Egyszerre távol és közel – Litera staféta Nemes Nagy Ágnesről

Forrás: http://www.litera.hu/hirek/csobanka-zsuzsa-tavol-es-kozel-egyszerre

Amikor Csaplár Vilmossal úgymond egyeztettétek, kiről beszélnél szívesen, úgy tudom, három “jelölt” is volt. Kik voltak “versenyben”, és mi döntött Nemes Nagy Ágnes mellett?

Csobánka Zsuzsa: Nagyon jól esik, hogy Csaplár Vilmos engem választott, de emellett kihívás ez a staféta. Gondban voltam, mert az irodalomban már nem hiszek a kizárólagosságban. Nem hiszek abban, hogy valóban összemérhető lenne két alkotó, két szöveg. Sokkal inkább abban, hogy valami önmagában hogyan érdekes.Innen nézve az is kérdés, hogy mit jelent választani egy szerzőt, és ugyan kit van jogom választani. Van-e.
Tanárként ez annyival könnyebb! Ott eszköz vagyok, a diák és a szerző találkozásának megszervezője, hiszen csak akkor tudok hitelesen beszélni bárkiről, ha én is szeretem, és nekem is fontos. Mindenki. Ha meg tudom mutatni benne az értéket, és találnak az órán egy közös metszetet, vagyis mindig az a kérdés, nekem hol van közöm pl. József Attilához. Ezért nehezebb a régiekkel: gimnazistaként velük jóval kevesebb a közös felület. Erre szoktam mondani, hogy az irodalom a találkozások lehetséges tere. Vannak aktuálisabbak, tavaly például Babitsot fedeztem fel újra, de a „nagyokkal” úgy vagyok, hogy igyekszem mindenkit önmagában bemutatni. Ne legyen előítélet, inkább tiszta lap.
Míg tanárként és olvasóként mindig, saját alkotói utamon nem lehetnek fontosak. Ez azért paradoxon, mert bár ugyanaz az ember vagyok itt is, ott is, az osztályteremben az írói létem egy áttétes dolog, a jelenlét sokadik, rejtett szintje. Ott a találkozásokon és a diákokon van a hangsúly, nem rajtam.
Aztán lapozgattam a szöveggyűjteményt, néztem a polcom, kit választhatnék. József Attilához valahogy nem éreztem jogot „magamévá tenni”, így maradt Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes. Rájuk még gimnazistaként ki mertem mondani, hogy a kedvenc költőim. Ma már nem tennék ilyet. És akkor innen nézve, ez a mai egy találkozás azzal a miskolci csitrivel.
Azt írtam Vilmosnak, válasszon ő kettejük közül, azt, „aki jobban érdekli belőlem”. Izgalmas egy hét volt, újraolvasni, újra találkozni (a bennem élő) Nemes Nagy Ágnessel. De zavarban vagyok.


Milyen életszakaszban, milyen külső és belső körülmények között találkoztál az írásaival először?

CSZS: Borsod, Miskolc, Földes Gimnázium, talán a 10. osztály. A vonatról leszállva apámban valami eltört, amikor meglátta a trapéznadrágomra varrt virágot, aztán legközelebb megint és máshogy, amikor kihipóztam a fekete nadrágom, és biztosítótűket raktam bele. Tele volt a táska könyvvel, illetve egy füzettel, abban gyűjtöttem a fontos verseket. Az osztálytársaim a bölcsészek után Tarisznyának becéztek, amit persze imádtam, mert ettől nagyon elvontnak éreztem magam. Senkinek sem volt kárpitzsinórból tákolt tarisznyája, se ilyen beceneve.
Talán A szomj volt az első. Meg a Félelem. Aztán ezeket a verseket vittem a színművészetis felvételire is. Akkor vörös harisnya volt és batikolt lila kombiné. Nyilván rendkívül különlegesnek gondoltam magam mindettől. Meg voltam róla győződve, hogy tudom, mit jelent „a kimondhatatlan szomj” és a szeretet reménytelensége.
Akkoriban Pestre jönni a legnagyobb csoda volt, emlékszem, tavasz volt, kora április, és a Blahán erősen fújt a szél. Én meg a hosszú szövetkabátban vonultam. Szó szerint.
Azt hiszem, ez is NNÁ. A vonulás. Ahogy megyek Budapesten, és az arcomba fúj a szél. De én nagyon megyek. Közben szólt valami zene is biztos. Miközben jött a másik szöveg, a Madár. Micsoda sor volt akkor az „irtózatos madár-szive”. „Vállamba vájja karmait (…) Ha elröpülne egy napon,/ most már eldőlnék nélküle.” Ezek mind belém égtek. Ugyanahhoz a tizenéveskori kiválasztottságtudathoz kapcsolódott, ami akkor betöltött mindent. Amit most látok a saját diákjaim szemében, és egyszerre vagyok nagyon boldog ettől, és szomorodom el, mert csak idő kérdése, és azok a súlyok egészen mást fognak jelenteni. De rendben van ez is.
A harmadik találkozás a Fák. Én arra szavakat sem tudok, csak végtelenítve olvasni.
Aztán jött minden, a naplók, az esszék, mániákusan, habzsolva, többször. Mert idegen volt, és idegen is maradt Nemes Nagy Ágnes. Távol és közel egyszerre.

