81.

(a Pécsi Íróprogramnak hála, a következő Pécs ihlette regényrészlet)

A nyelvről kellene írnom, Goran, kezdte Joanna Maya, hogy mit jelent olvasni egy várost. De aztán úgyis a gondolkodásról szólnék, arról meg minek, hát újrakezdem, Goran. A nyelvről kellene beszélni, hol vannak benne a cölöpök, azok a súlyok, amelyek nem viszik tévútra a másik embert. De hiába töröm a fejem, nem lesz fogódzó, csak egy újabb tapasztalat az úton, tanítás arra vonatkozólag, hogy az ember úgyis azt látja, amit látni akar, azt érti, amit érteni akar, nincs mit csinálni.

Kezdetben volt az Ige, olvasta Joanna a Bibliában, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. De János tanúsága olyan kevésnek tűnt a Jakab-hegyről nézve, minden eltörpült, puszta akarattá lett, az emberi nevetségesség mérőedényévé. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, lapozott egy másik éjszaka Goldenmann Lujza a könyvben, és halkan rebegte maga elé, hogy János, a felismerhetetlen, örökké befogadhatatlan marad. Akkor már tudta, a világosság a test vágyain túl van. A templomról galambok röppentek fel, miközben Pécs mesélt.

A Goldenmann lány teste templom, ezt mesélte a város, de csak romok maradtak belőle is, egy pontos vessző nem ér semmit, ha az Istent szólongatja az ember. A Jakab-hegyi kövek rétegeit nézve eszembe jutott, amit Goran a templomkőről mondott, hogy Szabadkáról átszökve, immár a Mecsekben bujkálva hallotta a horvátok felőli lövéseket. Persze akkor még Jugónak hívták. Az elnéptelenedő falvak, a riadt tekintetű nők mindegyikében volt egy leheletnyi Goldenmann Lujzából, mintha a női nevek valójában csak képek lennének a félelemre, amit városrészek fednek el, máskor női térdek vagy vállak, ahogy Lujza a földre borul, és keresztet vet.

Nečtiňy megmutatta, van olyan, hogy az ember az ember mellett él, és nem akarja bántani. Létezik figyelem, kölcsönösség, tisztelet, aztán a jó ég tudja, min múlt. Áradt annyi minden. Prága tátongóan üres és belakhatatlan utcái, a nyugtalanság völgye Kazimierzben, a szorongás alakzatai, aztán a hit mindennek másik oldalán, mialatt a Visztula közömbösen szelte ketté Krakkót, mintha hosszában akarná felvágni a város ereit. A podgórzei gettó az egyik oldalon, a beköltöztetett katolikusok a másikon, mindkét világban kényelmetlenül forgolódtak éjszaka. A test templom, mondogatta Joanna Maya, a testem semmi más, mint a belső terek kifejeződése, ahogy az üresség formát ölt, pedig nincs semmi, csak a ragaszkodás ahhoz a léthez, amely annyi fájdalmat okoz. Hannah Zinger elveszett pörgettyűjéhez, Zinger óráinak taktusaihoz, melyekhez a saját szívverésem igazítom, mióta élek.

Elkapkodtam. Újra hinni mertem, hogy a létezésem másnak nem okoz fájdalmat, pedig már annyiszor megtanított az élet az ellenkezőjére. Még csak mozdulnom sem kell, és fáj valakinek. Az ember különlegessége végtelen, mindegyikünk egyetlenegy, és egyszerűen az összekapcsolódás, az egymásnak feszülő, emberek közötti láthatatlan tér miatt történik mindez. Amitől mindenki annyira fél, de jobban retteg a magánytól, ezért választja inkább a láthatatlan földeken való csatározást.

Pedig nincs más.Mindenki egyedül van.

A nyelv csupán leképeződés, és mindig, mindig más teret képez Joanna Maya, Goldenmann Lujza, Hannah vagy akár Izaak Zinger is. Ez aztán megtörik a másik testén, és a végén a tükröződésekből csak hasadás lesz, torz világ.

A lengyelek nyelve jutott eszembe, az állandó egyeztetések, a kapcsolódások, hogy ott minden mindennel összeér, a szerkezet kristályosan tökéletes, és egymásra épül benne az összes apró részlet. Vagy a német, melynek közömbössége a lelkemet taposta ki, beláttam, valójában ugyanaz a személyekre bontott tér, egy mérnökien szerkesztett éjszaka. Nem beszél feleslegesen, letisztult, előre gondolkodik, tudja, mit akar. Tűpontos, higgadt. Rezzenéstelen arccal néz a szemembe, és közben a Visztula Podgórzébe vezető hídjára mutat, hogy szedjem a lábam. Nem mondja még egyszer.

