Joanna Maya 33-34.

Apám végül csak megmutatta, amitől annyira rettegtem. Az ágyon feküdtünk, a szoba közepére húzta, hiába kértem, mondván, a fal mellett biztonságosabban érzem magam, nem engedte sem a derékszöget, sem a párhuzamost. Azt mondta, körbejárhatónak kell lennie az ágynak, de nem tudtam, a szélre gondol, vagy ő szeretne sétálni éjjel. Én lelépni sem mertem, mert attól féltem, valaki megfogja a bokám, pedig előtte többször benézett alá ő is, én is, láttam, nincs ott semmi. Nem hittem a saját szememnek. Ha apára gondolok, a poros deszkapadló jut eszembe, az a por, ami évek alatt rakódik le, mint a padláson szokott, ami a múltra és az esendőségre úgy figyelmeztet, hogy inkább ingerültté teszi az embert. Menne már tovább.

Bármikor felmentem a padra, nagyanyám csak így hívta, tudtam, képtelenség, hogy tisztán jöjjek le onnan. Nyári hőségben, amikor teletömtem a hasam barackkal, és nem volt kedvem lemenni, felgyűrtem a szoknyám, letoltam a bugyim, és leguggoltam két deszka közé. Gőzölgő csípős szagú húgy csapott meg, a keletkező folyót, tavat pedig addig néztem, míg teljesen elfeledkeztem a barackról és a teli hasamról is. Szemmel kellett volna irányítani, hogy még véletlenül se érjen a szandálhoz, hiszen guggolva nem tudtam arrébb húzódni. De elhittem, szemmel csak verni lehet, mondta mindig apám, és azt is, hogy ne öljek az enyémmel. Sokáig nem értettem, mire gondol. Aztán azt hittem, ez hatalom, és dacosan álltam a tekintetét. Hosszú-hosszú éveknek kellett eltelnie Goran mellett, Gorannal farkasszemet nézve, mire beláttam, a gyengeség abban az ölésre kész tekintetben ér össze a tehetetlenséggel. Ezért volt, hogy néha pisis lett a szandál, a talpam, sőt, olykor a bokámra is felfröccsent a tóból.

Apám önmagát leplezte le, amikor nem bírt a szemembe nézni. Mert már igenis át tudom alakítani a vizet, lehet belőle tetszés szerint folyó vagy tenger, sőt, óceán. A két férfi összekeveredett bennem, mert a kiszélesedő deltatorkolatban mindegy volt, Hannah Zinger vagyok vagy Joanna Maya, ugyanaz a férfi feküdt mellettem az ágyban egy életen át. Nedves lett a bokám, de semmi kedvem nem volt letörölni, sokkal jobb volt, mintha valaki más érne hozzám. Goran mennyiszer mondta, nincs rajtad kívül senki, Joanna, csak magadban keresd a szépet, a külvilág meg fog csalni. Az embert épp úgy meg lehet unni, mint egy vázát vagy egy kisollót. Nincs egy kiválasztott, egy lehetséges legszebb cseresznyevirág. gyönyörű mindegyik, és akkor a legszebbek, mikor egymással helyettesíthetőek. Ezeket sokszor ismételte, éveken át, de mire bármit is megértettem, ő már sehol sem volt. Ahogy a kávét vártam, lefőjön, arra gondoltam, muszáj, hogy mindebben legyen rendszer. Hinnem kell abban, hogy Goran pont akkor lép ki az életemből, vagy én pont akkor hagyom őt el, amikor annak ideje van. Elbírom a hiányát, vagyis elbírom az állandó jelenlétét magamban. Ez sokkal súlyosabb, hiszen tőle független, és éjt nappallá téve jelenvalóvá válik.

