Két kritika: Magyar Szó és Műút, Majdnem Auschwitz

Sándor Zoltán: A legkegyetlenebb illúzió, Magyar Szó online
http://www.magyarszo.com/hu/2164/Velemeny_Olvasolampa/104254/A-legkegyetlenebb-illúzió.htm”

A koncentrációs tábort megjárt Jákob és a Duna-parti sortüzet túlélő Edit szerelmi történetének töredékes ábrázolásával Csobánka Zsuzsa Majdnem Auschwitz című regényében az emberi kapcsolatok bonyolult természetrajzának sejtetésére vállalkozott. „Jákob Zinger. Edit Zinger. Ízlelgettem a szavakat, mintha most össze kellene állnia valaminek a maga teljességében, miután végigjártam Auschwitzot, Birkenaut, a gettót és mindent, ami fellelhető az eltűnt nagyapámmal kapcsolatban” – mondja a nagyapa nyomában elindult unoka útja végeztével. Nem áll össze semmi, az unoka kénytelen szembesülni azzal, hogy képtelen választ adni arra a kérdésre, vajon mi késztette Jákobot, hogy miután visszatért a lágerből, elhagyja feleségét és gyermekét. A megértés hiányában legfeljebb az elfogadás marad. Elfogadni a másikat, de még inkább elfogadni önmagunkat, mert a szerelem önkeresés is egyben. Önmagunk utáni kutatás egymásban és egymás által. Ezt teszik a regénybeli hősök: Jákob és Edit, unokájuk, a világítótoronyban élő Goran, és Lulu. Vajon megvalósítható-e mindez abban a világban, amelyben gyűjtőtáborok vannak, háború dúl, a nőket a folyóba lövik, az embernek olykor el kell hagynia otthonát, egyéneket és csoportokat bélyegeznek meg, a légkört pedig különös rettegés hatja át: a félelem az élettől. Ilyen körülmények között minden emberi kapcsolat megteremti magának a lehetőséget a saját pokla létrehozására – majdnem Auschwitz! –, a szerelem pedig „a legnagyobb hazugság, amiben az ember élhet, a magány formái közül a legkegyetlenebb illúzió”.

Kalligram, 2013, 280 oldal

A regény széttagolt pillanatképekből, emléktöredékekből és esszéista töprengésekből fonódik össze egy szövevényes hálórendszerré. A gyakori elbeszélőváltással a szerző egyrészt módosítja a látószöget, másrészt pedig egy síkba helyezi a térben és időben nem feltétlenül ugyanazon a helyen levő hőseit, spontán gondolattársítással mindvégig remekül fűzve egymásra a történeteket, mint ahogyan a hagymahéjak épülnek egymásra. „Lulu a nyárfák leveleit figyelte az ablakon keresztül, ezáltal kitakarva az akkori életéből minden mozgást. Nem akart tudomást venni a körülötte lévő hangokról, a színekről és a szagokról, eggyévált a fával, amint lobogtatta az utolsó, gyengén kapaszkodó leveleket. A párhuzamosság a természet tréfája lehetett, hogy mégsem kellene olyan komolyan venni az őszt, a hűvöst, a másik ember hiányát. Volt egy-két ág, amelyen már nem volt levél, ettől úgy tűnt, a többi annyira gyorsította a levelek mozgását, mintha pótolnia kellene valamit, mintha emlékezni akarna arra, volt ott valaki, akire korábban nem figyelt. A szélnek nem feszült ellen mindegyik levél, a cakkos szélek között néhányan mozdulatlanok maradtak, és Goran szerette volna hinni, hogy van hajó, amely a tengermozgás ellenére mozdulatlan, hogy van kabin, ahol egy pillanatra megállítható az élet. Azokban a szűk terekben pedig egyszerre kitágul minden, és olyan, mintha az ember egy hídon állna, ahol kettétörni látszik a beton, de a repedés néma, mint a legőszintébb hullámmozgás abban a fülére tapasztott kagylóban. És Zinger csak nézi, nézi, és Editre gondol közben, az asztalon finoman dobolnak az ujjai.”

