Majdnem életek, majdnem halálok – Csepcsányi Éva olvasónaplója a Bárkán

http://www.barkaonline.hu/olvasonaplo/4046-majdnem-eletek-majdnem-halalok

Csobánka Zsuzsa Majdnem Auschwitz című regénye Budapesten, Krakkóban, Kairóban, Katmanduban, Palagružában és Szabadkán játszódik, ami a térbeli koordinátákat illeti. Az időt tekintve pedig a huszadik század elejétől egészen napjainkig terjed a cselekmény, nagyszülők, gyerekek és unokák életútjait átfogva. A lelkek ezerterű, időn túli és kívüli fórumait, az emlékeket, álmokat, víziókat, intuíciókat és a kollektív tudat rétegeiből felbukkanó történelmi hordalékokat, család- és néptragédiákat viszont nehéz lenne keretek közé szorítani.

A cselekmény egy lipótvárosi lakásban indul: János, a lengyel-magyar gyökerekkel rendelkező férfi nagyanyja, Edit és eltűnt nagyapja, Jákob Zinger után kutat: a nagyapát a negyvenes években elhurcolták Auschwitzba, a nagyanyát pedig a Dunába lőtték a nyilasok. Mind a ketten túlélték, de mégis meghalt bennük valami: hiába tért haza Jákob a haláltáborból feleségéhez és kisfiához, Edit hiába várta haza a férjét, a közös meghitt tér már nem épült vissza, túl sok minden rakódott rájuk, nem tudták áttörni az elidegenedés falait. A regény elbeszélőjét, az unokát leginkább az a kérdés izgatja, hogy ha valaki túléli a koncentrációs tábort, és hazatér is szeretett feleségéhez, miért tűnik el egyszer csak úgy?

A regény nyelve egységes, sokszor lírai, belső gondolatfutamok, monológok jellemzik, és egymásba nyíló, szürreális képekként tárja fel a szereplők belső világát, az emlékeket, a múlt és jelen lehetőségeit. Kínos aprólékossággal mutatja be a mikrovilágot, és a nagy történelmi áttekintés helyett a magánélet apró részletein keresztül rekonstruálja a zsidóüldözést és a lágerek pokoli világát. A narrátor személye és ezzel együtt a perspektívák is változnak, mintha egyszerre zajlana minden. A külső eseményeknél fontosabb a lélekrajz, az érzelmek, az emberi psziché és tudatalatti sokféle ága-boga.

Egy szerb-magyar házaspár, Goran és Lulu életútja szövődik a regény második felébe. Goran, akárcsak Jákob Zinger, végső soron önmaga elől menekül egy szigetre, ahol az öreg Zingeren kívül nem érintkezik mással, a két férfi között pedig mester-tanítvány viszony bontakozik ki. Közös pont bennük, hogy mind a ketten ambivalens módon kötődnek a szeretett nőhöz: az eltávolodásban, a magányban tudják igazán megélni a szeretetet.

Végül – némiképp Jákob Zinger hatására – Lulu és Goran ismét egymásra talál, és János is „rátalál” a nagyszülőkre Krakkóban. Még ha nem fejtette is meg az életüket, mégis közelebb kerül hozzájuk, önmagához és a gyökereihez:

„Úgy álltam a kép előtt, mint akit leforráztak. A férfi egyértelműen Jákob volt, Editet viszont nem ismertem fel elsőre. A Zinger kocsma falán lévő esküvői fotót el kellett volna kérnem, de mire elszívtam két cigarettát, beláttam, mégiscsak ezen a falon van a legjobb helye.”

Magvas konklúziókkal és drámai befejezéssel nem szolgál a könyv, sodródnak tovább a hétköznapok: egy hajléktalan cigarettát kér az elbeszélőtől, a Plac Nowyn harangozni kezdenek, a narrátor délutánja is belemosódik a harangzúgásba, de még épp hallja, ahogy a cigarettával távozó hajléktalan mondja: „happy, happy life.”

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s