61.

Van kötődés, ami nem a másikból fakad, erre tanít az az éjjeli szél. Joanna lassan járja körbe a házat, hátha megért valamit mindabból, amit Hannah-ról és Zingerről megtudott. De hiába megy fel a rétre, nyit ki egy másik sárkányt, és eregeti órákon át, éjszaka beleköltözik a szél. Ugyanolyan űzött marad, mint az a tizenegy éves kislány. Fázik. Megint fázik, mint Nečtinyben, Gorant hiába faggatná, a háború belül van, mondja majd a néni vasárnap délután a mélytányérnak. A szomszédasszonyhoz a leves miatt mentek át, túl sokat főztek, talán örül majd neki. Lassan döcögve szedett a levesből, és utána nyomban a háborúról kezdett mesélni, hogy utoljára azután evett ilyen jóízűen bármit. Hosszan folytatta, mire Joanna a szemét kezdte el figyelni, de nem bánta az idős asszony sem, állta a tekintetét. Joanna, mindent értesz, igaz, szúrt oldalra Maciek, Joanna pedig felháborodott, de igyekezett az indulatot átalakítani egy szenvedélyes kérdéssé, és hangosabban kezdett beszélni, mondván, nagyon-nagyon érdekli, amit mond a néni, örülne, ha Maciek lefordítaná.
Semmi, csak a szokásos mese. Maciek kinézett az ablakon, át a nőn, el egészen a szomszéd ház faláig, ezzel is érzékeltetve az érdektelenségét. A kert felett elveszett a figyelem is, Maciek szerette rövidre zárni a dolgokat, ha másról volt szó. Ugye, milyen nagy vagyok, hogy összehoztalak a nénivel? Ez volt számára a legfontosabb. Joanna megint émelyegni kezdett, de erőt vett magán, Maciektől nem várhatott mást, mint ezt a túlbuzgó öntömjénezést, most viszont ő volt az egyetlen, aki közelebb tudta hozni a néni szavait. Csak annyi, hogy gyerekként a gettó mellett lakott, Podgórzeben. A német tisztek mutogatták nekik a zsidókat. Az egyik hahotázva a nyakába ültette, és úgy gyalogolt vele végig a gettón, néha megállt, ha éppen egy póznára aggatott hulla mellett haladtak el. Részeg volt, és részegek voltak a társai is, akik mellette imbolyogtak, vagy előreszaladtak, és onnan kiabáltak, hogy siessen már. Hagyd itt, ha nem bírsz vele, röhögtek, de csak azt érték el ezzel, hogy a férfi gyorsabban szedte a lábát. Lengyelül kurjantottak fel a nyakban ülő kislányra: rossz ember, jude, rossz, rossz, ennyit értett, de nem a szavak jelentése maradt meg, hanem a röhögés és nyihogás, amibe érezte, rettegés vegyül, de egészen más gyökérből fakad, mint az ő félelme.
Az apja olykor együtt ivott ezekkel a férfiakkal. Későn érkeztek a kocsmába, és reggelig maradtak. Úgy ittak, mintha ki akarnák mosni magukból azzal a sok vodkával az elmúlt huszonnégy órát. Ela reggelente korán ébredt, és a kocsma feletti ablakból hallgatta a végül sírással keveredő nótázást. A sírást azt hitte, csak képzelte. Egy héttel később rákérdezett, kik ezek a katonák, és miért sírnak olyan keservesen. Az apja elhajtotta, széleset legyintett, hagyd, Ela, ez nem neked való, majd ha nagyobb leszel, megérted, tette hozzá, és magában arra gondolt, ki az az Úristen, aki hagyja, hogy az ő nyolcéves kislányának meg kell majd mindezt érteni. A keresztet a biztonság kedvéért a nyakában hordta, bár nem szerette az ékszert, és kitette a kocsma falára is, de napokkal később mégis levette, és dühösen fortyogott magában, ennyire nem lehet félni. Krisztus nem így vált meg, nyugtatta a felesége, és ha kell, mellénk szegődik, vagy ad elég erőt, hogy elviseljük, amit ránk mér. A férfinak kétségei lettek, hallgatva a katonákat, mert azokban a történetekben Krisztusnak csak a hűlt helyét találta. Nagy szerencsének tűnt, ami a véletlenen múlt: gyerekkorában németet kezdett tanulni, és amikor először betévedtek a