Aki átvisz – a Bárkára írt útról valóm

http://www.barkaonline.hu/utrol-valo/4195-csobanka-zsuzsa-utrol-valoja

csobis II.

 

„Van valami néma erotika a városban. A felhólyagosodó, sebes türkizkapuk rései, a sikátorok hirtelen emelkedő lépcsői, a keresztben száradó, repkedő ruhák, mintha nők bokáinak inain feszülne a szél, a rácsok mögött megbúvó csempék, a Madonna márványarca, értem az angyalt: nincsenek szavak a szerelemre, pincehűvös és néma.”

Így kezdődött az egy hét, a bátyám esküvője és az egyhetes Shoáh Alapítvány szervezte tanárképzés után. Ez a nyár – túl a felén – az elfogadásról és a tapintatról szól. Az útról mindezek felé. Milyen az, amikor a húgom elhagyni készül az országot, a bátyám megnősül, ő eleve külföldön él, és az én helyem is átrendeződik a családban. Szól az őszinteségről is, az igazmondásról, hogyan lehet beszélni, tanítani, például a diákokat az empátiára érzékenyíteni, hiszen az előbb említett képzésen Holocaust-túlélőkkel készített interjúkra alapozott tananyagkészítés volt a téma, de ennél sokkal több: döbbenten vettem észre, hogy mindig van tovább elfogadónak és kritikusan gondolkodó embernek lenni, kérdezni, beszélgetést kezdeményezni, és az erre való figyelem nem csupán a diákoknak lehet nagy feladat, hanem nekem is, tanárként, emberként. És a másik oldal felől: hogy mire figyelünk – figyelünk-e arra, ami körülöttünk van, beszélünk-e róla, beszélgetünk-e, megszólítjuk-e szélsőséges eszmékért rajongó ismerőseinket, hogy lehetne másképp, meséljen, hogyan gondolja ő és én, vajon hol van a közös metszet.

A repülőn még Polcz Alaine Befejezhetetlen című könyvét olvastam, a szerelemről szólt, amin annyit tépelődtem, hogy lehetett annyi nőt, szeretőt elviselni Mészöly mellett, mert ha ez így igaz, akkor én valamit máshogy tudok a szeretetről. Így lett a szerelemből szeretet, hogy észre sem vettem, hogy sokkal inkább a másikra figyelni, mint a saját vágyaimra, magamra csak mint az érzéseimre, hol jó, honnan kell hanyatt-homlok menekülni. A szerelmet elkerülni, ismételgettem, a szeretetre figyelni magamban.

Egressy Zoltán Százezer eperfa című regényét már itthon olvastam ezek után. Valahogy úgy van ez, hogy 2003-ban láttam a miskolci színházban a Portugált, és azóta készültem Portugáliába is, megtapasztalni, mi a saudade, egyetlen pillanat miatt, szerelmekkel többször akartam ott élni, aztán minden másképp lett. Utólag megtanította valaki, bármi lehet, például el kellett menni Lisszabonba, hogy utána Egressyt olvassak. A könyvről írtam aztán egy hosszú kritikát a Literára, itt legyen annyi belőle, hogy nekem az esélyek és a hit könyve lett, esély a beszélgetésre, az igazmondásra, mely egyéni és társadalmi vonatkozásokban is nagy hiány. A nyelve saudade, folytonos elvágyódás a valaha megélt rend és melegség felé, és a testvérem jut eszembe, aki ugyanerről beszélt, hogy a gyerekkorunk, Miskolc, mindaz, amit egy város jelenthet számára, benne folyton-folyvást él. Kiabáltam is vele, hogy hazudik, az már rég nincs, végleg elveszett, a nagymamák, a kert, anya óvó karja meg kellett, hogy változzon, legyél szabad, engedd el, és aztán csendesen kértem, nőj már fel, ne kötődj. Szomorúak voltunk mindketten.

Azt nem mertem elmondani, nehogy erősítsem félelmében az új életétől, hogy nagyon félek én is, mert elmegy, mert nem lesz, mert oda az élettanúm, aki miatt mindig elég volt egyedül lenni, nem kellettek a barátnők, se baráti társaság, aki eljött velem futni este tízkor, ha nem bírtam egyedül – ilyenen is múlik, hogy van, aki átfut velem a hídon.

A Százezer eperfát kellett elolvasni, hogy elcsöndesedjek. Ahogy abban szélcsend lesz, és visszafojtott, sűrű, nehéz levegő, éppen úgy nehezedtem el én is, és eszembe jutott az óceán, a bátyám szerelmes arca, ahogy a feleségére néz az igen előtt, közben és után, aztán a testvéremé és leendő portugál sógoromé, ahogy folyton megérintik egymást. Ezekben a pillanatokban megállt az idő.

Van ragyogás. Létezik, igen, és a szél belül van, olvasom Egressy könyvéből. Belül van az esély megszólítani a teremtőt, találni kósza hitet holnapra, a holnapi nap öröméért, ahogy Trencsényi tanár úr annyit mondogatta, idézve Makarenkót, és amit azóta szem előtt tartok tanítás közben is. Nem mindig könnyű. De „Nincs hova menni.” – olvasom a Százezer eperfában, és bízni kezdek, hogy akkor hátha feltámad a szél.

A Tejo-partra utolsó délután végre egyedül mentem, sok volt a családból, sok a közös térből, és a legijesztőbb az volt, hogy ez engem sokkal jobban bántott, mint a családomat. Az elfogadás itt kezdődik, egy eperfa megvan a százezerből, hogy ha nekem az Almirante Reis avenidán egyedül menni van kedvem, és visz valami erő, ne legyek dühös magamra ezért.

A Praça do Comércio nyitott kapujában ültem nézve a vizet, amikor megérkezett a férfi, levette a szandálját, belesétált, és hosszú perceken át állt a sós vízben. Akkor van ilyen, szakadt rám ott őt nézve, van kötődés, ami nem birtoklás, van tanúság, híd, óceán és túlpart, mindegy, hogy milyen messze is vannak azok a töredezett csempék. Bízni kell abban, hogy feltámad a szél.

„Azulejo arra gondolt, hogy a bizalmat nem lehet kiégetni, hogy ő, aki eddig azt hitte, a bizalom és a hit valami sziklaszilárd, most érzi, látja, és tapintható mindkettő, hogy két ember teremti meg, élő anyag, a Titili Bhaaba apró csuklójából induló erők és az ő hátában rejlő erő. Ha korábban bizalomra gondolt, azok a csempék törni kezdtek, előbb-utóbb lepattogzottak, és csak a romokra emlékeztettek, minden egyes sarokkal az elmúlásra és az enyészetre, hogy valami véges felé megállíthatatlanul halad az idő, és hazudik, aki az óceánról beszél, hazudik, aki az elvágyódásról, mert a másik oldalon mindig van valami, lehet, hogy végtelen távol, de ott van a túlpart, létezik, csak ki kell várni. Addig kell nézni, gondolta most a férfi, míg az a kövekkel teli szem el nem lágyul belé. Addig, amíg ennek a nőnek a keze faággá nem szelídül, és az ő háta egy másik fa törzsévé, és abban az éveken át tartó szelídségben, a hazatalálásban végül körbefonják egymást, és akkor vége lesz, akkor vége lehet.”

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s