam, hogy visszafeküdtem.

Repültem, hosszú kerékpárutak és sztrádák fölött.

Már mezítláb tekertem, de mintha úsztam volna,

egybecsúszott a hegy és a tenger,

a horizont belém költözött.

 

Visszanézve láttam mindent.

Mint egy filmet, mi rólam szól,

vagy egy frissen vasalt, testmeleg inget,

tudtam, benne vagyok, de kívül is,

engem is a világ ezüstkanala keringet.

 

Akkor emelkedtem fel először,

és került alám az autóút és a sárga.

Míg a régi férfiak egy szoba felé tartottak,

én kiléptem a Pest felé vezető oldalsávra.

 

Rákos, állt a táblán, a cipőmet ott hagyhattam el,

éreztem, ahogy harisnyás talpam szálazódni kezd.

Ott már nem volt sem forgalom, sem járda,

hagytam, a karjaim, mint vízben

merítkezzenek meg e másvilágban.

 

Végül a hegy maradt és benne a tenger.

Oldalra súgnék, míg nézlek tengerszemekkel,

hogy álmodj magadnak reggelre több fényt,

simogasson a Nap, benned ébredjen magára holdként,

 

tárt karom befogad, mint egy ház tizenkét ablaka.

A falak között lassan elegyedik a lég.

A kint és a bent nem különbség,

csak egy kitartott légzés a szirteken.

 

Nézd a fákat, ahogy előtted állnak,

mind mozdulatlan, vigyázó strázsa.

Téged néznek, téged várnak.

Duzzadó rügyeikben te vagy a mag

sötétben bujkáló lámpaként.

 

 

 

Női minta

 

 

 

Látod a nőt. Mint az ostya,

szádban olvadna szét.

Hártyás tegnapok szakadoznak,

mikor a torkodra lép.

 

Mindenhol ő van. Nincs tárgy,

miben ne bújt volna meg.

Sarok lesz mindenből, motozva vár,

az íveket sóval szórja be.

 

Keringsz, a páncélos csönd roppan,

benned egy lámpa teste.

Szentjánosbogár koppan,

míg álmában üvegfalat festesz.

 

Az égen tartályok,

bennük lemezeket billegtet a lég.

Tudod a rendet, s tudod, a szabályok

átlátszóak, bárha ki is színezték.

 

Vaknak vesz meg, ne lásd,

hegymagas a só, süllyed bele.

Nézed, tenyereden hó a palást,

nem fázol, magad vagy isten hidege.

 

 

 

 

 

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s