Könyvesblog

http://konyves.blog.hu/2014/04/11/u35_csobanka_zsuzsa?utm_source=cimlap&utm_medium=link&utm_content=2014_04_11&utm_campaign=index

Köszönet: Valuska Gábor, Valuska László és Vass Norbert!

csobánka zsuzsa u35-7973

Csobánka Zsuzsa ír és tanít. 2014-ben jelenik meg A hiányzó test című regénye a tavalyi Majdnem Auschwitz után. A kortárs irodalom tanításának lehetőségeit kutatja, hétköznap Csepelre jár, ott Csobi néninek hívják, esténként a folyó mellett fut, legyen ez a Duna vagy a Visztula. Ma épp egy ószeresnél járt, ezüstöt vadászott, meglett a tükör, a doboz és a bross is, utána szakadt le az ég. És köszöni, mert minden rendben van. A krakkói zsidónegyed, Kazimierz és a Singer bolondja.

Melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással?

Malamud: A segéd, Tunström: Karácsonyi oratórium, Dosztojevszkij: A félkegyelmű, Thomas Mann: Doktor Faustus, Herman Hesse: Sziddhárta.

Kik azok a szerzők, akikhez nem sikerült közel kerülnöd?

A tanítás miatt törekszem arra, hogy mindenkiben megtaláljam az értéket, hiszen rajtam is múlik, találkoznak-e a szerzők és a diákok, de Petőfi például nem nagyon érint meg.

Ha egyetlen sort/mondatot kellene kiemelned az eddigi munkáidból, mi lenne az?

„És mégis, hajnalban az átmenet nélküli fény/ a szerelem, a fogatlan vakok szájában az ínynek ütődik,/ nincs mit átvinni a kápolnán. Vakító gépezet.”

Ha egy képzőművésznek önálló tárlatot rendezhetnél, ki lenne az?

Bunda János István

Mi az a zene, ami írásra ösztönöz, mi az, ami kikapcsol?

Mindig változó. Munka és írás közben nem tudok zenét hallgatni, ahhoz nekem csönd kell. A „kikapcsolós” mindig más: ősszel Yuna, Tori Amos, Basia Bulat és Zdravko Colic dalaira futottam sokat, most Imany, Richard Bona, Stromae, Nusrat vannak a telefonomon. Na meg a jiddis és a szerb muzsika és Philip Glass. A Butterfly Effect és a Vodku kihagyhatatlan. Rájuk igazán el tudom veszíteni a fejem.

Ki az az alkotó, akivel a legszívesebben működnél együtt?

Az írás magányos létezési forma, és mégis megadatott, hogy aki a legfontosabb, azzal évek óta együtt alkotok. De ő ezt letagadná, és igaza lenne. (Közben mesélem neki az interjút, mire mondja, hogy ezt honnan veszem, kikéri magának, mert ő büszke rám, és hogy velem. Bunda János Istvánról van szó különben, aki a képeket festi a szövegeimhez.) Szeptemberben svéd, finn és cseh képzőművészekkel töltöttem el három hetet, de az inkább figyelem volt, mint közös munka: ők csinálták a maguk dolgát, én pedig figyeltem őket, és az inspirált. Az együttműködés számomra a figyelmet jelenti, a közös jelenlétet. Tavaly a Song-óra keretében zenészekkel viszont tényleg „összejátszottunk”, megzenésítették pár versem, aztán míg ment a zene, felolvastam megadott ritmusban. Akkor valamit megéreztem abból, milyen jó lehet jammelni.

Életed filmje egy… álom.

A sport… lételem.

Három óra múlva… éjfél, Sainte-Chapelle.

A férfiak… egytől-egyig gyönyörűek.

Tragédia vagy komédia? Balett.

Kávé vagy tea? Reggel törökkávé, napközben folyton zöld tea.

Gyros vagy pizza? Zab.

“A halottaknak nincs szaga. A halottak szaga a félelem szaga. Formátlan, alaktalan erő, tele van ürességgel. Úgy feszül az embernek, mint ahogy a sár, a fellazított zsíros fekete bácskai föld húzza le a bakancsot, és elnehezíti, vagy ahogy zsibbadás után képtelen megmozdulni a lábfej. Két kézzel kellene fogni, felemelni, és finoman átdörzsölni, életet masszírozni belé. De a félelembe nincs mit masszírozni. A dögszag azonosíthatatlan, mint az ítélkezés, indokolatlan szorongás az ismeretlentől.

