Joanna Maya 27-28.

27.

Azt mondta, másnap fél 11-kor jöjjek. A lakatos kopogás nélkül nyitott ránk, bár templomban nem tudom, van-e olyan, akit nem érnek tetten. Benyitott, én pedig automatikusan elhúzódtam a paptól, pedig mióta magunkra zárta a hatalmas vasajtót, még csak rám sem nézett. Végig a szememet fürkészte, nem engedett teret semmilyen más szögnek, se a homlokom, se a nyakam, csak a szembogár. A kulcs kétszer akkora volt, mint az ökle. Miközben magyarázott, járt a keze, a kulcs táncolt, mintha nem is vasból lett volna. Végeztem, mondta a férfi. A kapu rendben van.

Túl gyorsan beszélt. Mintha vizsgázna, pedig igyekeztem úgy fordulni, úgy figyelni, hogy ne legyek se tolakodó, se unott. De nem lehet dekára megvenni az Istent. Amikor elgondolkodott, lopva körbepillantottam, hátha meglátom, amit keresek. Hirtelen emelte fel a zsinórt, tartotta, hogy bújjak át alatta, és közben arról beszélt, nők nem léphetnek be az oltár mögé. Szóval túl gyorsan beszélt, nem hagyott időt arra, hogy megkérdezzem, ugyan miért. Olyan egyszerűnek tűnt a magyarázat, hogy a nő tisztátalan fajta, és távol áll mindenféle szentségtől. Akkor már egyre nehezebben vettem a levegőt.

vitrin3Középen kezdte, az adományoknál. Ott volt a két ikon, az egyiken maga Szent Náhum, a másikon a Szentháromság, alul Szent Miklós. A pusztulásról akkor még keveset tudtam, visszaérve a gyerekkori házba fogott el a rettegés. Bár ez így pontatlan, egyszerűen annyi történt, hogy tíz év után először újra kinyitottam a vitrint. Nehezen fordult a zárban a kulcs. Erre emlékeztem. A finom rugózás, ami a mozdulatot követte, régen mindig megijesztett, vajon beletöröm-e a kulcsot. De lehetetlen volt elrontani. Kibillent az üvegajtó, és hirtelen vágott orrba a szag. Gyerekkoromban állott és szikkadt, megpuhult ropi darabok illata volt, most csak a nyoma maradt, mindannak az emléke, ami valaha bűnös csábítás volt a vasárnapi ebédek előtt. A támlának döntve a polcokon egy-egy ezüsttükör, hogy nyissa a teret, mondta mindig anyám, de aztán az oxidálódás miatt inkább szűkítette csak. Most viszont ragyogott, egy torzított képet mutatva rólam. Megértettem: azt az ajtót nemcsak én nem nyitottam ki évek óta, és ennek köszönhette a belső tér a fényt. Nem akartam messzemenő következtetéseket levonni, hogy mit kellene akkor csinálnom a múlttal. Arról már lekéstem. A porcelánokat egyesével fotóztam le, és fel-felvillantak a képek, a porcelánfigurákkal való babázás, a tiltott csészék, amelyekben imádtam elveszni látni magam,  az ezüst sótartó a darabos, koszos sóval, évtizedek és generációk alatt összegyűjtött giccs, nippek és kristály – meg az a számtalan soha nem használt készlet. A japánokról nem bírtam levenni a szemem, a vékonyságuk pont olyan érthetetlen volt, mint a balerinák mozgása, máskor a hangszeren való játék. Érdekes, pedig ugyanaz a teremtő erő, lehetne mondani, de mégis, csak a vászonnal tudtam, hogyan kell bánni. A festékkel és a fával, a többi felületbe, akár a saját testembe, végül mindig beletört a bicskám.

