Joanna Maya 45-46. Nečtiny

45.

2013-09-14 16.40.22Fekete szegély a körme mentén, és az ujjpercek rovátkái is csíkosak voltak a földtől. Két üveg bort hozott az indulás előtti éjjel. Nagy robajjal csapta be az ajtót, vártam, melyik lesz az az ablak, amelyen át majd kiszellőzik a ház. Hajnalban riadtam fel a vaksötétben, kintről motozás hallatszott. Görcsbe rándult a gyomrom, aztán visszafojtott lélegzettel vártam, mert abbamaradt a zaj, reménykedni kezdtem, hogy hátha. Hátha csak álom volt, és nem jött be mégsem. De újrakezdte. Pontosan az ajtó mellől jött a hang, emlékeztem, ott hagytam a zsákokat. Összecsomózva, szépen egymás mellett sorakoztak, tele a hatnapos szeméttel. A földszinti szobában aludni majdnem olyan volt, mintha a vécéig merészkedtem volna le egyedül a sötétben, ráadásul fogalmam sem volt, bezártam-e az ajtót, ahogy arra Jadran figyelmeztetett. Tisztán kivehető volt, ahogy valaki a szemetesben turkál, hol vadabban, hol visszafogottabban. Idegtépő volt. Amikor gyorsult a mozgás, eggyé váltam a kétségbeeséssel, ahogy az a valami érzi a szagot, a gyomra mélyéig érzi és kívánja, de egyelőre nem találja a zsákban. Csúszós, de vékony, minden érintésre megcsörrenő anyag, benne a vágyott illattal, a hozzá képzelhető ízzel. Amikor elcsendesedett, megnyugodtam én is, most talán megtalálta, amit keresett, és boldogan eszik. Már amennyire egy állat boldog lehet. De aztán folytatta megint, és elöntött a kétely, abbahagyható-e valaha a vágyakozás. Vajon mikor telik meg az ízzel és az illattal, talál-e újat, ami után vágyakozni kezd újra, ami bizonyos fokig elveszi az eszét, és önuralom nélkül teljes testtel mászik a szemétbe az elérhetetlen után. Már szinte láttam, hogy bemegy a konyhába is, és a hosszan sorakozó konzerveket görgeti a hideg kövön az éjszaka közepén. Nem kellett sokáig várni erre, hallottam a visszhangzó zörgést, a halkonzervet reggel a kútnál találtam meg szárazra nyalva. Kerestem rajta a vért, de csak karistolás nyomait találtam. A konzervdobozt nehezen nyitottam ki, ismeretlen volt a nyitó, sokáig próbálgattam az illesztést, amelynek hála végre kinyílik a doboz. Nagy erővel kellett a fémhez nyomni, aztán éles szakadások kerültek a sima felületre. A roncsolt testről a sajátom jutott eszembe, hogy vajon mennyi érintés után simul ki valaha a test, mert gyerekkoromban egyszer óvatlanul belenyúltam egy nyitott konzervdobozba, a cápafogszerű recék azóta is ott éktelenkednek a kezemen. Ez volt a figyelmetlenség jele a testemen, a cigarettával kiégetett bőr helyén egy áttetszőbb virágsziromra emlékeztető heg maradt. A bőr begyógyult, az égések felszívódtak, anyám hiába kérdezte akkor este, ezt miért kellett, fiam. Azt akartam, hogy valami jobban fájjon, hazudtam, mert valójában emléknyomot akartam, hogy valami kössön a múlthoz. Később aztán hálát adtam magamban az égnek, hogy többet nem csináltam ilyet, hagytam, a test hadd élje a saját életét, úgy, ahogy azt a legjobbnak látja. Most már tudom, az emlékezés a legnagyobb bűn, amit ember önmaga ellen elkövethet. Naponta táplálni a múltat, kivonni magam a jelenből a legnagyobb öngyilkosság, ráadásul olyan, mint a méreg, a gondosan előkészített kínzás, mely során napról napra számolódom fel. Először csak az ébredésből vonódom ki, amikor újragondolom az álmot, aztán az álmok különböző rétegei szippantják fel a délelőttöt, mert minden órában eszembe jut egy dologról egy másik, és a végeláthatatlan sorban ki tudja, hova tűnik el a nap, elmúlik, és én nem vagyok benne, ráadásul a fejemben egyre gyűlnek ezek a felhők, és amíg én a szürke árnyalataiban gyönyörködöm, egészen elfelejtem a napot, amikor a szemembe szúr, és kiégethetné. Abban a hunyorgásban lenne csak a csönd, ott végre elfelejtem az illesztékeket, és az engem körülvevő tárgyak, a fák és az emberek, a hangok és a szagok végre saját lényegükben látszódnának, nem az általam vetített képek tükröző felületeiként.