Goranékhoz este csöngettek be. Danilo nem nyitott ajtót, Marmunka Bora a konyhaasztal fölé magasodott mozdíthatatlan hegyként. Arra készült, hogy önmagába omoljon, ha megtörténik, ami elképzelhetetlen. Elpusztíthatatlannak hitte mindenki a városban, de kártyavárként dőlt volna össze, ha Gorant elviszik. Tudta, hogy nem jönne vissza. Nézte a fiát Danilo mellett, és arra gondolt, hát akkor ezért szül minden asszony. Hogy őrült eszméket találjanak ki idegenek, és aztán azokat kántálva némuljanak el a fiúk. Lassan lett egyre nehezebb az élet. Eleinte kevesebbet mostak, jó volt az a nadrág egy hónapig, és így tovább tartott a mosószappan. Aztán belátták, a kávé feketén is iható, sőt, napokkal később már azt mondogatták kavargatás közben, hogy nem is értik, korábban hogy lehetett meginni olyan édesen. Minden koccanással tovább hűlt a kávé és az élet, elmaradoztak a sütemények az ebéd mellől, de arról nem beszéltek, egyszerűen csak a spajzban felejtették a tepsit. Nem vették elő. A kredencen maradt a kikészített Biblia is, annyi volt a dolog, esténként ájultan zuhantak az ágyba, hajnalban pedig fontosabb volt, hogy ne hagyjanak időt a morfondírozásra az élet dolgairól. Leszakadoztak a gombok, kifeslett a könyöknél a kabát, az ingek foltosak maradtak. A férfiak arcát úgy nőtte be a borosta és a szakáll, mint a borostyán a sírokat. Távolról nézve szép volt. És az ott élők el is felejtették, mit jelent az élősködés, miért irtották minden tavasszal a házfalba akaratosan kapaszkodó kúszó indákat. A nők nem mosolyogtak kevesebbet, sőt, arcukon maradt valami a régi fényből, de ez a fény viaszos volt, mintha gyertya csorgott volna rajtuk végig hosszú éjjeli virrasztás után. Az elején még le lehetett volna pattintani, de elodázták, mondván, majd később. De addigra már olyan vastagon és mélyen ivódott a pórusokba, hogy magával rántotta volna a bőrt. Volt, aki megpróbálta. Aztán a csempe felett zokogott, és beleköpött a tükörbe, hogy rohadjon meg az élet, ha ilyen nehéz akar lenni.

Fiatalnak se jó, öregnek se jó, senkinek se jó. Ugyanezt hallotta Goran a buszon a határ felé, amikor évekkel később, a háború után először utazott Szabadkára. Nézte az idős asszonyt, magyar volt, nem kérdés, bal kezével támasztotta az állát, úgy ült. Az alsó ajkát kicsit megemelte, panaszkodásra készen, hogy bármikor hozzátehessen valamit ő is a közös félelemhez. Pedig az anyaországi félelem egészen más volt. Mint egy takaró színe és visszája. Magyarországon hisztérikusak lettek az emberek, mert a háborúról tudni, de valójában nem venni benne részt, olyan rettegés, amit nem bír el az elme. A folyamatos készenlétet, hogy vajon megtörténik-e, és ha igen, mikor történik meg, ki lesz az, aki először érzi a saját bőrén. Különös módon mintha fallal lett volna hermetikusan elzárva az a másik oldal. Nem lehetett érezni a puskapor szagát. Éjszakánként riadtak fel először a vastag dunna alatt, hogy talán nincs is háború, talán csak álmodták a híreket, nem akar szétszakadni alattuk egy ország. Mint a rákos sejtek, burjánzani kezdtek a nacionalista eszmék, a szerb, horvát és bosnyák férfiak méregetni kezdték egymást, a nők pedig mereven néztek maguk elé a piacon, ne kelljen köszönni egymásnak. Különben csönd volt. Nyári délutánokon szakadt le így az ég, ahogy rájuk később, de akkor már hiába tekintgettek riadtan szerteszét, nem volt körülöttük senki az utcán. Még gomolygott az őszi ajvár édeskés szaga, paradicsomtól volt sűrű a levegő.

Egy pillanat alatt történt. Danilo elkiáltotta magát, hogy futás, Goran pedig máris a hátsó ajtónál termett. A katonák ekkor már a kerítésen belül voltak, Marmunka Bora teste megremegett. Összeér a kéj és a rettegés, utólag ez villant Danilo fejébe, ahogy felidézte Marmunka Borát, mert történt valami benne, ami földöntúlivá tette az asztal mellett állva. Így vihette a kisdedet a testében kilenc hónapon át Mária, ezzel a szórt fénnyel maga körül vajúdhatott egy éjszakán át.

