Joanna Maya 47-48. Nečtiny

47.

Hallgattam a csöpögő csapot, mely metronómként dobolt egész éjszaka, és úgy tűnt, reggelre az ablakok is ugyanerre a ritmusra párásodtak be az emeleti szobákban. Mintha zsírral kenték volna össze az üveget. Öt napom volt még itt, amikor megtaláltam Jadran Mudra zsebkendőjét a sárban. Akkor hullhatott ki, amikor indulni készült, és a kulcscsomót vette elő. A mosószappannal finoman dörgöltem, el ne szakadjon, úgy értem hozzá, mintha Jadran Mudra teste lenne. A lépcsőn felfelé valami csillogást vettem észre, a napok során lehordtuk a sarat a lépcsőfokokról, és felvittük a lehullott aranyport a talpunkon. Valójában ennyi történt, de utóbb azt véstem bele egy fába, hogy a dolgok igazi lényege nem mutatkozik meg rögtön, nem tudhatom, melyik sárdarabból lesz aranyfüst a padlóra kerülve. Bizalom a gondviselésben. Ezt se felejtsem el.

2013-09-19 12.35.16

Jadran elnémult, mint a fák, amikor várják, hogy kisüssön a nap. A fába véstem azt is, Jadran az éjszaka, amikor hosszú idő után végre eláll az eső, megpihennek a levelek, és ebben a mozdulatlanságban új erőre kapnak, hogy elbírják majd a reggeli fényt, a szeleket, később a rájuk roskadó havat. Nyitott szemmel nézi őket Jadran, az éjszaka, és elképzel magának egy nőt, két falu között gyalogolva, hatalmasra nőtt hasában nyolchónapos életet hord át egy másik világba. Nečtiny és Maňetin a két határváros, ő az átfedés. A síkok találkozása, ahol aztán a szobrok városába jut, mely városban éjszaka megelevenednek a kövek, és jeleket rajzolnak a házakra. Joanna Maya ezen a hosszanti úton lépked, de mintha lebegne, olyan könnyedén emeli a lábait. Nincs felette ég sem, elválaszthatatlan tőle. Ő a hold ebben a térben. A hatalmas hasban nyújtózkodó apró test alszik, álmodik, és azt álmodja, életre kel, mert van két másik test, akiket ő meg akar tapasztalni. Jadrantól azt tanulja, hogyan némítsa el a fákat, Joanna az eget és a földet mutatja meg, az egybeérő síkokat egy ház falán. Ő faragja majd a legszebb köveket Maňetinban.

A fenyvesek mint léckatonák állnak őrt, a vörösfenyő törzse finoman vibrál az alkonyatban, és az eperfa lombjából lezuhanó sötét gyümölcs nyomokat hagy Joanna Maya mögött. Ahogy földet ér, finom sóhaj hagyja el az eperfa lombját. Nappal lehet, mert most beszédesek a fák, Joanna Maya, emeld a lábad, lassan hazaérsz.

Látják a fák, hogy fárad. Jadran messziről figyeli, ahogy a test egyre lomhább, a nő szíve süllyedni kezd, mintha össze akarna érni a gyermekével. Forgó gömb egy forgó gömbben, ennyi még csupán, és neve sincs, mert névtelenek a fák is. Nevet kapva minden megváltozik, elnevezni annyi, mint birtokba venni, és aztán kitaposni a testben azt a teret, ami csak az övé, amit csak ő járhat be később. A fába vésett szavak az ő vonásai. Joanna Maya azon az úton lassan lépked, nincs a végén semmi, a cél az út lesz, de pont ennyi időre van szüksége annak a névtelen testnek, hogy könnyedén ki tudjon fordulni belőle.Ő a hold. És mosolyognak a levelek, miközben rájuk nehezedik, kifehéredik az út, mint a boldogabbak szája. Azon lépked végig éjszaka, Jadran Mudra, benned körözök, veled telítődöm meg, majd fogyok el újra, hogy aztán újrakezdjem az utat. Most már tudom, hogy az éjszakát várni olyan nyugalom, ahol nem válik el egymástól két test, ahol egyesülni készek azért, hogy aztán valami megszülessen.

Joanna Maya testében az éjszaka utat tör, tereket teremt, végighömpölyög az erek falán, és kitölti őt a fekete szín, mintha a fekete nem csupán egy szín lenne, hanem a lét valódi arca. Nincs benne padka, nem törik meg a testben semmi, íves és kanyargó, mint a legszélesebb folyók, a várost átszelő összes, melyek nem keresztezik egymást, de tudnak egymásról. Mže, a Radbuza, az Úslava és az Úhlava. És az eredő, a Berounka, ahogy Joanna Maya testét feszíti szét.

Berounka lesz a gyermek neve.

48.

Egy folyó, melynek alján kövek találnak otthonra. Az idő, amit Joanna Maya Jadran Mudrára várva tölt minden éjszaka, lassú folyással vájja ki a gyermek medrét. Előbb a puhább homokot áztatja el, és viszi el magával, aztán a messzire sodort szemcsék megállnak ott, ahol nincs már tovább hova menni. Gyökeret ereszt bennük és közöttük a hínár. Csönd van. Kiserken a mag, a lebegő hínár lassan, de biztosan növekszik, átsüt a vízen a nap, táplálja, erősödik. Lebeg Joanna Maya testében Berounka, aprókat billen, ahogy fentről rákezd a szél. Megyek az úton, megyek haza.