Mutatta Szent Györgyöt és a sárkányt, mellette Máriát, de a nevét nem ejtette ki, csak Istenszülőnek hívta. Pronaosz, naosz. Az oltár persze rejtve. 88 ikont látunk, folytatta, de miután végigmutatta a királyi kapu melletti négyet, finoman visszaterelt a zsinór mögé. Tánc volt ez, melyben úgy vezetett, hogy hozzám sem ért. Jézus, Keresztelő Szent János, az Istenszülő a Kisdeddel és Szent Náhum. Az Istenszülőt nem értettem. Mária nemtelenné vált, eszközzé csupán egy sokkal nagyobb dolog kereszttüzében. Jobbra és balra az atyák, a második és a harmadik sorban az életút. Bal szélről indult, mégis keresni kellett. Aztán együtt mondogattam vele az állomásokat, de még mindig az a négy alak járt a fejemben. Jézus és Keresztelő Szent János a balján. Jobbra az anyja, de elválasztja őket egymástól egy ajtó, a királyi kapu, amin nő be nem léphet. A tisztátalanság.

Szent Demeter egy gladiátor megtérítése miatt szenvedett vértanúhalált, mert a gladiátor a császár kedvenc bajnokát megölte. A kardot és a pajzsot néztem, a bennük lévő munkát, de tudtam, hiába, attól a hit nem lesz könnyebb. Akkor intett a pap, hogy jöjjek, és figyeljem inkább a mintát. Az ikonon szereplő ruhája gondosan kidolgozott drapéria, ő maga felhőkön ült, a háttér virágmintás tapétának hatott. Kérdeztem, ennyire ne lenne fontos az arc, a pap a fejével intett, egész másról van szó.

Amikor imádkozunk, mindig előtte tesszük. Nem hozzá. Az ikon ősképéhez, és így jut el az imádság hozzá. Mert mindaz, amit látunk, csupán utalás egy képre. Ezt már én tettem hozzá, hogy ugyanez történik a tükörben, semmi köze a valósághoz. A fa arra figyelmeztet, nincs is, csak abban az imádságban megszülető jelenlét. Mint az ünnepeknél, folytatta, amikor ünneplünk, felidézzük azt a múltbéli történést, amely így megszületik újra, és minden megszületésben más, új és új tereket teremt. És abban a hívők egytől-egyig jelen vannak, így sosem ugyanaz, és mégsem teljesen más.

Figyeltem, ahogy beszél. Magyarul tisztán, de a szenteket keverte, hol görögösen, hol szerbül ejtette ki egy-egy fafaragó nevét. Ugyanazt erősítette meg bennem, amit a képek, hogy ezek a nevek csak egy önmagukon túli jelentésre utalnak, egyáltalán nem fontos a név.

Kint mellbe vágott a nap, forró volt, és zsizsegett a levegő, a fákról világoszöld virág hullott, tompította a lépéseket. De még a templom és a kapu közötti szakaszon történt. Ahogy követtem a papot, balra tőlem hullani kezdett egy pihetoll. Néztem az ég felé, vajon galamb-e, de nem volt ott semmi. A templomkertben súlyosan pihentek a sírok, megálltam, hogy legalább kibetűzöm az érthetetlen nyelven szóló írást. A papnak megcsörrent a telefonja, elnézést, ezt fel kell vennem, és sietősebbre vette a lépteit. Én ott maradtam a síroknál, a toll addigra már földet ért, hallottam, ahogy a pap Lengyelországot emlegeti. Maguk jönnek holnap, igaz? Tudok róla, folytatta, de a többire nem figyeltem. Jasna Gora.

 

28.