Ma gyakran beszélnek, női szerzőkről, a női hangról, a női identitás képviseletéről. NNÁ-nél ez kevésbé markáns jellemző. Miként látod te?

CSZS: A mostani életszakaszomban megrázónak találom, hogyan számolja fel magában a nőt. Úgy, hogy közben az elmondások alapján gyönyörű nő lehetett, és főleg a kisugárzásra gondolok. De tele vagyok kérdéssel. Miféle nő az, aki ennyire irtózik a saját szépségétől? Aki a lemond magassarkú cipőről a könyvek miatt, miközben húsba vágóan NŐ. És ahogy most olvastam, valami olyat érzek, hogy olyanra vállalkozott, amire kevesen mernek. Azzal a végtelen sok kétséggel, tragédiával mégis és mindenek ellenére végigcsinálni az életet.
Aki a fájdalommal ilyen szövetséget köt, aki belátja, hogy „ezer tükör a bőröm, a viszonyulás prizmás kínja köt”, „s nem törhetem szét, mert e kín az őröm, a sík halál, s kerek téboly között” – aki mégis és mindezzel beszélni és gondolkodni tanít, ahogy Balassa Péter említette gyászbeszédében. Nem értem a hűvösségét, a józanságát, ami mögött ekkora feszültség lapul.
A visszafojtottsága olyan női minőség, amit én magamban ritkán találok, ezt a fajta titokzatosságot elvétve. Viszont a figyelme és a tartása annyira emberi – és talán ez a titok, hogy túllép a nemeken. Nem öncélúan, itt már nincs a Szerb Antal-os körömcipő, nincsenek könyvek sem, csak a tiszta, távolságtartó és alázatos figyelem. És akkor ennyiben igazi nő. A befogadó, megengedő test. Visszazuhan önmagába, amikor a legtávolabbra kerül.

Az életmű a Nyugat hagyományához kötődik. Az Újhold-nemzedék erőteljesen az irodalom morális megalapozottságú, szigorú esztétikáját követi. Gondoljunk NNÁ-nak a babitsi életműhöz fűződő viszonyára. Mai szemmel mennyiben tekinthető támpontnak ez az ethosz?

CSZS: Ez is érdekes, mert ismeretlen terep számomra. De eléri, amit hirdet: rácsodálkozni tanít. A szigor és a morál, amiben én korábban azt hittem, nem így hiszek, Nemes Nagy révén mégis lenyűgöző lett. A tekintet, amivel ő néz, tanulni való. Ahogy ez a nő rácsodálkozik művekre, szerzőkre, ahogy férfiakat és azok szövegeit tudja szeretni, abban annyi alázat van. Szó szerint félelmetes a kontroll, ahogy mindent tárggyá redukál. Ahogy arra törekszik, hogy mindentől ugyanannyira legyen, minden tapintható, leírható. Hűvös. Ugyanakkor írja, hogy gyűjti a tárgyakat, imádja őket. Szeretem a látszólagos ellentmondásait, mert bennem porcelánszerű Nemes Nagy él, de ilyenkor végre megmozdul, lesz illata, szaga.
Manapság pont az újholdas Pilinszky-ethoszt tartom lehetséges útnak: az a fajta vallásosság, ami az én olvasatomban nem a kereszténységhez kötődik, hanem azon túl van, és egyszerűen a másik emberre való figyelemben összpontosul. Az önmagam átlépése, a szeretet lehetetlensége, az emberi élet abszurditása, a világ illúzió jellege az, amit én igaznak gondolok, és a morálból is az alázatot és a türelmet emelném ki. Minden nap annyiszor elbukom ezekben én is. Számomra ma ezek a legaktuálisabb kérdések. Hogyan tudok a legtöbbet tenni másokért, miközben az egóm folyton visít, hogy többet, mást akar. Ennél még mindig, mindig sokkal önzőbb vagyok.

