Nečtiny, 2013. szeptember 10. Joanna Maya 43.

43.

2013-09-11 08.33.09Azt írta, az élet pont olyan tiszta és gyönyörű, mint amilyen sötét és reménytelen. Figyeljek a pillanatra, és szívjam magamba a meleget, amennyire csak lehet. Nem tudom, a napra gondolt-e vagy képletesen értette, akkor már órák óta úton voltam, és csak a mozgásban bízhattam, hogy meg ne fagyjak, második napja borús volt az idő. Azt terveztem, nekivágok a templomnak, hiszen addig csak a falu főútját jártam. Azt naponta többször. A templomot semmi sem jelezte, megérzés szerint balra fordultam. A házak között megtaláltam a lépcsőt, foghíjas volt és ferde, de legalább túristajelzést festettek a fára. A templomkapuban asszonyok ücsörögtek, előttük a földön hevert a fűnyírógép, hangosan rájuk köszöntem, néztek furán. Jobbra kerültem meg a templomot, és nemsokára meg is találtam a kőlépcsőt, amin felfelé eljutottam a sírkapuig. Rozsdás dróttal rögzítették a kaput a kerítéshez, kiakasztottam, és beléptem. Vártam, hogy valaki rám szól, vagy legalább egy kutya ugatni kezd, de nem történt semmi. A sírok mind régiek voltak, és többnyire csak a fejfa állt. Puha volt a föld, igyekeztem kikerülni az elképzelt téglalapokat a fejfa körül, ahol úgy véltem, a holttestek lehetnek. Itt talán inkább lefelé temetkeznek, nem vízszintesen, de csak találgattam. „Es ist bestimt in Gottesrath das man vom liebsten was man hat muss scheiden.” Hosszan álltam a sír előtt, betűzgettem a vésést, aztán közelebb hajoltam a nőhöz, mert fénykép is volt a kereszten. Kiégett a szeme és a szája, melyet aztán utólag belekarcoltak, hogy mégis megszólítható legyen, mint bárki. A nyakán szorosan összezárt a ruha. De addigra már biztos voltam abban, hogy egyes-egyedül a nyelv az, ami a legtökéletesebben elválaszt két embert egymástól. Gorannak aznap kezdtem el apró fehér cetliket hajtogatni, és nem írtam rájuk semmit, így hátha megért valamit abból, amit közölni szeretnék. A darumadarak, amelyeket hajtogattam, pont olyanok voltak, mint a kórház körül heverő bármely termés, a tölgyfa makkjának széthullott kalapja és teste. Csak itt még egyben volt a madár, nem áztatta szét a víz, és a kalapjait sem festettem be arannyal, bízva abban, létezik szín, ami elnémíthat engem is. Mindig ugyanaz. A kifejezés vágya, a megszólalásé, amely már önmagában a másik figyelmét várja el, önmagában a birtoklást előlegzi meg, és nem enged teret a a párbeszédnek. A kőbe vésett szavak után újra eszembe jutott a lengyel levele, hogy vajon megírható-e bármi úgy, ahogy az van. Mit fog megérteni az a lány pár ezer oldalból, és én mit értenék meg Goranból, ha gyakrabban válaszolt volna a kérdéseimre. Ott tartottam, hogy nemcsak némának maradni jobb, de kérdéseket sem szabadna feltennem, mert fogalmam sincs, mire kérdezek rá. A kimondás lehetetlenségén túl ott a válaszadásé is, ezek ketten, mint a boldog szerelmesek kart a karba öltve járnak.

Rákezdett az eső. A fejem köré tekertem a sálat, a nőknek nem köszöntem, pedig elcsendesedtek, ahogy melléjük értem, talán várták, hogy legalább makogjak valamit. Szinte hallottam, ahogy összesúgnak, na, ennek se volt gyerekszobája, de nem érdekelt. Vissza akartam jutni a csálé lépcsőkig, amelyek alján az üvegházat láttam, benne a paradicsommal, paprikával. A ház körül félbe hagyott munka, a földbe állított ásó, egy dömper, tárt fészerajtó mögött a talicska. Mozgásnak semmi jele, csak az emberé, nyomokban, ahogy mindent félbe hagyott.

