Joanna Maya 29.

2013-08-04 06.52.08Apám azt mondta, ez már a második generáció, a májusi hét kicsiből alig maradt három. Délre kettővel kevesebb lett, estére eltűnt még kettő. Sokat mesélt arról, milyen hangot adnak ki, hogy pontosan ismeri, ha csak egyik sásból a másikba eveznek át, vagy ha veszély miatt figyelmeztető jelzéseket ad le a tojó. A búbos vöcsök jó pár méterrel beljebb cirkált, sosem merészkedett a part közelébe, ezért ehette meg a legkisebbeket a harcsa. Apám a szájméretet is mutatta, nézd, ekkorára tudja tátani. Kérdeztem, mi van a tollakkal, a pelyhes szárcsatest hogy-hogy nem rágós, vagy tényleg egészben nyeli le, gondolkodás nélkül. Aztán mire a hattyú is megérkezett, átértékeltem mindent, talán mégsem a legrosszabb dolog a halálra várni. A hattyú kiáltozott, megint ellenkeztünk, szerinte éhes, szerintem egyszerűen érezte, hogy a házat körbelengi a várakozás. A fészerben, míg a tojásokat sütöttem, megláttam a falon a gyerekkori festményeket, egy polcon pedig a régi mesekönyvemet, öles betűkkel állt rajta, amit most már el tudtam olvasni: Állatvilág, de úgy voltam vele, felesleges leemelni onnan. Apámat jelentette és az idegenséget, a német nyelvet, amit végre meg kellett tanulnom. A nemeket egyesével a főnevek előtt, a többes szám alakjait, elfogadni, van nyelv, ami felsebzi a számat, mert kimondhatatlanok számomra a szavai, akár valami árammal teletöltött drótkerítés. És ugyanígy fogadtam el idővel azt is, megbocsáthatatlan, ha két nő ugyanazt a férfit szereti, ezért anyám és köztem mindig lesz pár lépés távolság.

Nincs is annál képtelenebb dolog, mint a két nő között cirkáló halál, hiszen mindegyikünk teste, a test minden pórusa és sejtje az életről beszélt, a teremtésről, a domborúságról. Ennek megfelelően anyám egy csepp könnyet nem ejtett, az apja hiába lebegett élet és halál között kiterítve a kórházi ágyon, mint a terepasztal vasúti sínei. Csak arról esett szó, mi mindent kell majd csinálni, ha bekövetkezik, aminek be kell következnie. Vagyis a padlásról, a pincéről, a múzeumba illő múltról. Anyám szeme szikesedett, kerestem benne legalább egy kósza fűcsomót, ami megnyugtat, hogy abban, amit elképzeltem a nőkről, akad igazság. Igaz a teremtés, igaz a tizedik délután, amiről Goran beszélt. A keménysége sokkal fájdalmasabb volt, mintha állandóan sírdogált volna. Mindig kemény asszony volt, ha jobban belegondolok, az életben nem láttam sírni. Féltem is, mi lesz, ha ő megy előbb el, mi lesz apámmal, ha nem lesz, aki egyengesse az útját. A sínek darabjai úgy pattantak még most össze, mintha csak képzeltem volna az elválasztást, szinte nem is látszottak a forrasztás helyei. Ahogy a céklát pucoltam, csupa vörös lett a tenyerem és az ujjam, legalább volt mire figyelni, mert apám és anyám teste zavarba hozott, ahogy rajtuk keresztül szembesültem a saját elmúlásommal. Apám hátán az egyre növekvő anyajegyek, foltok, amelyeket korábban sosem láttam, pedig a nyár mindig arról szólt, a test élhető tér, és ébredéstől lefekvésig egy szál fürdőgatyában élt, abban itta a tejeskávét, abban sütötte a húst a vasplatnin, abban aludt el a napozóágyban, abban locsolt, abban töltötte a bort is a vacsora után. A slagot úgy fogta, mintha az élete múlna rajta, de különben anyám is, estére szinte kapaszkodtak a vízbe. Közben nevetgélve élcelődtek, hogy leandert tőről már nem ültetnek, mert ebben az életben nem érnék meg a virágzást. Ugyanez volt a kerítéssel, hogy ebben az életben kitart, nem lesz több felújítás, nézzem, milyen szép, és rögtön mentegetőzni kezdtek, az ezüstöt ősszel még át kell festeni feketére, miután kicsit összeérik a két anyag.