Álltam a Zsongorkőn, magam mellett a vízszintes rétegekkel, a cipőm rovátkáiba beszorult a vörös föld, szóródott, mint az aranypor, amerre léptem, de csak most jutottam el oda, hogy az a tériszony, amivel a kilátóban szembesültem, az az élettől való rettegés valójában a zuhanástól, a szabadságtól való félelem. Hogy mi van, ha mindez csak ennyi? Ha nincs súlyom, ha nincs testem, se der, se die, se das, csak elmosódó személyek, és a lengyel nyelv számomra olyan gyönyörűen összefonódó terei valójában csak álmatag alakzatok egy életre, amely labirintusban egy életen át bolyongok a Visztula hídjain éjszaka.

Lujza nyelve a város volt, a pécsi dóm előtti hatalmas kövek, amelyről Goran a parkot nézte egy hajnalban. Magas a csönd, gondolta, ahogy hátradőlt a fákra hiába keresve a szavakat, csak azt az egyet tudta, mindaz, ami körülveszi, halott. Ami mögötte van, nincs többé. Se a szabadkai ház, se Marmunka Bora, se Danilo Gasparović. Aki elhagyja a hazáját, örökre száműzött marad. Bár tudta, a haza mindössze egy üresen görgő flakon a hajnali pécsi téren, ahol égnek a templom fényei, lassan lekapcsolják a közvilágítást, megindulnak az emberek. A mise belül van, ahogy a háború is. Felnézett az előcsarnokra, a galambok akkor röppentek fel, mint valami képtelenül giccses filmben, ahol Goran teste most már a fák között nyújtózik, minden oszlop egy-egy törzs, amit át kell majd ölelni, nem szólni, nem szorítani, csak hozzásimulni, mintha elvágható lenne az a láthatatlan fonal a párhuzamosok között.

Arra ébredtem, hogy harangoznak, folytatta Goran, vagy közben egy férfi böködött, hogy döntsem el, bemegyek a templomba, vagy továbbállok. Valahogy így volt. Nem akartam bemenni, Joanna. Vízkereszt előtti hajnal, még tele volt karácsonyfával a város. A sarkoknak támasztott kopár és elsárgult fenyők. A szívem szorult össze. Tudtam, hogy minél előtt el kell rejtőznöm az erdőben, mert már biztos üldöznek, és könnyen a nyomomra találnak. Gyáva voltam, mondhatod. Gyáva voltam, mert élni akartam, aztán látod, az élethez is kevés lettem. Most már tudom, maradhattam volna Szabadkán is, mert lövészárokban esni el, vagy folyton menekülni, bizonyos szempontból ugyanaz a harc. Ugyanaz az otthontalanság, menekülés, de ha maradok, legalább… nincs legalább sem. Most már mindegy. Egyik halál sem az enyém, na, ez a rettenetes. Mindegyikben ott marad valami keserű íz, hogy meg kellett volna próbálni. Ott maradni, és belehalni. Vagy eljönni, ahogy megtettem, és belehalni, ahogy majd bele fogok. Nincs megváltás, nekem beszélhet bárki, súltyalan az egész, és ez az, amire senki nem készített fel. Erről nem beszélt apám, amikor meglátta anyám szemében azt a buja fényt, Jasna szeméből ezt próbálta megörökíteni, amikor a faluban fotózta. Nebbo, Nebojsa. Emlékszel, Joanna? Az a több maréknyi régi fotó, a csipketerítős műteremben. Aztán a kiégett falak, és Jasna eldeformálódott karja. Néha azt érzem, ez mind bennem sűrűsödik, mintha mind nekem kellene kiegyenesíteni, jóvá tenni a családom bűneit. De én is csak hozzáteszek.

Néha azt remélem, neked sikerülhet, Joanna. Te megtanulsz kötődés nélkül élni, mersz magad lenni, és nem szeretsz bele a tükrökbe.

