Szomorú talpalávaló (Joanna Maya 35.)

sirbik attila fotója

Azt mondta, ez az eső szétviszi a szívet, aztán úgy dőlt el a kanapén, mint a fák. Pedig még csak második napja esett, és örülni is lehetett volna az esőnek, egész nyáron fojtogató volt a szárazság. Csak Marmunka Bora könnyei emlékeztettek arra, létezik víz, folyó, tenger és hullám, bár Goran azzal nyugtatta magát, az anyák ilyenek. Szeretnek sírni. Nézte a felpüffedt arcot, a ráncok eltűntek, úgy tűnt, mindenképp választani kell, hogyan csúfítja el az idő az anyját. Addigra már átázott a vécében lévő fal, nagy darabokban vált le róla a festék. Minden térben, mely Gorant körülvette, a vízzel volt a baj. Átázott, felázott, szétázott, mintha a szabadkai vízerek élő karok lennének, melyek mindenáron a föld felé húzzák a függőlegeseket. Lehúzzák, és ott addig rázogatják, ringatják, míg elfelejtik a valahai összes nevüket. Sem fal, sem tetőszerkezet nem bírt ellenállni. Alattomos a víz, suttogták a szomszédok, akik csak annyit láttak, Marmunka Bora bokájánál a bőr kitüremkedik, elszorítja a cipőpánt arra utalva, hogy ott lassabb a keringés.

Goran nézte az anyja lábát, masszírozd meg, fiam, vetette oda foghegyről a nő, és már bújt is ki a cipőből, Gorannak válaszolni sem maradt ideje. A harisnyát már neki kellett legörgetnie, pedig semmi kedve nem volt ehhez a közelséghez, úgy gondolta, egy bizonyos kor után a testet családon belül nem mutogatja az ember, sőt, azon van, minél vastagabb rétegekkel hazudjon a formákról. Kivételt csak nyáron tett, amikor a palicsi strandon hevertek a fűben, de akkor valami megváltozott, mintha semmi köze nem lenne a nyári testnek a télihez, mintha a fürdőruhába bújtatott test maga lenne a megbocsátás, töredelmes vallomás mindarról, ami egész évben történt. Goran teste egyre szikárabb lett, a felismerhetetlenségig karcsú és inas, Marmunka Boraé pedig tele volt élettel, mégpedig olyannal, mely nem tud a felejtésről egy szót sem.sirbik attila fotója2