A szomszéd stégénél kellett a vízbe merülni, mert hiába ajánlottam fel, hogy kiszedem a hínárt, apám keservesen felnyögött, hogy aztán neki kell majd eltakarítania, ha kiszárad, inkább várjuk meg, míg magától esik össze, és elviszi a víz. Mesélték, hogy a vasárnapi szieszta idején szokták bevinni a folyó közepére, mintha csak csónakázni indulnának, aztán hopp, a kiszáradt hínár belecsúszik a Dunába, a harcsák biztos néznek olyankor nagyot, honnan ez a sötétség. Kuncorásztak, amikor mindezt mesélték, és egy pillanatra láttam apámat, amint a saját Állatvilág című képeskönyvét lapozgatja, mintha lenne egy pont, amikor elfelejt mérlegelni az ember, levegye-e a polcról azt a régi mesét. Csínyt készültek elkövetni, és sikeresen véghez is vitték, legalább akkora élvezet volt benne, mint mikor apám a vízibicikli végére madzagozta anyám gumimatracát, és elindult a sziget felé. Vagy ahogy a kajakba ültek, apám hátul, anyám elől lapátolt, és megint mosolyognom kellett, hogy azok a sínek milyen szépen összepattinthatóak, milyen szép, ahogy egy férfi és egy nő testén ugyanott nőnek a foltok. Biztos éjszaka egymásnak vetik a hátukat, és annyi év alatt egyszerűen átszínezik egymást. Apám kipakolta a fészert, anyám pedig nevetett, ugyan mi jöhet még, aztán mikor a rezsót vette a kezébe, elfelhősödött a tekintete, és ingerülten rákiabált, az isten megáldjon, hagyd már abba, de tényleg.

Akkor sírta el magát először. Apám meg is rémült, de mindez csupán egy töredékpillanat volt, utána rögtön lerakta a rezsót, és kézen fogta anyám. Hirtelen töppedt össze, pont, mint a lukas gumimatrac vagy biciklikerék, nagyokat billent, miközben tekertem volna. Nem lehetett vele suhanni, nehézkessé vált, és ugyanakkor a leglégiesebbnek is most láttam őt először. Valami megváltozott bennem is, nem akartam már versenyezni, nem akartam megérteni őket, nem akartam, hogy tudják, a világ egészen másképp van, mint ahogy ők gondolják. Azt láttam meg, a világ pontosan úgy van, ahogy most látszik, anyám, azzal a felázott terepasztallal maga alatt, gátszakadás után, ahol nincsenek sínek, mert a madarakból alig maradt egy-kettő, hogy kihordja a hínárt, és azok szúrós szálai vannak olyan erősek, hogy lehúzzák őt is az apja után. A szárcsa is elfelejtette pár nap múlva azt a négy kicsit, anyám is így fogja elfelejteni apám, majd az apját, ha túléli őket. Elfelejti, mert eggyé válik velük, ő maga lesz a sodrás, a szárcsákkal, a matraccal, a tekeréssel, legalábbis úgy képzelte, lesz majd olyan nap, amikor ő hordja ki a rezsót a stégre, és nem lesz, aki rákiáltson, mi a fenét csinál.

A kórházban egy idős férfi feküdt az intenzíven. Álmomban már halott volt, de ezt el kellett hallgatnom még napokig, mert a halál szeret játszani, szereti maga körül a felhajtást. Elképzeltem az arcát, anyám szerint befeketedett, de én soha nem hallottam még arról, az agyvérzés ilyet tud okozni. Fekete volt, mint a felszín a harcsák felett, de a fekete mélyén vöröslött a hínár, ha úgy tört meg rajta a fény. Gyerekkoromban úgy mesélték volna, elkoszolódott a vér kilencvenkét év alatt, és el akart szökni a testből. De abban a könyvben nem írtak szökdösődő vérről, csak azt tanultam meg gyerekként, a halál is hazugság.

2013-08-03 11.48.15Nem tudom, hova akar folyni, ami eleve alvadásra képes csak. Anyám hasában az hínáros mélység rendre arra figyelmeztetett, a nők máshogy szűrik át magukon az oxigént. Nőt még nem láttam a halálba belefeketedni, sokkal inkább folyékonnyá válni, vizessé, átlátszóvá. A nyárfa lombját fújta a szél, én már egészen mélyre beúsztam, kicsit megpihentem, hagytam, hogy sodorjon a hullám. Néztem azt az ezernyi villogó pengét, mely a lebegés közben semmivel sem különbözött a halak bőrétől. A nyárfa tükrözte a halat vagy a pikkely a nyárfa levelét, ki tudja. Hogy anyám tükrözi-e apámat, vagy apám anyám apjában a halált, és hogy ez az egész hogyan ad ki egy terepasztalt, amiben hínárok húzzák le az embert a lábánál fogva – ugyan mit számít. A vízen lebegve csupán képeket láttam, a mozdulatlan pengét a fejem felett, a kinagyított halpikkelyt a fán, anyám szemében a sót. Aztán apámat, ahogy kezében a rezsóval áll, mozdulatlanul, szinte kifeszítve, és még iszonyúan messze van, hogy anyám megszólítsa, nincs is hang, sem a hang lehetősége a pillanatban. A gát még tart. A németet még nem beszélem. Nincs se hímnem, se nőnem, se semleges. Szavak sincsenek, amiket mondatba kellene foglalnom, hogy meséljek. A fekete arc csak egy kimerevített kép, és a képen heverő embernek nincs vére, ami folyjon, ami a halálról beszéljen. Abban a pillanatban csak a kép van. Ahogy a vízen lebegek, mint a hínár, és áteresztem magamon a fényt.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s