Bárki is beszéljen, a regény nyelvezete nem változik, egész idő alatt a belső beszéd ritmusára lüktető meditatív próza hömpölyög a lapokon. A regény nyelvezetének szuggesztivitása kétségtelenül a könyvhöz láncolja a ráhangolódott olvasót, ezért a mű erényének mondható, ugyanakkor tény, hogy még a kellőképpen odafigyelő olvasó is könnyen elveszhet az elbeszélő(k) lírai tudatfolyamába, ami egy ponton túl egyeseket elbátortalaníthat a továbbolvasástól. A hét városhoz (Budapest, Kairó, Katmandu, Oświęcim, Krakkó, Palagruža, Szabadka) kötődő rövid szövegfutamok mozaikdarabkákként illesztődnek össze, de a regény még véletlenül sem tartalmazza az olvasó előtt felsejlő kép minden egyes darabkáját. Annyit mindenesetre kap, hogy képzeletvilága révén pótolni tudja a hiányzó részeket, akárcsak a regényhősök nem létező emlékeiket. A szerző nyilván nem is akarta, hogy az olvasó teljesen megértse a története(ke)t, hiszen az életben sem értünk mindent, csupán bepillantást nyerünk egy-egy viszonyba, egy-egy eseménybe, egy-egy élettörténetbe, és ezek a hiányos értesülések alapján formálunk véleményt nap mint nap, számára sokkal fontosabb volt, hogy az olvasó átérezze művét, szükségszerűen belevesszen érzelemáradatába – a belső vívódások özönében talán önmagával is összetalálkozik.

Műút, 2013. augusztus
Szentesi Zsolt: A művészileg részlegesen kidolgozott traumatikus múltélmény (Flóri Anna: Érkezési oldal; Csobánka Zsuzsa: Majdnem Auschwitz)