Gorannak a régi palicsi ház jutott most anyja bokájáról az eszébe, ahogy a nagylábujj melletti bütyökre tévedt a tekintete. Az anyjának volt a legszebb lábfeje, apró, 35-ös, 36-os cipőket hordott, és erre büszke is volt egy életen át. A szekrényben selyempapírral kitömködve sorakoztak a bőrcipők, mindenféle csatokkal, masnikkal, gombokkal és fűzőkkel díszítve. Most párás lábszag csapta meg az orrát, pedig gyerekként imádta, amikor a zárban nehezen forgó kulcs végre engedett. A félelemmel vegyes izgalom, hogy vajon beletöri-e a zárba, egy könnyed sóhajtásban szűnt meg, és ahogy kitárta a hatalmas ajtót, orrba vágta a bőr édeskés szaga. Tudta, ha kivesz egyet is, figyelnie kell, honnan vette ki, mekkora szöget zárt be a polc szélével a cipő sarka, milyen mélyre kell visszatolnia a szekrény gyomrába, előrébb volt-e vagy hátrébb a többihez képest. Fogalma sem volt arról, az anyjának vajon feltűnne-e a változás, csak egy távoli érzés gomolygott benne, hogy biztos azt érezné, valami nem stimmel. Sem tökéletesebb, sem rosszabb nem lehetett, pont úgy kellett mindent hagynia, ahogy az fogadta őt. Ez volt a varázslás. Mert később tökélyre fejlesztette ezt a tulajdonságát, képes volt szinte lefotózni mindazt, amit látott, a legapróbb részletekig felidézni egy lakás beosztását, a tapétamintát, a képeket a falon. Csak megnyugodni nem tudott bennük, mindig újabb és újabb terekkel és tárgyakkal vette körül magát, mintha attól rettegett volna, egyszer majd nem tud emlékezni, egyszer majd elvéti a mintát. Azzal nem számolt, hogy nem az emlékezet, hanem a tárgyak fogják megcsalni őt, amikor valami úgy lesz az enyészeté, hogy nem kíváncsi rá. Nem érdekli egy férfi kétségbeesése, a kapaszkodása valami állandónak hitt aprócska részletbe, melyet aztán úgy szorít, mint a kisgyerekek a lepkét szokták. A végén csak a por marad, az üres ágyak egy kisszobában, párhuzamos és idegen tárgyak, melyekbe ugyan aludni tér egy férfi és egy nő, de idegenek egymás számára. Az idegenség egy lepkével kezdődik, ahogy az ember megmarkolja. A hímport aztán összegyűjti, és éveken át befőttes üvegben gyűjti, mint valaha Goran a palicsi házban tette. Minden nyáron az első és az utolsó útja a Tantiszekrényhez vezetett, melynek mélyére rejtette el az összegyűjtött töppedt lepkeszárnyakat. Tizennégy éves lehetett, amikor a befőttes üveget nem rakta vissza augusztus végén, hanem kiszórta a tartalmát. Bezárta az ablakokat, ellenőrizte, elég szorosan illeszkednek-e, aztán a párkány elé szórt az üvegből. Marmunka már a kertből kiabált, hogy siess már, Goran. Amikor a tizenöt évvel később idegenek feszítették fel az ajtót, és járták körbe a házat, puskatussal lökve be a fenti szobák ajtaját, az egyik katonának feltűnt a hamuszórás. Nem mert szórni, csak verejtékezni kezdett, és mint aki eszét vesztette, elkezdte körbejárni az egész házat. Minden nyílást megvizsgált, minden ablakot és ajtót, nem akart hinni a szemének. De igaz volt, valóság, mert az ujjával beletunkolt, és a párkány alatt halomban állt a hamu, a hamu pedig telis-tele volt rovarok tetemeivel. Az őrület egy párkány alá szórt lepketetem, a katona legalábbis nem tudott később elszámolni a felszakított parkettával, sem a kitört ablaküveggel. Mondta, hogy lepkék rajzottak fel éjnek évadján, mire a parancsnok elfordította a fejét, kinézett a méteres hóra, és a bajsza alatt dörmögte. Lepkék. Karácsony másnapján.

sirbik attila fotója3

Goran kezében a lábfej, mint a palicsi ház oszlopai. Az évek lemarták a vakolatot, de még összeszorított ajkakkal rendületlenül tartják a mennyezetet. A lábfej, mely már korántsem 5-ös vagy 6-os, inkább 7-es vagy 8-as volt, és a keményedések ellen is hiába kenegette minden fürdés után, a bőr állaga változhatott meg. Az oszlopok alatt a téglák fogai, látszott az illeszték, a habarcsot nem dolgozták el, és most végtelen szomorúságot sugallt. Mint ami belülről rágta Gorant. Mindegy volt tehát, miféle simasággal fedték be, mert belül rohadt, belül csupa kitüremkedés volt a test, a párhuzamosok el-elcsúsztak, nem zártak be megfelelő szöget, ki tudja, mire figyeltek a munkások akkoriban. Talán épp Marmunka Bora volt az, aki megjelent Palicson, és távozása után a férfiak elfeledkeztek magukról, kimentek a tóhoz, és órákon át nézték a vizet. Öntudatlanul bíztak abban, ha a palicsi tó létezik, muszáj, hogy a hullámai kimossák belőlük azt a nőt, kell legyen a tóban annyi hínár, hogy erősebbek legyenek a vízereknél.  És a házak tornácának építése helyett egy hónap azzal telt el, hogy hordani kezdték a folyóba a szemetet, törmelékkel pakolták tele a tavat, hátha feltölthető. A városban úgy mesélték, egymás után hullottak a bombák, és szakították be a betonutat, de senki nem mert kimenni a tóhoz, senki nem mert utánajárni, igaz-e a szóbeszéd. Az ablakok tárva-nyitva, a férfiak pedig mint az álomkóros állatok telihold idején, napokon keresztül hordták a törmeléket. Lekaparták a házfalakról a mázt, aztán a belső terek festékrétegeit. Amikor elfogyott a házak körüli anyag, akkor indultak meg a tóparti út felé. Úgy szakították fel a betont, mint ahogy Goran görgette az anyja lábán végig a harisnyát, fullasztó lett a szobában a levegő, és Marmunka Bora sóhajtott is hozzá, miközben kitartóan nézte Gorant. A bokám még szép vékony, igaz, fiam, kérdezte, mire Goran megállította a kezét, kicsit hátra is dőlt, arra nincsen szó, Marmunka, és a székre terítette a harisnyát.

