Joanna Maya 49.

2013-09-23 11.12.28Berounka kilenc dombon fogant meg az őszi napéjegyenlőség éjszakáján. Joanna Maya a testén még heteken át hordozta Jadran Mudra nyomát, a csípőcsonton sötéten derengett a bőr, éppen olyan felhőssé vált, mint az arany Prága az első napokban. Szürke és szeles volt a város, és a Károly híd szobrai úgy nehezedtek a folyó felé, mintha a keménységből végleg elegük lett volna. Irigyen borultak egymásra, és azt lesték, melyiküket kezdi ki az ősz vagy a tél, hátha hamarabb zuhanhat a vízbe. Hangosan zubogott a Vlatva, elnyomta a lombokat és a sirályok vijjogását is. Az aranyról kezdett álmodni Joanna Maya, ahogy egyszerre kiszakad ez a szürke és tömött ég, és a hasadásnál végre előtűnik a nap.

Tudod, Goran, minden megváltozott Nečtiny óta. Apámmal és anyámmal olyan kemény mondatokat váltottunk, hogy a falak beleremegtek. Hát akkor ezért nem tudtam hamarabb indulni Krakkóba: világra kellett, hogy jöjjenek ezek a mondatok. Különös, hogyan gyűlöli bennem két ember egymást, hogyan gyűlölik bennem önmagukat, és hibáztatják, mintha az megváltás lehetne… ez a napok tanulsága. És hogy nekem mindehhez tényleg semmi közöm. A víznek nincs köze a halakhoz, attól, hogy azok benne élnek. Prága minden aranyával így az üresség városa lett.

Jadran az utolsó éjszaka látogatott meg újra, amikor az elutazás előtti éjjel szűkösségével voltam tele. A bőrönd még feldúlva hevert az ágyon, a belek jutottak róla eszembe, hogy a csavarodás, az anyag egymással való érintkezése és az emésztés milyen látványos tud lenni. Levelet kezdtem fogalmazni, hogy hiányzol, Goran, és talán megbuktam megint a szabadságból. Mert vártam, reménykedve vártam Jadrant a kifordult belek felett. És mert te olyan fontos vagy, mint nyáron az ősz szokott lenni, vagy ősszel a tél. Egy ostoba szorító érzés a szív körül, amire nincs magyarázat. Az aggodalom, hogy jönni fog, aztán az aggodalom, hogy mi van, ha mégsem. Mert a szív nem tud fájni. Abban nincsenek receptorok, nincs érzékelés, csak a mozgás vagy a mozgás hiánya, az összehúzódás és annak hiánya nehezítheti el a testet. Később apám az éjszakákról beszélt, hogy kibírhatatlanul szorít a szíve. Úgy érzi, megfullad, a mellkasában dobogó szerv pedig szétreped, olyan erővel szorítja az a meghatározhatatlan erő.

Éjszakákon át nem aludt, vagy ha mégis, csatakosan, gatyáig átizzadva ébredt. A hideg ébreszthette fel, ahogy a forró paplan is átnedvesedett, és elkezdte hűteni a testét. Ijesztő lehetett, ahogy önálló életre kel, irányíthatatlanná válik, mintha állandóan ki akarna mondani valamit a test, amiről viszont képtelen beszélni. Éjszakákon át dadog. Ugyanezt láttam anyám testén, aki az évek alatt egyre húsosabb rétegekkel bástyázta körül magát. Gyönyörűnek és viszolyogtatónak láttam. Arra figyelmeztetett, ez is egy lehetőség, nem venni tudomást a világról, hanem egyre nagyobb teret vájni ki belőle. Bekelebelezni, hogy a falakat minél hamarabb elérje a test. Magába szívni, hogy elhiggye, birtokolhatóak a tárgyak, az élő anyag, ha már apámat nem lehet. Az arany úgy szorította az ujjait és a nyakát, mint apámat az az éjjeli abroncs, és felriadva hajnalban mindketten dideregve kérték az istent, lazítson a szorításon. Másnap anyám tűnődve nézte a kávé fölött a víztől püffedt ujjakat, ahogy az arany köré nőttek. Ha akarta volna sem tudta volna levenni. Újra elfogta a düh egy eltékozolt élet miatt, amiért apámat tette felelőssé. Apám pedig? Úgy döntött, ő ezután gyűlölni fog mindent, ami felforrósítja a paplant, de legfőképpen anyám testét, mert ha áthűl az ő verejtéke miatt, megint forgolódni fog éjszakánként az abronccsal a szíve körül.