2013-09-11 08.48.15A fal hiányzó részeinek szédülten estem neki. Kikevertem az aranyat, a por nehezen oldódott, hosszan és lassan kellett keverni, ne legyen csomós. Passuth Märy jutott eszembe, amikor gyerekként a keretezőműhelyben ezt a feladatot osztotta rám. A keretlécek sarkait aranyoztam be, hogy eltüntessem a szögek okozta kárt. Eleinte nem ment. Túl sokat vettem az aranyból, nagyanyám azonnal ordibált. Ne pocsékolj! Sírva dobtam le az ecsetet, hogy soha többet ne várjon tőlem semmilyen munkát. Ugyanígy baja volt a krumplihéj vastagságával is. Akkor inkább megcsinálom én, tromfolt le, és fene se érti, miért, de ez hatott. A büszkeség olykor rosszabb, mint a hiúság. Mert mindezzel csak azt érte el, hogy napokon keresztül lopkodtam a pincéből a burgonyát, és egy csorba késsel gyakoroltam megfelelő vastagra hámozni a héjat. Az arannyal nehezebb volt, abból nem tudtam büntetlenül lopni, pedig többször különböző ürüggyel még zárás után is bementem a műhelybe. Mondván, hogy csak szeretnék rajzolni, vagy pénztárosat játszani, vagy a tükröket törölném át. Nagyanyámat mindez akkor már nem érdekelte, hamar megtanultam, csak addig voltam fontos, amíg a szeme előtt lábatlankodtam.

Ezután inkább arra fordítottam gondot, hogy kifigyeljem, mikor tudok tőle független térben lenni, vagyis a viszonyításnak azt a formáját választottam, ahol a függés két pontja között tökéletes a vákuum. Amíg a konyhában főzött, és a feje fölötti padláson pucoltam a krumplit. Amikor a műhelyben vágta a léniát, a visító hangra hivatkozva visszamásztam a spajzba. A spajzból a pincébe, a pincéből a hátsó szobába a könyvek közé. Ott már utánam kiabált, hogy öltözzek fel rendesen, mert meg fogok fázni. Ezt is csak azért, mert akkor vihet az orvoshoz, és a gyógyszer drága, és neki ki tudja, mennyit kell kalapálnia, hogy én megint egészségesre szedhessem magam a tablettákból. Ezt különben szerettem. Olyankor hagyta, hogy magamra vegyem a pongyoláit, a hosszú lebernyegek erős illata annyira viszolyogtató volt, a púder és a rúzs valami különös egyvelege, hogy nem győztem betelni vele. Hangosan kattant a zár, aztán kitárult az ajtó, ugyanezt már sokkal nehezebb volt eljátszani a sálakkal és a kalapokkal, mert azokat magasan tartotta a fényképek felett. Egyszer kihullott a fotós doboz, majdnem olyan szörnyű volt, mint a varrós, az talán egy fokkal annál is rosszabb. Már rajtam volna az aktuálisan kiválasztott lila bársonypongyola, amikor gondoltam egyet, és odahúztam a szekrény széléhez a széket. Felálltam rá, és szépen megemeltem a pongyolát, rá ne lépjek. Csimpaszkodni kellett, hogy elérjem a zárat, pláne, hogy ráfordították a kulcsot, összekaristolta a kezem, de végre engedett. Azt hittem, beletörtem, de nagy robajjal kinyílt az ajtó. Megint megcsapott az a szag, a molyirtó és a púder keveréke, némi parfüm a legutóbbi színházlátogatásról. Szerettem, ahogy a sálak magukba itták a kölnit. Úgy képzeltem, ha nagy leszek, majd nekem is sok sálam lesz, és a sálakra minden héten permetezek egy kis illatot, hogy el ne tűnjön idő előtt. De elfelejtettem ezt is, mint a sálakat, vagy nagyanyám púderillatát. Azt a mérhetetlenül ronda vöröset, amit a szájára kent, ha emberek közé indult. Mint valami vértet, úgy öltötte magára, mögé bújt, érezhetően biztonságban érezte magát ettől. Láttam már, melyikre van feltétlen szükségem, de hamar beláttam, nem fogom elérni. Vissza a földre, mögöttem a hatalmas uszállyal, úgy vonultam a kissámliért, mint egy királynő. A sámli a széken, a pongyola rajtam, így már elérhető távolságban volt a kalap. Félig már kihúztam, amikor megláttam mögötte a képet.

