Nečtiny 2013.09.09. Joanna Maya 42.

42.

Az altemplomban halomban álltak a kövek. Első este ugyan megmutatta a gondnok, de akkor még annyira féltem, hogy iszkoltam kifelé, nem akartam egy perccel sem tovább maradni ott. Az ötödik nap délutánján indultam el, miután éjszaka rákezdett az eső, és a fél napos kényszerbezártság elég erőssé tett, hogy amint lehet, megint nekivágjak a kápolnának. Akkor láttam meg, hogy a fákra vörös festékkel számokat festettek, a 16-os és a 17-es között vezetett az út az ajtóig. A hatalmas kapuból pár méterre innen csak a két betontömb, és az abból nyíló szárnyak maradtak meg, tartósnak bizonyult a fa, a keresztben húzódó vaszár is ellenállt az időnek.

Először felmentem az eréklyre, de a mélyedésekbe rejtett székeken kívül nem találtam semmit. A padlásfeljáró zárva volt, ott is egy szék jelezte a mélyedést, mintha az angyalokat várták volna a foglalt helyekkel. Nem sokat változhatott, mióta Goran itt járt, a tetőszerkezetet kivéve látszott, hogy itt emberkéz semmit sem érintett. Csupán az idő, az viszont kegyes volt, csak néhol vált le darabokban a vakolat. Ott azonban a téglák szinte fellélegeztek, és abban a délutáni fényben a vörössel keveredő penészzöld tényleg lenyűgöző látványt nyújtott. Ez az, amikor az enyészet lélegzetelállító, amikor az ember a halál előtt széttárja a kezét, és meghajol a teremtő előtt. Mert kevés annál szebbet láttam, mint a palicsi szobrokon kiütköző türkizt, amikor a vas és az eső egymásnak feszülésének nyomai kiszínezik a felületeket. Türkizre emlékezett Goran is, ha Marmunka Bora szemére gondolt, türkiz, mint a tenger színe, mint a meghasonulásé. Kihullottak a téglák közül páran, ott nem maradt semmi szín, csak az üreg, a hely, ami a színre és a formára emlékeztethetett. Szürke. Gondolta Goran, amikor éjjel az anyja szemére ébredt, aztán reggel újra türkiznek látta, és dél körül jutott el oda, az igazság a kettő között lehet, vagy csak a fények játszanak vele álmában. Két oldalt rácsos lyuk tátongott, amin most beszűrődött a fény, a lefelé tartó lépcsőkre nem is emlékszem, csak a téglákra, aztán a lépcső alján játszó fényre.

2013-09-09 16.13.29

Az előcsarnokban legalább három rétegben állt a vakolat, az friss volt, és a burák is, amelyek közül csak a jobb oldali hármon világított. A bal oldali alatt kergetőztek a fák. Az éjszakai esővel keveredő lombzaj volt ehhez hasonló, és az előcsarnokban állva belém hasított, mozgásban és zenében is lehet találni hasonlót. Ahogy az árnyékok a bura alá vetültek, látni engedték a rácsokat is, az ablak előtt feszülő négy részben osztott vasszerkezet ellenpontozta azt a könnyedséget, amit a levelek sugalltak. Ugyanez a lebegés ismétlődött meg az altemplomban, a lépcső alján, túl a téglaporon, a penészzöld vakolaton. Mégiscsak a fehér a legszebb, gondoltam, Goran pedig behunyta a szemét, mert a felhők jutottak eszébe, hogy nincs is elkülönböződés, nincs is különbség a falak és a hídak között. Közelebb lépett a fehérhez, a levelek, amiket láttam, most az ő testének helyére kerültek. Ráhasalt a falra, és a hideg anyaghoz szorította a kezét.2013-09-09 16.13.54