Nem létezik, hogy ennyire féljek, gondoltam, hátha még csak ott tart az idő, hogy kint ülünk a küszöbön. Jadran Mudra rágyújt, és amíg arról beszél, olyan nőre van szüksége, aki minden nap megadja a szabadságot, és hagyja, hogy a saját útját járja, csöndesen elered az eső. Reggel ott találom a betonból kimeredő cigarettacsonkot, élesen ágaskodik, láthatóan erővel nyomta hozzá. Egy csikk, ahogy az erőről és a feszültségről árulkodik, a kívánásról, hogy milyen jó lenne Joanna Maya, ha hozzád érhetnék. De nem beszél, nem erről beszél, csak a fákról és a szabadságról, aztán végül arról, hogy menjünk be a szobánkba. A közös birtoklásban megszületik a kiegyenlítődés. Az első szinten valakivel hangosan ordibáltam. Hagyj békén, nem érted? Tűnj el az életemből, de ekkor már könyörögtem, és közben egy ház tűzlépcsőjén rohantam lefelé, szaporán szedve a levegőt, mintha elfogyna egy idő után. A lépcsők inogtak alattam, nekem pedig a szokásosnál is nagyobb tériszonyom volt. A sarkon végre különváltunk, de tudtam, kevésen múlt, hogy utánam jöjjön. Egy másik szinten Jadrannal voltam egy szobában, és mikor megfordultam, hirtelen mellettem állt az anyja. A rémülettől felnyögtem, pedig csak annyit tudtam róla, a másik fia öngyilkos lett, és azóta iszik. Keserűen felnevetett, amikor azt mondtam, erős asszony lehet, hogy az azóta kiskanállal eteti a fiát, és megismételte, igen, nagyszerű asszony. Aki azóta iszik, hogy majdnem eletemette a fiát. Hosszú volt a teste, csak erre emlékszem, mint a liánok az esőerdőben, úgy fonta át a combom, erősnek és biztosnak mutatott, amikor hozzám ért. Akkor még odakint csönd volt. Az anyjától menekülnöm kellett, minden szinten újra és újra megjelent, azt akarta, hogy ne lásson, inkább kivájta volna a saját fia szemét. De Jadran csak keserűen elfordult, és magához húzott, mire az anyja megkövült ott helyben.

Az állat újra rákezdte. Próbáltam bármi másra gondolni, de a motoszkáló hang berágta a fülembe magát, mint pár nappal korábban a bogarak okozta csípés, kínzó és végtelennek tűnő harc volt ellene. Közben a félelemtől görcsbe feszült a vállam, a nyakamon végighúzódó izomhúzódás minden lélegzetvétellel egyre mélyebben és egyre hosszabban hasította ketté a testem. Közelebb hajoltam a mellkasához, hátha elég hangos a szíve, mert a dobogásban bízhattam már csak, hogy elnyomja a kinti zajokat. A mellkas közepén lévő horpadásra tettem a bal kezem, a jobbal a bal fülem fogtam be, a jobbot elég volt a vállához szorítani. Miközben saját magamat is öleltem, dobbant a szíve, és dobbanni hallottam odakint valamit, mintha a ház lelke sóhajtott volna, ahogy ránk tekintett. Talán csak a kazán, vagy ki tudja, ilyenkor az erdőből kik merészkednek be, látva a nyitott ajtót, követve a szagokat. Ha nem állat, biztos védtelen, s mint ilyen, rettentően vad, esélyem se lenne ellene. Öblös mély sóhaj volt, amit a folyosóról közeledett. Jadran teste megmozdult, először csak a lábakon futott át a remegés, aztán a karokon, majd az ujjain. Jó, te legalább álmodsz, most másik szinten vagy, nem velem, gondoltam, és figyelni kezdtem a testét. Hogyan változik az álom vibrálásától, hogyan alakítja hozzá a lélegzetét, változik-e a szív ritmusa, amikor véget ér egy hullám.