Ha az ember aprólékos munkát végez, felgyorsul az idő, a lengyel egy héttel később kért először fekete festéket. Mondták, nincsen, ilyen időben mégis hogy képzeli, aztán elszégyellték magukat a hangem miatt, és bocsánatot kértek. Hogy ne haragudjon, de ez képtelenség. Jó, akkor megoldom másképp, dörmögte, és égetni kezdte a könyveket. A befeketedett papírból nagy halom gyűlt, Goran elgondolni se tudta, mit akarhat mindettől. Magára zárta az ajtót, csak naponta kétszer lehetett látni, reggelizni jött le, és délután négy körül, amikor vacsorát készített. Voltak napok, amikor délben kelt, és a reggelit is kihagyta, olyankor összesúgott a cseh és a szerb, talán be kéne kopogni, él-e. Élt, csak most a feketével töltötte a napjait. Goran sosem tudta meg, vajon azért, mert nem volt több mondanivalója a lányának, vagy épp ellenkezőleg, a gondolatait rendezte. Az biztos, hogy napokkal később elkezdte kihordani a szobájából a könyveket. Szanaszét égett maradványok, csonkok, irtóztató volt belegondolni, mennyi idő volt teleírni mindezt. Ő viszont az égett feketét arra használta, hogy a lányának írt füzetet kiszínezze, feketére festette a borítóját.

Reggel autó érkezett, és egész nap többször fordult, felpakolta a kórház és a kápolna közt heverő levágott gallyakat. Az egyik férfi végig a közelünkben maradt, ő addig gombát szedett, míg visszaért az autó. Egy keresztben elfekvő hatalmas fa törzsén gyűjtötte őket, én pedig irigykedve néztem, akkor tehát ezek ehetőek. Míg kintről eltakarították a gallyakat és a szemetet is, én elkezdtem becipelni a tölgyfa terméseit, arra gondoltam, hagyok valami emléket arról, hogy itt jártam, hátha eljut Goranhoz a befektetett idő. Világossá vált, csak az, és annyira fontos, akire erősen gondolok, akibe saját magamból erőt irányítok át. Ez egy kicsit elkeserített, mert ezek szerint szinte mellékes, épp kiről van szó. Goran mindennek a gyökerét jelentette, de lassan körvonalazódott, hogy ha végre őt is elengedem, ha végre nem neki és vele akarok lenni, akkor születhet meg az igazi Joanna Maya.

Ennél fájdalmasabbat nem tudok elképzelni. Mert idáig jutottam, tudom, hogy Goran ott ül a lengyel melletti kápolna pincéjében, vési a kövekbe a szavakat, én hordom be kintről az erdőt, most már tele az ebédlő száraz levéllel. A leveleket napok óta tépkedem, minden kockakőre jut egy-egy anyag: a széttépett tölgy levelei, a makkok alja és teteje, avarszagú lassan a konyha is. Bár én már nem tudom megkülönböztetni mindattól, ami a tüdőmből árad ki, azt mondják, az orr receptorai fáradnak el legelőbb, de nem hiszem, hogy emiatt lenne. Édeskés volt, amikor még az út mellett csapott meg az illat, most meg ezek szerint az az édeskés van belül.

2013-09-11 08.57.05Elértem a képet. Nagy robajjal zúghattam volna le, ha a pongyolába beleakad  alábam, ha figyelmetlenebb vagyok a kelleténél, vagy ha a kissámlit nem illesztem megfelelően a székre. De annál jobban figyeltem. Mindennél sokkal szörnyűbb volt, hogy nem volt semmi a képen. Látszott, hogy régi fotó, és emberek is vannak rajta, de vagy az exponáláskor égett ki, vagy az idő maszatolta össze az arcokat. Káprázat. Ülhettem volna apám ölében, vagy Goranéban, vagy bárki emberében egy pillanatra, vagy órákon át. Melegnek éreztem magam alatt a combokat, kellett, hogy csorogjon benne a vér. De itt a kórházban most csak az eső esett, és még csak bántó sem volt, de őszintén elegem lett a párhuzamokból. Hogy az eső éppen úgy ömlik, ahogy a férfiak testében megindul a vérzés. Mert semmit nem változtatott a tényen, hogy égen és földön nem volt senki ebben a kápolnában, sem a kórházban, és Goranhoz, az apámhoz beszélni, megtalálni Marmunka Bora szemének színét is tökéletesen feleslegessé vált. Ugyan kit érdekel. Miféle tengerpart az, ami kevésbé érdekes, vagy mennyivel érdekesebb számomra is, ha kiállok az ablakba, és nézem az esőt. Elmondhatatlan a fájdalom, és csak szánalmas és nevetséges lesz a lila bársonypongyola, vagy a vakolatra kent aranypor.

A szomszéd szobából áthallatszott a lengyel. Evett. A kanala a tányérhoz csörrent. Jó, mondtam, menj aludni, Joanna Maya. Hát akkor ezért. nem te nézed az esőt, hanem ő néz téged. És az Úristen most a legboldogabb, amikor azt látja, hogy megnémulsz.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s