Chestochowai Fekete MadonnaFényes Hegy. Így fordították a hegy nevét, ahol a pálosok a Szent Lukácsnak tulajdonított ikont őrzik. A Fekete Madonna. Ott álltam a kapuban, nyitva volt az ajtó, hagyták, hadd dőljön be a hőség és a fény. A férfi akkor emelte fel a kezét, hogy különben önöknek ez biztos érdekes a lengyel vonatkozások miatt. Felém mutatott, és kimondta a város nevét: Chestochowa. Úgy éreztem, mintha megtréfált volna az élet, mert mindezidáig hagyta, azzal hitegessem magam, útra kell kelnem, végig kell járnom a Fekete Madonna útját ahhoz, hogy Goranból valamit megértsek. De nem Gorant kellett megérteni, ezt már tudtam. Magamat kellett elfogadni, és abban persze ott volt ő is, de ott volt anyám, a nagyanyám, Passuth Gyula. Margitka monogramjai és az az ezüst étkészlet. Amikor pár hónappal ezelőtt apám megkért, hogy szerezzek neki ezüstkanalat, büszkén kerekedtem fel, hogy nyakamba vegyem a várost. Az általa mondott címen mindösszesen két kanál volt, egy teás és egy evőkanálnál kicsit kisebb. Mondtam az eladónak, ne haragudjon, telefonálnom kell, mert apám evőkanalat kért, ez nem biztos, hogy jó lesz. Arról hallgattam, hogy anyámnak kell, de hát hallgattam magamnak is erről. Anyám testét én sebesen sohasem láttam. Csak elképzeltem, ahogy apám a hólyagokról mesélt egy évvel később, meg a tűről, hogyan szúrta ki egyesével őket. Nem volt nekem helyem abban a szobában, egyáltalán, kettejüknek azon bensőséges életterében. Azt hiszem, valójában soha nem akartam látni. Sem anyám hólyagokkal teli testét, aztán a lyukas, töppedt bőrt, körülötte a kifolyó nedvességet, sem apámat, akinek a szemében újabb és újabb sebek keletkeznek. Azokat a hegeket éveken át hiába fújkodtam, varasodjanak, száradjanak le, csak annyit láttam, van, ami nem múlik, van, ami nyomot hagy, de úgy, hogy nem emlékeztet, ő maga válik a sebbé. Anyám sebei apámat bekebelezték, a robbanásig telt keléseken átütött apám arca, láttam fuldokolni abban a bőr alatti vízben, pedig aztán ki is szúrta, hogy kapjon levegőt. Nem is abba fulladt bele. A nedvességgel ő elbírt, ezt onnan tudom, mert később tőle tanultam én is, hogyan kell úszni annak ellenére, ha az ember nem kap levegőt. Csak hit kérdése az egész mondogatta, ha elhiszed, hogy van víz, akkor belefulladsz. Képzeld azt, hogy nincsen, és akkor nem lesz, se víz, se fulladás, se tüdő, nincs kinek megfulladni, nincs miben, nincs mivel venni a nem létező levegőt.

Szóval ott álltam a kapualjban, a nő türelmesen várt a két kanál felett, apám meg ingerülten válaszolt, hogy evőkanalat mondott, se teásat, se szedőt, se merítőt, ha legközelebb az kell, majd azt mondja. Emlékszem, még nevettem is. Hogy ha tud ingerült lenni, akkor baj egy szál se. Milyen ostoba voltam. Az orvos azt mondta, fémérzékenység, és a test csak és kizárólag az ezüstöt viseli el, én meg arra gondoltam, anyám igazi holdasszony, apám erre felnevetett, hogy úrinő vagy, szívem, le se tagadhatnád. Aztán napokig nem bírt enni, se dolgozni, és ott kuporgott a sarokban, hogy honnan az atyaúristenből cseréli ki maguk körül az élet díszleteit, ha minden kilincs, amit anyám lenyom, minden csaptelep, amit elfordít, hogy tisztára mossa magát, tovább növeszti a rákos sejteket. Mert apám nem merte elhinni, hogy ez nem rák, és éjszaka, mikor anyám elaludt, ezer és ezer fotót készített, nagyította, kivágta a képet, hogy az orvos pontos diagnózist mondjon. Sírni már egyikük sem tudott, csak annyit mondott csöndesen, ha ez így van, be kéne fejezni. Apám akkor szakíthatta át magán a burkot, akkor értette meg, mindegy, a hólyagokat anyám talpán vagy saját magán szúrja ki, halál van minden felületben, amihez az ember hozzáér. Mindegy, hogy rézkilincs vagy arany karóra. Akkor hívott, hogy kellene egy kanál.

