Nečtiny, 2013.09.08.

41.

Harmadnapra megszoktam a szemét szagát is. Minden reggel széttúrva találtam, hiába szedegettem össze az almahéjat, a koszos zsebkendőket, a konzervdobozokat. Állat járhatott erre éjszakánként, a szagot messzire fújta a szél, minden lökéssel közelebb csalogatta a házhoz, de nappal elriasztottam a járkálásommal. Apám járt sokat a fejemben, ahogy Goranon gondolkoztam, pontosabban az apák szomorúsága, hogy vajon hol van, létezik-e megkönnyebbülés. A kápolna árnyékaiban és mélyedéseiben a saját torz körvonalaimat láttam, melyek nappal tökéletesen fényesek voltak, árnyék nélküliek és tiszták. Goran úgy mesélte, nem is az imádkozás volt a legnehezebb, amikor itt élt, hiszen az ima szavaira vagy a levegővételre koncentrálva nem maradt ideje gondolkodni. Azonban amint hagyta, hogy egy pillanatra is elkalandozzon, amikor teret engedett az időnek azon túl, ami körülvette, bekúsztak a sikolyok, a bűntudat és a megfelelés. Mindaz a rendezetlenül hagyott viszony, ami elől Nečtinybe menekült. És nem a háborúról volt szól. Legkevésbé arról. A fegyverek és a menekülés nem hagyott egérutat, de az emberekkel nem tudott elszámolni. Az apró bizalmatlanságokkal, a füllentésekkel, amelyek ebben a tiszta térben óriásokká nőttek, és visszavonhatatlanná. Megértette, nem létezik bocsánatkérés, nincs olyan, hogy utólag jóvá tehető lenne bármi. Gyanította, azok, akiket megbántott, nem is emlékeznek már rá, sem a fájdalomra, amit okozott, benne viszont alaktalan és egyre mélyülő masszává változott mindez. Mocsárrá, aminek le kellett menni a legaljára, hagyni, hogy lehúzza önmaga mélyére, de egyáltalán nem volt abban biztos, felfelé is van út. Hogy ha szembenéz mindazzal az erővel, amit ott talál, képes lesz-e elfogadni. Mert megváltoztatni nem fogja tudni. Megfesteni Marmunka Bora tekintetét, Danilo testében a csigolyákat, ahogy az évek alatt egyre jobban csúsznak össze, míg vágyakozik a saját felesége után. Megfesteni az anyja elvágyódását és az apja megtöretett testét. Megfesteni ebben a széttartásban önmagát, hiszen kettejük találkozásából megszületni maga lehetett volna a képtelenség. Egy hiba, egy a természet rendje ellen való vétség. Azt érezte, nem kellett volna megszületnie, és éveken át ezzel az érzéssel élt. Mint aki olyan bűnt követett el, amit maga sem ért, mert kívül van mindazon, amit korábban a világról és az életről gondolt. Ez volt a kulcs. A bűnnek nem volt köze az élethez, kizárólag a halálhoz. És egyensúlyozott, éveken át billegett, de nem talált olyan kötelet, ami megtartotta volna. Csak olyat, ami a nyakára tekeredett, és fojtogatta őt.

A társak, akikkel együtt volt a kórházban, a világ különböző pontjairól érkeztek. Csehek, lengyelek, szlovákok, magyarok. Hamar megszületett a közös nyelv, mégis a nyelven túli kommunikáció lett a legőszintébb és a legértékesebb. Közép-Európa nyelve. A napirendet maguk alakították, mindenki kedve szerint ébredt, aztán kávét főztek, megreggeliztek. Lementek a forráshoz vízért. Az önkényesség tűnt el a megszólalásokból. Az a felszínesség, hogy valamit csak azért mondjanak ki, mert tarthatatlan és irtóztató a csönd. Kétségtelenül az volt. De a közös nyelv mellett a saját nyelvük csöndje állandósult, csak a papírra vetett sorokon köszönt vissza valami a múltból, ami a régi életükre emlékeztette őket. A kavicságyon napról napra egyre több lett a lehullott levél, az idő múlását csak ez jelezte, illetve a hideg. Éjjelre már felvették  a zoknit, aztán a pizsama alá is harisnyát húztak. Hamarabb sötétedett is, így egyre korábban húzódzkodtak be a házba. Mint az állatok, a természettel különös egységben. Ha éhesek voltak, ettek, ha megszomjaztak, ittak. Hamar megtanulták szétválasztani a dolgokat egymástól, nem keverték össze a mosdást és az éneklést, a zöldségek pucolását a beszéddel. Lassan-lassan lehámlott a dolgok felszínéről a salak, az elhalt hámrétegek, mint a leégett bőr, friss és üde felszínt rejtettek. Hosszúnak tűntek a napok, de leginkább végtelennek, mert mindennek ők teremtették meg a keretét, és ha valamit fojtogatni kezdte őket, már belátták, csak maguknak köszönhetik az érzést. Pőrén álltak minden nap az oltár helyét jelző keresztre, a padlón lévő ragasztott fekete csík volt az egyetlen biztos pont azokban a napokban.