2013-09-09 16.19.45

A téglák repedéseiben volt a csönd, ami megőrjítette, ami később a palagruza-i toronyban majdnem elvette az eszét, és ami miatt bizonyos időközönként mégis vágyakozni kezdett, oda akart menni, ahol nincsen semmi és senki, csak a kövek és a szél. Marmunka Bora altatódala, ahogy az ölében fogja a gyermek Goran fejét, és ringatja, csitítgatja, hátha kiringatható belőle a fájdalom. Pontosan emlékezett, először végtelennek tűnő percekig dörzsölgette össze a kezét, hogy felforrósodjon, és Goranhoz már úgy érintse hozzá. A türelmetlenség nem evilági érzés, semmi köze a salakhoz és a sárhoz, Goran ott azt érezte, menten elájul, a halál szólongatja, míg ő arra vár, végre hozzáérjen az anyja. Marmunka Bora mindebből annyit érzékelt, a fia légzése egészen lelassul, kiegyenesedik, mint a csellók húrja, és nagyon kell vigyáznia, el ne pattanjon idő előtt. Zúgott a feje. Goran teste forró volt, részegen húnyta le a szemét. Akkor érezte először, szenvedély és fájdalom között semmi különbség, és minél többet vágyakozik az életben, annál több szenvedésben lesz része. Meg akarta lesni az anyját, tudni akarta, miféle dombokat és lankákat rejtenek a selymek és a vásznak, a kerti zsinórra kiaggatott ruhadarabok mi többet tudnak az anyjáról, mint ő. A csipkét az anyja mindig a belső zsinórra csipeszelte, nehogy meglássák mások, mire Danilo felnevetett, legalább látnak valami szépet. Danilo, hagyd már, kezdett kacagni az anyja, és Goran meglátta, hogy a fogain végigszalad a szél. A szél hozta magával a lombokat, a lombok a leveleket, apró trillázó formák görögtek az anyja fogain, aztán az arcán.

Ez jutott eszébe a lépcső alján, mert ott a mélyben a rácsokon keresztül ugyanaz a fényjáték mutatkozott meg, mint évekkel ezelőtt Marmunka Borán. Goran leroskadt a lépcsőre, és mint egy sarokba szorított vadállat, riadtan tekintgetett szanaszét. Tudta, muszáj valamit csinálnia. Muszáj valahogy testet adnia ennek az alaktalan hiánynak, fájdalomnak, ami az anyja elvesztésével jár. Az apák szomorúsága, jutott eszembe, de Joanna Mayaként csak abban voltam biztos, amely fájdalommal nekem Goran jár. Néztem a földön heverő köveket, Goran kezének nyomát, és arra gondoltam, a fájdalom legalább körbeér, és a szépségből fakad, , az anyáktól kapják a fiúk, és az apáktól később a lányaik. Most én álltam a lépcső legalján, előttem a földön hevertek Goran kövei, mindegyiken egy-egy szóval.

Idegen nyelven, de biztos voltam abban, csak szláv lehet, és ahogy elővettem a zseblámpát, hangosan olvastam fel őket. názor. Spokojenosi. Vlaštovka. Kos. Egyiket sem értettem. csak egy távolabbit: sport. És volt egy, aminek emlékeztem, hogy valaha tudtam a jelentését, de hiába ismételgettem sokszor. Život.  Život. Život. Rávilágítottam a lámpával a kövekre, ebből volt a legtöbb.2013-09-09 16.15.13

Goran sokat beszélt arról, hogy az emberek és a tárgyak között, higgyem el, semmi különbség. Nem értettem, egészen addig, amíg ide nem értem, Goran ereklyéi közé. Vajon melyek azok a dolgok, amelyeket ő kövekre írt fel. Melyek azok, amelyek lehúzták, és elnehezítették a szívét, a bokájára madzagozva húzták lefelé a sárba? És ha majd megtanulom ezt a nyelvet, vajon nekem is újra kell vésnem a köveket? Átadhat-e tapasztalatot mester a tanítványnak, vagy attól tanítvány, hogy pontosan ugyanazt az utat járja be? És így nem egyenes van, hanem körkörösség. Az apák szomorúsága, mely összeér az anyák örömével.

2013-09-09 16.22.55Beesteledett, mire visszatértem a házba. Próbáltam még néhány felvételt készíteni, de a hatalmas halott darazsak mindegyike homályos lett, és kivehetetlen volt a széktámlába vésett név is. Keleten van egy ország, melynek népe azt vallja, nyomban meghalna, ha valaki képet készít róluk, nem is engedik senkinek. Elszégyelltem magam, hogy jövök én ahhoz, hogy halottakat becstelenítsek meg, de megint elöntött a régi érzés. A halálban bujkáló megejtő szépség, a merev darazsak mozdulatlan szárnyai, melyekről, ha elég sokáig nézem, elhiszem, valójában csak álmodó állatok, és bármelyik pillanatban bekövetkezhet, hogy megfeszítik, és zsongva emelkednek felfelé. Hogy aztán mozdulatlanok maradtak? Talán maradnom kellett volna. Vagy csak megint nem figyeltem jól.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s