Mikolaj (72)

mikolaj

“Hosszú idő után megint éjszaka mentem Kazimierzbe. Mikolajnak a közös ismerősünk mutatott be, ő tolmácsolt a beszélgetés elején. Tíz perc után Mikolaj kivette a befőttesgumit, és előreseperte a kibontott haját, mint azon a régi képen, ahol először láttam. Intett a tolmácsnak, készítsen fényképet, és magához ölelt. Akkor már tudtam, hogy úgy ismerkedtek meg, hogy Filip megmentette az öreg életét. Éjjel nekitámadtak a Plac Nowyn, részegek voltak és dühösek, valakibe bele kellett rúgni. Két suhanc, fordította Mikolaj szavait Filip, és úgy beszélt magáról egyes szám első személyben, mintha számára is új lenne, amit hall. És akkor ütni kezdtem őket. Megmentettem Mikolaj életét. Mikolajt mindenki ismeri, de nekem igazán sokat köszönhet, bírátok vagyunk.
Amikor kettesben maradtunk, elkezdett beszélni hozzám, de intettem, nem értem, feleslegesek a szavai. Nem adta fel. Espanol, kérdezte, csóváltam a fejem. Deutsch? Na, persze. Felszisszentem, mert végigszaladt rajtam a rettegés, és az alatt a töredékmásodperc alatt, amíg felkészült a válaszra, hirtelen hatalmas nyugalom öntött el, hogy jó, akkor legyen így. Legyen ezért is minden. Ez az irtózatos nyelv lesz az, ami segít, hogy Mikolajjal beszélhessek mindarról, ami történt. Ein bisschen, válaszoltam, és fogalmazni kezdtem magamban a mondatokat. Hangos volt a zene. A hely, ahol ültünk, addigra zsúfolt táncparketté vált, újra és újra az arcunk felé nyomódott egy csípő vagy fenék vagy kar, amely nem figyelt az őt körülvevő térre. Lengyel és német keveréknyelven folytatta, hogy nem szereti ezt a zenét, és nem tetszik neki ez a mostani tánc sem. Mennyivel szebb a tangó, mondhatta, mert felemelte a karját, mint aki éppen vezet egy nőt, mosolygott, és bólogatott. Mindebből egyedül a tangót értettem. Mosolyogtam, és bólintottam én is. Akkor indulhattak el a varjak felfelé, ahogy felálltam, és nyújtottam a kezem. Nem habozott, szorosan hozzásimultam. Feszesen nyitva volt a tenyere, de azon kívül az egész testében mindebből a feszességből csak a tartás maradt. Tele volt a terem fiatalokkal, és egyik sem érdekelt. Ahogy Mikolaj tartott, egyszerre voltam nő és gyerek, a felesége, az unokája és az összes nő az életében. Ő is mindaz volt, amit Goran valaha adott, ami az életben lehetett nekem. Jadran, Jurek, Danilo, Velibor, Nečtiny, Maňetin, Szabadka és Krakkó, az összes férfi, mind azért, hogy megtanuljak szeretni végre.

2013-11-24 15.44.16

Életemben először bíztam rá magam valakire tánc közben, és hagytam, hogy vezessen. Semmi mást nem csináltam, mint rá figyeltem. Elengedtem a saját ritmusomhoz való görcsös ragaszkodást, elengedtem az izmaim, az erő csak arra irányult, hogy pontosan érezzem, merre akar mozdulni. Egyszerre mozdultunk. Abban a mozdulatban megszűnt minden. Mélyen magamba szívtam a zakójából áradó kesernyés szagot, áporodott dohány- és öregember szaga volt, mint az időnek néha, amikor valami fontos dolog történt az életemben. Lassabb volt, mint a zene, mint bármi, ami körülvett minket, emberek, tárgyak, sőt, azt éreztem, egész Kazimierz szíve mi vagyunk most, miközben lassan, de biztosan megáll. Fogtam a kezét, és arra gondoltam, nemsokára meg fog halni, de hogy ez nem baj. Ne félj, Mikolaj, suttogtam a fülébe, aztán az arcához szorítottam az arcom, hogy felfogjam a bőrét, miközben peregni kezd. A varjak felettünk összerendeződtek, egy hatalmas spirált alkottak, miközben keservesen vijjogtak az ég felé. Behunytam a szemem, hogyha majd befejezik egymás kergetését, a játékot, tudják, hova kell jönniük. ”

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s