kocsmájába a katonák, és németül kérték a sört, rutinból németül kérdezett vissza, hányat csapoljon. Azok meg összenevettek, hogy ez a mi helyünk, és elkezdtek számolni. Guter Man, guter Man, lapogatták a hátát, a hangos röhögések közepette, csak a kocsmában ülő lengyel férfiak húzódtak összébb. Nem akartak vegyülni, hallották a híreket, és féltek, de az Istennek nem merték ezt bevallani. Ezután minden nap úgy mentek a kocsmába, bíztak abban, jönnek a német katonák, és ők egy újabb strigulát húzhatnak a bátorság falán. Ela két hét múlva már nem kérdezett, hanem azonmód hálóingben és csipásan lement a kocsmába. Az apjában meghűlt a vér, amikor meglátta, de nem merte kimutatni, pillanatok alatt végiggondolta, mivel jár jobban. Ha kimutatja, hogy félti a lányát, vagy azt, bízik a németekben, és a térdére ülteti, legalább biztonságban legyen. Ez utóbbi mellett döntött, de a németek gyorsabbak voltak és részegebbek. Hangos kurjongatással állt fel az egyik és kapta fel Elát, közben csókolgatni kezdte, és a csapos felé lökte a kérdést, hogy a tied-e ez a lány.
El akarta fordítani a fejét a hullákról, de az őt hordozó férfi felnyúlt a puskatussal, és böködni kezdte, rövid, arrogáns német szavak kíséretében. Ela tudta, sem sírnia, sem bepisilnie nem szabad, bármelyik végzetes lenne. Kicsit bánta már, hogy olyan kíváncsi volt aznap reggel, mert bár az apja később sem torkolta le, érezte, amit csinált, az lavinát indított el. Ela akkor tanulta meg, minden dolognak van következménye, és ha ő jobbra lép, akkor bizony jobbról ne lepődjön meg, ha böködni kezdik a puskatussal. Majd’ fél óra volt így a város felett, Krakkó gettóját olyan magasan jártam körbe, mint az angyalok, mesélte később a gyerekeinek, és közben riadtan tekintgetett hátra. A félelem mélyen ivódik bele az emberbe, ha éveken át minden nap csak a lehetséges legrosszabb határig jut el. Mert addig elvittek minden áldott nap. Az állandó lavírozás a széleken, mi van, ha elsírom magam, mi van, ha nem bírom tovább visszatartani. És a rettenetbe valami szirupos vágy is merül, zárványként ott van, hogy milyen jó lenne többé nem félni, elébe menni, aztán hagyni, hogy történjen, ami akar. Mert akkor már jó. A megkönnyebbüléssel összeérő melegség pillanata ez, a sós víz az arcon, a bomlástermékkel teli vizelet, ahogy átnedvesíti a szövetet, összekeni a bőrt. Amikor kihűl, azt elfelejti a szív. Amikor megcsapja a savanykás, égető szag, akkor már tudja, nincsenek a világon titkok, sem rossz emberek, és a felaggatott, himbálózó testek égők és fényes, tükröződő gömbök szentestén. Ela azután minden karácsonyfaizzóban a fennakadt szemeket látja, minden díszben a csillogó férfiakat és nőket, ahogy az egyik nő lábán megbillent a félcipő, és a feltámadó szél kikezdett vele. Azt nézte inkább, abba kapaszkodott Ela görcsösen, hátha elég ennek a katonának, hátha nem veszi észre, csak az irányt figyeli, az ujjat, amivel mutat, és ő elhiheti, hogy a nő éppen hintázik az ágon, a lábáról billenni készül a cipő, de ő ezt pontosan tudja, élvezi, ahogy a talpát a harisnyán keresztül csiklandozza a szél. Hűvös, de a kabát melegen tartja, most már a lábujjak közé is bebújik, melyek még tartják, a cipő le ne essen a földre. A halál csupán annyi, mintha az élet kiszellőzne, de Ela most felnéz Joannára, azóta félek, mondja lengyelül, miattuk azóta félek, hogy mi lesz, ha nem visznek haza, ha gondolnak egyet, és ott hagynak engem is a gettóban. Mert mondjuk apám egyszer melegen mérte a sört, vagy egy kicsit fáradtabb volt, és csúnyán nézett. Nem tudom. Nem lehet tudni semmi biztosat.
