Nečtiny, 2013.09.06.

39.

2013-09-06 09.01.49A katonák lassúak voltak. Nem is lehetett másképp, hosszú perceken keresztül bámulták a vécécsészét, próbálták azonosítani benne a vörös sávokat. Ugyanaz a vörös volt a csempe falán szanaszét fröccsentve, mintha szétverték volna rajta valakinek a fejét. Megnyitottam a zuhanyt, hideg volt a víz, és rögtön megcsapott a vas savanyú illata. Hát akkor ezért mondták, hogy a forrásról hozzak vizet, meg ne próbáljam a csapból. A házat addigra már kétszer körbejártam, a kívülről patinás sárga falak lecsupaszított, visszhangos belső tereket rejtettek. Körben mindenhol fák, a földről úgy tűnt, ezek az égig akarnak érni, és csak későn tértek észhez, lehetetlen a vállalkozás. Csupasz törzseik mint valami aszkéta teste, vékonyak voltak, messziről úgy tűnt, egy kézzel átérném. De ahogy délután közéjük merészkedett a nap, látszott, ő se bír velük, sokkal vastagabbak és erősebbek, mint távolabbról tűnt.

2013-09-06 09.01.58A hatalmas ajtó mellett jobbra vezetett fel a lépcső, kovácsoltvas kapuval zárták el egymástól a két szintet. A földszinten az ebédlő, a konyha, egy belső tároló helyiség és a mosdók. Mindenhol az egyenes és a fehér, a barna és az íves. Egyenes volt a három asztal egymás mellé fordítva, élére állítva a székek, fehér asztal mellett a barnák. A falakon fehérek, csak néhol csúfította el egy-egy bogártetem. Ívesen görbült meg felfelé a plafon, hiábavalónak tűnt, hogy itt kiegyenesíthető a múlt. Pedig Goran ezért jött ide. A kápolna tetőszerkezete ugyanígy épült, és aztán beláttam, a meggörbülő tér ugyanolyan egyenes kint is bent is. Csak jobban kell figyelnem. De ez még távol volt, az első nap éjszakáján mindössze a rettenet maradt, hogy álmomban Goran kiabál, értsem meg, nem állhat mellettem egy életen át. Induljak el végre, ne rettegjek, semmitől, soha, mert csupán kivetülések.2013-09-06 08.57.06

Az ebédlő csillárján összegubancolódott madzag lógott, a párkányon egy hajkefe és egy ráspoly. A szögeket csak később vettem észre, mikor már bepárásodott az üveg reggelre, és a pók is csak ezen a fátylon keresztül szőhette a hálóját. Az ablakokon rácsok. Fondorlatos ívekkel, akár azt is hihették, akik ide jöttek, hogy lesz hova hazamenni. Aztán annyira megszokták a csöndet, hogy ők maguk akartak maradni. Lelassultak a katonák, egyre nehezebben vették a levegőt, hiába mentek át naponta kétszer a kápolnába. Mint az őszi legyek. Addigra már kihordták az összes padot a kápolnából, az orgonából sem maradt semmi, csupán a lépcső, az oltárról még évekkel ezelőtt ellopták, ami értékes és mozdítható volt. Ott keringtek belül, mintha ettől belakható lenne a tér.

Három kulcs volt a csomón, a kápolna ajtaja könnyen nyílt, csak a világítást nem tudták megoldani sokáig. Most is ugyanaz a tűzveszélyes és zárlatgyanús vezetékrendszer, inkább sötétben botorkáltam le a pincébe a sírokhoz, nem akartam, hogy megrázzon az áram. Goran itt kezdte a felhőket festeni. A repülőn valamit megértettem mindebből. Mert éveken át, míg mutatta, nem értettem, csak láttam bennük a szépet, de tényleg nem értettem, mi a fenét akar ennyi felhőtől. Itt a kápolnában és a kórházban kétségem sem maradt affelől, Goran azért maradt életben, mert túlélte Nečtinyt. A felhőkkel kezdődött és a fákkal. A tavat szemközt a kápolnával benőtte a nád, azt sem lehetett látni, hol kezdődik, meddig tart, valahogy egybeért a víz és a növényzet. Ahogy a földre szállás közben az alattam tátongó mélységet néztem, egészen más formákat öltöttek a felhők. Olyan volt, mintha szétszaggattak volna egy egybefüggő vattadarabot, és a bolyhok alatt lapos zöldes, barnás felületet lehetett látni. És úgy tűnt, mindkettő stabil, rájuk léphetek, megtartanak majd. Akkor hazudtam utoljára magamnak. Nem volt se barna, se zöldes, felhőre többet az életbe nem léptem. Ugyanaz a csönd volt belül, a zsibongás kívül, mint a reptéri váróteremben, ahol a csatlakozást vártam.2013-09-05 13.46.52

Gorant emlegetni annyi, mint a rozsdás vízzel öblögetni a számat. Csöndet akartam végre, hát megkaptam. Tiszta vizet a forrásról, amiért naponta többször fordultam, a kannát cipelve egészen kisebesedett a tenyerem. Három bögre lógott egy-egy szögre akasztva, mellettük a befóliázott üzenet, a jóemberek nem lopnak, meghagyják legközelebbre a kancsót. Mohón nyúltam első alkalommal érte, aznap elfelejtettem inni, megfájdult már a fejem a szomjúságtól. A forrás mellett a tó, a kacsákat csak távolról hallottam. Olyanok voltak, mint a fáról lehulló bogyók, termések, kisebb ágak, tompa hang jelezte érkezésüket, azonosíthatatlan volt, pontosan honnan. Ez volt az érdekes ebben a helyben, nem volt honnan és mikor, nem tudtam sosem, melyik bokorról röppen fel egy madár, melyik ágról hullik le egy termés. A zajok először félelmetesek voltak, hiszen tökéletesen ismeretlenek, aztán pár nap alatt megszoktuk egymást. Ők is az én jelenlétemet, és talán ez volt a kulcs, hagytam. Nem akartam már nagy dérrel-dúrral jelen lenni, nem akartam nyomokat hagyni, és így ők is békén hagytak engem.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s