A gyerekkori ház Palicson már csak emlék volt. Emlék az fiatalkori is, a zsinagóga mögötti utcán. Amikor először támaszkodott neki a hatalmas kapunak, egész testét nyomta hozzá, érezni akarta a kapu erejét, mely pillanatokon belül mindentől elválasztja majd, amit korábban magáénak érzett. Lassúak voltak azok a lépcsők. Hatalmas széles lépcsőház vezetett a lakásig, mely azt hitte, az utolsó tér lesz, amelyben nyugovóra hajthatja a fejét. Amikor először kinézett az ablakon, a galagonya csupasz ágaival karcolgatta az üveget, el nem tudta képzelni, pár hónap múlva olyan dúsan benövik a levelek, hogy elsötétíti majd a szobát. De így lett. És tapogatóznia kellett a sötétben, és tapogatózás során az istennek nem bírta megtanulni a tárgyak helyét. Ő, aki korábban pontosan tudta a métereket és a mintákat is, állandóan beleütközött a bútorokba. Zúzódással volt tele a combja, a karja, a dereka. Álmodott, de álmában a galagonya átfúrta magát az ablakon, és száraz ágaival elkezdte körbefonni a testét. A hatalmas ágy is egyre mélyült, felülről nyomták, alulról húzták a gyökerek, hát ez vagy, te, Szabadka, mondta ki hangosan, és álmából erre riadt fel. Csupa víz volt a teste, az átizzadt hálóruha hirtelen hideg lett, és ahogy kinézett, látta, az ágak bólogatnak, feltámadhatott a szél.

sirbik attila fotója4

Utána hónapokon keresztül azon volt, hogy elfelejtsen mindent. Paliccsal kellett volna kezdenie. Felejtse el a fákat, felejtse el a telehordott tavat, mert ugyan miféle tó az, melyben nem lehet fürödni? Miféle tó, melybe férfiak hordják napokon át a törmeléket, hogy el tudják felejteni Marmunka Borát? Goran a tóban nem talált mást, csak iszapot és sást, és akkor elbizonytalanodott, vajon igaz volt-e bármi a meséből. A férfiak szeretik az érdekes történeteket. Szeretik a kihívást, a szép nőket, a rulettet, szerették volna szeretni Marmunka Borát. De egyikük sem volt képes egyedül lenni, márpedig anélkül nem lehet szeretni. Arra vágytak, hogy legalább egy pillanatra ne féljenek a kiszórt lepkéktől.

Goran akkor döntött úgy, nem emlékezik többet. Elfelejti anyja lábát az ölében, el a galagonya ágait, ne legyenek sem csupaszak, sem sötétítően buják. Elfelejti a barátait, a mellette felrobbant bajtársakat, a rettegő őrülteket, akik éjszaka a szoba sarkába kuporodnak, hajnalig várják, hogy jöjjenek értük, aztán hüppögve alszanak el, mint a gyerekek. Csalódottan is talán.

Goran szíve összeszorult, mint a város alatt húzódó vízerek télvíz idején, mert megértett valamit mindabból, amit a galagonyák között látott. Minden megértéssel kevesebb lett, minden bajtársának halálával több, mely sokaság aztán kezdte elvenni az eszét. Palics volt az egyetlen, ami képes lett volna megmenteni őt. A tó. De senkit nem lehetett felelőssé tenni mindazért, ami bekövetkezett. A háború épp csak annyi, hogy elveszi az ember eszét. A kifordított végtagokkal pedig nem lehet járni semmilyen úton, a kiégett, üszkös bőrt hiába takargatja az ember.sirbik attila fotója 5

Sirbik Attila fotóinak felhasználásával

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s