Nečtiny, 2013.09.07.

40.

2013-09-05 06.01.37Goran langyos szeptemberi napon érkezett Nečtinybe. A kórházról mindenfelé mendemondák keringtek, hogy a Szent Teréz kápolnában csodák történnek. Goran addigra már rég nem hitt bennük, egyszerűen menedéket keresett, ahol nem érzi azt a döszagot, amit a háború ontott magából. De hiába lépte át a határt, hiába vették körül teljesen idegen mondatok, azt érezte, soha nem lesz képes megszabadulni a háborútól. A két falu között egyre sűrűbb lett az erdő, a hatalmas fenyvest addig nézte, amíg elveszett benne, Marmunka Bora arca körvonalazódott a szeme előtt. Ahogy az árnyak a fák közé szorultak, a ráncokat látta Marmunka Bora arcán mélyülni, kisimulni, majd újra barázdálni a bőrét. A mélység az anyja szemére emlékeztette, amit gyerekkorában számtalanszor próbált lerajzolni, aztán később megfesteni, de sosem járt sikerrel. Mindig volt beljebb, mindig lehetett mélyebbre ásni, és akkor még nem találta meg azt a színt, sem a technikát, amivel a tekintet olyen átható lehet, mint az anyjáé. Idővel belenyugodott, akkor soha nem lesz képes megteremteni a saját anyját. Ez a teremtés is olyan esetleges volt, sokat gondolkozott azon, mit jelent számára. Birtokba akarta venni? Megérteni szerette volna? Vagy csupán elfogadni Marmunka Borát? Még erre sem voltak válaszai. Ki tudja, talán azért festett inkább gyermek Jézust, mert valamibe át kellett ültetnie azt az űrt, amit az anyja jelentett számára. Marmunka Bora bódítóan telt és habos teste egy álom volt, ami a felhőket juttatta eszébe, mert azok éppen olyan megfoghatatlanok és lényeg nélküliek voltak, mint ő. Danilo Gasparović is ebbe szerethetett bele, és ez volt az, amiről sosem beszélt. Goran csak azt tudta, apja minden keménysége ellenére a szív szerinti középtengelyen tört ketté, amikor Marmunka Bora kilépett az ajtón. Az az újra és újra ismétlődő repedés végül kettéhasította. Eddig bírta, mondta az orvos egyszerűen, és összefonta maga előtt a karját, jelezve, nincs több mondandója erről. A szív már csak ilyen, és kell legyen határ.

2013-09-06 09.33.37Vissza se nézett, Goran pedig a homokozóból bámult az anyja után. Akkor tanulta meg, vannak nők, akik messzire sodródnak, és ennek ellenére vagy éppen ezért képtelenek szárba szökkenni. Marmunka, mint a legkeményebb mag, melyet szétfeszít a benne rejtőző erő, állandóan az új, a legtökéletesebb talajt kereste. Mennie kellett tavasszal, nyáron és mennie kellett ősszel is, aztán télen, mindegy volt, hideg van-e vagy forróság. A hazatérés és az út volt életében az egyetlen állandó, és a fiú mindebből annyit tanult, a nyughatatlan szíveket jobb messzire kerülni. Az állandó mozgás felborogatja a többit. Ostobán görögnek, mint a műanyag flakonok, céltalanul, irányt tévesztve, mintha az élet csupán a sodródásban teljesedhetne ki. Pedig Marmunka Bora nem akart semmi rosszat. De hát így volt ezzel a háború is. Olyan szépek voltak azok az eszmék, és szépek voltak a felsorakozó délceg gyerekek is, élére vasalva feszült rajtuk a kabát, ragyogott a csizma, mint az arcuk, kezükben a fegyver, frissen borotváltan, bátran néztek előre, úgy masíroztak végig Szabadkán. Aztán nem volt, aki vasaljon, nem volt  hő sem, mely kiégethette volna a gyűrődéseket, a ráncokat, nem volt az anyák szemében egy árva kérdőjel sem, csak a mardosó önvád. El kellett volna bújtatni. Gyűrött és piszkos ruhába kellett volna rejteni.Hagyni, hogy kiserkenjen a szőr. Szénnel kormozni be az arcát, hogy idősebbnek tűnjön, vagy kettétörni valamelyik csontját, hogy képtelen legyen fegyvert fogni. Eltörni a kéztőcsontokat, és az ujjperceket is szilánkosra zúzni, nem baj, ha nem tudja kezébe fogni a bögrét, ha a kés, a villa és a kanál erőn felüli próbatétel. Akkor még lehetett volna bízni abban, lesz, aki felemeli és fújkodja a kanálban gőzölgő levest. Aki felszeleteli a húst, és a villára szúrja, a férfi szájához emeli, és megvárja, míg lenyeli az előző falatot. De így az a simára borotvált arc emlék lesz, egy elképzelt, hamvába holt jövő egy-egy pillanata, mely kiszakíthatatlan a jelenből.