vitrin4A nő átirányított két utcával arrébb, a mester a tábla szerint ötven éve dolgozik már, bekopogtam, ő csak annyit mondott, már várt. Egy faládát rakott elém, nagyanyám tartotta ilyenfélében a zsebtükröket, tele volt kanállal. Mindegyik befeketedett, bezöldült, és ahány darab, annyiféle forma és vésés. Hirtelen döntöttem, érzés szerint. A kisebbeket észre sem vettem, olyan kellett, amibe leves, főzelék és sütemény is fér. Mert akkor anyám innentől csak ezzel fog enni. És arra gondoltam, kicsit olyan lesz ez, mintha simogatnám, vagy a lecsiszolt sima kanállal kilögybölném belőle a vizet. Aranymosás. Tudtam, a vizet nem tudom felszárítani. Azt is, csak meg kell fordítani az egészet, és ahogy az aranyásók teszik, a folyóvíz romboló munkája révén termőhelyéről kibontott és elszállított aranyrögöket, szemcséket a folyó menti hordaléktól kell elkülöníteni, meg kell tisztítani a szennyeződéstől. Ő lesz az. A férfi átvette, húszezer forint, én csak bólintottam, apám azt mondta, mindegy, mennyi. Lecsiszolom, átfényezem, tette még hozzá, addig sétáljon egyet, ha gondolja. Maradnék inkább, mondtam, és kértem, hadd nézhessem, mit csinál, de szabadkozni kezdett, hogy a valóban fontos dolgokat nem fogom látni, mert hátul vannak. A takarásból kiszűrődött a zaj, de nem bántam semmit, mosolyogva néztem a falra kirakott képeket, okleveleket és díjakat az ötven évről. Vigyázzon, még meleg, mondta, mikor kész lett, és papírba csomagolta. Úgy emlékszem, már csak sms-t írtam, hogy megvan a kanál.

A csoport mögött megláttam a papot, egy asszony fejére tette a kezét, afelett nézett lopva az idegenvezetőre, gondoltam, biztos jelezni fog, hogy ideje menniük, kezdődik a szertartás. De nem így történt, a nő fejére kereszteket rajzolt, az pedig kendőbe burkolva csókolgatta az ikont. Majd odajött hozzánk, hogy ha szeretnék, lehet fényképet csinálni. Beállt középre azonmód miseruhában, én közben leültem a hátsó sorok egyik székébe. Egy idősebb férfi állt átellenben előttem, gondoltam, majd figyelem őt, hogy követni tudjam a szertartást. Visszagondolva a mozgalmassága és a zene maradt meg leginkább. A gyerekek kergetőztek, az a kendős nő pedig továbbra is hajlongott előre-hátra, és vetette a kereszteket, de mindezt nagy kilengéssel, mintha azt próbálgatná, mennyit bír el a teste. És ugyanezt tették később mások is, a pap is, de legfőképpen a nők. Mindegyik csípőre hízott, a deréktól kerekedő asszonyos fenekük és csípőjük maga volt az élet. Az egyiknek a szandálon belül elcsúszott, befelé fordult a sarka, a másiknak meg hegyesen, szinte peckesen állt a melle a melltartóban, mint akinek külön mondanivalója van az Úristen számára. A másik csoporttal érkező nők a szertartás alatt körberajzottak egy asztalt, melyen mézet árultak, és míg a pap az oltárnál énekelt, ők ki-be járkáltak, húzkodták a pénztárca és a táska zipzárját, forgatták az aranyszínű csuprokat, nehezen döntötték el, hársat vegyenek vagy akácmézet. Az aranyból őket ez érdekelte csupán, kifelé iszkolva is csak úgy vetettek keresztet az oltár felé fordulva, mint aki sebtében bújik a cipőbe, mert csengetett, akit ő évek óta vár haza.