Csobánka Zsuzsa Majdnem Auschwitz című könyvének narrátora nagyobbrészt szintén egy, a II. világháború történései óta harmadik generációs zsidó fiú/férfi. Festetics Ambrushoz hasonlóan ő is bizonyos mértékig identitászavaros illetve -hiányos, s aki a múlt feltárásától, teljesebb megértésétől reméli az önmagára találást. Annál is inkább meg kell történnie ennek, mivel a második generáció, konkrétan az elbeszélő apja erre a szembenézésre nem volt képes, „gyáva volt utánamenni annak, amiben bízott, hogy egyre könnyebb lesz.” (16) A cél tehát a regény elejének szövege szerint: „Mögötte viszont ott a végtelen űr, Jákob, akit muszáj megértenem ahhoz, hogy élni tudjak. Így tud életben maradni apám is […].” (Uo.) Egyfajta családkutatás és így családtörténet bontakozik ki előttünk — annak legkülönbözőbb tér- és időkoordinátáival. Flóri Anna regényével ellentétben e harmadik nemzedékről, annak létérzékeléséről, világlátásáról jóval kevesebbet tudunk meg — leginkább a folyamatos múltkutatás, a régvolt történések megidézése a konkrét adatok, de sokkal inkább a képzelet, a fikció szintjén, ezek adják a mű meghatározó motívumrendszereit és történéssíkjait. Hogy őt magát is a tudatlanságából, a múlt (most még) ismeretlenségéből fakadó bezártság-érzés, leszorított lét irányítja s egyben determinálja, azt pontosan tárja elénk az alábbi önjellemző mondat: „Hiába, a rácsokon belül csak rácsok vannak. Ezt mondhattam volna magamnak is, ha már ilyen okos vagyok, de csak felnyögtem kínomban, hogy még egy teknősben is több törekvés van a fény felé, mint bennem.” (50) Még Nepálba, Katmanduba is elmegy, hátha ott valamiféle magyarázatot és megnyugvást talál — de nagyobbrészt hiába. (Mondhatni: ez is csak menekülés illetve zsákutca volt; ameddig önnön iszonyatokkal és tragédiákkal teli múltját nem sikerül feltárnia, s azzal szembenéznie, addig Dum, a nepáli szerzetes sem képes releváns segítségnyújtásra.)
E regény narrációs technikája lényegileg abban különbözik Flóri Anna művének narratológiai megoldásától, hogy amíg az utóbbiban egy kívülálló egyes szám harmadik személyben mondja el a történetsort (akit azonban ezzel együtt sem nevezhetünk a hagyományos értelemben vett mindentudó narrátornak — itt most nem részletezhetően több szempontból sem), addig a Majdnem Auschwitzban eleve többsíkú és személyű az elbeszélés. Az egyes szám első személyűség (ráadásul különböző figurákkal) keveredik az egyes szám harmadik személyűséggel. Emellett a kettő keveredésének éppúgy tanúi vagyunk, mint ahogyan a függő és szabad függő beszéd alkalmazásának is — ami nyilván újabb változata a két alapvető elbeszélői technika illetve szám/személy vegyítésének. E narratológiai polifónia ugyan a narrációs praxis szempontjából nyilvánvalóan nagyfokú variabilitást mutat, ám a fő kérdés az, van-e ennek a technikai tudáson túl egyrészt a művilághoz kötődő/köthető érvényessége, másrészt szemantikai hozadéka/relevanciája.
Az első kérdésre igenlő válasz adható. A sokféle nézőpont, az ebből következő elsajátítható tudás(anyag), információhalmaz nyilvánvalóan kapcsolatba hozható az önmagát kereső (igaz, inkább virtuális) főszereplő identitászavarával és -hiányával, s annak óhajával, hogy ezt valamiképpen feloldja, magát ezen átsegítse. Azaz a több nézőpont és információ révén nagyobb a lehetősége egy határozott identitású személyiség megképz(őd)ésének. Erre is utalhatnak a regény utolsó mondatai.
Ám a második kérdésre már nem adható ilyesféle egyértelműen pozitív kicsengésű, azaz igenlő válasz. A sokféle narráció illetve narrátor meglehetősen amorf módon manifesztálódik a regényben, aminek esetenként akár logikai ellentmondásokban is testet öltő konzekvenciái lesznek. Ez pedig azzal áll szoros összefüggésben, hogy a mű fő konstrukciós technikája az asszociativitásra épül, azaz úgy tűnik, az írónő legfőbb regényszervező elve/eljárása saját asszociációinak jobbára kontrollálatlan szabadon engedésén alapul. Ennek egyik legfőbb, bár teljesen más irányú/jellegű bizonyítékai a műben mindenütt fellelhető hasonlatok, valamelyest ritkábban metaforák. Olyan túlburjánzó, néhol már barokkos körmondatok születnek így, melyek ugyan gyakran hatalmas szenzuális-empirikus háttéranyagra és -tudásra támaszkodnak, ám mintha mindez erősen öncélú lenne, az ismert mondást parafrazeálva: a sok hasonlat/metafora közt elvész a mű. Másképpen: a könyv jó néhány pontján erősen túlírt, azaz lényegileg kompozicionális hibákkal küszködik. Nem egyszer fordul elő, hogy hirtelen, szinte a semmiből tűnnek fel alakok, akik az addigi figurákhoz és történésekhez alig kapcsolódnak, egy időre főszereplővé válnak, majd eltűnnek (Goran Gasparovic és Lulu Binder). Mintha az alkotó mindent bele akart volna zsúfolni készülő művébe, ami csak eszébe jutott az adott téma, szituáció, mondat, szóhasználat kapcsán. S még akkor is így van ez, ha ezzel együtt nem egyszer nagyon szép mondatok, megállapítások, már-már aforizmatikus tömörségű szentenciák kerekedtek a megfogalmazás során (különösen szépek ennek kapcsán az Edit és Jákob összeismerkedését leíró bekezdések — 90–100). Találkozhatni ugyan valamelyest Coelhóra emlékeztető, enyhén falvédőszöveg-ízű szentimentalista-romantikus „érzelembölcseletekkel” is („Veled lenni olyan valóság, ami miatt minden reggel érdemes felébrednem” — 195), de ez nem túl gyakori. S itt érdemes szót ejteni arról is, hogy az intertextuális szöveg(rész)ek beépítése is eléggé artiszitikusnak, művinek hat a recenzens számára. Mintha itt is inkább a műveltséganyag direkt beépítése (fitogtatása?) lett volna fontos, nem az organikus épít(kez)és, a finoman működtetett szemantikumképzés. A nyelvi-megfogalmazásbéli, illetőleg narratológiai szinten működő (és ilyen értelemben az esztétikai értékességet negatívan befolyásoló) kompozicionális hibákat kevésbé, vagy csak részlegesen képes ellenpontozni a regény fő- és részfejezetekre osztása. A nézetünk szerint túlságosan szabadon áradó, ilyenformán csak részlegesen kontrollált asszociatív technika fölébe nő e fejezetekre osztó írói szándéknak, amit néhány túlságosan gyakran szereplő, s így redundáns hasonlat illetve metafora (lehulló levelek, macskák viselkedése, testtartása) is alátámaszt. Pedig Csobánka Zsuzsa nem tehetség nélküli írónő, sőt! Ám mindenképpen meg kellene tanulnia uralkodnia anyaga fölött, korlátok közé szorítani az igen nagy műveltség- és tudásanyagot magába sűrítő asszociációs bázisát. Különben nem ő írja könyveit, hanem túlságosan szabadjára engedett képzettársításai — ami újabb és újabb szerkesztésbeli/kompozicionális hibalehetőségek sorát rejti magában.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s