Képtelenek voltak egész nap feküdni, de a szokások kialakítása során kialakult otthonosság nem sokkal később ugyanolyan őrjítő lett. Belátták, egészen mindegy, a semmittevést vagy a dolgok sűrűségét tekintik, kibírhatatlan, mert ők kibírhatatlanok saját maguk számára. A rémálmok ugyanis nem múltak. A cseh az apjáról álmodott, évek óta halottnak hitte, és hajnali ötkor zokogva ébredt, mert annyira félt. A lengyel a lányát hívogatta, éjszakákon át levelet írt neki, hogy ha majd egyszer nagy lesz, és elolvassa, valamit megért mindabból, ami benne zajlik. Nem volt világos, hogy ki vágyakozik a megértésre, ő vagy a lány, hiszen országhatárokon túl volt, ott ugyan mit számított a megértés. A szlovák szeméből felszáradtak a könnyek, hiszen éjszakákon át futott. Futott, mintha az élete múlna rajta, pedig a jegenyék övezte út üres volt, és a legközelebbi falu is ki tudja, merre. Látta maga mellett az almafákat elsuhanni, érezte a föld szagát keveredve az édeskés rothadt gyümölcsével, de nem állt meg, egyszerűen nem tehette, tudta, ha megáll, azonnal szörnyet hal. Goran a felhőkkel álmodott, és álmában lépkedhetett rajtuk, amennyit akart. Nem kellett, hogy elmeséljék egymásnak mindezt, olvastak a szemzugokban bujkáló rettegésből.

Aztán a cseh pár nappal később átköltözött a kápolnába. Megállt a kereszt közepén, és ismételgetni kezdte az apja nevét. A kórházig elhallatszott a dallam, mert másnap már énekelt is, úgy szólongatta az apját. Előbb a karjait emelte meg, aztán a lábát, mindennek az volt a vége, hogy erőt vett magán, és lemerészkedett a pincébe. Pontosan a ragasztott kereszt alá. Ott tényleg semmilyen más hang vagy zörej nem hallatszott, a pince nedves falai elnyelték a könyörgését, a karok, lábak kalimpálását. Hallgatóságra talált, mely kövek magukba szívták, és elvezették a rémálmokat is. Vízérként gomolygott a környező falvakban tovább. Nem tűnt el az éjszakákból a halál, de a cseh megbarátkozott vele, az apja halálát elfogadni egyet jelentett azzal, nincs már sok ideje hátra. Elképzelte a virrasztást, a sír körül állókat, hogy milyen szánalmas is, ahogy hirtelen mindenkinek eszébe jut az elmúlás. Az apja képe a ravatalon a nevetségességig szánalmas volt. A pap mondatai, a kántor éneke, mindenből csak a kijózanító ügyetlenség egy-egy eltévesztett hang miatt, a pap rossz hangsúlya miatt, vagy csupán, mert eleredt az eső. A rokonok, akik percenként fordították fel egymás vagy saját csuklójukat, na mutasd, mennyi az idő, mikor jön már, mikor indulhatunk, mikor lesz már vége. Ez volt a lényeg. Mikor lesz már vége. Hol van az a pont, amikor nem kell egy bekeretezett képpel farkasszemet nézni.