1

Elővettem a kiállításon vásárolt képet, de nem tudtam dönteni, melyiket adjam fel. A Vörösruhásnak a szemével volt a baj, a jobb kéz szögletesen ábrázolt ujjpercei az őrületet juttatták eszembe. A ballal a jobb válla fölé nyúlt, szinte éreztem, ahogy ringani kezd, mert elviselhetetlennek érzi a szorítást. De a keze volt a lényeg. A szem már csak mindennek letükrözése volt, mintha a tenyere alól bújt volna ki új életet kezdve, és abban az életben torz volt minden, ami a kapcsolódásról szólt. Megkérdeztem volna Gorant, mit gondol minderről, hol helyezi el Schilét Dali és Rembrandt között, de ez is olyan jelentéktelen volt már. Fogalmam sincs, minek van többlete, súlya. Van-e bárminek. Talán van az őszinteségnek, és kell legyen az elengedésnek is. Elengedni ezt a tekintetet, mert addig nézem, míg lassan kimarja a szemem. Persze az őrülete vonzó volt. És imádtam a színeit is, szerettem a bal kezének hiányát a képen, a csúcsosságot, amiről nem lehet beszélni. Mert úgy építkezett, ahogy embert még nem láttam, apró, szilánkosra tört testét igyekezett újból összerakni, mint óriási kirakóst, amiből elveszett jó pár darab. És akkor vettem észre a csuklócsont kitüremkedő göbét a térddel összekötő fonalat, egy vékony, leheletvékony ceruzaívet, mely így egyenlő szárú háromszöget rajzolt a nőre. Mintha terhes lenne. De nem volt ott a gyerek. A hiány utalt rá, és ahogy melléraktam a másik képet, Anya és lánya, állt a hátoldalán, újra erőt vett rajtam a szorongás.

Ez a kép fehér volt, a sárgás háttérhez képest elefántcsontszín, az anya állt, ugyanabban a vörös ruhában lehetett volna, ha nem lett volna csupasz a válla. Ez a szakadás olyan megejtően gyöngévé tette, hogy megint Hannah jutott eszembe, hogy ha túlélte volna a szülést, az az álombeli nő pont így nézett volna ki. El akartam felejteni a részleteket, hogy a vajúdás közben vajon mikor döntött úgy, inkább magával végez, és Hannah-t hagyja élni. Hol van egy nőben ennyi fájdalom, mely képessé teszi arra, hogy Izaakra figyeljen, mikor fordul el, mikor nyúlhat végre a késért. Apám sosem tudta ezt megbocsátani magának, ezt tudta Hannah Zinger, és aztán azt sem, hogy ő él. Láttam elsorvadni az évek alatt, hallottam éjszaka a szuszogását, ahogy álmában zihálássá válik, és hiába érnék hozzá, ő retteg. És félelmében remegőssé rajzolja át a saját kontúrjait, minden csak egy kicsit csúszik el, minden épp csak nincs egyensúlyban. Mert Lizaveta szája a legszebb volt, amit ő valaha látott. Lizaveta Zinger úgy állt az oltár előtt, mint egy angyal, Izaak Zinger így mesélte, de aztán nem folytatta, csak mosolygott, mint a birsalmák. Emlékszem, nyár vége volt, a város marcipánszínben úszott, Krakkót előtte sosem láttam ilyennek, a csúcsos és tompa tetők mindegyikét belemártotta az Úristen valami cukorszirupos ízbe, hogy lehessen róla mesélni. A kiáradás. Goran így mesélte. Hogy amit Hannah látott, azt el kell mesélni, azt le kell rajzolni, végre megfesteni azt az ikont, hogy utána akár befejezhető legyen az élet.Egon_Schiele_-_Mother_and_Daughter_-_Google_Art_Project

A Schiele-képen nem láttam a nő karját. Ahogy Hannah sosem látta Lizavetát, mégis a kezdetektől fogva tudta, hogy ez egy olyan élet, amit nélküle kell végigjárnia. És ha ő elég erős, hogy Hannah-t magára hagyja, a lány is meg fog erősödni, mint a fák. Meztelen testét a vörös ruhához szorította, az anyja szeme lehunyva, arra gondolok, talán álmodik. Az arcán a tüdőbajosok vörös foltja, később gyerekkorában az ujjbegyét vágta meg, ahogy a nagyobb lányoktól tanulta, és a kiserkenő vérrel maszatolta össze az arcát. De aznap a belőle kicsurgó vérbe mártotta a mutatóujját, a büszkeséggel vegyes rettegés, hogy ez talán nem áll el soha, és kifolyik magából a saját testén keresztül, szinte majd elvette az eszét. A Gazowa utca csöndes volt, míg Izaak Zinger hazafelé sétált, de mikor meglátta Hannah-t arcán azzal a folttal, akkor némult csak el igazán. Nem szólt semmit, csak közelebb lépett, vállánál fogta meg a lányát, és a vért úgy törölte le a jobb kezével, mintha pihetoll engedné el a galamb testét. Könnyű volt, szinte észrevétlen, pedig az ő vére volt és a Lizavetáé, ami most a tenyerében tűnt el.

Hannah nézte az apját, nézte annak kezét, az órákhoz szokott precíz és erős kéz most sem mozdult másképp, Hannah szeme remegett meg, attól vált töredezetté a férfi is. Ott álltak maguk mögött hagyva a szarut és a vért, és Izaak akkor csak annyit mondott, hozd a szivacsot, majd nagyon lassan elkezdte vetkőztetni a lányát.