Hiába hajlongtak a templomban, hogy ígérem, Isten, többet nem tartom otthon, hagyom, hadd menjen, amerre lát, hagyom. Hadd szeressék a nők. Ezt volt a legnehezebb kimondani, mert minden asszony a reménytelenségig szerelmes volt a fiába, és Marmunka Bora is Goranba, ezért döntött úgy, inkább maga indul el előbb, minthogy tönkretegye a fia életét. Nem önzetlenségből, nem alázatból, egyszerűen félt, Marmunka Bora rettegett attól, késő lesz, és annyit már tudott magáról, jobb elébemenni a dolgoknak, mielőtt túl messzire megy, ahonnan nincs visszaút. Ez a halált jelentette volna, egy hely,a honnan nincs vissza, a mozdulatlanság, ahol csak Goran van, egy Goranba bújtatott Danilóval, akiben addig vájkál, hogy megtalálja benne a fiát, míg végül ízekre szedi a férjét.

2013-09-06 09.00.31Összeért benne férj és fiú, mindkettőt a bolondulásig szerette, de csak évekkel később mondta ki magának, mikor már annyiszor hagyta el az otthonát, hogy szinte nem jelentett semmit az elválás és a megérkezés, hogy ő bizony mindkettejükben önmagát kereste. Danilo a bujaság volt és a vágy, ahogy a férje puszta tekintetétől a talpától a fejéig elgyöngült. Ahogy Danilo ránézett, megindultak Marmunka Borában a fák. A rengeteg, amelyet Goran később évekig hiába próbált megfesteni, tisztássá szelídült. Egymáshoz érni annyi, mint egy templomba lépni, mely hosszú, tömött sorokban várja a híveket, és a szentelt vízből a testünkre tenni annyi, mint megérni a bólintást. Ahogy a Jóisten odapillant, szinte véletlenül, de aztán maga is elcsodálkozik, mi szépet teremtett, és nézi, nézi, talán még a szája is elnyílik, és mosolyog. Több, mint bólintás. A harmat pont ilyen szép, mint ti vagytok, gondolja, vagy a pókháló, a füvek közötti híd. Az ember megszelidíthetetlen, mondja, talán ebben hibáztam. A test mintha csak forma lenne, az üresség kitölti. Nincsen Marmunka Bora, nincs Danilo Gasparović sem, csak az érintés van, mely üres és kitölthetetlen, egy pillanatba sűrűsödött jelenlét, ahogy férfi és nő egymásban a tükröződést látja, de mint az önmagát tükröző tükör, percről percre számolja fel önmagát.

A felszámolódásban végre csönd van. Mint a kápolnában ülni az oltár helyén, a kiszakított úrasztalon nincsen semmi, se tányér, se villa, se kés, az angyalok is úgy ülnek a sarkokban, mintha oda akarnának kövesedni, és ahogy az Isten rájuk pillant, attól a tekintettől meg is szilárdul bennük egy részlet. Szép vagy, ember, mondja ki az Isten, szép, amikor elfeldkezel arról, miféle illúziók is teremtettek téged, hogy amint felsikoltasz testedben a férfival, amint ráhullasz a nőre, akiben mélyen benne vagy, eltűnik ez a szentség, a víz újra sáros és gyötrelem szagú lesz. De addig hasonló vagy hozzám.