A lengyel, miután elfogyott a tinta, faragni kezdett, a vastagabb gallyakból kis ceruzacsonkokra emlékeztető írószerszám lett, melyekkel elkezdhetett vésni. Fával a fába, mintha az anyag visszatérhetne önmagába, mintha valóban hitt volna abban, a lánya idővel megérti őt, és ez a megértés az övé is lesz, mindegy, hogy akkor már merre jár. Él-e, hal-e, de a nyitott kápolna ajtaján túl akkor már belső kertet látott, kerengőt, ahova minden nap csak azért járt, hogy az egyenes és éles faragó mozdulatokat ellenpontozhassa valami kerekdedséggel. Valami lággyal és puhával, ami a lányára emlékeztette, bár tudta, soha nem fogja látni felnőni őt. Ez vette el az eszét. A tudat, hogy a lánya felnő, és ő soha nem fogja látni az ősz szálakat a hajában. Nem fogja látni, amikor a szülőszobába görgetik, sem amikor átvágják a gátat, nem látja az arcát, amikor kezébe fogja a gyerekét, és aztán megasszonyosodni sem fogja látni, mert keringhet ő bármennyit, nincs a földön annyi kerekség, ami visszaforgatná őt mellé. Mindezt meg akarta neki írni. A szeretet megtanulhatatlan, és tudod, Hannah, én már sosem fogok tudni jól szeretni, annál sokkal önzőbb voltam világ életemben. Elmenekültem, amikor a katonák jöttek, hagytam, hogy elvigyenek, hagytam, hogy szétfeszítsék a combod, hagytam, hogy magadba szívd a sikolyokat, hagytam, hogy betapasszák a szád. Nincs megbocsátás, és nincsen csönd sem, hiába imádkozom nap mint nap, látod, ezt sem érted teszem, hanem magamért. Hogy menekülnék meg. Hogy felejthetnélek el végre, ne várjam azt az őrült képtelenséget, hogy egyik nap majd levél érkezik, vagy legalább egy álom, amikor leülsz mellém, és beszélgetni kezdünk. És elmesélnéd, hogy mi rosszat álmodtál, én pedig nevetnék, mert megkönnyebbülnék attól, ezek csak a félelmeid, Hannah, hogy az a zsinagóga, amiben te éjszaka felriadtál, valójában csak a fejedben van. A templom te vagy, Hannah. Az újév, amikor felkeltettek az ugató kutyák, a katonák zakójának dohos szaga, a moly, ami kirepül, mert megijed tőled, és a berontó hatalmas nőszemély is csak álom. Nem neked kell a paplant lehúznod, nem kell kiráznod sem a párnát, és nem én szólalok meg a fejedben, amikor az előcsarnokban meglátsz, nem engem ölelsz meg, miután hanyatt-homlok rohansz felém.

Goran az égre nézett, de nem látott semmit. A szürkeség a legnehezebben kikeverhető szín, olvasta valahol, de felette ezt az ég olyan könnyen megoldotta, hogy összeszorította a szívét. Mit nem próbálkozik ő ezzel az árnyalattal. Nyoma sem volt az éjszaka gyülekező csillagoknak, nem volt útmutatás, sem széljegyzet, merre induljon tovább. Sem a kápolna, sem a fák, sem az út, egyik sem tűnt bejárhatónak, mind különözött attól, ami benne volt. Marmunka Bora tekintete a kút mélyére ült, onnan nézett elvágyódva felfelé, nézte az eget, és nézte Danilo Gasparović távoli testét, ahogy az maga alá vizel a félelemtől. Egyre beljebb, fordult ki Goranból a mondat, egyre beljebb kell, hogy kerüljek, oda, ahol nincs sem anyám, sem apám, nincsen senki, oda, ahol az őrület széltében és hosszában egy velem. Hol volt még akkor Joanna Maya, és hol volt még akkor Lulu Binder, akik aztán megmutatták Marmunka Bora szemének színét. A két nőben az elvágyódás és a csigolyák távolsága összeért, hitves és lány, mégiscsak van felhő, amiken lépkedni kész az élet, és nem szakad be alatta a föld.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s