A csecsemőt nem láttam, csak a sírást hallottam, aztán később világossá vált, hogy a nagyanyja énekel a leghangosabban. A fiatal nő sapkát húzott a fejére, egy plédet tekert köré, és közben egyik lábáról a másikra állt, mintha menni készülne. Akkor tehát ezt jelenti a ringatás. Az állandó készenlétet, úton levést, az elindulás lehetőségét. Felnéztem a képre. Ahol álltam, úgy esett a fény, hogy először csak a sötétséget láttam. A Fekete Madonna és a Kisjézus arca üresen tátongott. Egészen megdöbbentem, hogy miért rakják akkor oda, ha nem látni az arcot, a tekintetet, és számolgatni kezdtem, merre van kelet, nyugat, vajon mikor éri fény. Talán délután, jutottam dűlőre, de a galambkopácsolás észhez térített, hogy mindegy, mert tényleg nem látni a vonásokat. Üres a Madonna arca és üres a Kisjézus is. És üres lettem én is, mert annyira meg akartam tölteni értelemmel őket, a képet meg ezt az egész szentmisét, a pap ruhájának kék és fehér színét, a szenteket. Holott mindössze annyi történt, hogy ott voltam, ahol éppen kellett, a Fényes Hegyről pont ilyen a kilátás. Nem kell sehova menekülnöd, Joanna Maya, mondtam ki az ima alatt, de közben vetettem én is balról indítva a keresztet, mert érzékeltem magam körül a mozgást. A pap megint az oltárnál volt, most csilingelt kezében a tömjénnel teli csengő, a füst nagyokat pöfékelve szállt felfelé. Méghogy nem léphet be az oltárhoz más. Az ikonosztáz úgy takarta el, ahogy a kezem raktam a szemem elé éveken át, ahogy ugyanazt a sort ismételgettem. A sorra figyeltem, nem a mögötte lévő térre. Amit bennem megteremtett, ahol a tömjén pöfékelve szállt. A 88 ikonon lévő alakok mindegyike ott volt, láttam elmosolyodni a gyermek Jézust, s aztán Máriát, és a szemükben egyazon síkon láttam megszületni a rettegést, aztán elfogadni a szenvedést és a halált. Hátradőltem, így a fény más szögben tört meg, akkor következett be az érzékcsalódás. A kép úgy viselkedett, mint egy üveglap a kereten belül, a kis keretezett ikonokról Passuth Märy jutott eszembe, hogy nagyanyám akárhogy is, de képkeretezőként keretet adott. Megtetszett a szimbólum, hogy a keretlecek, a ráma, az a világ, mely a gyerekkoromat jelentette, talán nem volt véletlen. Hogy péntek délután a műhelyben mégiscsak jó volt a papírcsíkot ráragasztani a fára, aztán a szögek miatt levert széleket bearanyozni aranyfüsttel. Imádtam az aranyfüstöt, imádtam, ahogy utána csillogott a kezem, olyan mese volt, mintha valami tiltott erdőben járnék, ahol megérintve az aranyalmákat már nem bűn többé semmi. Kifúrni árral az akasztó helyét. Belecsavarozni csak évekkel később lehetett, mikor Jojka helyett nagyanyám rászokott a Joannára. Évekbe telt, míg megszoktam a nevem.

ikonosztázAz érkező hívek mind megcsókolták az ikont, miközben a törést figyeltem a képen. Tudom, hogyan kell rászorítani a léniát, hogyan kell az üvegvágóval végigmetszeni mellette, erősen nyomni, figyelni, aztán az üveg alá rakni, és a munkaasztal szélére húzva apró, de biztos mozdulattal roppantani az üveget, tükröt. Számtalanszor csináltam ilyet, számtalanszor futott végig a repedés a táblán. Nem baj, Jojka. Menni fog, Joalka. Joanna, mi a fenét csinálsz, fiam?! Ámulva néztem most ezt a repedést. Joanna Maya, látod, itt a lényeg. A repedés a tükörben, amin a képeket látod, s mi több, még csak a mögött kezdődik az oltár. Ahogy megmozdultam, megmozdult a kép is. A pókháló egy másik részén csillant meg a fény, odafönt újra burukkolni kezdett egy galamb. A kendős nő kilépett a karfák védettségéből, és eloltott két gyertyát, apám másnap délután hívott, hogy üljek le, ha állok. Mert odaadta anyámnak a kanalat, és hiszem vagy sem, ez egy a családi készletből. Amire Margitka monogramos zsebkendőket pakolt, azt én most elkezdtem darabonként visszavásárolni. Külön az evőkanalat, a kést, villát.

Gorannak tetszene ez a történet. Mindig azt mondta, nyugodjak meg, minden jól van, csak azt ismételgessem, elfogadás, elengedés. Annyit mondta, hogy ha nekikezdek egy ikonnak, vigyázzak, mert az majd beszélni kezd hozzám. Hogy amíg el nem készül, végig ott lesz, és talán mindez elmondhatatlan is. De Gorant muszáj volt megfesteni. Azon túl, hogy elvégzem a munkát, és restaurálom a képét, meg kellett festeni őt is. Magammal hordozni hónapokon át, együtt az egész családdal, az övével és az enyémmel is. Az jutott eszembe, hogy kár volt izgulnom, ki fogja az ikonom felszentelni, mert folyamatosan történik. Minden egyes pillanatban. Most is.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s