Talán az álom miatt, talán az ébredés miatt, vagy mert a kettő között olyan elviselhetetlenül tágas lett a tér. Bent kórus énekelt, a dallamra alig emlékszem, csak a végén harangokra. A felröppenő madárrajé ugyanez a lágyság. Az elemelkedés, mint a fejem fölött egymást tartó kétirányú dongaboltozat. Joanna, az gyönyörű, ahogy egyik a másikba ér, áthatás, mondtam már neked, ez a szakszó rá, micsoda rendszer, ahogy tartják egymást a téglák. Van súly, ami nem nehezít el. Hidd el, ez igaz, bármit mondtam vagy bármit fogok mondani. A lélekugrás. A két irány nem bír egymással, feszül az egyik és a másik is, arra gondoltam, emlékszem, ez lehetett a pillanat, amikor megfogant Krisztus. Mint a kilégzés és a belégzés közti átmeneti tér, az alkotásé, amikor egyszerre enged két erő. Hogy jó, legyen. És beledől. A rettenet, hogy elhiszi, pillanatokon belül meg fog szűnni. De hagyja. A halálra vár, és elhiszi, hagyja, Joanna, ezt keresd, ezért érdemes élni, ott történik valami, amit csodának neveznek, és kiherélnek. Erre nincs nyelv, nincsenek szavak. A pillanat, amikor a másik is ugyanazt teszi. Ahogy egymás felé indul meg a két boltozat, egyszerre mozdulnak, és a zuhanásban egyesülve megtartják egymást. Megszűnik az egyik ív, nincs külön a kettő. A fájdalom reciproka.

Joanna, abban a pillanatban nem volt kérdés. Mindegy, hogy előtte ki voltam, mindegy, hogy utána mi történt a kápolnában. Két történet sokszor eszembe jutott, mondhatni, azok tartottak életben. gyerek voltam, mentem felfelé a Szent Teréz lépcsőin, előttem egy férfi és két nő. A nők egymásba karoltak, a férfi a derekán kulcsolta össze a kezeit, mintha ellensúlyozná önmaga dőlési szögét. Nem tudom, melyik volt a felesége, ki lehetett a másik asszony. Mögöttük ültem. A nő szigorúan összezárt ajkait, a szakállas állát, a mélybarna szemét. Fiatalkorában gyönyörű lehetett, most fiatalosan rövidre vágatta a haját. Ő ült a férfi mellett. A másik öregesebb frizurával, és simább bőrrel hallgatta a papot. Az meg viccelődött, és a változásról beszélt. Az útról, hogy az Isten velünk utazik, mint a régi időkben, külön sátrat állítanak neki. Ne féljetek, kedves testvérek, ha a forma változik, a hit ugyanaz marad. Akkor már a férfi hátát néztem, nem mertem a nőkre pillantani. Sugárzott belőlük valami földöntúli erő. A szépség valahol egészen máshol van, mint ahol az emberek gondolják. Hátrafordultak, megszorították a kezem a köszöntésnél. Fel kellett állnom, otthagytam a szentmisét. Elviselhetetlen volt a tekintetük. Legalább háromszor hatvan év. Amikor beléptek, a szentelvíz tartóba kapaszkodva ereszkedett térdre a férfihez közelebb ülő. Éveken át a térdével álmodtam. Próbáltam megfesteni, de sosem lett tökéletes.

A másik azon a márványpadlós reggelen történt, a pécsi dóm alatt. Mikor végre elindultam a belváros felé, egy fiú várakozott az Apácák utcájában, hátán hangszer, szinte mozdulatlanul. Ha nem áll, elgondolkozom, lélegzik-e. Éppen akkor nyílt nagy zajjal a szemközti ház ajtaja, amikor mellé értem. Továbbhaladtam, aztán visszanéztem. A fiú elindult az ellentétes irányba, a házból kilépő alak kemény léptekkel átlósan haladt az úttesten. Csak a mozdulatot láttam. A fiú gyorsan lépkedett, és kitartotta a bal karját. Megálltam, mert egyszerűen nem bírtam mozdulni. Ahogy egyre közeledett a lány, hirtelen belehelyezte a fiú kezébe a kezét, egy-két lépést együtt haladtak, aztán a fiút továbblendítette a karját, megemelte a lányét, és megcsókolta a kezét. Akkor fordultam el, amikor ők megálltak. Van szerelem, Joanna, ezt is hidd el. Én láttam. Rákezdett az eső, a Jókai téren csendesen szitált, haladtam végig a Jókai utcán, távolról még hallottam a dóm harangjait, és arra gondoltam, nincs kérdés, Joanna, látni őket, érezni a pulzáló erőteret, amit ezek az emberek létrehoztak, pont olyan szép, mint az a reggeli eső vagy az egymásra rakodó, egymást tartó sziklakövek. Ott volt súlytalanság, amitől nem féltem.

A nő térde és az összeölelkező pár. Vagy csak a lány keze, ahogy a fiúét megfogja. Mi van, ha soha, soha nem tudom megmutatni, amit láttam? Egyáltalán, Joanna, te érted ezt? Érted, amit mondok? Lehet, hogy be kellett volna mennem akkor reggel a templomba?

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s