A vak sárkány – pályaművem A szobor titka című Litera-díjra

Kilenc holdat láttam a Dunába zuhanni. Sokáig a víz felett lebegtek, mintha egy láthatatlan istenség keze kilenc szitát rázott volna, narancsvörösen izzó korongok, pedig mint holdak kerengtek a Föld körül. Aztán autóban ültem idegenekkel egy légtérben, tudtam, szívességet tesznek azzal, hogy helyet szorítanak az álmaikban, de én csak a hegyre tudtam gondolni. A hegyre és a hegyen a fiamra, Manokleinre, hogy talán mégsem kellett volna ilyen erősen kívánnom a halálát. A hegy a férjemet, Davidot vette el, Lisszabon Titilit. A lányom Azulejo-t választotta, aki Titili testét szerelmeskedés közben bőrszíjjal verte lilára. Én hinni akartam abban, hogy boldog volt az idegen országban, hogy semmi másra nem vágyott, mint a forró portugál szélre. Hiába mutattam volna a tarkóján a bőrt, ahol hólyagosra égett, ez csak a szél, amibe beleszeretettem, mama. A Tejo partja örök elvágyódásra kárhoztatta, hiába figyelmeztettem volna, hogy soha ne szeressen bele a szélbe, a családunkban mindenki a maga útját járta.

Manoklein, nem láttalak megöregedni, holott mennyire szerettem volna. Miként apád öregségének sem lehettem tanúja. David elébb döntött úgy, a Kaliash szent hegyét választja, mint engem megismert volna. Kimondott szót pedig nem vont vissza. Chilia Bhaaba, mondogasd, nincs halál, él a férjed és a fiad is, a kifordult méhed visszapakolták az orvosok. David minden út után üres kézzel tért haza, az utolsóról hozta ezt a képet. Dühös voltam rád David, mert ketten voltunk neked. A hegy és én, ahogy ketten voltak az ikrek, Titili és Manoklein is. Olyat vállaltam, amit nem tudtam teljesíteni. Irigyeltelek a hegytől, féltékenyen lestem minden lépésedet, kívántam, legyen a Himalája csúcsain akkora hó, hogy betemet, és akkor végre belátod, rossz elembe szerettél bele, mert a hegy, David, viszont soha nem szeret, az benned van, nincs mit megmászni.

1000_eves_mumia-1

A képen egy név: Vu Tao-ce. Hallgattál róla, azt mondtad, csak egy kínai mese, miszerint Vu Tao-ce öregkorában olyan csodás tájképet festett, hogy a császár is megbámulta. Akkor fogta magát, s belépett a képbe, megindult az ösvényen át, eltűnt a ködbe vesző hegyek között. Többé senki se látta, és tudtam, titkon erre vágysz te is, belelépni a képbe, amit valójában te festettél, Vu Tao-ce soha nem létezett. Az út sem a hegyek közé vezetett, hanem a falba, amit magadnak építettél bennem egy életen át. Mennyi zöld és mennyi szürke, az út kavicsos, murvás, a fal tégláit viszont egyesével csiszoltad, mintha holt-tengeri fekete iszappal mosdatnál.

Mama, igézően szép vagy, mint a liliomfák. Muszáj hozzád mindig visszatérnem. Akkor megáll az idő.

David, döntöttem. Én téged halhatatlanná teszlek. A kínai Lie Ji pupilla nélküli sárkányokat és főnixmadarakat festett, nehogy azok tökéletességüktől megelevenedve elrepülhessenek. A képed tegnap éjjel elégettem. Megettem a port, a festéket és a kavicsokat. Meg az átkozott hegyed. Most már csak meditálok. A bal öklöm a térdemen, bal mutatóujjam Titili, kisujjam Manoklein, az egymást érintő másik három, David Einsof, te vagy. Egyszer talán megbocsátom, hogy az egyiket megöltem, a másikat hagytam elmenni. Téged a legnehezebb.

A portól vagy a sok üléstől, de zsibbad a jobb lábam. A vágy elviselhetetlen, David, hogy elemésztve is ennyire kívánlak. Nem bírok ülni. A hüvelyem egy hánykolódó, erejét vesztett vadállat. A mudrának hála nem látszanak az öregségi foltok a kézfejen, a hajam csomókban hullik, nem bánom, mert a bőrömet szeretted. Annyi marad belőlem, mint Krisztus után a sírbolt mögött. A rongyok. Titili tudja, mit kell tennie. Ha végre egybeér bennem Kalaish szent hegye, a képed és te, David, akkor majd hazajön, és a simára csiszolt test megkövesedett formáit méltó helyére helyezi el.

A kezem már nem mozdul. Fenyegető ököl, hogy emlékezz rám, s hogy én is emlékezhessek, a szeretet nem egy távoli bolygó, nem izgága holdak a Duna felett, nem is a sós portugál szél. Nem, a szerelem nem lehet egy szíjjal összevert női szemérem, sem a megcsapkodott arc és mell, nem lehet a nőben magként duzzadó rettegés, hogy vajon mikor üt Azulejo nagyobbat, mikor reped szét a lélek, lesz a vágy elviselhetetlen, ha a test megkövesedik az évek alatt.

Hallgass el, mama.

Viasszal, majd híg sárral kenj be, Titili. Önts le forró bronzzal, abból készítsd, akárha a viszájáról, a női mintát. Kilenc bolygó kering, Krisztus elől a nagy tömböket szabadkézzel görgeti az anyja, felsebzi a kezét a holdsarlós Madonna, hólyagos égitest a bőr.

Nincsen bűn, mama. A halált akartad, hát megteremtetted. A fiad a hegyet választotta, ahogy apa is. A csukott szemeid nézem, mintha látna, kér, könyörög, a kézre figyeljek, mit mutat, a bronzba öntött nő, feleség és anya egyetlen mozdulatba sűrítve. A bal méhemben megfogan, értem, az öklöd ezt mutatja, és végre, végre nem bánom, amitől idáig rettegtem, én, Titili Bhaaba. Hogy vissza kell majd jönni rendezni a dolgokat. A kerék forog, simogass, mama. Megnyugtat, hogy emlékszem a simogató kezedre.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s