Joanna Maya 50.

nyunyzakopNem emlékszem, mikor mondta először. Arra viszont igen, legyintettem, jó, persze, majd elmegyek. Évek teltek el, mire Krakkóba eljutottam, pedig Krakkó mindennek a gyökere, a mélye, ez már az úton kiderült. Hét órán keresztül néztem a fákat, a háztetőket és a kertekben szanaszét hagyott tárgyakat. Embert alig láttam, csak a busz volt tele, mindhárom pihenőhelyen azt figyeltem, úgy szállingóznak, mint a hó, zavarodottan keresik a cipőiket. Ha most lehet, akkor most kell menni pisilni. Hiába nem is kellett. Akkor menj, amikor lehet, kattogott a fejekben, én a buszon maradtam, hogy jobban láthassam őket. Toporogtak a busz és a wc között, lesve a sofőröket, akik érkezésükkor friss kávéval a kezükben méltóságteljesen néztek szét az embereken, eleresztve feléjük egy büszke félmosolyt: indulunk. És vissza ugyanaz a kóválygás, tépelődés az ajtóban, az udvariasság bántó éle, ami késleltette az indulást.
Krakkó szerelem. És fogalmam sincs, ki lehet-e nőni egy várost, el lehet-e engedni, eljön-e az a pillanat, amikor az ember nem vágyik vissza végre, hanem ott lel nyugalomra, ahol éppen van. Mert a Prágából való megérkezésben csak rettegés volt, az átszállás városa, Budapest arra volt jó, hogy felhívjam Gorant, és addig a pár percig a könnyeimmel küszködve arra gondoljak: igen, itt vagyok otthon. Goran hangját hallva érkezem haza, és mindegy, melyik város, melyik reptér vagy buszpályaudvar, ez sohasem fog változni. Két ember ki kell, hogy hordja egymást, ha erre egymásnak ígértetet tettek. Ez a kötelék mindazokon az álmokon túl született, ami az ikon különböző rétegeit alkotta, Marmunka Borától Passuth nagyapámig.

Krakkóba érve már hetek óta gyakoroltam egy régi feladatot, Goran azt kérte, figyeljem, mikor álmodom, és mikor vagyok ébren, találok-e bármit, ami bizonyosságot adhat. Azon túl, hogy most Krakkó kiszakított a korábbi életemből, tényleg nem tudtam, mikor álmodom, melyik a saját életem. Van-e egyáltalán olyan. Összemosódtak a síkok, és nem volt semmi, amiben bízhattam volna, hogy a felébredésen túl van. Este beültem egy kávéra. Az ajtóval szemben, a kocsma másik terében két nő és két férfi beszélgetett. Nem kellett sokáig nézni, és az ajtó megváltozott, hirtelen egy hatalmas rámába feszített tükör lett. Ha tükör, abban nekem látszanom kellett volna, ezt tudtam az eszemmel. De hagytam az érzést, és akkor megláttam magam, illetve a tükröződő üres széket az egyik nő mögött. Az voltam én. Üres szék az emberek mögött a tükörben. Hiába láttam a keretet, az egyik szék pont úgy helyezkedett el, hogy belefért, és kisatírozta a határfeületeket. Pont így vagyok az álmokkal. Készítettem egy fotót, de nem látni, ki exponált. Odakint látom, hogy mozognak a levelek, tehát fújja szél, de alaktalan, formátlan ő is. Ha elég sokáig nézem, azt hiszem, megáll. És ebben a lassúságban a levelek hullása sem tetten érhető, mert én magam válok minden egyes levéllé, én eresztem el az ágakat, és érek földet. Nincs szél, nincs utca sem, csak a hullás, a lebegés egymásra tükrözött pillanatai.

Most kellene azokra a kétségbeesett kérdésekre emlékeznem, hogy mi van, Goran, ha soha az életben nem leszek képes arra, amiről beszélsz? Hogy egy utolsó rongy kötődő lélek vagyok? Mert nem bírom meglépni. Mert kevés vagyok hozzá. Hiába bíztatsz, hiába tanítasz, hiába hiszel bennem? Mi van, ha nekem sem sikerülhet? Rongy lélek. Nem is tudtam, milyen pontosan beszélek akkor. Joanna Maya rongy lélek vagy, mondtam ki hangosan a krakkói fákat nézve, de akárhogy kerestem, nem emlékeztem olyan rongyokra, amelyeket ne láttam volna szépnek az életem során. Egyáltalán, a szó és a tárgy a maga esendőségében és létbe vetettségében, magára hagyottságában olyan igaz. Igaz, minthogy Jadran Mudra napok óta néma, és igaz az is, életemben először tanulok meg férfit szeretni, amikor hagyom, hogy a saját útját járja. Berounka néma, Berounkáról még csak én tudok, és azt is csak a hasam aljában derengő tompa fájás miatt. Azt mondják, Berounka mindössze egy kis cseh folyó, én olyankor már csak mosolygok, mert végülis, igazuk van. A trilobiták völgye, mely ízeltlábúak az óidőkben maguk után hagyták páncéljaikat, mikor elpusztultak. Tele van lelettel a föld azóta is.