A szemcsék után a karcosabbak, a nehezebbek gyengülnek el. Joanna Maya testében feloldódni látszik a csont, a mészből vesz magához Berounka, hogy az az övé legyen. Jönnek a kövek, a legmélyen bujkáló mozdulatlanok, akiket először éppen csak ringatni kezd, mintha nem bírna velük, erőlködik, aztán egyszerre átfordítja a köveket. A köveknek alakja lesz, mintha külön lenne teste, végtagjai, feje, és a végtagok végén az ujjak, a csontok szétaprózódása. Megyek az úton, megyek haza.

Jadran Mudra ujjaiból kiserken a vér, úgy törik a fa törzse, mintha magától hajolna el, pedig a férfi kezének erejétől roppan meg. Nincs mit mondani. Jadran Mudra, a szerelem olyan kevés, a szomjúság végül csillapíthatatlan, ha a folyók nem érnek össze. Joanna Maya elképzel egy torkolatot, melyből Berounka ered, egy síkot, melyen át gyalogolva átforrósodnak a lábai, nem is emlékszik a hidegre, csak tudja, hogy valaha kellett lennie, mert a testének egy része elfagyott. Hajnalban törte le, mikor már biztos volt abban, nincs, amitől kiolvadhasson megint. Emlékezett arra, ahogy az aranysárga leveleket lesepri az ágakról a szél, olyan volt, mintha Jadran Mudra autója fordult volna be a ház elé, a kerekek csikorgása egyre tompább, a motor zaja végül elcsendesedik. Hazaér.

A kórházban a falnak támasztott fekete könyvekből vagy ötven maradt, a lengyel nem vitte őket magával. Hannah Zinger, rég halott vagy, hangosan ismételgette, mire belealudt a sírásba. Egy óriási tüzet kellene rakni, gondolta Joanna, és gondolta a lengyel is, abba a tűzbe kellene vetni az összes könyvet, a Hannah-nak írt valamennyi sort. Mert tökéletesen felesleges. Hazugság, hogy a lányának írja, hazugság, hogy valahogy eljut hozzá, mert ebben a házban nincsenek lelkek, csak a halottak keringenek éjszaka. A nyögésekre nem jön válasz, puffan az asztal alatt a szó, amit Izaak Zinger a lábával vésne a padlóba. Hannah Zinger, hol vagy? Mire emlékszel a katonából, ahogy az utolsó vagonból nem tudsz kiszállni? Nem segítenek, rajtad kívül mindenki lekászálódott, távolról hallod, hogy valaki németül kiabál, nem érted, nem akarod érteni, de tudod, arra kíváncsi, vagytok-e még ott benn. Az ellenfényben látod, ahogy behajol, száll a por, erre emlékezz, Hannah Zinger, mert ez szép volt, és abban a szálló porban látod a férfi arcának körvonalait. Szép férfias álla van, frissen borotvált, mint Izaak. A foltos tükörben meglested, ahogy borotválkozik. Fellép a férfi, egyre közeledik.

A tested büdös és koszos, de minden olyan természetes, az ürülék, ami összeken és undort kelt, belőled jön, te vagy. Te vagy a mocsok a lábad között, az izzadtság orrfacsaró bűze, te vagy a lábszag, a bepállott harisnya is. Szép vagy, Hannah, most a leszebb, ahogy érzed, riadtan körbetekint, érzed, valami állati erő felhorgad benne. Közelebb hajol, megpofoz. Alig érzed. Jude. Scheise Jude, visítja a füledbe, te meg vigyorogni kezdesz, megint csak egy név, amihez alig van közöd. Mint a marhabélyeg, rád ég, és a név lesz, ami végül az életedre tör, valami, ami ki akar magának szakítani belőled egy részt, de meggondolja magát, és az egészet akarja a részek helyett. Jude. Eszedbe jut a tej, a lassan végigcsorgó fehérség, és hirtelen elönt, hogy ez a fontos, a melegség és a fény, ahogy a krakkói kövek között folyik. A repedések vastagsága, a távolság és a közelség két kocka között, és akkor már reménykedhetsz abban, legközelebb ott ejted el az üveget, ahogy szorosabban állnak. Mert a vékony sávban gyönyörködni még sohasem sikerült. Mindig túl távol álltak egymástól a kövek, pedig apád arról beszélt egyszer éjszaka, hogy van olyan, hogy megszűnik a kövek közötti tér, van olyan, hogy a folyó szűkülés és tágulása egyremegy, amikor nem látod a kettő közötti rést, mert te magad válsz a vízzé és a kővé is. De mit akart ezzel mondani?

A férfi lő, pontosan a homlokra céloz. Szép vagy, Hannah Zinger, most a legszebb, megyek az úton, megyek haza, folytatja Joanna Maya, mert ennyi fekete könyv között képtelenség némán várni Jadran Mudrát, legalább az eső esne, gondolja, pedig hogy gyűlölte, hogy esett napokon át, de most olyan jó lenne a hangja. Kiülni kicsit a ház elé. Ha már Goran elengedte a kezét, kell legyen valaki, aki érti ezt az egészet. Akinek megfesthető a tízedik nap délutánján elkezdett kép, mert önmagamnak olyan felesleges.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s