2013-09-06 10.04.11Ez volt a kápolna falán, ezt olvastam újra és újra, mint valami mantrát, amikor valaki bentről megvilágította az ablakokat. Kivetültek a rácsok a templomfalra, a csillagos ég hálója alá egy másik feszült, és ebben a dupla rétegben elkezdtem magam biztonságban érezni, ahogy a földi és az égi anyag közeledni kezdett, azt gondoltam, talán elférek köztük én is. Valamelyik forrasztásban talán van hely számomra is, ahol Marmunka nem akarja már birtokolni sem Gorant, sem Danilót, ahol végre megérti, nincs mit birtokolni, és a teste önmagában dús és gyönyörű, az érintés csak káprázat, a valóság az, nincsen rajta kívül senki, aki szebbé tehetné. Hangos nyikorgással nyílt az ajtó, és kijött egy férfi, kezében elemlámpával. Köszöntem, és valamit bólintott ő is, artikulálatlan, dörmögő szavakat. Akkor már kíváncsi lettem. Kitárta az ajtót, és a fejével intett, menjek be, de mögötte koromsötét volt. Jó, mondtam, de nem vártam meg, míg kijön, szerettem volna, ha legalább egy pillanatra ketten vagyunk a térben. Beengedett maga mellett, megcsapta az orrom a párolgó dohányillat. Egyszerre mozdultunk. Én be, ő ki. Megálltam az ajtó mellett, mintha attól nagyobb biztonságban lennék. Az ajtót behúzta maga után, remek, gondoltam, ennél jobban nem félhetnék.

2013-09-06 09.03.50Hosszú percekig csönd volt és sötétség. Kintről ugyan hallani lehetett, ahogy a kavics csikorog a talpa alatt, jó, ott vannak a csillagok is, a fák is, és ott motoszkál ez a  férfi is, nem vagyok egyedül. Persze magam sem hittem. Becsuktam és kinyitottam a szemem. Semmi különbség. Befogtam és elengedtem a fülem. Ugyanaz a csönd. Aztán arra lettem figyelmes, hangokat hallok, valami pattant, jobbra távol valami roppant, ütődött. Ez tehát az elme. Ez vagyok, tele félelemmel, csak azért, mert egy üres kápolnában állok. A légzésemre kezdtem összpontosítani, mintha csak az lenne, és a körülöttem lévő tér és idő szabadon behelyettesíthető. Ugyan mi változna, ha otthon lennék, ha hangos társaságban, a világ bármely pontján. A becsukott szem vakság. A betapasztott fül süketség. A befogott orrommal ugyanúgy nem lélegzek, nem érzek semmilyen illatot, szagot. A nyelvem nélkül se beszéd, se ízek nem érinthetnek, nincs kapcsolódás. És ha elfelejtem, hogy állok, hogy alattam márványkövek vannak, akkor akár azokon a felhőkön is állhatnék.

2013-09-06 10.51.08Az egyik sarokban derengeni kezdett a fény. Lassan pásztázta végig az ablaküveget tartó keresztléceket, pont úgy, ahogy Danilo valaha Marmunka combján simította végig a kezét. Lassan, mintha az élete múlna rajta, mintha az üveget érintő csóva attól félne, nehogy megrepessze azt. Bentről csak annyit láttam, ez a lassúság, ez a figyelem valami olyan fegyelmezettség, amire szükségem lehet. Nem volt bennem semmilyen elvárás, azt figyeltem, mit csinál az az ember, hol van kettőnk között a keresztmetszet. Van-e egyáltalán átfedés. Visszagondolva, felesleges választani, melyik volt szebb. A bentről kivetülő rácsok, vagy a rám vetülő áttetsző üveg fényjátéka. Elővettem a zseblámpám, és végigfuttattam a székeken. A székekből rengeteg lett, és ahogy mozgattam a lámpát, változott a szög, változott a méret is. Óriások egy kápolna csupasz falán, ahogy lassan masírozva belakják a szűz felületeket. Hallottam a nyögéseket és a visszafojtott lélegzetet, tapintható volt az az értelmetlennek tűnő remény, hogy egyszer vége lesz a háborúnak, és az arcuk olyan sima lesz, mint az őket körbevevő falak. Olyan erős és egyenes, és az ég felé törekszik, mindenhol egyenes lécekkel a fejük felett, melyek mint a csillagok közötti sáv,

bejárható, egyenes út hazafelé.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s