Nemes Nagy a költő, Nemes Nagy az esszéista. Rád melyik hogyan hatott?

CSZS: Most az Istenről című szöveget olvasom újra és újra. Ő maga írja, hogy „a vers prostitúció”, és ezzel mélyen egyetértek, de ahogy őt olvasom, arra gondolok, talán nem is a mások felé való kiszolgáltatottság, hanem az önmaga felé való prostitúció a legdrámaibb. Hogy amikor belátja, nem dönthet másképp, mint ahogy eldöntetett, vállalja a sorsát, hiába tudja, hogy ez azzal jár, hogy folyton prostituálódik, folyton saját magának kell kiszolgáltatnia magát. (Ahogy azt írja a Kurvák című versben: „Ki verset ír, az egyszerre legyen/ Kőmíves Kelemenné, s Kőmíves Kelemen.”)
Mindezt azzal a bizalommal, hogy még az sem fontos, összeáll-e bármi a végén. Ahogy az Istenrőlben is a legkínosabb emberi jegyekig hatol le, amikor arról ír, milyen méltatlanná is válik az ember önmagához képest a vércukorszint süllyedésével, a körömmel, a leukoplákia foltjaival, a becstelenséggel, majd ahogy felemeli a hangját: „Van / odaföntöd? Van neked fölötted?”, és a zárásban az a jól ismert fojtás, az elnémulás, az a hiány, amit úgy szeretek a verseiben: „Egy szót se szóltam.” Gyönyörű.
Az állandó kétely, melyben „már lejjebb bukni nem tudok”, „Jeremiás siralma bennem”, ahogy ez a szoborsima nő Rilkéhez fohászkodik, vallja meg, „mi az a Mozdulatlan?”

A versformálás szikársága, az európai műveltségben mélyen húzódó beágyazottsága egy, a szó központi szerepét vesztő kultúrában az elszigetelődés veszélyével nem fenyeget-e?

CSZS: Inkább az a kérdés, hogy ugyan ez mit számít? Ki nem elszigetelt? Vagy hogy lehetne nem elszigetelődni? Ha az ember komolyan veszi önmagát, csak az egyedüllétben tud olyan mélyre hatolni, hogy ott önmagával találkozhasson. „Mert végül semmi sem marad, / csak az angyalok s a lovak. Csak állnak lent az udvaron, / az angyalok meg a szobámban; / csellengnek néha szinte százan – / egy lény mit is tesz önmagában? (…) Csak állnak és nincs semmi más, / csak látvány és csak látomás, / csak láb, csak szárny – az út, az ég, / bennük lakik a messzeség – / Oly távol vannak, oly közel. / Talán ők már nem hagynak el.” S persze mint ilyen, veszélyes, mert fájdalommal teli, mert nem nagyon tudok annál nehezebbet, mint az embernek önmagával egyedül lenni, ahol „Ez a viszonylagos öröklét / ép ésszel elviselhetetlen.” De a végén (és NNÁ erre tanít most) ott a derű, a humor: a „kifogyhatatlan árvaság”-tól ide jut el: „És láttam én, / láttam akkor, hogy az enyém, / nem másé, sajna, az enyém, / két vállam közül távozott, / akár az átvilágított, / s maszk nem takarta már, hogy visszanézett.”

Miben áll kortársiassága? Vannak-e vízjelei a mában?

CSZS: „Nem célból ír az ember, hanem okból.” „Szégyen az önhittség, de valóság.” A figyelem titkának tudása, ahogy Balassa méltatta. Az egyenessége, a szikársága mindenképpen aktuális. Az emberi tartása, és amit a vers kapcsán mond: hogy szélesíteni kell az érzelmi megismerés körét, és a vers az értelem határain jár, ezáltal sokkal közelebb van a képzőművészethez és a zenéhez. Ezek a legutóbb önkényesen kiírt gondolatok, de hosszú a lista.

Végül: kinek adnád tovább a stafétát, és kiről hallanád szívesen nyilatkozni?

CSZS: Szerbhorváth Györgyöt kérem, hogy meséljen Örkény Istvánról.

Jánossy Lajos

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s