Távoli bolygó

Az egyetlen, akit először érintenek,

fásultan lépked a tátongó utcán.

Bízik abban, éppen jókor és jó helyre ér,

ásító kocsmapult felett elnyúlva

józan életet remél, hogy majd az vár rá.

 

Az egyetlen, aki elsőként hajtja álomra fejét,

vakon tátogó ajakkal, mint a halak,

kopoltyút növeszt, és az asztalra borul,

feladva az éveket, a cetlikre írt, fába vésett

összes nevet, vakhitet farag,

 

hazatér, és hagyja,

eső mossa ki a gyűrűk ráncait,

megtörténjen megint. Körbekerengve

nézegethesse a szögeket és a sebeket,

az egyetlen, érinthetetlen bolygó kapillárisait.

 

Zsibbad a szív, ez az az éjszaka.

Az apák erős karjaiban erek zsonganak

tétova lányok félbehagyott mozdulatait követve.

Megáll, kivár, mintha rózsát teleltetne,

duruzsoló, álmos szirmokat.

 

Nehezen szedi a levegőt.

Az egyetlen nem tanult tehetetlenség.

Mária arcán suhognak a fények,

mint a vesszők, pattogzó pikkelyek,

meg-megroggyannak a fiú térdei.

 

Feláll. Az egyetlen, amit tehet,

karok nélkül, süketen, vakon és némán

állni itt, míg megtörténik vele.

Idegenek emelik le a fáról,

lassan kihűl a lángoló test.

 

Kezében tartja az ólomsúlyú vékony csontokat,

a valaha szült összes gyermeket.

Az üreges szívekben fuldokló halak.

Miféle harmadnapot hazudik,

aki látva az igazak álmát bízik a gondviselésben?

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s