3

A képen a lány arcát nem látni. Elfordul, az anyja kitakarja. Hosszú haja a derekáig ér, Hannah csak annyit kér, Izaak a végéből vágjon. Sovány, a hús úgy fonja körbe a csontokat, mint egy drapéria, szép eséssel emeli ki a szögleteket. A keresztcsont feletti két horpadásnál Izaak elakad. Megáll, ez így lenne pontos, de most csak pontatlan mondatok vannak, melyekben mintha az idegenek névelőit kellene a szavak elé rakni, mint építőkockát. Kifordul a hang Izaak torkán, németül kezd el beszélni, és Hannah akkor érzi csak meg, van a világon egy nyelv, mely az idegenségé, van egy nyelv, melyet meg kell szelídítenie, ha újra látni akarja az apját. A nyelv mögött az embert nem keresheti, kettéválik abban az idegenséget teremtő térben, ahol csak a mozdulat van, és talán a szivacs hangja, ahogy a combja között nyúl mélyre a férfi. És Hannah Zinger olyan lesz, mint a fák. Először csak néhány levelét hullajtja el, de már ott van mindegyikben az elmúlás, a megpörkölődött zöld rozsdabarna, égett szag terjeng körülötte. S míg az apja mosdatja, Hannah Zinger gyökeret ereszt, és közben csurog róla a víz, összekeveredik a verítékkel, mert ahogy az apja hozzáér, kiveri a víz, gyöngyözik a homlokán, a lavórban vörös és rózsaszín, mintha csak satírozná az apja. De az az árnyék ő maga. És lehullanak a harsogó zöldek is, lassan-lassan csupaszon merednek az ég felé az ágak, Hannah felkiáltana, hívná az apját, hívná az anyját, de egyik sincs már vele, abban a gyökerezésben ő egyedül, de önmaga lesz, és úgy retteg, mint még soha azelőtt. Lehunyja a szemét, ne lássa Izaakot, lidérces fehér fény dereng a térde körül és a vádlin, mint a meszelt derekú fák, Hannah lába nem fog hosszában felrepedni, nem hagyom, hogy szétrágják, gondolja Zinger, a fehér majd visszaveri minden télen a napfényt, nem tágul, nem húzódik, csak szálfaegyenesen áll.

34.

Az elutazásom előtti héten minden nap elindultam, hogy feltérképezzem újra a várost, de végül fordítva történt, ő térképezett fel engem. Tizenkét év nem sok vagy kevés, pontosan tizenkét év, de a házak, az utcák és a terek a legszebb arcukat mutatták, mintegy kitöltve a bennem keletkező űrt. Egyszerre keletkezett és telítődött valami mással, egyszerre vonultak fel a múlt eseményei, ömlött az érzés, aztán mint a biciklikerék, átfordult, és már nem kérdezősködött, mit is akartam. Haladt előre.

Utólag úgy tűnik, maradhattam volna egyhelyben is. Az újlipótvárosi házak, a bennük horkoló emberek, azok, akikhez volt valamennyi, és azok is, akikhez végül nem lett semmi közöm, ugyanolyan rezignáltan mentek el mellettem. Előre néztek ők is, én is, így nem kellett sem fejet hajtani, se bárgyú kérdéseket feltenni. Választ sem vártunk, de az a rengeteg kérdés úgy feszült bennünk, mintha egy túltömött bőröndbe akartunk volna további ruhadarabokat gyömöszölni. Emlékeztem a nyári ruhákra és a cipősarkak kopogását is le tudtam volna kottázni, az esőkabát szintén befért. A pulóverek, a kardigán, a harisnya és a sálak. Rajongtam a sok színes stóláért. A baj mindig a bundával volt. Azt mondták, túl szőrös, avítt, úgy nézek ki benne, mint valami nem evilági dáma, és ha tényleg ebben akarok járni, akkor jól gondoljam meg, kivel állok szóba. Velük például nem fogok.

Zavarta őket a színe is, ez az őzbarna olyan semmilyen, hol van a temperamentum, hol van a vér. Én meg néztem rájuk kérdőn, hogy ezt most mégis hogy értik, de valószínűleg ők csak annyit érzékeltek, hogy pökhendi lettem és vészesen távoli. Mintha nem is te lennél. Mintha több nő lakna benned, Joanna, hányták a szememre, de akkor már annyira mindegy volt, csak az kalapált bennem, hogy el innen. Aztán még évekig maradtam, mintha abban bíztam volna, van olyan, hogy valami nem reped szét.