Az ember semmihez sem kevés, csak gyáva, válaszoltad, és ingerülten kértél, figyeljek jobban arra, amit mondasz. Ha akarod, Joanna, sikerül, ha nem, nem, én nem tudok helyetted gondolkodni, cselekedni. Senkisem születik úgy, hogy nem kötődik, azt meg kell tanulni, és nem könnyű, de nincs más út. Az ember semmihez sem kevés, csak gyáva. Hogy te az vagy-e, majd kiderül. Az a lényeg, hogy boldog légy. Te viszont most nem vagy az, akkor legalább próbáld meg és ne szarakodj. Ne azon gondolkodj, hogy mi van, hanem azon, hogy mit csinálj, hogy jobb legyél. Járj sokat a zsidónegyedbe. Hallgasd a házakat, figyeld, hogy mit mesélnek a falak, minden történet ott van a falakban. Csak hallgasd. A kockaköveknek még mindig fáj a sok csizma, ha jársz rajtuk, csak úgy lassan, érzed, hallod a fájdalmat, meg a sok szerelmet, csak figyelj, mindent megtudsz. Ja es Leonardo hermelines kurvajat feltétlenül nézd meg. Nézd sokáig, hogy megértsd.

Megittam a kávét, kiléptem az ajtón, és abban a pillanatban felpattant egy fekete csuhás kisgyerek. Hannah, villant át rajtam, de ő rohanni kezdett, futás közben lecsúszott a fejéről a kapucni. Alatta vörös volt a sapkája. Magamban kezdtem beszélni hozzá, hogy ne féljen, és követni kezdtem, legalábbis amerre gondoltam, hogy szaladhatott. Akkor találtam meg a lelakatolt házakat. Az építésre váró ház mögött egy szűk sávon lehetett megközelíteni, a 21-esen és a 23-ason fehér krétával állt a szám. A 22-esen nem láttam lakatot. Közelebb hajoltam, és akkor láttam, megközelíthetetlen ez is, létezik az a lakat. Tényleg nem tudom, hogy nem jól figyeltem, vagy mindez érzékcsalódás volt. Az a baj, hogy nincs baj, jutott eszembe egy későbbi beszélgetés, na, ezt tud fájni igazán. Hogy minden rendben van. Rendben van, hogy Jadran Mudra most máshol álmodik, és a favágó éjszakája nem minden alkalommal ér össze az enyémmel. Talán most vágja ki azt a fát, amire én majd az ikon rétegeit rakom fel. Nem lehetek ott, amikor kivágja a fát. Az az ő útja, ő közben fogja megérteni, mit jelent a kötődés. És elkezd vágyakozni, és álmában újranő az össze karom, amit korábban mások lemetszettek. Tél lesz, mire Jadran Mudra megérkezik Krakkóba, a levelek hullása helyett a hó hullásává válok, azt figyelem az ablakon keresztül, mintha a hermelines nőt nézném órákon át várva, hogy megszólaljon.

A kockakövekre vigyáztam. Olyan óvatosan lépkedtem, mintha simogatni lehetne csak talppal. Mintha ki lehetne simogatni azt a dobogást. De nem lehet. Tudom, hogy ezek a kövek már sosem lesznek rezzenéstelenek. Olyanok lesznek, mint a szarrá vert állatok, állandó rémülettel a szemükben. Kutyák vagy macskák. Megszelidíthetetlenek. Kazimiersbe érve egy férfi haladt előttem a lányával, a lány kezében póráz, lengyelül beszéltek, de annyit éreztem a hanglejtésből, hogy a kislány valamit nagyon mesél, a férfi pedig büszkén jóváhagyja. Sokáig mögöttük mentem. Szerettem volna, ha átragad rám valami abból a büszkeségből, ahogy a férfi figyel. A kislány csacsogását pontosan éreztem és ismertem. Ahogy arra vágyom, apám az ölébe vegyen, és megcsiklandozza a nyakam, mintha apró pillangókat kellene elseperni. Aztán szétnyitja a lábait, és én lezuhanok. De megtart. A torkomtól a hasamig hasít ketté a rettegés, aztán kacagni kezdek ujjongó örömömben, hogy élek. Apám megint jön az állatokkal. Most apró hernyókat vonultat végig a karomon, aztán bemásznak megint a nyakamba.