Döbbenten vette észre, hogy tudok a paplanról. Sőt. A paplanról tudok a legtöbbet. Milyen észveszejtően néma, és beleőrül minden éjszaka, amíg hallgatja, mert beleképzeli azokat az órákat, amiket én már muzsikának hallok. Zinger kattogó, csilingelő szerkezetét, a mutatók kopácsolását, melyek az idegein mint íjakon kezdik el verni a taktust. Úgy dönt, nem őrül meg. Inkább fenyeget, hogy arcon üt, inkább eltilt magától, és minden alkalommal, amikor meg akarom ölelni, egy darabban töri le rólam mindkét karom. Hogy még csak ne is emlékezzek az ölelésre.

2013-09-24 13.45.15Jadran Mudra tudta, amit apám nem. Hogy a karom éjjelente mindig újranő. Ezt ismerte fel a kápolna feletti fákban, ahogy azok összeölelkeztek, és arra gondolt, talán végre képes megtanulni, mi a kötődés. Én órákon át gyalogoltam a városban, a falak először csak felém nehezedtek, aztán volt egy pillanat, amikor elkezdtek dőlni, egyszerre indult meg a mozgás lefelé és befelé. Szűkült az utca és eltűnni látszott az ég, záródott az égbolt. Akkor kiáltottam fel, hogy ezt csak álmodom, anyám testét, ahogy próbálom vele ellentartani a falakat, a kapukat és az ablakokat is, apám éjszakai izzadtságát, ami ugyanazokról az abroncsokról beszél. Az utca zsúfolt volt, körülöttem mindenhol súlyokat cipelő embereket láttam, én kívül kerültem az időn és a teren, míg gyerekek, bőröndök, kutyák húzták le az arra járó embereket. Görnyedtek, mint a házak, és egyre fogyott a levegő. Magamban szólongatni kezdtelek, mint az egyetlen élőt, akihez valaha beszélhetek a félreértés félelme nélkül. A változók mögötti egyetlen állandóság, a néma Zinger, amikor Hannah Zinger a krakkói éjszakában a kockaköveken csurgó tejet hallgatja, és eszébe jut az apja műhelye a tejről, az órák szimfóniája a vakító fehérről, melybe mint zenélődobozba én most beleköltözöm. És addig maradok benne, amíg már én magam leszek az óra és az idő, a muzsika, és egy kör formálódik körém, hogy selymes kővé váljak az időt hallgatva.

Abban a kőben csönd van. A dőlő házfalak és a görnyedő emberek közt megszűnik a különbség. A kockakövek között szalad a tej, ahogy a kannát elejtem, és szalad, rohan valami elérhetetlen után, mintha az élete múlna rajta. Ott maradtam az erdőben. Amit Tibetről, keletről mondtál, megtörtént, hogy odamegy az ember, és ott marad. Azt hiszem, mindegy, hol az a kelet, saját kelet ez, ami belül van. Odamegy az ember, és ott marad. Akkor szakadt ki az égbolt. A szürkeségben egy csíkra lettem figyelmes, gondoltam, érzékcsalódás, aztán megjelent egy másik, és egyre tágasabb lett, egyre vastagabb. A várba, úgy döntöttem, majd télen megyek el, a hóban akarom látni az aranyművesek utcáját, amikor Berounka már akkora, mint egy avokádó, és a homlokát is tudja ráncolni. A szemei és a fülei a helyükön vannak, csukott szemmel pislog majd, ahogy az arany a szemén megtörik, de még fogalmam sincs, fiú-e vagy lány. Ott történik meg bennem először, érzem, ahogy megmozdul. Mindaz az izom, ami már létezik, most egyetlen erővé összpontosul, ahol épp egy kört akar formálni.