De egy életen át nem lehet menekülni. Vagy ha igen, azt vállaljam fel, a szökésről ne csak beszéljek. És akkor hagyjak magam mögött mindent, égessem fel az összes hidat, vágjam el a gyökereket. Ha már ilyen nagy a szám. Néztem az övéket, az inkább tűnt hatalmasnak, a gyerekkori rémmesék farkasát láttam, egy tátongó ijesztő fekete lyukkal a közepén. Ki tudja, mi van a mélyén. Ki tudja, meddig ér el a kezük, amikor megölelnek, vajon mikor rántanak mélyen magukba, hogy véletlenül se nyithassam ki újra a szám. És olyankor jött mindig az álom, a szám összenőtt, nyúlós, rugalmas gumivá változott, de mint a főtlen zúza, rágós maradt és emészthetetlen minden, amit ki akartam mondani.

De nem a szám volt nagy, hanem a terek. Azt nem értette meg Goranon kívül senki, hogy nem volt egy perc életemben, amikor ne fáztam volna. Azért kellett az a bunda, és nem is maga a kabát, hanem a tudat, hogy van a világon valami, ami tudja, hogy bennem máshogy zajlik a keringés. Ami csak azért létezik, hogy erről számot adjon, aminek a sorsa az, hogy rajtam terüljön szét. Fedjen be, és vigyázzon rám, úgy, ahogy apám sosem tette, úgy, ahogy a padlóról sosem lehetett felseperni a koszt, mert mindig a szemembe szállt. Csikorgó szemmel pedig valóban nehezebb szabályozni a folyásirányt.

A házak úgy magasodtak fölém, mintha óriások lennének, és a lehúzott redőnyök mögül leskelődtek, de a szemük mozdulatlan maradt, rebbenés nélkül hagyták, hogy ott hagyjam őket. Ahogy eveztem az utcákon át, elfogott a kétség, vajon volt-e valaha bárkihez több közöm, mint ezekhez a téglákhoz. Az évek során, ha változtak is, mégis stabilak maradtak. A tér, mint meghatározó közeg, sosem gondoltam volna, hogy így lesz. Persze fájdalmas belátás volt ez, mert így megint kívülre kerültem. A házak ablakaiban elmasírozó, meglesett alakot nehezen azonosítottam magammal, pedig addigra már tudnom kellett volna, kép és test valahol a végtelenben összeér. De szerettem azt hinni, elkülöníthető vagyok, hogy a kép csak egy másolat, a tükröződés, és én valóságos vagyok. Goran látta az önhittségem, talán eleinte még nevetett is rajta. Aztán amikor belemerültem a képbe, és összekevertem a két síkot, akkor kezdett el aggódni. Gyerek. Csak így szólított. Nem is hangosan, szinte magában, halkan, de pontosan emlékszem, amikor először szaladt ki a száján. Azt mondta, olyan vagyok, mint egy gyerek. Egy pillanatra sem emelte fel a hangját. Tudtam, milyen, amikor berúgja az ajtót, de velem sosem ordibált. Ettől volt olyan elviselhetetlenül nehéz. Kell minden, igaz? Aztán annyira mégse kell. Csak egy kicsit. Amíg neked tetszik. És leszarod, hogy közben másnak mindez mivel jár. Félbehagyni és leszarni. Az megy.

Meglátom, beleszeretek, eldobom. A kegyetlenségig gyáván. Vissza se nézek, lehet az a város bármely hatalmas parkja vagy kongó oszlopa, bennem nincsen mélység. De ezeken a sétákon, ahogy a testemre került az a térkép, azt vettem észre, mintha most mégis ők készülődnének. Magasabbak voltak a házak, peckesebbek, gyerekkoromban voltak utoljára ekkorák. A fák alatt összementem, de egyik sem volt fenyegető vagy vészjósló, ellenkezőleg, búcsúzni akartak, kedvesen odahajoltak hozzám. Az elköszönésben nincs megbocsátás, nincs az a sok kavargó iszapos mocsok, ami korábban annyira része volt a hétköznapoknak. Mint egy tiszteletadás, hogy köszönöm, hogy itt voltál, köszönöm, hogy itt lehettem. Menj utadra. És a bólintás. Elfelejtődnek az átvirrasztott éjszakák, nincs mire emlékezni, ha rákérdeznének megint. Csak a házak és a fák vannak, az út egy éppen mozgó alakkal. Kitölthetetlen formák.