Míg apám a kocsmában a sört csapolta, nagyapám ebben a házban bújtatta őket. A német nyelvismeret jól jött, és volt pár rendesebb katona. Jóemberek egy lehetetlen rendszerben, ahol a jóság és a rosszaság tökéletesen elértéktelenedő fogalmak. Jött a parancs, vigyék a zsidókat az erdőbe, és lőjék őket az avarba. Akkor jött az a két német tiszt, Ela úgy mesélte, a sírósak, és egyik hajnalban megkérdezték apámat, nem tudna-e segíteni, ha kéne. Apám biztos másra gondolt, de nem mert ellenkezni, mondta, persze. Elmesélték, hogy van egy pár ember, akiket el kéne bújtatni. Megint felröhögtek, hogy mint a gyerekek, mi lenne, ha olyat játszanánk, hogy ha te elbújtatod, megmenekülnek, ha megtaláljuk őket, mind halottak. Apám szemében a rémület kristályosodni kezdett. Két nap múlva jövünk, mondták, ezzel lezártnak tekintve az ügyet, apámnak nem volt ideje válaszolni sem.
Ela csak annyit látott a szekéren megbújva, négy-öt fiatal lány zötykölődik néhány idősebb férfivel, néhányukra emlékezett rájuk Kazimierzből, a Plac Nowyn szombaton tőlük vették a gyümölcsöt és a halat. Halik bácsi, jutott eszébe. Levezényelték őket a szekérről, apám németül egyezkedett velük, meddig menjenek. A katonák kicsit idegesebbek voltak, gyakran tekintgettek körbe, nem is értettem, folytatta Ela, ugyan mitől félnek, ha ők a katonák. De ez csak egy volt a sok ezer közül, amit később sem fogtam fel, az élet egymást kizáró egyenesei, melyek mégis találkoznak a végtelenben. Apám lesegítette a nőket, nagyapám a lovakat fogta le. A németek ráförmedtek, ne játsszassa velük az úrikisasszonyt, apám riadtan engedte el a kezüket. Akkor látott meg engem is a pokróc alatt. Láttam, ahogy végigfut rajta a düh és a kétségbeesés, hogy most mit csináljon, de a katonák a zsidókkal és magukkal voltak elfoglalva. Kiáltottak valamit, azok meg bizonytalan léptekkel, csendesen sírdogálva megindultak előre. A németek megint kiáltottak, mire mindegyik elhallgatott. Kicsit jobban felemelkedtem a szekéren. Sötét volt, csak a két lámpa fénye adott világosságot, de hirtelen lekapcsolták azt is. Néztem a menetelőket, miközben tapintható volt a várakozás a levegőben, vészterhes feszültség, hogy vajon mi fog történni. Vártam a lövéseket, vártam a megbicsakló testeket, de nem történt semmi. Illetve nem igaz. A katonák lekapcsolták a lámpát, és egymást túllicitálva kiáltoztak német szavakat, mire a zsidók kicsit gyorsabban kezdtek haladni. Amikor már nem láttam semmit, vaksötét volt, az egyik katona apámhoz fordult, és mondott valamit, és éreztem, hogy megindul velem a szekér. Akkor dördültek a lövések. Egymás után vagy hét. Emlékszem, mert miközben a bugyimat elöntötte a melegség, muszáj volt valamit csinálni. Számoltam. Nagyapám az ellenkező irányba haladt, később megértettem, utánuk ment, hogy biztosan megtalálják a házat. Mire a bekötőútra értünk, pirkadni kezdett, és később arra ébredtem, vacogok, a lábam között nagyon hideg van, apám a vállamat fogja mind a két kezével, és könnyes szemmel mondogatja, ígérjem meg, ilyet többet soha nem csinálok, mert nem fog tudni megvédeni, és azt ő nem éli túl. Ígérd meg, Ela, jó leszel, nem csinálsz többet ilyet, és elfelejtesz mindent, ami ma éjszaka láttál. Kótyagosan bólogattam, hogy persze, rossz leszek, mert akkorra már végképp nem értettem semmit a világból.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s