A tanú

Közelebb, ahol a lélek visszaszámol,
és átizzadt élete után már nem kíváncsi.
Nem unja, nem bánja, egyszerűen csak elejti, elfelejti.
Nem mesél, és nem nézelődik.
Átlát mindenen, mindenkin,
a tükröt kivéve,
mert abban most először nincs senki.
Abban, végre bevallja, soha nem is volt senki.
Pattan, és megreped.
Ha lenne még,
mondanám, a szíve szakad ki,
de mondom, egyszerűen csak elejti, elfelejti.
Nem fogja semmire. Össze nem sepri.
Nézi csak, miféle tengert hord szilánkokból össze a szél,
passzát, monszun, ismételgeti, forgószél, ördögszekér,
és a tenger, akiben úgy hitt,
látja megöregedni,
árva, pergamenfodros bőrét csak a hold érinti,
a hullámokat, a gyűrött, elnehezült habokat,
de nincs senki,
egyszerűen elejti, elfelejti,
mintha lett volna túlpart, lett volna, aki átviszi,
de mit keres a kavics a kezemben?
Van egyáltalán olyan kagyló, ami nem visszhangzik?
2014-07-16 19.52.50

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s