Elnémulni épp csak annyi, hogy valahol egy asszony fia a kerítésen átugrik, és a szomszédos kertben találja magát. Kettővel arrébb már ugatnak a kutyák, felveri az egész utcát, ahogy magasra emeli a térdét. Nem gondolkodik, a teste magától emlékszik a beléivódott mozdulatokra, az éveken át edzett test hálás. Hirtelen dönt, látja, nincs tovább kert. Az utca szélén az utolsó ház, sűrűn benőtt udvar, a nagynénjéé. Hányszor kárált, hogy ide a Jósiten se tér be, olyan gaz van, összekaristolja a Teremtőt, mit csodálkoznak rajta, hogy nem jár templomba. Elkerüli őt a Szentlélek is, és ugyanez futott át az agyán, amikor a három egyenruhás krumplit kért. Mit kért, utasították, adja oda, amije van. benyúlt a kredenc alá, és elővette a csokoládét. 40 dekás Pionir, az utolsó, amit ilyen esetre rejtett el. Négy tábla már megmentette az életét. De hogy humora van a Jóistennek vagy gúnyolódik, már nem tudta eldönteni később, belefáradt a vele való foglalkozásba. A katonák nem szerették az édeset. Felfúvódott a hasuk a cukortól, ezt mondták, hiába volt hazugság, hiába röhögtek mellé, mint a fakutyák, maradt a követelőzés. Szerbül vették elő a fegyvert, szerbül böködték Jasna testét, hogy adjon krumplit. Nincs. Magyarul mondta, de a legnagyobb katona arca erre hirtelen keményedett meg, annyira meglepte a választ, hogy magyarul kérdezett vissza. Az i-jén érezhető volt, hogy nem idevalósi, mire az asszony elmosolyodott, széttárta a törés után rosszul összeforrt kezét. Talán azt nem kellett volna. De utólag hiába zabolázza az ember a saját arcát. A katona ütni kezdte. Valamit kiabált a másik kettőnek, de artikulálatlan volt, mint az állati üvöltés. Süketre verték. Goran nézte Jasnát a falon, a rajzokat és a fotókat méregette, vajon melyik ad pontosabb képet róla. Aztán úgy döntött, csak a szemére koncentrál, kitalálja-e, melyiken süketült már meg. De nem volt semmi különbség. Az őrület pont olyan, mint a néma csönd, ami körülvesz, mondta Joannának, ilyen lehetett odaát is, a szegedi paplan alatt. Megbocsáthatatlan a tehetetlenség. Az emberek kétségbeestek, hogy valamit kellene, aztán belátták, nincs mit tenni, hiszen otthon ugyanúgy nőttek a körték, a szőlőt is szedni kellett lassan. Leverni a diót a fáról. Dióverés közben megálltak, ha dörrenést hallottak, összenéztek, hogy ez most vajon az-e, te is hallottad-e, aztán nem hittek se a saját fülüknek, sem egymásnak. Csak képzelődtél. Így lesz az ember napról napra hisztérikusabb. Kis hazugságokkal kezdi, azt mondja, nem hall semmit. Aztán egyre hangosabb lesz körülötte a csönd, éjszaka riadtra veri fel az ember eszét.

Fiatal férfiak és nők, Goran ismerősei, az a kevés barát, akivel bírt, a süket csönd miatt kezdte el szúrni magát, aztán a legtöbben emiatt emelték a szájukba a puska csövét. Abban legalább volt tartás, a fegyvert megfogni hangot adott ki, a ravaszt meghúzni zene volt, édes döngicsélés ahhoz képest, ami a fejükben zúgott. Addigra megittak mindent, amit lehetett. Elszívták az összes cigarettát, de nem oldódott fel a szemükben a jég. Hideg maradt, akivel tükörbe kellett nézni, mintha elfelejtették volna a simogatást. Hiába takarták le a tükröket, ott volt még az ajtó, a kocsmaablak, nem lehetett mindent képregénnyel, firkákkal rajzolni tele. Mert nem emlékeztek másra, csak a maszkokra, az egyenruhákra, azt, hogy mi nincs, elfelejtették. Vákuum keletkezett a fejükben, ami szétfeszítette őket, mert ellehetetlenítette az időt, megszűnt a múlt és a jövő, csak a pattanásig feszült jelen volt, amely jelenben viszont egy kérdés ismétlődött, mely arra a nem létező múltra és jövőre vonatkozott. Egy válasz volt csak lehetséges, a nem. Egyes-egyedül ebben érezték, van közük az élethez, a halálra mondtak igent, és így súlya lett mindannak, ami történt, végre nem légüres térben kóvályogtak határok nélkül.”

(részlet A hiányzó test című regényből)

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s