Ahogy az ágyra gondoltam, tudtam, mit felejtettem el. Apámnak mondtam, azért sincs jó helyen, mert így pont felettünk van az ég. Ő felnevetett, hogy ugyan már, miket beszélsz, aztán hirtelen hallgatott el. A plafon tényleg lyukas volt. A lyuk, ha nem is az égre nyílt, de egy új égboltot nyitott felénk, melyből szitált a paplanra a por. A szétrohadt tetőszerkezet gézszerű hálóként terült el a fejünk felett, apám mondta, csukjam be a szemem, mert még beleszáll a por, és akkor kristályosan fogom látni a világot. A kristályokról azt mondtad, megtörik a fényt, vetettem a szemére, erre nem tudott mit felelni. Hogyan magyarázhatta volna el, hogy a fénytörés csak illúzió, hogy majd egyszer lesz egy férfi az életemben, aki nem kristályokat szór a szemembe, hanem egyenesen szilánkosra töri a szemgolyóm. Szétszed, hogy tanuljak meg újra látni. És széttöri újra, ha még hiszek a szememnek. Én meg könyörögni fogok neki, hogy tanítson meg látni, mert a vakságnál minden jobb. Kell minden, igaz? Amíg neked tetszik. Akkor már zokogtam, hagyja abba. Lassan ismételgette: félbehagyni és leszarni. Tagoltan tette hozzá, betűnként. Az megy.

Aznap este nem aludtam egy szemhunyásnyit. Hallottam egy történetet a tealevélről, hogy egy szerzetes, hogy ne aludjon el, tudjon meditálni, lemetszette a saját szemhéját. Egész éjjel rá gondoltam, míg hüvelyk- és mutatóujjal tartottam a szemem. Most már tudom, gyorsan kiszárad a szemgolyó, és ha igaz a mese, abból a szemhéjból elhiszem, hogy tealevél vált. Vártam, hogy belehulljon a szemembe por, de igazából apámat hallgattam közben. Figyeltem, ahogy szuszog, horkantgat, néha felnyög. Nyugtalan éjszaka volt. Többször kellett újrakezdenem, pont, mikorra már átvettem a légzésének ritmusát. Eggyé akartam vele válni. Azt akartam, hogy ő legyen a ház és egyben az utca, a tér, és benne gyalogoljak haza, aztán belőle induljak el egy másik városba. De csak annyi történt, hogy reggel égő, szúró fájdalommal a szememben ébredtem, ő pedig nem volt sehol. Akkor kezdtem el szorongani, hogy talán nem kellett volna telepisilni a padlást, és akkor a plafon nem lett volna áteresztő, és akkor apa is hagyta volna, hogy mellette ébredjek fel. A folyó keresztbe szeli a várost, ezt jól jegyezd meg, Joanna Maya. És azt is, csak a folyó van, és azon folyik a híd. Amit két oldalra kihord maga mellé, az halott. El kell menni, Joanna Maya. Indulj már.

Én akkor már könnyesre toporzékoltam magam, hogy hagyja abba. Nem érdekel az ég, se a megváltás, csak némuljon el. Legyen kicsit az enyém, ne akarjon mindig engem látni. Mert fogalmam sincs, akkor évekkel ezelőtt ki ébredt egyedül az ágyban, ki pisilte tele a padlást, kinek égeti ki a szemét azóta is minden éjjel az ég. Goran évekkel később azt írta, nincsen semmi, csak üresség körülötte. Valahogy úgy van, hogy minden gyönyörű, de tényleg mélységes a csend. Nem festett akkoriban, csak futott minden egyes nap, vagy kerékpárra ült, és a fene tudja, hogy, de a gyerekkori házánál kötött ki. Persze nem volt ott semmi. Aztán hazament, lezuhanyozott, folyt a víz, hosszú percekig folyt rá a víz, ő meg azt nézte, hogy a lefolyóba vörös folyik. Akkor fogadta meg mindig, hogy másnap nem megy sehova, előveszi az ecsetet, és nekiáll festeni. De megint felült, megint kiment ahhoz az üres házhelyhez. Nap mint nap, egy egész nyáron át. Hónapokon át. A kilométeróra 60-at mutatott, ezt még elmesélte. Azt is, hogy mindezt nem értette. És még azt is megkérdezte, tudom-e, hol a picsába jár ő naponta ennyit. Hümmögtem. Honnan tudtam volna. Nyilván nem is akkor várta a választ. Az csak a kápolnában fogalmazódott meg, amikor minden reggel felkeltem én is, elindultam futni, aztán az állvány mellől zuhantam az ágyba. És reggel egy újabb táv, utána a vörös földdel, a kioldódó színnel, amit mindketten ugyanannyira kívántunk és rettegtünk tőle.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s