Jadran méhei téli álmukban megmozdultak, és Jadran szemgolyói jutottak róluk eszembe, azok mozgolódtak így egyik hajnalban, ahogy a méhek remegtették öntudatlanul a szárnyaikat. Míg Berounka növekedett, Jadran téliesítette a méheket. Először elrendezte a fészkeket, a sötétebb színű, virágporral jól megrakott lépeket helyezte el legbelül, majd a világosabbak következtek. Az ablakon át néztem a városra nehezedő ködöt, Jadran akkor fújta be az atkák ellen a kaptárt. Az etetésen már túl volt, naponta több liter cukorszörpöt adott a méheknek. Nem sokkal azelőtt kezdte, amikor én a kórházba érkeztem, és akkor fejezte be, mikor begördült Prágába a vonat. Szállt a füst a méhek felett, és Prága dombjaira ráült a köd, mint Marmunka Bora Danilo szájára éjszakánként. A párát érezte először a férfi, az egész nap szorosan összezárt combok most, hogy végre rendeltetésüknek megfelelően kinyíltak, megkönnyebbültek, Marmunka Bora finoman hátrahajtotta a fejét. Danilo még látta ezt. Látta, ahogy a felesége nyakán megfeszülnek az inak, kirajzolódott a nyakgödör, mire Danilo behúnyta a szemét, és mélyre szívta a felesége szagát. A sűrű szőr közül fel-felbüffenő szag nyers volt és kívánatos, úgy nyalt bele, mint ahogy a kanálról szokta a mézet. Utána még sokáig a nyelvén tartva, forgatva az ízt, minél hosszabban ivódjon belé. Marmunka teste egy betöretlen állaté, ahogy a férje nyelvétől szabadulna, és ugyanakkar úgy támaszkodik a hideg fehérre meszelt falra, hogy még véletlenül se tudjon túl messzire távolodni. A távolság kettejük között éppen annyi, hogy a legközelebb hozza őket egymáshoz. A kéj, amit ez a tér teremt, Marmunka Bora méhét Goranra emlékezteti, a teremtésre, amire ők ketten Danilóval képesek: kiszakítani egy másik testet a világból. Megrajzolni az összes végtagot, a törzset és a fejet, hogy mint a méhek, távolról csak zsongó hangok legyenek, azonban közelről élesen különüljön el az összes íz. Marmunka hüvelye, mint a blende, záródik és csukódik, Danilo pedig a köröket rajzolja, azt próbálgatja, mennyi fényt eresszen át a feleségén. Marmunka csahos, a fal kidőlni készül a házból, de legalábbis Marmunka tenyerébe beleég az a fehér. Danilo Marmunkára tapadva lélegzik pár pillanatig, kiüríthetőek az üregek, gondolja, mert ami üresség benned van, Marmunka, az a teljesség most belem koltozik.

Tudni kell honnan jöttünk, hogy meglegyen, hová megyünk, mondta apám, és én kérdőn néztem rá, hogy ez miért olyan fontos, tudni, honnan jöttünk, anyám pedig elsírta magát, mert régi a ház kiürítése közben kezébe került egy füzet az apja leveleivel, amiben összeírta a neveket és a dátumokat. Ezek a lengyel levelei, gondoltam, mégis tudja, ha meg kell tudnia, ha fontosak a számok. Pedig nem fontos. Sem az ezüst étkészlet, amit anyám olyan nagy gonddal szidolozott minden tavasszal, sem a 24 fős porcelán a vitrinben, sem a lábasok, sem a levelek. Csak a kő. Azok a fák, amiket az apai nagyapám úsztatott a vízen. Összeért a Fekete-Tisza és a Fehér-Tisza, ő pedig majdnem belehalt abba, ahogy azok összekötözve nagy robajjal zúdultak le, mikor a zsilipeket megnyitották.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s