Hannah kacag, Izaak Zinger nagyon figyelj, tartsd erősen a lányod. Izaak feláll, két kézzel tartja a levegőben az aprócska testet, és átfordítja, hátrabukfencezik Hannah, de már gurgulázva visongat. Elviselhetetlen a nevetés, gondolják a fák, elviselhetetlen vagy ember, olyan gyönyörű. Jadran Mudra egy távoli országban fejszével a kezében megáll. Hannah a padlóra huppan, Zinger erősen tartotta, most lazít a szorításon, indulnia kell az órákhoz. De még előtte ráhajol, szőrös arcával a felhajtott ing alá bújik, és belefúj a lány hasába. Lábakat látnak kalimpálni az ég felé a fák, elcsodálkoznak, és összesúgnak, a konyhából meleg fény csorog ki az abalakon. Mintha tükör kerete lenne, elképzelik, akár ők is lehetnének odabenn, hol erősebb, hol gyengébb erővel érve egymáshoz. Szép vagy, Hannah Zinger, ahogy kacagsz. Mosolyogj és nevess, Joanna Maya.

Hallgattam őket Krakkóban álldogálva a Placz Bawol 10. szám alatt, és eszembe jutott a kérdés, amit Goran egyszer nekem szegezett. Hogy mit jelent bármit kiérdemelni. Úgy indultam el Krakkóba, hogy átfutott rajtam, másfél évet vártam erre. Tényleg, Joanna, ha te tudsz erről valamit, egyszer fesd majd meg. Ráér, csak tudni szeretném, hogy az ember mi a faszt érdemel ki ebben a kurva életben? És az, amit már kiérdemelt, az jó, vagy csak úgy van? Persze csak úgy nem lehet, mert akkor mi a faszt érdemelt ki? Vagy a csak úgy van a legnagyobb érdem? Én nem tudom ezt, és mióta felmerült, úgy érzem, valamit elfelejtettem idáig, nem vettem észre.

Várni harminc évet arra, hogy apám a kezébe fogja az arcom, és rázogassa, finoman akarja elvenni az eszem, inkább, mint a sajátját veszítse el, miközben azt ismételgeti, imádlak, Joanna. Imádlak. Nézem, és nem érzek semmit. Érzem, és nem érzek semmit. Az arcom a kezében, harminc év lépései sorakoznak fel most, topognak, hogy megálljanak, ránk szakadhatna az ég. Azt hiszem, nem lehet semmit kiérdemelni. Mert abban a pillanatban felszámolódik, amint ezt megfogalmazom magamban. Hogy igen, kiérdemeltem apám kezét.

Nincs olyan, hogy jár valami. Fogalmam sincs, mit jelent ez, mit kell csinálni érte, hol van az a mérleg, mely kipreparálja apám kezéből a csontokat, belőlem pedig a vizet szívja el, az évek során felgyülemlett könnyeket. Az következne mindebből, hogy van egy mérleg, és annak a mérlegnek két serpenyőjében összehasonlíthatóak a dolgok. Nem tudok hinni abban, hogy apám csontjai és az én könnyeim összemérhetőek. Abban hiszek, hogy egylényegűek. A bennem lévő víz tud az ő csontjairól, és fordítva. A folyó a kövekről, és fordítva. Pont akkor ér hozzám, akkor ér úgy hozzám, amikor annak ideje van. Korábban szilánkosra törnének a csontok, a szemeim pedig kiszáradnának. Egyik se jó. Mindkettőre szükség van. El akarom mesélni, mit láttam a kockaköveken. Végig akarok rajtuk menni hóban, Jadran Mudrával magam mellett. Hogy ne a tej fehérsége jusson mindig a kövek közti résekről eszembe, ne a bűntudat, hanem a nyomok, amiket Jadran a hóban hagy, míg mellettem lépked. Az se baj, hogy tavasszal felszárítja a nap, majd én emlékezni fogok rájuk. Mint aki tudja, hogy ott voltak.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s