Akkor végre elindult bennem az a nő is, akit kora este láttam az úton, mellettem haladt, kimért és egyenes volt minden mozdulata, messziről érezhetett, a lépései súlyos csöndet hagytak maguk után. Elhaladva mellette láttam, hogy várandós, hogy hátulról azért tűnik olyan furcsán merevnek, mert elől legalább nyolchónapos életet cipel. A Maňetinba vezető úton haladt, üres kézzel, szilárdan tartva a hátát, úgy képzeltem, ez az egyetlen, amire figyelhetett, és hiába készültem köszönni, nem nézett rám, mélyen magába zárkózott. Később mesélték a faluban, hogy jár erre egy terhes asszony, és naponta gyalog indul Nečtinyből Maňetinba, de soha nem érkezik meg. Utoljára a halásztónál látják, én meg arra gondoltam, hogy ezt a terhes asszonyt vagy egy egész falu álmodta életre, vagy útközben átváltozott, mert az nem létezik, hogy vízbe fulladni készült. Nem ért a hasához, de nem is lengette a karjait, lassan és fegyelmezetten lépkedett. A maňetini szobrokhoz készült, ebben biztos voltam.

2013-09-15 12.16.08Hét kilométer Nečtinyből Maňetinig. Én akkor már az ötödikig jutottam el futva, azt akartam, hogy mire lejár az itt tölthető idő, végigfutom a távot. Összesen 14 km, úgy számoltam, másfél-két óra ezzel a tempóval. De az ottani időről megfeledkeztem, ahogy a halastavakról is. Azt hiszem, azok kezdték. Egy hatalmas gesztenyefa állt a tó szélén, lombjával mélyen a vízbe hajolt, és a lomb alsó leveleit a vízbe ejtette. Néztem a fát, néztem a testében rejlő görcsöket, de inkább megengedő volt, minthogy a rokkantságra emlékeztetett volna. A tó néma volt, ez keltette fel a fa figyelmét. Hogy ha ekkora szél fúj erre, ha felborzolja a jegenyéket, a kőrist és a fenyvest, hogy lehet, hogy a tó mégis mozdulatlan. Olyan feszes és ruganyos, mint a fiatal emberek bőre, mely ha meztelenül látják, elveszi az idősebbek eszét. Árulkodó jel arról, valaha ők is olyanok voltak, csak valahogy elfelejtették, mert minden más fontosabb volt, mint az élet, az állandó rohanás, a vágyak kielégítése közben elfeledkeztek arról, milyen sima a víztükör a mélyedésekben. Hiányzik a sár a lépcsőkről, kezdtem megfogalmazni a mondatot. Ha hagytam volna a földön, ami a bakancsból kihullott, még mindig ott lenne, és gyönyörködhetnék benne, ahogy darabokban emlékeztet arra, valaha erre járt Jadran Mudra.

Ebéd után indultam az erdőbe. A várat szerettem volna megtalálni, de végül csak érzés szerint mentem, utólag láttam a táblát, ami mutatta: Nečtiny Hrad, csak egy éles kanyart kellett volna tenni. Felfelé nem volt senki. A fákon fürtökben nőtt a gomba, a magas törzsek között átszűrődött a fény. Sötétedésig akartam menni, addig gyalogolni, amíg elfelejtem magam körül az erdőt. A fákról nem lehet többet tudni. Nem tudok többet Jadran Mudra érintéséről sem, mert csak egy magányos almafát találtam a hegytetőn. Körbe mindenhol legelők, a csehek takaros házai, a majorság, ahogy élére vágva áll a fű. Ott fordultam vissza, ahonnan nincs tovább. Leszedtem egy almát, gondoltam, jó lesz majd később. Visszafelé autók jöttek, láttam, hogy a volánnál egy férfi ül, ölében a kislánnyal. Talán mégsem halt meg Hannah Zinger, Izaak Zinger épp vezetni tanítja, de ki volt engedve a kuplung. Némán siklott az autó, illetve nem zúgott a motor, csak a kavicsokat hallottam a kerekek alatt. Gyerekkoromban nagyapámmal sokszor csináltuk ugyanezt a senkiföldjén. Máshol nem lehetett, mert rendőrök jöhettek, és bár titokban mindenki ugyanezt csinálta a gyerekével, ha igazoltattak volna minket, sokba kerül. És nagyapám félt a büntetéstől. Évek óta ez van az egyik szinten. Álmomban a rettegéstől merevre szorítom a kormányt, mert vezetnem kell, de nem tudok. Szoktak mellettem ülni az autóban, ők tudnak, de nem segítenek.

