Terepasztal

DSCN0191A bólogató füvek nyers szagát,

ha elered az eső. A síneket,

mikor a híd alól lestem a csatlakozást.

Mindig késett, mint a test, érinthetetlen magjaival,

pedig két kézzel szórtad, tanuljak bőséget.

A vörös lámpaburát, odébb az úttesten szétfolyó jel,

rákezdett megint nemrég. A néma csigákat,

az ősz tincsek ellen felkent sötét hajfestéket.

A kendőt a vállon, aztán a fej köré tekerve,

megszaggatva, amikor már nincs mit, se minek,

hullik minden kép. Húzd magadon összébb a téli kabátot.

 

Mint a hólyagoktól sebes test, iramló csönd a megháborodás,

hogy valamiből már csak hátra van,

minden csak kivonás, és lassan, lassan abszolútérték.

Nem emlékszem, milyen a testedben lenni.

Ahol ácsorgok, esik, és követ az eső.

Lassan indulok. Nem akar maradni semmi.

 

De nincs cipőm. És nincs fű sem ringatni,

nincs egy tiszta sor, se tiszta elme, se egész szám.

Az úton egy sóhajtással fordul ki gyökerestül a fa,

idáig érzem, hogy hasad ketté, pedig messze vagy.

Hajnalban erre ébredsz, napok telnek el,

mire apával felaprítjátok a juhart.

A fűrész, mint torkon a szó, folyton megakad egy görcsben.

 

Sohasem láttam a fát. Fel sem ismerném a rönköket.

És félek mindentől, amiben mag van, vagy nincs őrület.

De nem ezen múlik, átértem volna.

Mondd, mama, te tudod, mi van a halomban?

Tudod, melyik gyűrű voltál te és melyik én?

Van körvasút? Lesz csatlakozás?

Nem látom a fától, gyerektenyér az erdő.

DSCN0166

 

Bunda János István fotói

 

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s