Krakkó vége

Ezzel az összegzéssel régóta tartozom, de még így is kevés lesz. És biztos, hogy hosszú időnek kell még eltelnie, hogy rálássak mindarra, ami történt.

Hat hónap út, hat év tanítás után.

Szerbia, egy cseh kápolna a Nectiny melletti erdő szélén, Prága, Krakkó, Pécs.
4 képzőművész, egyedül, egy apa és a kislánya, egyedül, kedves emberek a szomszédban, egyedül.

A tér tágul, szűkül, összenyom, elveszek benne, aztán marad tökugyanaz.
A kiegyenlítődés, az üresség, a démonok, a hiszti, a nyugalom és a fájdalom megint, miközben kialakult egy újabb szem, egy harmadik tekintet, ahogy mindezt kívülről is nézem (fájjon bár ugyanannyira).

Futás és a hús elhagyása, felszedett kilók, másszóval kerekség, a test elengedésére tett kísérletek, aztán a test bosszúja, mert megint győzedelmeskedik.

Szeretnék nem harcolni végre.

Lenni valakikkel, nem bántani őket, figyelni őket, de nem vadul, hanem csak azért, hogy ne sértsem őket, aztán rájönni, mindez elkerülhetetlen, de az önzés viszonylagos, abban a térben elkülönböző elvárások vannak, és önmagában semmi sem sok vagy kevés. Nem önző, nem gyáva. Abból nem engedek, hogy tele van fájdalommal. Évekre, életekre visszamenőleg. És egymásra rakódnak a rétegek, a családok, a generációk.
Dióhéjban ezek.
De még mindig nem tudom, hogyan lehet mindezt elmesélni, mert az út belül van, nem kérdés.

Tanultam sokat, most is: január 25-én nyelvvizsgázom, kell a doktorihoz egy második. Közben rengeteget haladtam a harmadik regénnyel, na abban elmesélem az utat 🙂

A napi rutint, az embereket, de főleg a nem-embereket, hogy magam teremtek magam köré mindent, mindenkit.

Úgy volt, Krakkóban maradok. Lett állásom, lakás, ember talán kevesebb, de épp alakulni kezdett az is. És elkezdett feszíteni, hogy valami mégsem jó. Elkezdett feszíteni, hogy máshol van dolgom. Mert Krakkóban könnyű, Krakkó egy csoda, de Csepelen tudok segíteni, ott van dolgom. Ezek buta nagy szavak, mert már tudom, hogy mindenhol jó, és mindenhol otthon van, de azt is, oda kell menni, ahol nehezebbnek tűnik, amitől félek. Nem beszélve arról, hogy imádok tanítani.

Írnom és tanítanom kell. Ennyi a konklúzió. Ez Csobánka Zsuzsa.

Sok példát kaptam, miszerint az ember saját útja kikerülhetetlen, legfeljebb letér, és akkor egy csomó idő elvész feleslegesen, vagy nem feleslegesen, mert tapasztal, de aztán kikerülhetetlen az önmagamba való hazatérés, otthonteremtés.

Ezen túl minden képlékeny. De már van bennem valaki, aki kacag, hogy meglátjuk, gyere, Élet!

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s