2013-09-14 16.08.48Jadran Mudra kerekei mély nyomokat hagytak a sárban. Azóta reggelente mindig kiülök kicsit elnézni. Van levél, ami régebbről ragadt a sárba, van, ami frissen hullott le rá. De ma a párhuzamosak tűntek fel. Hogy milyen igaz, haladnak egyenesen, megtartva a kellő távolságot egymástól, de távolabb, ahol sűrűsödni kezd a fű, mintha közelednének. Ott kezdődik az erdő, az erdőn túl pedig a tisztás a lóherékkel. De egyáltalán nem látni, odaát hol és mikor érnek össze.

46.

Az erdővel kezdődött. A romokat kerestem és a tavakat, és végül meglett minden, a hegytetőn egy magányos almafával. Innen nincs hova hazamenni. Ezt örömmel mondom, nincs bennem szomorúság, mert végre otthon vagyok magamban, járva az erdőt, hallgatva az éjjeli esőt, a lombzajt a sötétben. Gyalogolni céltalanul felfelé, figyelni a gombákat, a felhőket. Aztán a tavat. A tó közepén a két fa Goran házára emlékeztetett. Ahogy most a nyár utáni őszben ülök, túl a békák kínzásán, túl a szerelmen, elhagyva a várost. Gyilkoltam is, de végül csak összenőtt az ég a földdel. Végre addig néztem, amíg a kettő elválaszthatatlan lett. A vízen lévő levelek mintha a semmiben lebegtek volna, az érzékcsalódásnak hála megszűnt a vízfelszín.

Vasárnap érkeztem meg Maňetinba. De a falu jelentéktelen az úthoz képest. Úgy mentem oda, mint aki valamiért indult, de ott a határon már nem érdekeltek a válaszok. Nem volt fontos már a hely, csak az, amit magamban teremtettem meg neki. A házak falának színei, a lassan eleredő eső. Nečtiny teljesen más lett, mint amilyennek először mutatta magát. A magány, amit adott, visszarántott az emberek közé, átfordított önmagamon, mintha egy óra számlapján élnék. A holnapi nap örömére figyelmeztetett, melyben nincs állandóság, minden mutatóval egyre tovább kerül, de mely a legszebb és a legizgalmasabb is, ami történhet. A boldog izgalom minden reggeli török kávé felett, hogy ma vajon mi újra mutat rá. Minden a legnagyobb rendben van. Pontosan azt kapom, amire képes vagyok, hogy elviseljem. Azt, ami én vagyok. A kiegyenlítődést.

Mindehhez a természet rendje adja a muzsikát: az eső hangja a sötétben, a lombzaj. Valóban szentség. Azt érzem, valami egységnek vagyok a része, melyben pontosan megvan a helyem, a része vagyok és nélkülem egészen más lenne. Nem rosszabb nélkülem, nem jobb velem, de így teljes. Ahogy mindenki mással, más nélkül.

Innen nézve nem a 14 km fontos, hanem a hétfő délelőtt, amikor felmostam a kápolna padlóját, de leginkább a vasárnap este azokkal a tölgyfatermésekkel. Aranyfüsttel festettük be őket, és ez maga volt a tiszta jelenlét, a figyelem, a céltalanságban rejlő cél. Megvan a mozdulat, ahogy a másikhoz hozzáérek, úgy, hogy azt ne sértsem fel, csak szebb legyen tőlem, velem. Meghagyni őt olyannak, amilyen. Szabadnak és szépnek, csupán csak befújni aranyfüsttel, és gyönyörködni benne. És hagyni, hogy ő is ezt tegye velem, hagyni, hogy beigya a bőröm az aranyat, eggyé váljak a képpel. Felszámolni kettőnk között a határt, elfutni Maňetinba és vissza. Hogy másnap elindulhassak megint.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s